A térképen jól megfigyelhető, hogy amikor a Timuridák északi irányban mentek a Volgáig (de magát a folyót nem lépték át!), még akkor is jókora kerülő utat tettek északi irányban, az Ural felső folyásán keresztül.
Európát tehát ők is a szokásos kaukázusi átjárót használva közelítették meg, akárcsak előttük oly sok nép, így a hettiták, médek, avarok, hun-avarok, besenyők...
A tanulmányt átnézve azt látom, hogy hivatkozik A mongolok titkos történetére, mely szerint Ögödej 1235-ben a Karakorumban összehívta a quriltajt, és kiadta az utasítást Batunak és Szübőtejnek a nyugati támadásra. Arra nem utal, s még nem néztem meg, benne van-e a forrásban, hogy milyen útvonalon mentek "nyugatra".
Aztán meg hivatkozik A. G. Galsztjanra, aki szerint Transzkaukázia 1236. évi elfoglalása összefüggésben állt a Volgától nyugatra fekvő orosz városok meghódításával. A tanulmány azt sugallja, hogy Batu családjának kazahsztáni szálláshelye ideális volt a Volgán történő átkeléshez, nyilván elég közel esett hozzá, de nem találok benne semmi bizonyítékot arra, hogy Batu az említett folyón kelt volna át nyugat felé...
Amilyen szépen és bőségesen dokumentálja Csormakán sikereit, amelyeknek a megkoronázása szerinte Transzkaukázia meghódítása volt, olyan semmitmondó és adatokkal alá nem támasztott a volgai átkelés ötlete... Véleményem szerint semmi sem zárja ki, hogy Batu ne ugyanazon az úton ment volna, mint vezértársa, akinek feladata amúgy is a transzkaukáziai területek megszervezése lett aztán, és a feltűnő adatbőség az egyik oldalon, a források teljes hiánya a másikon (Volga-hipotézis) éppen nem azt támasztja alá, mint amiért te ezt a tanulmányt a figyelmembe ajánlottad, hanem az ellenkezőjét...
Két tümen az kb. 20000 ember - az egész sereget kb. 100000 főre szokták becsülni. Tehát a mongol had ötöde verte meg a grúzokat.
200000 harcos nem "egetverően nagy sereg" - de az akkori Európában nem nagyon találsz ekkora hadakat.
---------------------------------------------
Azért írtam viszonylag kis seregről a kifogásolt 4152.-ben: "az a mongol sereg nem volt valami eget rengetően nagy, legalábbis ahhoz képest semmiképp, amekkora haddal közvetlenül előtte Avarországot (Horezmet) meghódították".
Egyébként most olvasom az általad megadott anyagot (a fontosabb részeket inkább majd nappal), amelyben mindjárt az 1. oldalon ugyanezt írja May, nevezetesen hogy a Szübőtej és Dzsebe vezette sereg, amely átkelt a Kaukázuson, szerintük is relatíve kicsi volt... (Sőt, velem ellentétben még csak nem is utal a viszonylagosságra...)
2004-re az Aral-tó elveszítette korábbi területének 75, vízmennyiségének 90%-át, a korábbi partvonal mentén fekvő települések több tucat kilométerre kerültek a víztől; így például a korábbi Aralszk (ma Aral, Kazahsztán), Mujnak (ma Mo’ynoq, Üzbegisztán). 1961-től évenként mintegy 50 centiméterrel apadt a tó, egyedül a csapadékosabb 1969-es, 1970-es és 2003-as években állt meg a vízszint csökkenése.4 Az 1980-as évektől a kikötői infrastruktúra használhatatlanná válásával a személy- és teherhajózás, valamint az egykor jelentős, évi 50 ezer tonna halat jövedelmező halászat is megszűnt a tavon. Az 1950-es években leírt gazdag ökoszisztéma (benne endémikus fajokkal) java része kipusztult.5
Egyes vélekedések szerint az Aral-tó vízcsökkenéséért javarészt az emberi tevékenység felelős. Bár a tavat tápláló folyók befogása a környező rizs- és gyapotföldek öntözésére valóban nagymértékben hozzájárult a tó gyors kiszáradásához, alapvetően a mikroklimatikus változások okolhatók az Aral-tó kiszáradásáért. A globális felmelegedés következményeire figyelmeztető környezetvédők az Aral-tó példájában az emberi tevékenység nyomában megváltozott természeti környezet riasztó példáját látják, s az emberiség jövője szempontjából aggasztó jelként értékelik az Aral-tó kiszáradását, amely ráadásul nem is egyedülálló napjainkban (hasonló folyamatok zajlanak a Holt-tengerrel és a Csád-tóval is). Ugyanakkor a geológusok arra hívják fel a figyelmet, hogy ehhez hasonló ökológiai katasztrófák a múltban is előfordultak, amelyek nyomán tavak, beltengerek tűntek el a föld színéről, s nem hagyhatók figyelmen kívül a Turáni-alföld sajátos geológiai viszonyai, ún. paleovaribialitása sem.6
Az 1990-es években indultak meg a kutatások. A helyzet kialakulásáért felelős okok feltárása és esetleges vészforgatókönyvek kidolgozása érdekében végzett munkát az International Coordination Water Commission in Central Asia (ICWC) és az International Aral Salvation Foundation fogja össze.
A klimatikus változások mellett a szovjet korszakban kiépített, nem kellőképpen szigetelt csatornák minősége is okolható a krízisért. A két folyó vizének 30--70%-a elfolyik a sivatagba, ennek dacára a csatornák máig működnek, mert vizük szükséges a legfőbb üzbég exportcikk, a gyapot termesztéséhez.
Mára a tó két részre, az Északi- és a Déli-Aral-tóra szakadt, de nemsokára a déli tó is két további részre fog válni. 2005 augusztusában már megépült egy gát Kazahsztánban az északi és a déli tó közé, és így az északi medencében a vízszint 8 méterrel emelkedett a negatív rekordszint fölé. A szegényebb Üzbegisztán költségvetéséből nem futja a déli medence vízszintjének megemelésére, de ha az északi medence visszanyeri régi vízszintjét, a tervek szerint engednek át vizet a délibe is.
További lehetséges megoldások:
a csatornák vízszigetelése (ma is csak a 12 százalékuk szigetelt)
sótalanító telepek létrehozása
kisebb vízigényű gyapot termesztése
a Pamír gleccsereinek leolvadása miatt keletkezett víz Aral-tóba vezetése
a Volga vagy Ob folyók vizének idevezetése.7
1 Aral-tó, in Magyar nagylexikon; II. köt., Akadémiai, Bp., 1994, 274. o.
2-6 Peter O. Zavialov, Physical oceanography of the dying Aral Sea; Springer, Berlin, 2005, 8–10., 50., 1., 1–2. o.
Az Újjászületés- (Возрождения-) szigeten a Szovjetunió jelentős katonai lőteret működtetett, mely a biológiai fegyverek kísérleti terepeként vált hírhedtté
(Ugyanígy csinált koncentrációs tábort Castro az Isla de Pinosból "Ifjúság szigete" néven...)
Már az 1870-es évektől sokat fáradoztak a sivatagos környék öntözésének megoldásán, gátak közé szorították a Szir-darját, és a két folyó vizét elvezető kisebb csatornákat építettek. A mezőgazdasági termelés javát szolgáló csatornázás veszélyeire már a XIX. század végén felhívták a figyelmet orosz tudósok (pl. A. I. Vojejkov klimatológus). Ennek ellenére a szovjethatalom éveiben további csatornákat építettek, s a második világháborút követően megszületett a terv a Golodnaja-sztyepp és Türkmenisztán rizs-, gyapot- és gyümölcsültetvényeinek vízellátását megoldó csatornarendszer kiépítésére. Az Amu-darját a Kara-kum sivatagon keresztül a Kaszpi-tengerrel összekötő 1300 kilométeres Türkmén-főcsatorna (vízfelvétele 8--14 km³/év), valamint az Amu–buharai-csatorna (10 km³/év) az 1950-es évek végére készült el. Noha az Aral-tó vízutánpótlását ezzel jelentősen veszélyeztették, és az első jelek 1961-től megmutatkoztak, a későbbi időszakban további csatornák épültek: Déli-Golodnaja-csatorna (11 km³/év), Karsi-csatorna (5 km³/év). Az öntözött területek nagysága 1970-re elérte a 74 ezer km²-t, de az Aral-tó pusztulása ekkor már megállíthatatlannak látszott.3
A tavat Kr. e. 2. századi kínai források említik először Északi-tenger néven, a rómaiak viszont Oxusi-mocsárnak (Palus Oxiana) hívták (az Amu-darja latin neve Oxus volt). A X–XII. század mohamedán geográfusai már jól ismerték a hatalmas állóvizet(Horezmi-tó) és vidékét, a későbbi évszázadokban azonban már a vízszint apadásáról maradtak fenn írásos említések. Az Aral-tó újbóli gyarapodását követően, a XVII. században Khíva kánja, Abu al-Gházi (1603–1664) használta először a türk aral (’sziget’) szót az Amu-darja torkolati vidékének leírására, s a XVIII. századi európai térképeken már mint Aral-tó jelent meg. A XVII. században a Khívai Kánság területéhez tartozott a vidék, később a Kokandi Kánság és a Buharai Emirátus uralta, mígnem 1847-ben Oroszország katonai helyőrséget létesített a partján, s 1873-ban igazgatásuk alá vonták a vidéket.
Avarföld (Uvarazmiya, Apar, Horezm) gazdagságának egyik fő forrása volt...
Az Aral-tó (kazahul Арал Тенізі / Aral Tengizi, üzbégül Orol dengizi, oroszul Ара́льское море / Aralszkoje more) Kazahsztán és Üzbegisztán határvidékén, a Kaszpi-tengertől keletre, a Turáni-alföldön elhelyezkedő lefolyástalan sóstó. 1960-ban még a Föld negyedik, ma nyolcadik legnagyobb tava. A tavat tápláló folyók, az Amu-darja és a Szir-darja vizének öntözésre való felhasználása, valamint mikroklimatikus változások következtében az 1960-as évektől a tó vízszintje jelentősen csökkent. Napjainkra egyik folyó sem éri el a két részre szakadt, folyamatosan pusztuló Aral-tavat. Az ökológiai katasztrófa sújtotta egykori tó egyes értelmezések szerint a globális klímaváltozás hatásainak és következményeinek elrettentő példája.
Az Aral-tó Kazahsztán és Üzbegisztán határvidékén, a Turáni-alföldön fekszik. Nyugatról a sivatagos Usztyurt-fennsík (Uszt-jurt) 200 méteres magasságba törő szirtjei, keletről a Kizil-kum sivatagos vidéke (és ennek északnyugati része, a Golodnaja-sztyepp) határolja. Északon, a Szir-darja deltájánál a tótól elkülönült, de azzal összeköttetésben állt a Kis-Aral-tó. Az 1960-as évekig délről az Amu-darja, északkeletről a Szir-darja táplálta (56 km³/év), ami a csapadékmennyiséggel (9 km³/év) kiegészülve pótolta a tó hatalmas párolgási veszteségét (65 km³/év). A régió éghajlata kontinentális, a júliusi középhőmérséklet 25-26 °C, a februári –2-2 °C, az évi csapadékmennyiség 110-150 milliméter. Az 1960-ban 68 900 km²-es kiterjedésű, északkelet–délnyugati tengelyű tó hossza 492, legnagyobb szélessége 290 kilométer volt, délen és keleten öblökkel tagolt partvonalának hossza pedig elérte a 3000 kilométert. Átlagos mélysége 16 méter volt, de legmélyebb pontján elérte a 63 métert. A tavon több mint 1100 kisebb-nagyobb, összterületüket tekintve 2200 km²-nyi sziget volt. Az Aral-tó vizének sókoncentrációja az 1960-as 9,6-10,3‰-ről 27-30‰-re emelkedett.1
A késő neogénben tektonikus törésvonal alakult ki az Aral-tó helyén, de az ennek mentén keletkezett mélyedés még a pleisztocén végén is száraz medence volt. A későbbi földtörténeti korokban a Szir-darja töltötte fel a süllyedéket, s az alapvetően száraz időszakban kialakult egy a maival nagyjából megegyező területű tó. A holocénben drasztikusan megváltozott a korábban a Kaszpi-tengert tápláló Amu-darja folyása, s vizét immár a leendő Aral-tóba vezette. A klimatikus változások is melegebb, csapadékosabb éghajlatot eredményeztek, s az Aral-tó elérte a XX. században ismert kiterjedése kétszeresét, területe meghaladta a 150 ezer km²-t, a vízfelszín tengerszint feletti magassága elérte a 75-80 métert. Az i. e. IV. évezredben az éghajlati viszonyok ismét szárazabbra fordultak, s a tó mintegy 30 méternyit apadt, majd az i. e. I. évezredre lassan a 31--35 méteres tengerszint feletti magasságig, azaz nagyjából napjainkbeli kiterjedésére apadt, de a vízfelszín csökkenése ezt követően sem állt meg. Az i. sz. XVI. századra az Amu-darjának a Szarakamis-tavat tápláló ága elapadt, így teljes vízmennyisége az Aral-tóba folyt, amely ezzel elérte a 20. században ismert kiterjedését.2
Salát mégiscsak azt írja, hogy 1236-ban ugyancsak a Kaszpi-tó déli partjai mentén vonultak. Akárhogy csűröd-csavarod.
Ráadásul Ala ad-Din Mohamed egy Abaszkun közelében levő szigetre menekült. Abaszkun romjait még nem sikerült azonosítani, de a mohamedán tudósításokból kiderül, hogy 1--3 napi járóföldre feküdt Gurgantól, attól a várostól, amely a hellén forrásokban Hürkánaként, az óperzsa emlékekben pedig Varkána néven (= farkasok földje) szerepel. A XIV. sz. első felében élt perzsa Mosztavfi Abaszkunról azt írja, hogy partközeli sziget volt, amely elsüllyedt a Kaszpi-tó vízszintjének emelkedésével, miután az Amu-darja medret váltott, és abban az időben az Aral-tó helyett a Kaszpi-tengerbe szállította a vizét.
(Historical records state that in different periods the river flowed into the Aral Sea -- from the south --, the Caspian Sea -- from the east -- or both, similar to the Syr Darya/Jaxartes.)
No most, ha rápillantasz a térképre, akkor azt látod, függetlenül attól, hogy a Horezmi Birodalom akkoriban csakugyan a Kaukázusig ért, hogy amiatt a bizonyos (IV. Bélánál majd ismétlődő) üldözés miatt a derék mongoloknak még nemigen kellett volna a Krímig nyargalni... Persze innen már valóban rövidebb az út Európába a Kaukázus hágóin át, mintha északra kerülnek, de akkor másfél évtized múlva miért térnek vissza megint ehhez a megoldáshoz...?
És szerinted mi történt 1236-ban? Akkor is "kerültek" egyet?
----------------------------
Igen.
Megint csak Salát Gergelyt idézem:
„Ugyancsak 1231-ben Ögödej hadat indított nyugatra is, mivel időközben a volt hvárezmi sah fia, Dzselal ad-Dín Nyugat-Iránban kisebb birodalmat szervezett. A villámgyors büntetőhadjáratot Csormakan nojon vezette, s Dzselal ad-Dín birodalma összeomlott, a szultánfit magát kurdok ölték meg. Ezzel a mongolok megvetették a lábukat Nyugat-Iránban is. Innen aztán a következő években többször is végigpusztították Örményországot és Grúziát.
… Ögödej utasítására 1235-ben 150 ezer fős sereg indult útnak Dzsocsi fia, Batu vezetésével nyugatra, eleinte azon az úton, amelyet az 1221-es rövid hadjárat során már felderítettek. A birodalom határát 1236-ban lépték át, ezzel indult meg maga a hadjárat, amelyet mi tatárjárás néven ismerünk. A hadjárat során a mongolok legyőzték a Káma-parti bolgárokat, a kunokat (részben belőlük alakult ki az Aranyhorda), az alánokat, a legtöbb orosz fejedelemséget, végigpusztították Lengyelország egy részét, illetve Magyarországot. Az 1242-es éve elején a mongolok arra készültek, hogy berendezkednek a magyar pusztákon, ám ekkor megérkezett a hír, hogy Ögödej nagykán 1241 decemberében meghalt.”
Egyébként Salát Gergelynek az összefoglalójából kitetszik, hogy az a mongol sereg, amely 1223-ban -- hihetőleg felderítési céllal -- Európába átkelt, nemcsak hogy viszonylag kicsi volt, de a Kaszpi-tengertől délre láthatóan semmi különösebb célja nem adódott, függetlenül attól, hogy útközben aztán kifosztották Grúziát.
az Apar országot meghódító hadseregből váltak ki Dzsebe és a bátor (baatur, bagatur) Szübőtej vezetésével
--------------------------------------
Tudomásom szerint a hozzáértők Szübőtejt hatalmas stratégának, kiváló hadvezérnek tartják. Ő volt Dzsingisznek és Ögedejnek a jobbkeze, elsőszámú hadvezére.
Neve a különféle nyelveken:
Mongol Субээдэй (Sübeedei)
Klasszikus mongol Sübügätäi, Sübü'ätäi
Kínai 速不台
"Bátor" mellékneve A mongolok titkos történetében fordul elő
Magyar bátor
Ótürk baghatur 'harcos, katonai parancsnok, hős'
Orosz багатырь 'daliás, hős'
Lengyel bohater 'hős'
Perzsa és észak-ind bahadur 'igen tiszteletreméltó, bátor'
1222-ben volt egy mongol sereg, aminek eredetileg a Kaszpi-tengertől délre volt "dolga" - ezért mentek AKKOR a Kaukázuson keresztül Európába. Ami cseppet sem volt egyszerű - illetve mindenképpen nehezebb feladat volt, mint a steppén át eljutni ugyanoda.
------------------------------------------
Nos, a dolog szépséghibája, hogy az a mongol sereg nem volt valami eget rengetően nagy, legalábbis ahhoz képest semmiképp, amekkora haddal közvetlenül előtte Avarországot (Horezmet) meghódították. Azok a mongol lovasok, akik Európába a Kaszpi-tavat délről megkerülve átkeltek, az Apar országot meghódító hadseregből váltak ki Dzsebe és a bátor (baatur, bagatur) Szübőtej vezetésével.
Salát Gergely (ELTE) írja:
„Dzsingisz kán követségek útján már korábban kapcsolatba lépett Hvárezmmel, s élénk kereskedelmi kapcsolat is létesült a két birodalom között. Ennek kapcsán történt 1218-ban az úgynevezett otrari incidens, amely végzetesnek bizonyult Hvárezm számára. A Szir-darja part városban Otrarban a hvárezmi helyőrség kifosztott és lemészárolt egy 4-500 tagú mongol karavánt, s Mohamed sah Dzsingisz kán követelése ellenére sem adott elégtételt. A válasz nem sokat késlekedett: 1219-ben Dzsingisz és fiai vezetésével megindult a 150-200 ezres mongol sereg, amely hamarosan szétzúzta a hatalmas és gazdag Hvárezmet. A hadjárat több szempontból is jelentős: egyrészt a mongolok ekkor alkalmaztak először ostromgépeket, amivel sikerült megoldaniuk az addig a lovas nomádok által megoldhatatlan problémát, az erődített városok ostromát. (Az ostromgépeket a meghódított földművelő népek szakemberei készítették és kezelték.) Másrészt ekkor mutatkozott meg először az a kivételesen kegyetlen harcmodor, amely a mongolokat később oly hírhedté tette. Harmadrészt ekkor került a birodalom először a nyugati világ látóterébe. Mohamed sah a Kaszpi-tenger egyik szigetére menekült, ahol 1221-ben meghalt. 1223-ra az ellenállás utolsó gócait is felszámolták, Hvárezm volt birtokait a Mongol Birodalomhoz csatolták. A Mohamed üldözésére indult Dzsebe és Szübőtej vezérek a Kaszpi-tenger partjától nem fordultak vissza, hanem húszezer harcosukkal tovább vonultak nyugat felé. A Kaszpi-tengert délről megkerülték, majd Grúziát végigdúlva délről átkeltek a Kaukázuson, s leereszkedtek a dél-orosz sztyeppe keleti részére. Itt 1223 májusában a Kalka menti csatában legyőzték a 80 ezres kun-orosz sereget: ezzel a mongolok megjelentek Európa történetében. Ezután a kis mongol sereg még végigdúlta a Krímet, majd visszafordulva átkelt a Volgán és 1224-ben visszatért Mongóliába. A gyors hadjárat célja most is a felderítés, és nem a területszerzés volt. A Kelet-Európába irányuló következő hadjáratot azonban már ekkor tervbe vették, s megvalósítását Dzsocsira bízták.”
Györffy egyébként is jól „érezte” a magyarság őseinek a belső-ázsiai kapcsolatait, és nem mindig hagyta, hogy a finnugor iskola tilalomfái megbéklyózzák. Az általa szerkesztett Napkelet felfedezése c. kötetben írja:
„A honfoglalás előtti magyarság beletartozott a belső-ázsiai Türk Birodalomba s annak utódállamába, a Kazár Birodalomba, sőt feltehető, hogy a magyarok »isteni eredetű« uralkodója a türk Istemi leszármazottja volt. Innen van, hogy a honfoglaló magyar társadalom felépítménye belső-ázsiai eredetű. A bizánciak a magyar népet türknek nevezték, a magyarok a legfőbb égi uralkodót Isten néven tisztelték, és a magyar rovásírás a türk rovásírásra vezethető vissza.”
Vásáry és Györffy adatait összevetve tehát nyilvánvaló:
hun = qun = kun = kumán
A hun és a kun népnév azonosságát az idős Györffy is elismerte. Ő csak a kun és a kumán azonossága ellen tiltakozott, de, mint Vásáry alapos érveiből kiderült, alaptalanul.
Ezen hun nép egyik ágának az életével fonódott tehát össze a IV. század első felében a turkesztáni avaroké, s ezekkel egyesülve jöttek be a Kárpát-medencébe több hullámban, egyebek között a VI. század közepén.
A források, amikor erről a népről írnak, hol a hun, hol az avar összetevőjét emelik ki. A magyar források csak az előbbit. Viszonylag ritka, amikor egy kútfő nyilvánvalóvá teszi, hogy itt összetett, hun-avar (kangar, onogur, hunogur, várkony) etnikumról van szó.
Timur és csapata…
Az avarok is ezt az útvonalat használták
Vízszintcsökkenés
Az Újjászületés- (Возрождения-) szigeten a Szovjetunió jelentős katonai lőteret működtetett, mely a biológiai fegyverek kísérleti terepeként vált hírhedtté
Kiszáradt tómeder az avarok hajdani lakhelyén
A kazahsztáni Aral város korábbi kikötője
Az Aral-tó 1850-ben (fekete vonal) és 2004-ben (zöld terület)
Megfeneklett hajó az Aral-tó kazahsztáni oldalán
Salát mégiscsak azt írja, hogy 1236-ban ugyancsak a Kaszpi-tó déli partjai mentén vonultak. Akárhogy csűröd-csavarod.
