Keresés

Részletes keresés

zsuzsa Creative Commons License 2001.01.03 0 0 460
Kedves Tamás !
Kaptam tegnap gyogyszert. Végülis a barátaimhoz mentem, mert őnáluk jobban el tudom engedni magam. Megitattak prozaccal meg par pohar borral meg kaptam receptet
valami.. no varj csak talan seropamnak hivjak ? meg kene neznem a receptet.
Igazsag szerint most az a ritka helyzet van, hogy nem zabalok. igaz, elni sincs sok kedvem. Annyi minden rosszul sikerult, meg raadasul a baratommal is csunyan viselkedtem. Lehet, hogy ma talalkozunk utoljara. No ilyenkor persze eszembe se jut az eves. Egy éves kapcsolat.. nagyon rossz, ha veget er.

Szoval simogattam a macskat es neztem, hogy elnek mas normalis emberek. En sose birtam ilyen laza lenni :-( Szerinted tenyleg erdmes a gyerekkorunkon ragodni? Mindig felpofozott az anyam, amikor irásból rossz jegyet hoztam. Pedig még mindig kurva rondán irok . Mindig ő mondta meg, mit kell ennem, mit kell felvennem, rövidre kell vagatni a hajam, ezt kell tennem, azt kell tennem. Segit az rajtam, ha 25 évvel ezelőtti hülyeségekre gondolok?

huu baromira félek az estétől. Tiszta hülye vagyok, még rontok a helyzetemen... eddig is volt elég bajom, most még magányos is leszek...

Előzmény: Dr_Treuer_Tamas (458)
atillás Creative Commons License 2001.01.03 0 0 459
Üdv Mindenkinek! Boldog, Reményteljes...blalbla Új Évezredet...

Uff... Karácsony, Szilveszter, Ti éltek még?

Dr_Treuer_Tamas Creative Commons License 2001.01.02 0 0 458
Kedves Mafalda,

ne erőltesd, csak ajánld meki, hogy nézze meg például a www.extra.hu/bulimia címet, ott talál infot erről. Azért nem érdemes túlerőltetni a szakemberhez fordulást, mert akkor a motivációja a végére nagyon alacsony lesz, és ha csak a te kedvedért megy el, akkor a dologból úgysem lesz semmi. Egyébként a javasolt oldalon a hozzátartozók hozzállásáról és ennek hatásáról is olvashatsz.

Tamás

Előzmény: mafalda (457)
mafalda Creative Commons License 2001.01.02 0 0 457
Kedves topiclakok es kedves Tamas!

Azert irok, mert segitseget szeretnek kerni. Az unokatestverem
anorexias, mar ket eve. Amikor eszrevettem, hogy mi a helyzet, rabeszeltem, hogy jojjon el velem a sote pszichiatriai klinikajara, mert arrol olvastam, hogy ott foglalkoznak evesi problemakkal. Korulbelul fel evig jart oda, de nem kellett mennie rendszeresen, hanem csak ritkan, majd egy ido utan azt mondtak neki, hogy most mar rendben van, ha valami gondja van jojjon ujra. De egyaltalan nincs rendben, latom rajta, hogy meg mindig gondjai vannak. Szeretnek segiteni neki, azt gondolom, hogy talan egy masik helyen tobbet tudnanak segiteni, de nincs otletem, hogy mit javasoljak neki.
(Azt gondoom, hogy oda, ahol voltunk egyutt, nem akar visszamenni, ott nem nagyon tortent vele semmi.)
Mindenkeppen beszelni akarok vele arrol, hogy kerjen segitseget, de ugy szeretnek odaallni ele, hogy van valami otletem, hogy hova menjunk/menjen.

Koszonom, ha segitetek, sziasztok: mafalda

Dr_Treuer_Tamas Creative Commons License 2001.01.02 0 0 456
Kedves Rosaly,

a szakmai diagnosztikus kritériumok szerint a bulimia diagnózisa a heti kettő falásrohamnál kezdődik, de nyílvánvalóan ez csak szakmai konszenzus, ha valaki nem érzi jól magát a bőrében, és heti egyszeri dolog is zavarja, vagy pedig ezt a szintet nagyon nehéz fenntartania, akkor ez is kezelendő, érdemes vele foglalkozni, hiszen az elsődleges kritérium mindig az, hogy téged mennyire zavar a panaszod, és mennyire rontja az életminőségedet.

Tamás

Előzmény: Rosaly_ (455)
Rosaly_ Creative Commons License 2001.01.02 0 0 455
Szia D. Á., te hogy vagy??? Bejön még a tej?
Köszi a támogatást, de azt hiszem tényleg szörnyű voltam (inklább nem részletezem) - tényleg el is szaladt. Mostmár őt nem bánom, sokkal inkább azt, hogy milyen reakciókat váltott ki belőlem.

Kedves Zsuzsa, én ezt nem is értem, hogy ha valaki ennyi mindent csinál ("ott vannak a tanulmányaim, a karrierem, a gyerekeim, a munkahelyem, a szüleim"), az hogy írhat ilyet, hogy egy "akkora nulla, mint én". TE csinálsz valamit!

Tamás, az bulímiásnak számít, aki észre se veszi, hogy valójában eszik? (Csak épp már nem roham-szerűen és nem hányja ki, csak mondjuk két hétben egyszer.) És az jobb vagy rosszabb, mint a zabálások? Főleg ha közben minden "teljesítménykényszer" ellenére valójában már egy jóideje nem csinál semmit...

Buli... Hogy lehet felállni, ha mindenhol van kaja + ital + a cigaretta és alig van zene és nincs életmentő tánc. (Ez pl. nehéz, A változat: táncos-zenés-kajátlan buli = alkohol + tánc + magamismeglepődömmikrenemvagyokképes - vagyis már meg se. B változat: a fenti. Középút nincs.)

Ez a rovat szerintem addiktív.

Előzmény: Dongó Ágnes (453)
Dr_Treuer_Tamas Creative Commons License 2001.01.01 0 0 454
Tipikus ez, amit írsz, Zsuzsa, hogy "... magambol minél többet kihozni, bár ez egy ekkora nagy nullából mint én, nem megy könnyen..". Ez nekem arról szól, hogy egyrészt van egy nagy önleértékelés, amit mindennapi újbóli bizonyításokkal sem lehet teljesen feledtetni. Tulajdonképpen ez egy olyan érzés lehet, mint egy lyukas zsák, amit nem lehet megtölteni. Hiába gyűjtesz be olyan élményeket, amelyek pozitívak, alapvetően csak fokozzák az igényt, hogy újabbakat kell begyűjteni, újabb teljesítményeket kell összeszedni, hogy az önértékelés valahogy szinten legyen. Az étkezéssel is hasonlót szoktam látni, mind anorexiában és bulímiában is, a koplalás, illetve a falásrohamok/hányások önrontó spirálja is erre a szisztémára épül.

Érdemes lenne azt továbbgondolni, hogy milyen korai (értsd koragyermekkori) referenciakapcsolat hatott rátok ilyen negatív módon az önértékelés, az önkép és a testkép tekintetében?

Tamás

Előzmény: zsuzsa (451)
Dongó Ágnes Creative Commons License 2001.01.01 0 0 453
Szia Rosaly,
az egyszemélyes azt akarta jelenteni, hogy bármely kapcsolatból eredő
visszajelzés kizárva - legyen az pasi, szülők, barátok,stb.
Visszavonulás az elefántcsonttoronyba...:-)))
Ez az, ami tévút.
"jön a szorongás: mi van, ha rájön (és úgyis rájön), hogy én nem vagyok olyan
(szép, jó, okos, kedves), mint amilyennek ő hisz."...
"valójában szörnyű: egyáltalán nem magabiztos, nem mindig
kedves/kiegyensúlyozott/vidám/anya-pótlék, sőt, néha agresszív, stb."
Ő is tisztában van azzal, hogy az embernek sokféle tulajdonsága van. Miért ne
lehetnél olykor agresszív? Attól még egyátalán nem vagy szörnyű.
D.Á.
Előzmény: Rosaly_ (450)
Waratah Creative Commons License 2000.12.31 0 0 452
Amikor van valaki, aki megérint, és nem rándulok össze attól, hogy jaj ott inkább ne, mert ott igazán hájas, az azt jelenti hogy elfogadtam magamat? Nem. Ettől még rossz a tükörbe néznem. Csak az Ő szeme más tükör.
Előzmény: Dr_Treuer_Tamas (449)
zsuzsa Creative Commons License 2000.12.31 0 0 451
Szeretek magambol minél többet kihozni, bár ez egy ekkora nagy nullából mint én, nem megy könnyen ... Legalabb elvarasaim legyenek, különben végképp összecsuklanék, nem gondolod?
Előzmény: Dr_Treuer_Tamas (449)
Rosaly_ Creative Commons License 2000.12.31 0 0 450
D.Á. azt írta, "az önelfogadás nem lehet egyszemélyes project". Nem vagyok benne biztos, hogy jól értem: az egyszemélyes azt jelenti, "pasi nélküli"?
Szerintem a kapcsolatok "veszélye" általában az, és ez nem csak a férfi-nő kapcsolatokkal van így, hogy az elején rengeteget számít a pozitív visszajelzés, egy idő után azonban óhatatlanul jön a szorongás: mi van, ha rájön (és úgyis rájön), hogy én nem vagyok olyan (szép, jó, okos, kedves), mint amilyennek ő hisz. És ez a munkával kapcsolatban ugyanúgy van, mit a férfiakkal. (Persze, alapvetően egyik sem egyszemélyes project, mindenütt van visszajelzés.) És ilyenkor, pont a szorongás miatt, általában sikerül is bebizonyítani, hogy tényleg nem. Szóval az a furcsa, hogy a nagyon pozitív megerősítéseket sokszor a "teljesítmény" (ó igen, ez fontos, Tamás!) visszaesése követi, legalábbis nálam, az őrült szorongástól, hogy "most ki fog derülni, milyen vagyok 'valójában', nem fog úgy menni, mint először, stb". Mit lehet ezzel kezdeni???? (Másik tipikus: egy pasi teljesen idealizált - ő se volt teljesen komplett -, ezért három hét alatt valamiféle "csak azért se" érzésből - "szeressen olyannak, amilyen vagyok" - sikerült bebizonyítanom neki, hogy ez az "amilyen" valójában szörnyű: egyáltalán nem magabiztos, nem mindig kedves/kiegyensúlyozott/vidám/anya-pótlék, sőt, néha agresszív, stb. El is szaladt jó messzire.)
Jajj, most nem tudom, volt-e veletek is ilyen, vagy teljesen fölöslegesen írtam le.

És BUÉK mindenkinek!

Előzmény: Dr_Treuer_Tamas (449)
Dr_Treuer_Tamas Creative Commons License 2000.12.31 0 0 449
A terápiás tapasztalatok szerint az önkép, a saját testkép elfogadása, vagy a testképzavar kialakulása kezdetben mindenképpen összefügg valami elfogadási igénnyel, de később ez önállósulhat, és nagyon sok evészavarosnál már nem kérdés, hogy mit mondanak róla a pasik, inkább az számít, hogy ő hogyan érzi magát a bőrében. Ez a legnehezebb stádium, mert ilyenkor a testképzavar befolyásolhatósága elszakad a valóság visszajelzéseitől.

Ezzel együtt az is megfigyelhető, hogy akinek súlyos a testképzavara, általában maximalista, önmagával elég szigorúan bánó, perfekcionitsa egyén. Veletek hogy van ez?

Tamás

Előzmény: Waratah (447)
Rosaly_ Creative Commons License 2000.12.31 0 0 448
A pasi témához annyit, hogy tényleg nem az számít, ki hány kiló, de ahogy magunkat ismerem, ritkán vagyunk képesek elbűvölőek lenni (kedvesek, nyitottak stb.), ha kövérnek (=csúnyának, antinőnek) érezzük! magunkat. És az ördögi kör persze az, hogy az túlzott evéssel bezárkózunk a testünkbe (vastag falat vonunk magunk köré, amin aligha van "nyílás"), véletlenül se közelítsen senki. Ez így furcsán hangzik, de az az érzésem, a rosszabb periódusaimban nem biztos, hogy azért eszem többet, mert "nem szeret..." (ezt most bárkivel be lehet helyettesíteni), hanem mert nem merem vállalni a kockázatot, hogy megnyílok és ezáltal sebezhetővé - is - válok. Mert mi van, ha nem szeret viszont(!)? Talán biztonságosabb a fridzsider. (Na most meg az az érzésem feltaláltam a spanyolviaszt...)

Más:
Számomra az egyetlen majdnem biztos "módszer" az, ha csak egy napi kaja van itthon. Bár most könnyű, épp egyedül lakom. A barátommal, annó, igyekeztem :) inkább este enni, vele, és nem kimászkálni a konyhába. (Ez nem teljesen jó, tudom.) Ő egyébként nagyon sokat segített, leginkább az elején, ugyanúgy, mint Lappantyúnak. Lappantyú! A te szeremed mennyire tudott a dologról? És többiek, a családotok tud az evés-gondjaitokról?
A tornával kapcsolatban nem éppen pozitívak a tapasztalataim. Ti kevesebbet esztek, ha tornáztok? Vagy a mozgás is "csak" a fogyókúra egy formája?
Ami nekem tényleg rengeteget segít, az a beszéd, és leginkább a tanítás (orális dolog + oldja a feszültséget + sikerélmény), meg talán az írás (cikk, fordítás, napló, levél, bármi) - csak el kell jutni odáig, hogy belelendüljek... De ezt biztos valami más kreatív efoglaltság is helyettesítheti.
És persze a legjobb a viszonzott szerelem, vagy nagy-nagy szeretet. Egyébként szerintetek mindenképp kell egy pasi az "önelfogadáshoz"? Jó lenne nem függővé válni.(Én pl. hajlamos vagyok rá.) Csak mert arra gondoltam, Lappantyú milyen szerencsés volt, hogy 1. akkor is egészséges tudott maradni, amikor szakítottak a barátjával.
2. akkor is képes volt a kapcsolatteremtésre, amikor "beteg" volt.

A furcsa az, hogy az utóbbi fél év alatt híztam öt kilót (a tanácsaimat én se mindig tartom be, persze), most 60 vagyok kb., mégis kevesebbszer vagyok, vagyis talán kevesebb ideig teljesen depi.

Előzmény: zsuzsa (436)
Waratah Creative Commons License 2000.12.31 0 0 447
Nekem is mondta ez ex, hogy hát túl husi vagy szívem.
El is ment.
Akkor bizony hamvas és fiatalka volt a drága, akihez. Mondjuk nálam 16 évvel fiatalabb. Épphogynem bünetetőjogi eset volt:))
Na most bizony a korkülönbség megmaradt, de a hátsója majdnem ugyanakkora mint az enyém. És még csak nem is szült.
Fúúú, lányok, offtopic vagyunk.
Előzmény: zsuzsa (445)
Lappantyú Creative Commons License 2000.12.30 0 0 446
Nos, az a pasi, akitől én a tudod én a manökenalkatu lányokat szeretem megjegyzést kapnám, még nem jött hozzám közelebb tizenöt centinél... :-) szóval válogatni is kell és nem muszáj hagynunk magunkat! [de félreértés ne essék, ez semmi feminista duma!]

Lappa

Előzmény: zsuzsa (445)
zsuzsa Creative Commons License 2000.12.30 0 0 445
Pl a férjének nem kellett dundin. Lehet persze ezer más oka is annak, hogy elváltak, de multkor láttam az ex uj feleségét. Ugy néz ki, mint a kolléganőm, csak 25 kg-val soványabb és 10 évvel fiatalabb.
Lehet, hogy 10 férfiból 9 normális. Viszont elég találkozni azzal az eggyel, akitől " tudod én a manökenalkatu lányokat szeretem " megjegyzést kapsz- ettől sokunk érzi csökkentértékünek magát.
Olyan ez, mint a férfiaknál a kopaszság. Ha valamiért nem tudja elfogadni, hogy ő kopasz vagy ugy érzi emiatt utasitották vissza, akkor nagyon szenved tőle.
Előzmény: Lappantyú (443)
Waratah Creative Commons License 2000.12.30 0 0 444
Drága Lappa, nagy a te igazságod:)))
Előzmény: Lappantyú (443)
Lappantyú Creative Commons License 2000.12.30 0 0 443
Talán a pasik miatt, de nem a pasikért.
Jó lenne egy csomó nőt ráébreszteni arra, hogy a pasik többsége egyáltalán nem várja el a nádszálkarcsúságot tőlünk. A kiegyensúlyozottságot, a jókedvet, a szeretni tudást és akarást, azt igen.
De hát mi is ilyesmit várunk viszont.

Csak ennek semmi köze a fogyókúrához.

Viszont ennek a betartásához egészségesnek kell lenni. Addig viszont, amíg nem egészséges valaki, nem olyan egyszerű dolog az a ráébresztés.

Lappa

Előzmény: Waratah (442)
Waratah Creative Commons License 2000.12.30 0 0 442
És még azt mondják, hogy "keresd a nőt!". Ez a maca is a pasik miatt akar fogyni, az biztos. CSak az a szomorú, hogy a gyerekéről már elfelejtkezett.
Előzmény: zsuzsa (441)
zsuzsa Creative Commons License 2000.12.30 0 0 441
10 kezelés, darabja 2000 Ft.
A kislánya dührohamot kap az anyja esetleges udvarlóitól - ő is elvált anyuka- sőt nem alszik el hajnalig, ha az anyja vár valakit, de hiába ajánlgatom, hogy elviszem délután az én lányaimmal edzésre ( hogy ne egyedül legyen 10 évesen egész délután és nehogy valami pedofil elkapja a McDonaldsban ), attol jobb lenne talán a kedve is.
Inkább majd keres hozzá egy pszichologust.... mert az könnyebb.

Igaz, én is szoktam a könnyebb utat választani :-(( ezt nem azért meséltem el, mert én tökéletes vagyok, csak példa.

Előzmény: Waratah (440)
Waratah Creative Commons License 2000.12.30 0 0 440
Ja, hát nem világos? kívülről várni a csodát meg a megoldást, miközben semmit nem tesz.
20k/hét -hónap vagy mi?
Előzmény: zsuzsa (439)
zsuzsa Creative Commons License 2000.12.30 0 0 439
Attol tartok bonyolultabb a tulzott eves problemaja annal, hogy ilyen egyszerüen meg lehessen oldani.
Meg mindenki gyogyteat meg fogyasztotablettat akar. A kolléganőm képes 20K forintot kiadni akupunkturas kezelésekértt( ami nem segit rajta) holott az anyagi, egzisztencialis gondjai miatt eszik olyan sokat.
Előzmény: énisdepisvagyok (437)
Waratah Creative Commons License 2000.12.30 0 0 438
Nem akarlak elkeseríteni, de már van az XLS klub (egyesület, akármi) ott elsősorban ducitorna van, de nem a norbiféle, és órák után duma, valamint alkalmanként pszihológus, étrendi tanácsadás .

off
evési naplót ma begépelem. kisdobos becsszó
on

Előzmény: énisdepisvagyok (437)
énisdepisvagyok Creative Commons License 2000.12.30 0 0 437
kedves zsuzsa,

nagyjából hasonló cipőben járok, egy kicsit még magasabb és ennek megfelelően több kilo vagyok, és nem testnevelő tanár.

enni nagyon jó, akkor is ha teljesen rendben van a lelkem.
egyszerüen jólesik.

nekem van egy lépcsözögépem, azon kinozom magamn, mérsékelt sikerrel.

szervezzünk egy ilyen egyesületetet, klubot, vállalkozást/?/, ahol középkoru nők kapnak, lelki, dietetikus és testnevelői segitséget a kilóik eltüntetéséhez, vagy a további dagadás megakadályozására...

mit szólsz hozzá? ezzel még pénzt is lehet keresni

énis

Előzmény: zsuzsa (436)
zsuzsa Creative Commons License 2000.12.30 0 0 436
Azt gondoltam serdulokoromban, hogy ormotlan vagyok ( 171 cm, 53 kg, hosszutavfuto atleta ... ) de amikor elkezdtem testnevelest meg ilyesmiket tanulni a foiskolan + minden nap balettre jartam sok tükör közé akkor először a vállam kezdett el tetszeni, aztán a hosszu lábaim stb es vegul elégedett lettem.
A gyerekszulesek külföldön + a férjem teljes elhidegülése tőlem sokat ártott. Senkivel sem tudtam megbeszélni, akkor már egyedül is éltem néha napokig csak akkor beszéltem emberrel amikor 10 dkg sonkat kertem az eladótól a boltban es azt sem magyarul. Mellette a szoptatás stb olyan monoton volt, hogy lefogytam 34-36-os ruhameretre. nem birtam enni. Szep csontvaz.
A valas utan dudara hiztam, utana elkezdtem aktivan sportolni es akkor lett belolem 60 kg szalkasitott izom.
3 ev utan abbahagytam a sportot es hiztam 25 kilot.46-os ruhameret.
Idén egy elkepesztoen turelmes krapek hatasara 80 kg lettem. Rendszeresen uszom meg tornazom, csak sajnos kozben ott vannak a tanulmanyaim, a karrierem, a gyerekeim, a munkahelyem, a szuleim es surun le szoktam uriteni a hutoszekrenyt :-(

A tukor elötti torna, az uszas utani oltozkodes a tükör előtt meg bizonyos páros sportok :-) sokat segitenek. De ezt talan a testnevelő mondatja velem meg a sajat pozitiv elmenyeim. Sajnos telente nem tudok egesz heten eljutni sehova, reggel a gyerekek iskolaja miatt nem megy, delutan oket viszem edzesre es nem birok ilyen hidegben este, sotetben lemenni futni :-(

Ti mit szoktatok csinalni az esti hutoszekrenynyitogatasok ellen ? A masik gondom a napkozbeni kave+edesseg, mert feszult vagyok es valamit csinalni kell. Fekvotamaszt nem lehet..

Előzmény: Dr_Treuer_Tamas (435)
Dr_Treuer_Tamas Creative Commons License 2000.12.29 0 0 435
Kedves Lappantyú,

történetedet olvasva az ugrott be, hogy milyen klassz, ha valaki megtalálja a saját útját a gyógyulsához. A topik korábbi hozzászólásait is olvasva feltűnő, hogy mindenkinél valami sajátos dolog segít. Érdemes lenne, ha összeszednénk, hogy kinél, milyen tényező az, ami segíti a gyógyulást, vagy a tünetek csökkenését!

Tamás

Előzmény: Lappantyú (434)
Lappantyú Creative Commons License 2000.12.29 0 0 434
Én örülök, ha segíthettem vele bárkinek is.

[és örülök annak is, hogy segítettem vele magamon is: a délután megírt hozzászólás óta azon gondolkodom, hogy olyan volt ez nekem, mint egy gennyes, de betokozódott gyulladás. jó volt beszélni róla és talán kicsit eltüntetni. jó volt rájönni az okokra és az okozatokra. jó volt újra tanulnom az egészből. jó volt ismerkedni megint magammal egy kicsit.]

üdv és kitartás a topiclakóknak!

ja, és még valami: mosolyogjatok. mosolyogjatok, ha könnyes a szemetek akkor is, ha vigyor van belőle csak, akkor is, mosolyogjatok minden nap egy pár percet. az jó.
(de ha mégsem megy, akkor sem baj, azt is megértem, tudom, hogy ez olyan hülyevalamikérés)

Lappantyú

Előzmény: Dongó Ágnes (433)
Dongó Ágnes Creative Commons License 2000.12.29 0 0 433
Kedves Lappa,

nagyon jó volt olvasni a "pokolkörút" dacára sikeres küzdelmedet, köszönöm, hogy
megosztottad velünk/velem. Minden újabb történet átgondoltatja velem a magam őrültségeit.
Számomra legfőbb tanulság, hogy az önelfogadás tényleg nem lehet egyszemélyes projekt,
főleg úgy nem, hogy közben éled kettős életed - külvilágnak szóló derűs, magabiztos, kedves, rendíthetetlenül erős "győztes" életét és azt a belső kétségbeesett másikat, ahol félsz, még három pulóverben is hideg van és a többi embert figyeled, milyenné kellene válni, hogy jobb legyél. Valami színjáték a külvilágnak, amivel saját magadat csapod be.
D.Á.

Előzmény: Lappantyú (432)
Lappantyú Creative Commons License 2000.12.29 0 0 432
Szervusztok, kedves topiclakók!

[egészen véletlenül keveredtem ebbe a topicba és a kétünnepközötti nagy csöndben szinte egyvégtében olvastam el a hozzászólásokat, elkerekedett szemekkel]

Én két évig voltam beteg. Akkor nem tudta senki. Később elmeséltem néhány embernek, de csak nagyon szőrmentén: szégyelltem magam. Ez furcsa, most is szemérmes vagyok, ha a dolog szóba jön, pedig nem volna rá okom. (Elöször azon gondolkodtam, hogy nem ezzel, a tasztalon jól ismert nickemmel írok, hanem valamelyik másodnicket használva megtartom az anonimitásomat. De talán többet tudok segíteni, ha nyíltan vállalom magam. Ezzel a hozzászólással nincs is más célom, mint megmutatni a topiclakóknak, hogy ne adják fel, hogy ki lehet gyógyulni, hogy tényleg.)

Tizennyolc éves voltam, és a 168 centiméterhez 57-58 kiló. Szép, csinos, amolyan gömbölyűbb típusú, sokat mosolygó lányzó. A kívánatosnál valamivel vastagabb combokkal és az átlagnál valamivel nagyobb cicikkel. És két vékony barátnővel, aki közül az egyik a 175 centijéhez ha nagynéha elérte az 55 kilót, akkor már rezgőhájat keresett a vádliján, a másik meg azon a nyáron 49 kilós lett és szédült a folyamatos koplalástól.

Én sokáig tartottam magam. Szerettem finomakat enni és otthon sosem volt divat a fogyókúra. A mamám jól főzött és eszébe nem volt rámszólni, ha egyik napon harmadjára vacsoráztam. Sovány voltam kicsilánynak, úgy rimánkodták belém azt a kevés kaját, hogy ne fújjon el a szél. Amikor kamaszkoromban végre normálisan kezdtem enni, inkább örültek, minthogy az elhízás veszélyeire figyelmeztettek volna. (Amely veszély persze csak lehetőség volt ekkor még.)

De ott volt még az is, hogy tizennyolc éves korom ellenére nem volt barátom. Hiányzott már valaki, nagyon. Egyszerre csak megfogalmazódott bennem a mondat: talán... lehet... azért nem tetszem a pasiknak, mert... kövér vagyok.

Hát belefogtam életem első fogyókúrájába, tizennyolc évesen, lefogytam 56 kilóra, elégedett voltam, valami szerelemféle is adódott, bár nem pont olyan, mint azt képzeltem, de volt valami, úgy éreztem jó úton járok.

És aztán jött a pokol.
Egy kis faluban laktam az egyetemig, a közeli városkába jártam be középiskolába, a mamám vigyázott rám, a legkisebb lány voltam, két hétnél tovább nem voltam távolról otthonról, zárt, féltő, gondoskodó, óvó család volt a miénk, a kicsilányra mindig büszkék voltak, mert jól tanult és soha nem okozott semmi galibát, maximum azzal, hogy be nem állt a szája és folyton barátokat szerzett. De a jótanulás eredményeként felvettek egy budapesti egyetemre és hozzá egy kollégiumba és össze kellett csomagolnom és el kellett jönnöm otthonról és egyedül kellett csinálnom valamit, ráadásul jól, mert azt úgy szokták meg és mert én magam is úgy akartam.
És jött egy reménytelen, nagy szerelem is, mindig a közelemben volt, de soha nem akart tőlem semmit, nap nap után belehaltam, egyedül voltam és féltem és hideg volt, ezekre emlékszem.

Meg az evésre.
Bármit és bármilyen mennyiségben. Fagyos pizzát, kakaóport, háromnapos kiflit, főtt tojást, virslit, sírva, küszködve. Nem értettem magam és nem hittem el, hogy ez egy betegség, azt gondoltam, erről nem beszélhetek senkinek, mert kinevetnének, mert gyengének tartanának, engem, aki pedig milyen erős vagyok. A súlyom őrült tempóban nőni kezdett és én annyira féltem attól, hogy hízok, hogy - talán a tévében hallottam a bulímiáról, hogy emberek kihányják, amit megettek - gondoltam, kipróbálom, úgy nem szedek talán fel plusz kilókat. Iszonyú idők voltak. Hétköznap általában fogyókúra, hétvégén otthon tepsi sütemény eltüntetése, de már később a kollégiumban is egyre többször jöttek nagyszabású kajálások, mindig egyedül, mindig titokban. A társaim csak a joghurtosdobozokat látták a kezemben és a barnakenyeret, meg a tornacuccot - sokat jártam tornázni.

A súlyom mindeközben nőtt, nyolc hónap alatt tizenegynehány kilót híztam, az arcom természetellenesen kikerekedett és pattanásossá vált a bőröm, sápadt voltam és vérszegény, áljókedvű nappal, az éjszakákat meg végigsírtam. Valószínű, hogy depressziós voltam egy kicsit, bár nagyon tudtam leplezni: a köröttem lévők nagyjából semmit nem vettek észre, én meg nem szóltam, soha nem szóltam, elképzelni sem tudtam, hogy kinyíljak valakinek és beszéljek mindarról, ami velem van, elképzelni sem tudtam, hogy segítséget kaphatok, megalázást meg nem, elképzelni sem tudtam, hogy én, a mindig győztes, most vesztesként menjek oda valakinek és segítségért könyörögjek.

Fogyókúrák jöttek, mentek, hatvanötkilós is voltam, hetvenkét kilós is voltam, sírtam és azt álmodtam, hogy egyszer majd, ötvenhatkilósan meg fogom váltani a világot és minden pasi belém szeret és én leszek megint a legokosabb és engem fog szeretni megint mindenki, mint régen, mint kislány koromban.

Aztán, két év után, végre változás jött.
Szokásos fogyókúrámba fogtam, hatvanöt kilót el is értem, alig ettem valamit. És jött az életem első rendes, igazi szerelme. Ha ő nem jön, nem tudom, hogy ma hol tartanék, talán segítséget kértem volna mégis valakitől vagy csak a topiclakókhoz hasonlóan csatáznék önmagammal. De jött a pasi és nem kérdezte, hogy hány kilós vagyok. Felemelt és körbeforgatott, pedig alig egy-két kilóval lehettem könnyebb nála. Nem mondta, hogy nehéz vagyok. Amikor a hasamhoz próbált érni, én görcsben rándultam össze, elképzelni nem tudtam, hogy valaki megérinti azt a hájgörgeteget. És ő csöndes nyugalommal bontogatta le rólam ezeket a gátlásokat.

Eltelt néhány hónap és azt vettem észre, hogy nincs időm sem, kedvem sem az evéssel foglalkozni. Együtt laktunk és ha eljött a reggeli ideje, hát reggeliztünk, majd mentünk dolgunkra és én olyan boldog voltam, mint még soha, mert ekkor már tudtam, amit a megelőző évben nem mertem magamnak sem bevallani: én beteg voltam és úgy tűnik, hogy meggyógyultam.

Sosem köszöntem ezt meg neki. Amikor elment, sírtam. De nem voltak már rohamok.

Gyógyulásom óta eltelt hat év. A súlyom normális, időnként fölészalad az általam szeretettnek (ez olyan hatvan kiló körül van), akkor ésszerű és okos fogyókúrába kezdek, néhány hétre és így visszanyerem az eredeti formát. Sajnos, annyit soha nem ehetek, amennyi belémfér: alkatilag hízékony vagyok. De már nem félek a plusz kilóktól, sőt, kihívásnak érzem, ha meg kell tőlük szabadulni (így van ez most is: karácsony után néhány kilóval gazdagodtam, de most (és nem elsejétől) odafigyelek és tudom, hamar eltűnnek rólam. ha meg mégsem: az sem olyan nagy baj.)

Tudom én azt nagyon jól, hogy szavaim nem segítenek túl sokat. Tudom én azt nagyon jól, hogy az olyan mondások, miszerint fogadja el mindenki önmagát, nem érnek semmit, ha az ember a vécékagylót öleli át és később a kezébe rejti könnytől áztatott arcát. Tudom én, hogy milyen az utcán egy idő után már csak a lányokat nézni, nem azért, mert érdekelnének, hanem mert mindegyikkel hasonlítom magam. Tudom, hogy milyen elfutni egy szemembe néző férfiszempártól, mert mi lesz, ha meglátja a narancsbőrös combot, a nem túl feszes feneket és túl nagy melleket. Tudom, hogy milyen azt álmodni, hogy bennem van egy hosszú hajú, vékony, kicsi mellű lány, aki valójában én vagyok és ez a zsíros testű/arcú/hajú valaki, aki itt kint van, az nem igazi, az hazugság, az tévedés csak, én szépnek és okosnak születtem, hát itt valaki valamit végzetesen elrontott, de nem én, az biztos.

...de ma már tudom, hogy az önmagam elfogadása nem egy project, nem olyan, mint a fogmosás és tudom azt is, hogy egyedül én nem tudok megbirkózni a világgal. Kell, hogy hagyjam segíteni a barátokat, ha segítségre van szükségem és tudom, hogy akit elriasztok a sírással, az nem is igazi barát. És segítenek ők is, de főleg a kedves, aki elfogad olyannak, amilyen vagyok, pont olyannak, kívülről és belülről és még szeret is, így, ilyennek.
_____________________________
Nem tudom, hogy segítettem-e valakin, mindenesetre bocsánatot kérek, hogy ilyen hosszúra nyúlt a mondanivalóm. A topicra figyelni fogok és bárkinek van kérdése, szívesen válaszolok levélben is, itt is.

Vigyázzatok magatokra, az új évben is és fontos, hogy ne fogadjatok meg semmit, a fogadalmak semmit nem érnek, csak elkeseredik tőlük az ember.

Üdv.

Lappa

Dr_Treuer_Tamas Creative Commons License 2000.12.25 0 0 431
Kedves Topiklakók,

Boldog Karácsonyt Nektek, holnap este 10-től 12-ig a "Karácsonyi beszélgetések" topikban online leszek, addig is válaszolok egy feltett kérdésre:

Kedves Zsuzsa,

ha jól értettem, elsősorban a tartós feszültségérzésed oldására keresel gyógyszert. Egyetértek a többiekkel, így nem lehet ajánlani egyszerűen szert, sajnos nem lehet megspórolni a szakvizsgálatot. Érdekes, hogy az orvosról az jut eszedbe, hogy nem sportol, mint te, és ezért nem egészséges, és hogyan is tudna akkor neked segíteni ("Dr. Göthös Tyúkmell").

A leírásod alapján egyértelműnek tűnik a számomra, hogy súlyos testképzavarban szenvedsz (tág határok között ingadozó testsúly, állandó, súlyos edzések a súly fenntartására), és a bulímia ún. nem purgáló típusába tartozol (falásrohamok hányás nékül).

A folyamatos szorongás és stressz korántsem mindennapos, és hosszútávon nem lehet megspórolni valami szép kis pszichoszomatikus betegséget, ha nem veszed komolyan. Szóval szerintem inkább azt kéne átgondolnod, hogy melyek azok a dolgok, amelyeket magad előtt görgetsz, amivel úgy érzed nem tudsz megküzdeni, állandóan feszült vagy tőle stb. Mivel elég régóta tart ez a bajod az evéssel és a súlyoddal és önmagasdddal való elégedetlenséged, szerintem mindenképpen keress "real time" szakembert, ha kell ajánlok is ilyet.

Üdv,

Tamás

Előzmény: zsuzsa (430)

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!