FIGYELEM! A topicban sajnos már nem lehetséges egyenesen az azt indító szakemberhez - Dr. Treuer Tamáshoz - fordulni az esetleges panaszokkal! Kérjük kedves látogatóinkat, hogy amennyiben sürgős segítségre lenne szükségük, ne a topicban próbálkozzanak, hanem forduljanak a megfelelő szakrendelésekhez!
Megértésüket köszönjük:
a moderátorok
realdoko,
az első nagyon-nagyon sikeres fogyókúrám úgy zajlott, hogy egy lépést nem mozogtam, mégis peregtek rólam a kilók lefelé...Aztán vissza:(
Most, a nyári sikerhez NAGYBAN, sőt szerintem CSAK ez járult hozzá a sikerhez, hiszen amikor elkezdtem a "no cukor..." diétát, az első 3 héten egy deka nem sok, annyi nem gurult le...De azt mondtam, nem létezik, hogy nem..Aztán elmentem tornázni (zenés női kondícionáló torna, ami mint tudjuk, nem egyenlő az aerobic-kal) rögtön bele a közepébe minden reggel munka előtt 1 óra...Na, akkor beindult a fogyás, tehát a kettő együtt működött. Sajnos, a tornát most ki kellett iktatnom az életemből egy 6 hetes "gipsz-kúra" miatt (a lábamon), de tudom, hogy amint újra normálisan műx. a lábam, azonnal megyek vissza tornázni, mert hiányzik. Ha már újra tornázom, tudósítalak, mi a helyzet.:-)
Mit értesz azon, hogy írjak még részleteket? Miről?
Szia Zsamzsi.
Most ilyen egész primitív tippjeim meg ötleteim és kérdéseim vannak. Pl. ha sokat eszel (hiszen sokat eszel, ha hízol), hogy állsz a mozgással? Az nem oldaná meg a dolgot?
Vagy ilyesmi, hogy időnként hetente egyszer beiktatni egy gyümi napot. Ha ilyesmiket kitalálsz, megoldódhatna a dolog.
Hm? Írj még részleteket.
Sziasztok,
Én nem tudom, hova tartozom igazán. Talán a jojo-effektusos emberkék táborát erősítem. Baromira kellemetlen ám ez is...Képzelj magad elé egy ruhás szekrényt, az egyik felében az olyan méretű ruhák, amiket akkor hordasz, ha éppen "súlyodnál vagy", a másik felében meg az utálatos "kismama-stílusú" ruhák...
Lefogyok, aztán mintha elfújták volna az akaraterőmet nincs tovább, elkezdek megint enni. Tudom, hogy nem jó, tudom, hogy mennyit bírok enni, és ideig-óráig (hetekig,néha hónapokig) tartom is magam, de aztán kezdődik minden előlről.
27 éves vagyok, túl néhány sikeres és még több sikertelen fogyókúrán. De mindig visszajött. Amíg tudom, hogy fogyizom, eszembe sem jut pl. édesség után nyúlni. Amint vége a kúrának, és elértem a vágyott súlyt, azzal a lendülettel nyúlok a süti után... Most csapjam be magam azzal, hogy egy életen át fogyókúra van? Azért, hogy ne hízzak vissza 10-15 kg-ot? Ha csak 4-5 kg-ról lenne szó, az még beleférne...De a 10-15 gondolom elég riasztó, és nyilván a szervezetemnek sem tesz túl jót.
Az utolsó fogyókúrám épp idén nyáron zajlott, ez sikeres volt. "Nemzetünk Norbija" "no cukor, no liszt, no zsír" c. étrendje meg rengeteg mozgás segítségével...Most úgy tűnik, még nem jöttek rám a kilók, bár már eszem "rendesen", de nem szeretnék januárban a mérlegre állva megint sírógörcsöt kapni.
Van megoldás?
üdv.
yoyo
Rátaláltam a topikra, végigolvastalak benneteket. Borzasztó érzés volt. Igen, huszon-egynehányévesen ugyanebben a szörnyűségben voltam. Én sosem voltam kórósan sovány, csak "pont jó" és "kicsit duci". Akkor még nem is tudtam, hogy ez betegség, azt hittem, én vagyok az egyedüli, aki képes még a vasszöget is befalni csak azért, hogy utána kihányja. Imádtam enni, volt, hogy egymás után 6-8-szor is végigcsináltam a zabálás-hányást, mindig visszamentem még egy kis csemegéért, majd megszabadultam tőle. Egyszerűen el sem tudom képzelni, hogy ezt a környezetem hogy nem vette észre? Pl. éttermi vacsi, uzsgyi a mosdó, kicsit meggyötörten, és gondolom érezhetően "illatosan" tér vissza az ember... Na mindegy, senki sem tudta. Ma 30 éves vagyok, van egy 1,5 éves kislányom, kicsit duci vagyok, de úgy érzem, nem vészes, és kb. 6 éve nem hánytam. Nem voltam orvosnál, nem szedtem gyógyszert, azt hiszem, a férjemnek köszönhetem, hogy sikerült abbahagyni. Egy világos pillanatomban beavattam őt sötét titkomba. Talán az mentett meg, hogy ő megbizott bennem, nem erőltetett semmit, és igy kicsit ducin is elfogadott. Nem állitom, hogy ma nem járkálok rá a túrórudikra, de elfogadom, hogy ilyen vagyok. Szeretnék kicsit karcsúbb lenni, de már rég nem ez a központi kérdés.
Mindezzel csak azt akartam mondani, hogy van remény, nem szabad feladni.
Kedves Lányok, kivánom, hogy a ti problémátok is megoldódjon. Szoritok értetek!
Ti nem vagytok sápadtak? Mert én mindig. Pedig amikor normálisan eszek, akkor igyekszem egészséges, vitamindús stb. ételeket fogyasztani. Utoljára tavaly voltam vérvizsgálaton, akkor nem szóltak, hogy komoly vashiányom volna, de akkoriban is fehér voltam, mint a fal. Néha szinte rémisztően fehér.
Megint jól felkavartak az utóbbi hozzászólásaitok, pedig igazán nincs benne olyan, ami teljesen új lenne számomra... A kórházi kezelésről sejtettem, hogy ilyen lehet. Valamikor voltam meglátogatni egy ismerősömet egy megyei kórház pszichiátriáján, az ő szobájában volt egy anorexiás lány, akit szintén csak etettek és figyelték, nem hány-e... A lány, amikor nem ellenőrizték, odaadta a reggeli májkrémeskenyerét az ismerősömnek... Már másodszor kezelték itt, nem úgy tűnt, mintha ez alkalommal meggyógyulna...
Azt írod, Vacsa, hogy a problémának ill. a kezelésnek rengeteg köze van a családhoz. Amikor erről a témáról olvastam, kutattam magamban az okokat is, hogy miért alakulhatott ki nálam ez a betegség. Gondoltam az örökletes tényezőkre (az egyik nagyanyám igen idős korában is nagyon vigyázott az alakjára - valamikor igazi úrinő volt, nem hanyagolhatta el magát idősen sem - de ebben valahogy túlzásokba esett), a családra szintén - amikor anorexiás lettem, még otthon laktam a szüleimnél, később elköltöztem, ekkorra már bulimiába fordult a dolog -, aztán itt van a médián keresztül belénk sulykolt szépségideál nyomása, a stressz meg egyéb dolgok. Azt hiszem, hogy a betegség e több tényező együttes hatásaként alakul ki, és nem lehet egy oldalt a többi fölé emelni (pl. család), vagy igen? Végül is ki jön tökéletes családból? Mégsem lesz mindenki evészavaros.
Nem irigylem a terapeutákat, ennyi szálat boncolgatni :)
Nálatok van hatása a naplónak meg az elhatározásnak? Én tapasztalok némi javulást. Azt is mondhatnám, hogy irtó jól hangozzék, hogy majdnem 50%-os a javulásom, merthogy korábban szinte minden egyes nap hánytam egyszer, most meg már csak 2 vagy 3 naponta és nem is igazi falásroham, zabálás előzi meg, csak egy nagyobb evés. Persze ez még nyivánvalóan nem 50%-os javulás, csak a statisztika csalóka mutatója. Tegnap este hazafelé épp ezen gondolkodtam, megállapítottam, hogy javulok, és örültem ennek. Ez akkor volt, amikor kijöttem az élelmiszerboltból, ahol vacsorát vettem. És ekkor érezni kezdtem a roham közeledtét... Ellenálltam és nem vettem a pékségben semmit. De ennem kellett. Volt nálam egy fej karfiol, azt kezdtem el bontogatni és rágcsálni, mint egy kiéhezett kecske. (Még jó, hogy sötét volt az utcán és nem látta senki.) Örültem, hogy most jól kicseleztem az evészavart. Persze nem, mert mikor hazaértem, hétvégi maradékokat találtam a hűtőben, amiből aztán jól beettem.. Aztán még egy pohár tejszínt is legurítottam... Ez már olyan falásroham-féle volt... Két hét után. Szóval nem állok még olyan fényesen. Mégis úgy érzem, haladok valamit. Nagyon örülök, hogy van ez a topic.
Vigyázzatok magatokra.
Amikor lesz időm és "kedvem" elkezdem majd leírni, hogy
hogyan is történtek a dolgok.. nem mondom, hogy túl gyorsan meg tudom oldani és elküldeni neked, hogy nagyjából számomra milyen is volt, milyennek éreztem, kire "haragudtam" stb., de mindenképpen összehozom idővel, s akkor majd elküldöm levélben..
Tudom, hogy nagyjából miről "szólnak" ezen kezelések, s hogy rengeteg köze van a családhoz.. ezeket meg kell oldani, de ha már elkezdjük "felszakítani" a sebeket akkor a végére kell jutni és nem "szabadna" hagyni megoldás nélkül.. de legalábbis próbálkozni kellene.. amit ugye ott nem tettek meg.
Tamás,
Nálam is életveszélyes állapot alakult ki a súlycsökkenés és a kálium, nátrium hiány végett.. ezt egy ápolónőtől kellett megtudnom.. ő dőrgölte az orrom alá.. nem éppen kedvesen, hogy ha pár nappal később "jövök" illetve akkor már nem jövök, mert belehalok.
Itt kezdődött az egész.. körülbelül az volt az egész kezelés alatt, hogy az ápolók mesélgettek ezt-azt..
Meg beszélgettem medikusokkal, mindenre kiváncsiak voltak.. nah jó ez természetes.. de néha olyan magánjellegű dolgokra kérdeztek rá, amire ugye nem szívesen válaszol az ember.. de a saját "gyógyulásom" érdekében megpróbáltam túllépni a "határaimon" és beszélni róluk.
Szerintem nálam az volt a legfőbb probléma, hogy november végén kiengedtek a kórházból, utána kétszer visszamentem súlymérésre, majd megkaptam a zárójelentést és ennyi.. nem ajánlottak pszichológust akihez eljárhatnék, egyáltalán nem tanácsolták, hogy foglalkozzunk tovább a problémával..
Persze itt mifelénk nem is nagyon van "jó" pszichológus.. lenne egy akiről úgy hallottam, hogy jó, de amikor felhívtuk közölte, hogy ő már nem foglalkozik "magán betegekkel", csak kórházat igazgat.. volt egy másik, de ő inkább drog-specialista.. egyből arról kezdett el beszélni:), pedig nincsen ilyen problémám.
Volt egy harmadik, de ő aztán végképp "rossz" volt számomra, csak gyógyszerekkel akart "etetni".
A lényeg, hogy nem tudok, nem találtam senkit, aki "segíteni" tudna, aki néha meghallgatna, stb.. csoda, hogy még mindig ott tartok ahol régen?? Csak már nem az életveszélyes súlyhatár alatt, hanem a normál súlyhatár fölött:)
Néha "kétségbeesésemben" jó lenne ha olyan ember hallgatna meg aki nem közvetlen családtag, barát, ismerős..
Nem tudom..
Realdoko,
Van akinek segít ez a bentfekvés.. mindnekire másként "hatnak" a dolgok.. nekem nem "jött" be.. és még jópár lánynak sem.. volt aki továbbállt, átment egy másik kórházba, ott próbálkozott.. volt olyan lány, aki rendszeresen visszajár-t.. ő anorexiás volt.. felhízlalták, kiengedték, visszakerült.. már másfél, két éve úgy ment mikor megismerkedtem bent vele..
Egy éve megszakadt a levelezésünk.. bele sem merek gondolni, hogy miért:( írtam neki azóta több levelet is és nincs válasz..
Ha "elkészül" valmiféle beszámoló féleség azokról a hónapokról, akkor neked is elküldöm majd.. kis türelmet kérek, hosszú időszak volt:)
Vacsa, engem meglepett, amit írtál.
Nem hittem volna, hogy ilyen szinten komolytalan (nem jó kifejezés, de nem jut jobb eszembe) ez a befekvés.
Engem is érdekelne bővebben, s pl. az, hogy a legeleje milyen volt, hogy bírtad vagy mit éreztél, mikor enned KELLETT és rendszeresen és akkor és annyit...? Nyugalom vagy ellenkezőleg?
Vacsának: Általában az evészavarok osztályos (értsd bentfekvő) kezelésének csak limitált céljai szoktak lenni, és akkor merül fel, ha úgy látszik, hogy az ambuláns kezeléstől nem várható javulás, sőt a súlyos súlycsökkenés miatt, akár életveszélyes állapot is kialakulhat. Ilyenkor szoktak erősen a viselkedésre koncentrálva az evési profil "normalizálására" törekedni, mintegy végső megoldásként, és ha ezt a veszélyes súlyhatárt sikerül meghaladni, utána lehet folytatni a belátásos, vagy egyéb pszichoterápiát. A szakirodalom és a tapasztalat szerint van a testsúlynak olyan alső határa, aminél az egyén elveszti a kontrollt, és belátásos módon nem képes visszanyerni, sőt tovább csökken, ha nem lépnek közbe. Valószínűleg nálad is hasonlóról lehetett szó.
én szívesen megtudnám részletesebben is, hogy volt s mint volt.
annyit azért hozzá lehet tenni, hogy a pszichoterápia jellegzetes módon azzal kezdődik, hogy a családi körülményeit és a családdal való kapcsolatát firtatják az embernek, és ez jellegzetes módon ahhoz vezet, hogy az ember veszekedni kezd a családdal, vagy utálni kezdi őket.
dehát ez a baj a pszichoterápiával - hogy annyit nagyon gyorsan el tud érni, hogy az emberből felhozza a dühöt és a sértettséget a szeretteivel szemben (akik nem szerették, nem figyeltek, nem segítettek, stb.), de azt már nagyon lassan tudja csak elérni, hogy magaddal jóba legyél, és valahogy irányítani tudd az életedet, és ne szorongj, ne félj az elhízástól, stb., hanem önbizalommal és vidámsággal láss neki az életnek.
Igen végülis, ha úgy vesszük szinte teljes egészében arra "ment" a kórházi kezelés anno, hogy "felhízlaljanak".. nem beszélgetett velem a főorvos hat hét alatt csak egyszer, s akkor is csak arról, hogy hogyan tudok aludni, ne telefonáljak annyit, stb.. hehe..
Volt egy orvosom, de ő sem "segített" sokat..
Csak a családról beszéltünk.. persze biztos volt, van köze ahhoz, hogy beteg lettem, de nem hinném, hogy csak annak, s ráadásul semmi jó nem sült ki az egészből csak annyi, hogy rendszeres veszekedések voltak mikor a "család" jött látogatni..
Viszont az utolsó héten már senki nem jött.. szikrázott a levegő, s mindenki úgy gondolta majd, ha kijöttem.. nah szép.. de azért elvoltam.. voltak ott "barátok" akikkel megértettem magam.
Egyszer töltöttem ki egy "tesztet", de az végülis nem lett értékelve és nem is próbáltak arra rávilágítani milyen lehet úgy élni amilyennek ők "akarnak".. nah most abszolute "büszkék" lennének.. sőt talán azt gondolnák, hogy túlzásba is vittem:).. nah tény felszedtem jópár kilót amit nem kellett volna.. majd leadom.. remélem:)
A lényeg viszont tényleg az, hogy ahol én voltam ott csak azzal foglalkoztak, hogy megegyem az ételt és ne hányjam ki, ne tornázzak, stb..
Amikor már egy hete nem volt "széklet".. már elnézést.. akkor sem akartak hashajtót adni.. már szinte fájdalmaim voltak, mert ugye rendszeres evés mellett illene illemhelyre járni.. ezt úgy oldottam meg, hogy paradicsomlét, tejjel ittam.. szóval csak a kilókat, a kilókat "gyömöszőlték" rám.
Ráadásul amikor "hírtelen" híztam két kilót rámszóltak, hogy ne egyek annyit.. hehe annyit ettem amennyit ők adtak, s nem szívesen.. nah szép.
Utána amikor fogytam, mert már capucinot sem mertem inni meg teát, nehogy rámfogják, hogy "zabálok", azt mondták, ismét "visszaestem", s utána már egész nap csak úgy mehettem vc-re, hogy jöttek velem.. egyébként csak a háromszori étkezés után két órákat kellett velük tölteni.. csak:)..
Eléggé rosszul esett, főleg azért mert aztán semmit nem csináltam... először hízással, majd fogyással reagált a szervezetem, de ezt a kedves orvosok nem értették meg és rám "fogták", hogy én okozom..
Biztos vannak náluk jobb orvosok és jobb kórházak, bár a kórházzal nem lett volna sok baj, kivéve, hogy olyan emberek közé "kerültünk" akiknek aztán tényleg teljesen más gondjaik voltak és nem igazán tudták megérteni a miénket.. mert ez ugye nem elfogadott..
Kedélybeteg osztályon voltam, velünk szemben az akut-pszihiátria..
Kb. ennyit írnék róla.. hosszabban nem óhajtom esetleg "fárasztani" a közönséget:)..
Ha valaki "bővebb" információkra kiváncsi írjon a "címemre"!:)
a beszelgetés, amit idéztél attól a három lánytól saját koplalós tapasztalataim
alapján nem működik. Sőt pont ellentétes hatást - hízást lehet elérni a hosszú
koplalás vs. néha nagy zabálás kombinációval.
A huzamos koplalás hatására valószínüleg összeszűkül ugyan a gyomrod, de
beindul a "fiziológiai éhezés reakció". A szervezet átáll raktározásra, mindenből
többet raktároz (vízvisszatartás, puffadás stb.. - egy esti "csokilakoma" és három
liter víz után másnap reggel duplára dagadtak az ujjaim a víztől)
Beindul a "szénhidrátsóvárgás", mert azt lehet legközvetlenebbül felhasználni.
A szénhidrátok hatásásra - hiszen a zabálások tartalma többnyire ez - megnő
az inzulin szintje, a túlzott inzulintermelődés pedig zsiradék raktározásra
késztet. Pont az ellenkezője annak, amit szeretnénk.
Általában azért nehéz változtatni a bulímiás vagy anorexiás étkezési szokásokon, mert nincs elég motiváció, hiszen ott a félelem, ha esetleg megváltoztatok valamit, kicsúszik a kontroll a kezemből. Ezért a terápiás kezdet is nehéz szokott lenni, hogy sikerül-e közös célt találni. Általában azt a célt szokták elfogadni az evészavarban szenvedők, hogy sikerüljön az evés feletti kontrolljukat anélkül megtartani, hogy ne kelljen hányni, vagy állandóan a diétára figyelni. Mint minden kényszeres-addiktív viselkedési zavarban, az evészavaroknál is igaz az, hogy a páciensek, amikor eljönnek terápiába, nemhogy ki vannak billenve, és ezt szeretnék helyreállítani, hanem pontosan a tünetük által (tehát például a hányás révén) vannak egyensúlyban, amit nagyon kényes egyensúlynak éreznek, és ezért nagyon ragaszkodnak sokáig a tünetükhöz. A cél az első lépésben, hogy a kóros súlycsökkentő viselkedéseket nem kóros viselkedésre változtassuk, másrészt a kóros súlycsökkentő viselekdések okozta lelki előnyöket máshol keresse meg az illető.
"... és meg akarsz gyógyulni, akkor nem tennél érte?"
Nem tudom, mit csinálnék, ha gyötrő fájdalmaim lennének, vagy egy nagyon komoly betegség fenyegetne, és emiatt abszolút meg kellene változtatni az étkezési szokásaimat. Valószínűleg mindent megtennék, hogy változtassak, MEGPRÓBÁLNÉK változtatni. De tudod, beny, vannak cukorbeteg evészavarosok is, akik nem adják be maguknak az inzulint, nehogy hízzanak attól is... Tisztában vannak vele, hogy ez milyen veszélyes, és mégis így tesznek. Mert ezt diktálja nekik valami erő, ami mintha uralkodna rajtuk és legyőzné a józan eszüket.
Az evészavarba is bele lehet halni. Mi félünk is ettől. A racionalitás azt diktálja, hogy hagyjuk abba. Azonnal. Miért nem hagyjuk abba mégis? Mert egyszerűen, ha megszakadunk sem bírjuk. Csak fokozatosan. Lassan. Ilyenek vagyunk sajnos. Egyelőre.
Akkor jó. Mármint ha rákszűrésen kimutatják. És az sem elvetendő, hogy a sültkrumpli jöhet:))))) MAjd mindjárt kupánnyom minket a Tamás:))))) ha offolunk a jó kajákkal.
Na még egyet erről a témáról utoljára, nem akarok senkit sem utatni és offolni! Azt írod kis köevő, hogy:
Hú, nem tudom, mi, bulimiások hogy küzdenénk meg egy ilyen diétával...
Ha rosszul vagy bármilyen kórság miatt (vagy mint például Waratah esetében beijesztenek egy daganatos betegséggel) és például fájdalmaid is lennének (az egyik legrosszabb tünetemet még nem is írtam le, és ez tényleg fájdalmas),és meg akarsz gyógyulni, akkor nem tennél érte?
