FIGYELEM! A topicban sajnos már nem lehetséges egyenesen az azt indító szakemberhez - Dr. Treuer Tamáshoz - fordulni az esetleges panaszokkal! Kérjük kedves látogatóinkat, hogy amennyiben sürgős segítségre lenne szükségük, ne a topicban próbálkozzanak, hanem forduljanak a megfelelő szakrendelésekhez!
Megértésüket köszönjük:
a moderátorok
angolul van, és én Amerikában vettem -- persze könyvet megrendelni ma már nem ügy.
Peggy Claude-Pierre: The Secret Language of Eating Disoders, Random House, Vintage Books, 1997
én szívesen lefordítom, és részletekben felrakom a Búrába (http://korridor.hu/bura), csak szeretném Tamás véleményét is hallani, ő talán hallott már a hölgyről.
Kedves Eszter, jó hír ez a könyv. Angolul van és nem hozzáférhető?
"a beteg meg akarja büntetni magát"
Ez ismerős. De számomra az is nagyon ismerős, hogy az ember kontrollálni próbál valamit: az evést, ha már más dolgokat nem tud kontroll alatt tartani vagy meghatározni.
Hogyan kell elpusztítani a Szörnyet? Engem érdekelnek a részletek is. Eszter, ha vannak a könyvben olyan részek, amelyekről úgy gondolod, segíthetnek, de itt megjelentetni túl hosszú, én szívesen olvasnám e-mailben is, ha van rá mód. Illetve ha néhány tanulságos, hasznosítható dolgot leírsz itt a fórumon belőle, annak biztosan mások is örülnének.
Aggodalomra pedig az ad okot veled kapcsolatban, hogy te nem aggódsz magad miatt. Emlékszem, írtad, hogy az egyetlen szempont, ami nyugtalaníthat téged, az az, ami a külsőddel kapcsolatos, az egyéb problémák és esetlegesen kialakuló betegségek nem érdekelnek. Ezért aztán lehet, hogy nem vagy eléggé motivált a változáshoz. Én annyit rohadtam ebben a betegségben (félig múlt, félig jelen idő), és annyit szenvedtem miatta... Emiatt nagyon szeretném megakadályozni, hogy mások is ilyen mélyre süllyedjenek. Szóval szeretnélek megállítani.
Kedves kis kőevő, maugli28, atillás, kedves Tamás dr.,
most olvasok egy könyvet az evészavarokról, amely általam eddig nem ismert irányból közelít, és noha kicsit furcsa a személete, a leírásában elég jól magamra ismertem, és általában a praktikus részét meggyőzőnek találom.
az ún. Montreux-módszer kitalálója, egy kanadai pszichológus nő írta, aki a két lányát végzetesnek tűnő anorexiából vakarta ki, és ennek folyamán dolgozta ki az elméletét és a módszerét.
a dolog lényege, hogy az evészavar mögött Negativitás húzódik meg: a beteg meg akarja büntetni magát, el akar tűnni a föld színéről, úgy érzi, meg sem érdemli, hogy éljen.
a lényege egy önmegsemmisítésre ösztönző bűntudat, és olyan fokú altruizmus, amely önfeladáshoz, a saját akarat elvesztéséhez, a saját élet tagadásához vezet.
a szerző szerint ez nem hiúsági kérdés, és nem olyasmiből fakad, aminek többnyire az evészavarokat tulajdonítják: rossz anya-gyerek kapcsolat, igyekezet, hogy a beteg felhívja magára a figyelmet, kontrollra való törekvés, illetve a kontrollvesztéstől való kóros félelem.
a szerző úgy gondolja, hogy nem szabad sem a betegeket, sem a szülőket vádolni, és hogy az orvostársadalom általában rosszul kezeli a betegséget.
az ő módszere az abszolút, napi huszonnégyórás támogató jelenlét: a betegeket állandóan biztosítják róla, hogy nem bűnösök, hogy a bennük lévő Szörny hazudik, és hogy a Szörny ellen, amely a bűntudatukat és az önutálatukat okozza, fel lehet venni a küzdelmet, és segíteni fognak nekik ebben.
nem kényszerítik őket evésre, hanem lehetővé teszik, hogy amikor éppen képesek rá, egyenek egy-két falatot: pl. főzés közben, vagy mások tányérjából csipegetve, vagy oly módon, mintha másnak tennének szívességet.
az öndestruktivitási hullám visszanyomásával, a pozitív feedbackkel megerősítik a beteg élni vágyó, egészséges énjét, és ezáltal, kerülő úton gyógyítanak.
a Montreux klinika gyógyulási rátája csaknem száz százalékos, és visszesés állítólag nem fordul elő.
szóval ez nem pszichoterápia, nem a testképre koncentrál, és nem is egyszerűen kényszeríti az egyént az evésre, hanem lényegében szeretet- és támogatás-terápia.
ez a bűntudat, halálvágy, a saját akarat megsemmisülése, az önfeláldozási mánia stb. nekem nagyon ismerős -- ezért is kötöttem össze mindig az evészavart a depresszióval.
az is biztos, hogy rajtam a legtöbbet azok az emberek, illetve események lendítettek, amelyek ilyesfajta pozitív feedbacket szolgáltattak, anélkül, hogy különösebben befolyásolni akarták volna az evési szokásaimat, vagy bármit: egyszerű, önzetlen szeretet és rokonszenv. ez segített a legtöbbet.
elég ritka portéka egyébként, ha jól látom, de van azért belőle.
leírásod alapján a te evészavarod a bulímia ún. nem purgáló típusa, ami falásrohamokkal jár, de kóros testsúlycsökkentő viselkedésként nem hánytatást vagy hashajtózást használsz, hanem edzést és koplalást. Ha a súlyodat és a magasságodat és megírod, valamint azt, hogy van-e bajod a testeddel, akkor részletesebben is lehet mondni erről pár szót, illetve az is érdekes, hogy mióta tart, hogyan befolyásolja a mensest stb.
28 éves informatikával foglalkozó nő vagyok.
Örülök, hogy rátaláltam erre a fórumra, mert némi biztonságot ad nekem.
2 hete már nem volt zabálási rohamom.
Igyekszem programokat, olyan elfoglaltságokat találni magamnak, hogy az esze-veszett falást elkerüljem.
Amikor feszült vagyok, beleolvasgatok, amiket írtatok és olyankor sikerül megmenekülnöm a késztetéstől, hogy betegre egyem magam. Segít az a tudat, hogy nem vagyok egyedül a problémámmal. Újabb erőt, lendületet ad, hogy képes legyek uralkodni magamon.
Igazából nem tudom, hogy minek nevezhető ez, hogy bulimia nervosa-e vagy valami hasonló. Csak azt tudom, hogy emiatt nekem (ill. ami ezt kiváltotta) szorongásaim szoktak lenni.
Nem hánytatom magam, mert képtelen lennék rá. Ezért folyamatos fogyókúrával és testmozgással ellensúlyozom a heti 1-2 rohamomat. Csak a Kcal-k számolgatásával tudom biztonságosan az önkontrollomat tartani. Ez már hozzá tartozik az életemhez, mint pl. a rendszeres fogmosás. A kalória táblázatot és az adagokat szinte már fejből ismerem, ezért akár több napra is el tudok utazni konyhai mérleg nélkül. :-)
Akinek van valami kérdése, tanácsa, bármilyen megjegyzése, érdeklődve várom emailben is.
laikusként, szerintem a diagnózis önmagában a pszichés
betegségekről való kommunikációt segítő eszköz.
Nem a diagnózisból tudhatod meg a tüneteket, hanem
pont fordítva - a tünetekből állítanak fel diagnózist a hozzáértők.
Maga a diagnózis úgy gondolom nem abszolút értelmű, mert
az egyes kategóriákba való besorolás mögött nincs két teljesen
egyforma tüneteket mutató beteg. A diagnosztikai rendszerek
(DSM, ICD) a betegekre jellemző egyedi tünetek "levonása" után
maradóakból kategorizálnak.
Átfedések? Azért gondolom, hogy vannak, mert egyes betegségtípusok
hajlamosíthatnak másokra is (komorbiditás) - pl. evészavar/depresszió.
Drága aranyos attilás, te hajnali fél négykor írsz ide levelet? Vigyázzál magadra, az ég szerelmére.
Rendesen enni számomra azt jelenti, hogy eszek egy kicsike reggelit, az átlagosnál egy kicsit kisebb adag ebédet és egy teljesen normális adag vacsorát - nem hányok utána és nem is rágódok órákig, hogy nem kellett volna megenni ezt vagy azt (persze akad kivétel, de mitől is menne ez most egyszeriben olyan könnyen). Szóval az étkezésem jobban hasonlít az egészséges emberek étkezéséhez, mint az evészavarosokéhoz. Atillás! Ha mozogsz, több zsírt éget a szervezeted, általánosan felgyorsul az anyagcseréd. Akkor valamivel többet ehetsz mint korábban, jobban mondva többet bent tarthatsz - valószínűleg következmény nélkül. Az én új alapelveim több energiát biztosítanak számomra, mint a korábbi életmódom.
- mozgok valamennyit (nem annyit, mint egy őrült, csak úgy amennyi jólesik), ezért nyugodtabb vagyok, nem aggódom annyit az alakom miatt
- rendszeres időközönként eszek és ezzel el tudom kerülni,hogy iszonyú éhség törjön rám - nem eszem viszont semmi olyat amiről tudom, hogy kifejezetten hízlal (pl. tejszínes torta) vagy én nehezebben tudom megemészteni (pl. rántott sajt).
- lefekszem időben - korábban fent maradtam éjfélig vagy rendesen az utánig.
És amit látok: több energiám van, nem vagyok fáradt esténként. Persze, korábban hazamentem, jól beettem, ami persze kijött, ezután meg hullafáradtan, gyötört arccal belerogytam a fotelba és örültem, hogy annyi energiám van, hogy tv-t nézzek. Most már frissebb vagyok, persze ez biztos az alvás miatt is van.
Próbálkozz, atillás, csak előre tudunk haladni, hátra nem :)
Szeretettel üdvözöl:
kis kőevő
Hogy mióta is vagyok benne, atillás?
6 éve azt hiszem. :(((
Kb. egy hónapja rendesen lábalok kifelé. Lassan rájövök, hogyan kell ennem, hogy ne jöjjön rám a zabálás. És nem jön rám. Általában.Van, hogy el is feledkezek erről az egészről. :))))
És amióta rendesen eszek, mégcsak nem is híztam semmit. Igaz, hogy tornázom is alkalmanként, előtte pedig nem mozogtam. (Fáradt voltam hozzá. Most már nem.)
jó, akkor befejezem.
Nem tudom, mit akarok azon túl, hogy szeretném megérteni, miért vagyok inkább borderline, mint bipoláris II, és mit jelent ez egyáltalán
- mit jelent az, hogy az embernek van egy diagnózisa. Mit tud meg belőle? Hogy mitől vannak a tünetei? Hogy mik a tünetei? Hogy mely tünetei számítanak relevánsnak vagy tipikusnak? Hogy tipikusan hogyan kezelik? Hogy e kritériumok egyike-másika vagy mindegyike alapján milyen csoportba sorolható?
- mennyire abszolút egy diagnózis? mennyire vannak átfedések, rugalmas kategóriák? mennyire "értelmezés" és mennyire "tény" kérdése egy betegség?
én is sajnálom, hogy a többieket nem inspiráltuk hozzászólásra.
természetesen örülök, ha emailben válaszol a kérdéseimre.
kérdéseiből az a benyomásom, hogy nem értett meg. Újra elolvastam a hozzászólásaimat, kollégáimat is megkérdeztem, hogy érthető-e, és ennek alapján úgy érzem, hogy egyértelmű voltam. Az a benyomásom, hogy Eszter szeretne valamit nagyon védeni ebben a kérdésben, ami nem szorul védelemre, és ami nem is igazán vita tárgya, hanem a tényeké, és a szakmai konszenzusé. Ennek ellenére szívesen folytatom ezt a beszélgetést, de inkább magán e-mailben, mivel ez a téma az evészavarokhoz képest OFF TOPIC, más nem is szólt hozzá, csak mi beszélgetünk már itt egy hete.
Úgyhogy ha érdekli még a dolog, és nem fáradt bele abba, hogy meggyőzzem, várom levelét.
ha a depressziós diagnózis nem etiológiai jellegű, akkor nincs is olyan pszichiátriai betegség, amelyet "depresszió (fokozat, típus)"-nak nevezhetnénk?
mi a helyzet az anorexiával vagy a bulímiával? ezek nyilván nem etiológiai kategóriák (mert tudomásom szerint nem tudják világosan a szakemberek sem, hogy pontosan mi okozza a bulímiás vagy az anorexiás tünetegyüttest). de ettől még világosan elkülönülő betegségek.
milyen érvényes _etiológiai kategóriák vannak?
én eddig azt hittem, hogy ezen a téren a _legnagyobb az egyet nem értés: a pszichodinamikus etiológiai kategóriák radikálisan eltérnek a kognitív-viselkedéses etiológiai kategóriáktól, és mindkettő radikálisan eltér a biokémiai sérülékenységgel számoló elméletektől.
nem mondom, hogy nem lehet ezeket mind összeegyeztetni valamilyen szinten, és az általam ismert irodalomban meg is próbálják, de tudomásom szerint nem szokás teljesen kizárni az endogén eredetű okok, pl. a neurotranszmitter-rendszer egyensúlyhiánya, okozta depressziót, különösen a bipoláris kórképeknél. én az amerikai szakirodalmat olvasom -- mondjuk Kay Jamison nyilván nem vádolható azzal, hogy nem ismeri a friss kutatásokat, mert ő _csinálja őket.
ha azonban az eklektikus bölcsesség viszi el a pálmát, akkor sem értem, miért lenne jobb etiológiai kategória a "borderline személyiségzavar", mint a "bipoláris II depresszió", azonos tünetek esetén.
igen, azt hiszem, félreértésben van, a depresszió diagnosztikája a modern terminológia és klasszfikáció terminusaiban sosem próbál meg etiológiai lenni, csak tüneti, leíró. Ennek az oka az, hogy az évtizedekig fennálló szakmai beosztás, miszerint el lehet különíteni az ún. "endogén" és "reaktív" depressziót, az utánvizsgálatokban nem állja meg a helyét. Ha mégis megkérdez erről egy pszichiátert, aki mást mond, az nem azt jelenti, hogy a szakmán belül eltérő markáns vélemények vannak, hanem azt, hogy az illető régen olvasott szakirodalmat.
Lehet, hogy az előbb nem voltam világos, de megismétlem: a két diagnózis nem zárja ki egymást, sőt, gyakran együtt adják, tehát a "meglévő _nem borderline tünetek: krónikusan alacsony energiaszint, visszatérő kataton állapotok, önvád, bűntudat, erős betegségtudat, konfliktuskerülés, hipomán, enyhén euforikus állapotok, mély, tartós depressziós állapotok, motiválatlanság, passzív szuiciditás, a negatív élményekre való túlzott beállítottság és a pozitív élmények vagy visszajelzések alábecslése, képtelenség az örömérzésre vagy az örömöt kereső viselkedésre, az önérvényesítés hiánya konfliktusos helyzetekben " teljesen beleillik a képbe, elsősorban a depresszióra vonatkozó tüneteivel.
Azt írja: "A legtöbb általam ismert szakkönyv diagnosztikai szinten elkülöníti a személyiségzavarokat és az endogén, valamint a reaktív vagy neurotikus depressziót, és
más-más kezelési eljárást tart kívánatosnak mindhárom esetén." Ezek el is különülnek diagnosztikai szinten, csak az egyik a személyiségzavarról szól, a másik pedig a hangulati állapotról. Ez az ún. komorbid állapot. Feltehetően a személyiségzavar miatt bekövetkező élménymódok, nehezített kognitív feldolgozás vezet ezekben az állapotokban depresszióhoz. A kezelésük is elkülönül, a depreszióban elsősorban antidepresszánsokkal gyógyítunk, illetve kognitív-viselkedésterápiával, interperszonális terápiával, míg borderline-ban elsősorban feltáró jellegű, dinamikus pszichotreápia javasolt, minden modern szakkönyv szerint. Persze ne felejtse el, hogy én nem mondtam, hogy Eszter borderline, csak általánosságban beszélek.
én őszintén szólva azt hittem, hogy a depresszió, különösen annak "early onset" (hogy hívják ezt magyarul), és erős genetikai sebezhetőséggel párosuló, illetve komponenssel gyanusítható formái nemcsak fenomenológiai jellegű fogalmak, hanem magyarázó, etiológiai jellegű fogalmak. A legtöbb általam ismert szakkönyv diagnosztikai szinten elkülöníti a személyiségzavarokat és az endogén, valamint a reaktív vagy neurotikus depressziót, és más-más kezelési eljárást tart kívánatosnak mindhárom esetén.
persze a kérdés ott a legélesebb, ahol a prognózisról van szó: az endogén, vagy korai sérülésekből eredő depresszió gyógyszeres kezeléssel és időnkénti támogató pszichoterápiával szintentartható, viszont a boderline esetén a prognózis, tudomásom szerint, elég rossz, hacsak nem következik be alapvető személyiségváltozás (de ha nem következik be, akkor lehet mondani, hogy a borderline sajnos nehéz eset, mert nem kellően motivált).
ezért hívják a páciensek a boderline diagnózist a pszichiáter/pszichológus bosszújának.
mondjuk -- most már akkor saját esetemnél maradva.
meglévő borderline tünetek: hangulatingadozás, szuiciditás, életvezetési nehézségek, párkapcsolatban tapasztalható problémák (bár melyik párkapcsolatban nincsenek problémák -- nem vagyok benne biztos, hogy itt hol a borderline határa), promiszkuitás??? (hány pasival kell ahhoz lefeküdni tizenöt év alatt, hogy promiszkuusnak minősüljön az ember, és milyen körülmények között?), időnkénti színpadias viselkedés (bár ez egy nyilvánossághoz szokott, és azzal dolgozó szereplőnél nem annyira kóros), belső üresség-érzés, időnkénti irritáltság (PMS), alacsony stressztűrés.
meg _nem lévő borderline tünetek: hasítás, projektív idealizáció vagy elítélés, elhagyatástól való páni félelem, kifelé irányuló agresszivitás, kontrollálatlan társas viselkedés, komoly impulzuskontroll-problémák más területen (mondjuk alkohol, munka, stb.), betegségtudat hiánya, vádaskodás és dependens viselkedés.
meglévő _nem borderline tünetek: krónikusan alacsony energiaszint, visszatérő kataton állapotok, önvád, bűntudat, erős betegségtudat, konfliktuskerülés, hipomán, enyhén euforikus állapotok, mély, tartós depressziós állapotok, motiválatlanság, passzív szuiciditás, a negatív élményekre való túlzott beállítottság és a pozitív élmények vagy visszajelzések alábecslése, képtelenség az örömérzésre vagy az örömöt kereső viselkedésre, az önérvényesítés hiánya konfliktusos helyzetekben.
vagy teljes félreértésben vagyok?
vagy lehet, hogy a szakmán belül vannak markánsan eltérő vélemények?
úgy fér össze a depresszió és a borderline, hogy nem arról van szó, hogy a problémát másképp magyarázza, hanem arról, hogy a borderline diagnózis a személyiségszerkezet meghatározó jellemzőit foglalja magában (tehát, hogy bizonyos helyzetekben hogyan reagál stb.), míg a depresszió arról szól csak, hogy legalább két hétig, a depresszió kilenc kritériumából legalább öt biztosan jellemző az illetőre. Az egyik tehát egy operacionális, fenomenológiai leírás (a depresszió), a másik pedig elsősorban egy funkcionális, struktúra-dinamikai jellemző.
A bulímia és az impulzivitás szoros kapcsolatban vannak egymással, az impulzuszavarok spektrumon a bulímia előkelő helyet foglal el a kényszerbetegség, kóros játékszenvedély, pirománia, kleptománia, hajtépegetés, körömrágás mellett. SSRI antidepresszánsokkal emiatt próbálják tehát befolyásolni, elsősorban a kontrollt támogatni, a tapasztalatok szerint azoknál működik jobban, akinek komormid (együttjáró) betegségként depressziója is van.
köszönöm. Azért gondoltam, hogy a bipoláris II és a borderline nem fér össze, noha hasonló tüneteket is mutatnak (szuiciditás, hangulatingadozás, ezekből adódó életvezetési nehézségek), mert eltérő magyarázatot ad a két diagnózis ugyanarra a tünetre -- vagy ha nincs eltérés a személyiségstruktúra-beli okok és a depresszió mint ok között, akkor tulajdonképpen mi értelme ezeknek a diagnosztikai kategóriáknak?
A többieket gondolom jobban érdekli, hogy hogyan függ össze az impulzivitás és a bulímia. A bulímiát is kezelik SSRI-vel, ugye?
attól függetlenül, hogy Eszter esetét nem ismerem, általánosságban is el lehet mondani, hogy aki borderline személyiség diagnózist kapott, az kaphat még bipoláris I, vagy II. diagnózist is, a kettő nem zárja ki egymást. Az, hogy valóban borderline-e, hosszabb terápiás kapcsolat, és kórlefolyás után lehet és érdemes eldönteni. Vannak persze egyértelmű gyanújelek, pl. impulzivitás, érzelmi instabilitás a partnerkapcsolatokban, suicid gondolatok, vagy önsértés, visszatérően a belső üresség érzése, hangulati ingadozás, esetleg szerhasználat, és/vagy szexuális promiszkuitás, a dolgok gyakori felértékelése, majd utána csalódás, könnyű lelkesedések, majd gyors kiábrándulás, projektív identifikációs kapcsolati mechanizmusok stb.
A családi halmozódás előfordulhat, de nem közvetlen öröklésen át, hiszen elsősorban csak a temperamentum öröklődik, hanem inkább szülői mintákon keresztül, de ha a gyerek megfelelő törődést kap, ha az anya "good enough mother", akkor általában nincs baj.
Az impulzivitást sokat vizsgálják, igen vannak elméletek, amelyek szerint ez korai anya gyerek kapcsolati zavar következménye, és valóban összefüggésben áll a szerotonin rendszer állapotával is. Ezért is próbálkoznak mostanában az impulzuskontroll zavarok kezelésében SSRI antidepreszánsokkal.
hát ez az: ha borderline vagyok, és nem bipoláris II (pontosabban III), mint eddig gondoltam, akkor a gyógyszeres kezelés nem fog segíteni hosszabb távon.
de szerintem nem vagyok borderline. és hát ki dönti el? mindegy, ez itt mellékszál.
annyiban érdekes talán, hogy a bulímia és az impulzuskontroll hiánya, továbbá a szuiciditás és az agresszió, ha jól tudom, mind összefüggésbe hozható egymással (valamint bizonyos szerotonin-zavarokkal).
örökletes az impulzivitás, az anya-gyerek kapcsolat korai (két éves kor előtti) zavarára vezethető vissza, vagy ezek közül egyik sem?
ha apám alkoholista és agresszív, én bulímiás vagyok, akkor nő-e a valószínűsége annak, hogy a lányom bulímiás vagy szuicid, a fiam pedig agresszív vagy impulzív, esetleg borderline lesz?
igen, sajnos a serotonin anyagcseretermékek biológiai markerekként való használatáról az előrejelzésben nem sok jót lehet mondani manapság, a legújabb cikkek a kezdeti lelkesedés után (80-as évek vége) most már elvetik ezt a lehetőséget, vagyis inkább azt lehet mondani, hogy nagy esetszámon elvégzett, kontrollált vizsgálatok a kezdeti lelkesítő eredményeket nem tudták megerősíteni.
A borderline egy személyiségzavar (tehát a személyiség egyfajta működésmódjáról ad képet, és nem olyan ami csak úgy elmúlik, a depresszió pedig egy szindróma, tünetcsoport, ami ha megszűnnek a hangulati tünetek, akkor rendbe jön. A kettő nem zárja ki egymást, sőt, borderline esetben gyakori a depreszió és a hangulati ingadozás. Amit egyébként írsz a borderline-ról, az helytálló. Nemrég jelent meg egy népszerűen írott könyv a Borderline szindrómáról, ajánlom indenkinek: Joachim Gneist: Szerető Gyűlölség ( a borderline szindróma). Európa Könyvkiadó, Mérleg sorozat, 1999.
ha ez a fiú nem azt mondta volna az osztálytársainak, hogy "minden értelmetlen és érdektelen", akkor talán nem gondolnék én se depresszióra -- de ez annyira abszurd indok bárki más, mint egy depressziós számára.
a borderline-ok inkább dühösek, hasítás jellemző rájuk, heves és gyorsan váltakozó érzelmek, követelődzés, és pánikszerű rettegés az elhagyatástól - nem?
mellesleg mi a különbség a borderline és a kevert epizódokkal járó depresszió között?
(Engem a Nyéki útról borderline-plusz-depresszióval bocsátottak útra. Borderline eddig még nem voltam soha, és most is kételkedek a diagnózis megalapozottságában.)
az impuluskontroll-problémák végülis a bipoláris depresszióban is fennállnak, nem?
ráadásul a borderline, ha jól tudom, kevésbé kezelhető gyógyszersen, mint a depresszió.
végezetül: én három idén, illetve tavaly megjelent amerikai szakkönyvben is olvastam a szerotonin-bomlástermékek (igaz, mérsékelt, de statisztikailag azért szignifikáns) előrejelző funkciójáról. hol olvasható, hogy ez meg van cáfolva?
örülök, hogy megnézted Stacy történetét.
A szörnyű az benne, bár a htmlesem ezt mindig elfelejti feltenni, hogy Stacy végül 38 éves korában, idén áprilisában, belehalt az anorexiába.
de Emily, a másik sztori szerzője, felgyógyult belőle.
és te is meg fogsz gyógyulni, biztos vagyok benne. abszolút megvan benned valami, ami nem egyszerűen akarat - az akarat szerintem nem elég.
az alapvető bajból, az önelfogadás hiányából kell lassan kilábalni, és akkor a bulímia mint mankó is eldobható.
Tamás! Hidd el, tudom, hogy hosszantartó folyamatról van szó, és hogy előfordulnak visszaesések és emiatti elkeseredettség, életkedv-vesztés.
Tudom.
Tudom.
Tudom.
A fenébe is, mégis annyira elkeserít.
Arra gondoltam, hogy itt talán pontot is tehetnénk, és megbeszélhetnénk, hogy akkor egy év múlva ugyanekkor, ugyanitt....
Nekem az eddigiek nagyon hasznosak voltak, megindítottak bennem valamit, ami eddig nem tudott megindulni.
Eszter! A Búrában közölt egyik életrajz szerzője azt mondja, elhatározta a változtatást, de rájött, nincs (nem volt) még rá felkészülve, ezért nem sikerült változni. EBBEN VAN VALAMI. Én úgy érzem - persze lehet, hogy tévedek -, hogy nekem 6 éven át nem jött el az az idő, és nem voltam felkészülve a változásra, MOST lettem rá kész. Mi miatt? Fogalmam sincs. Gyökeresen nem változott meg az életem. És mégis. Képes vagyok változni. Tegnap ettem három szelet süteményt. Utáltam magam. De már nem hánytam ki. Korábban nem bírtam volna nem hányni, most pedig nem bírtam hányni. Láttam magam előtt magam, ahogy görnyedek, és brrrr.... kirázott a hideg.
Megszállt egy jóságos markaba és segít..... Elküldtem a többiekhez is.
tudtommal szűrika középiskolásokat, az iskolapszichológusok, legalábbis Pesten, már ahol van. Kidolgoztak egy kérdőívet (Komlósi Annamária ELTE Személyiségpszichológiai Tanszék), a kamaszkori depresszió mérésére. Sajnos azonban a kamaszkor önmagában is egy elég viharos időszak, amolyan "életkori pszichózis" vagy "életkori borderline" állapot, és nem mindig depressziós a kamaszok közül az, aki öngyilkol.
Sajnos a szerotonin anyagcseretermékek vérből vagy liqurból való kimutatása és ennek predikciós jelentősége nem igazolódott be, ezért jelenleg nincs olyan biológiai marker, amivel ezt előjelezni lehetne.
Kamaszkorban egyébként szerintem mindenki potenciálisan veszélyeztetett, sajnos a közösségben elkövetett suicidumnak még nagyobb a kommunikációs jelentősége, azaz valamit üzen a külvilágnak a tettével, amit másképp nem tudott. Ha nem így lenne, akkor otthon, egy sufniban lőtte volna fejbe magát.
Hát bizonyos logika és elég nagymennyiségű tudományos evidencia szerint a szuiciditás (továbbá a depresszió, különösen a bipoláris, az impulzuskontroll (pl. a bulímiában) és a stressz-tolerancia szintje) öröklött, biológiai hajlam kérdése (is), és a szűréssel meg lehet találni a fokozottan veszélyeztetett gyerekeket, akiket aztán meg lehet tanítani arra, hogy hogyan kezeljék a csökkent stressztoleranciájukat, a depressziójukat, stb.
Eléggé megrendültem ezen a srácon, aki főbelőtte magát, s mindeközben egy másik fiatalemberrel váltottam levelet, aki öngyilkossági szándékát osztotta meg velem, és most nagyon aggódok miatta, mert ma még nem jelentkezett.
miért nem szűrik vajon a tinédzser korosztályt depresszió és szuiciditás szempontjából az iskolában?
úgy tudom, kémiai teszt is létezik, bár lehet, hogy drága, mert csak kutatóintézeti kontextusban olvastam róla, a CST-5-HIAA koncentráció mérése a vérben.
KisKőevőnek: Realdoko-val váltottam levelet, nem tűnt el, csak most egy darabig nem ír. Az evészavarokban egyébként gyakori, mint minden krónikusan zajló betegségben, hogy a páciensek elveszítik az életkedvüket a rendszeres visszaesések miatt, illetve azért, mert úgy érzik, hogy minden próbálkozásuk ellenére nem képesek kontrollálni a súlyukat úgy, ahogy szeretnék. Ezért fontos tudni, hogy az evészavarok esetében a terápiás gyógyulás útja is hasonló, mint más szenvedélybetegségekben: előfordulnak visszaesések, hosszantartó folyamatról van szó (évek), és a tendencia a fontos, tehát ritkább és kevésbé súlyosabb visszaesések esetén gyógyulásról beszélhetünk. Persze vannak olyanok is, akik egyik napról a másikra abba tudják hagyni, összeszorított foggal, de ez ritka. A leszokási nehézség nagy hasonlóságot mutat a dohányzással is.