A „betörések” korszakának kitolása 1150-ig [63] meglepő, mivel ezek Géza nagyfejedelem korával (970—997) és I. István (1000—1038) trónra lépésével alapjában megszűntek,"
Valamit félreértett az öreg, vagy már a Hungár naptár hatása alá került...
1997-ben a müncheni Magyar Intézet kiadásában egy figyelemreméltó könyv jelent meg M. G. Kellner tollából (Maximilian Georg Kellner, Die Ungarneinfälle im Bild der Quellen bis 1150. Von der „Gens detestanda” zur „Gens ad fidem Christi conversa”. München, 1997. Verlag Ungarisches Institut, 228 l., 2 térképvázlat, 7 tábla. Studia Hungarica. Nr. 46. Schriften des Ungarischen Instituts München. Hgb. Horst Glassl — Ekkehard Völkl — Edgar Hösch). A szerző, Maximilian Georg Kellner, e munkájában keveset árul el önmagáról: munkáját 1996 nyári szemeszterében doktori értekezésként nyújtotta be a müncheni Ludwig-Maximilian Egyetem Bölcsészeti Karának Történelem és Művészettörténet szakán, és disszertációját eredményesen meg is védte. A téma kidolgozására Dr. Eduard Hlawitschka professzortól kapott ösztönzést, munkájának bírálója Dr. Horst Glassl volt, a müncheni Ungarisches Institut igazgatója, aki egyúttal lehetővé tette az értekezés megjelenését a „Studia Hungarica” sorozatban. M. G. Kellner a munka kéziratát 1996 decemberében zárta le Seehausenben (ilyen nevű helység Németországban öt található). A kiadvány szerkesztésében Dr. Lengyel Zsolt K. és Dr. Toth Adalbert (Ung. Inst.) végeztek gondos munkát. A szerző gazdag irodalmat közöl, de ebben saját tanulmánya nem szerepel. Eduard Hlawitschka professzor a IX—XI. századi német történelem jeles kutatója (az irodalomjegyzékben hat műve szerepel). A szerző megjegyzi, hogy a téma feldolgozását nem a magyar honfoglalás 1100 éves évfordulója alkalmára vállalta, hanem ez csupán a véletlen egybeesés műve.
Mielőtt a könyv ismertetéséhez hozzákezdenénk, először ismerkedjünk meg a tartalomjegyzékkel, mivel ez egyben a könyv felépítéséről és a feldolgozott témakörökről is felvilágosítást nyújt:
Előzetes megjegyzés (9). 1. A magyarok és betörései a források alapján (9). 1.1. Köznépi kép a magyarok betöréseiről. 1.2. A források. 1.2.1. A 900 előtti források. 1.2.2. A 900 és 955 (lechfeldi csata) közötti időszak forrásai. 1.2.3. A 955 és 1038 (I. István király halála) közötti évek forrásai. 1.2.4. A 11. század közepe és Freisingeni Ottó (1150) időszakának forrásai (61). — 2. A magyarok etnogenezise és őshazája a források tükrében (63). 2.1. A népnév változatai. 2.1.1. Más népek nevével való jelölés. 2.1.2. Az „Ungarn” népnév használata. 2.1.3. Absztrakt névmegjelölések. 2.2. Az eredet kérdése. 2.2.1. A magyarok őshazája. 2.2.2. Maeotisztól Pannóniáig. 2.2.3. Az új településterületek a források tükrében (90). — 3. A források néprajzi híradásai (91). 3.1. A magyarok életmódja. 3.2. A magyarok társadalmi rétegződésének struktúrái (95). — 4. A magyarok betörései katonai szemszögből (97). 4.1. A rablóhadjáratok indítékai és előkészítése. 4.1.1. A magyarok betöréseinek célja a források vallomása alapján. 4.1.2. A magyarok katonai hírszerzése és felderítése. 4.2. A magyar egységek ereje és felszereltsége. 4.2.1. Adatok az egységek erejéről. 4.2.2. A magyarok fegyverzete. 4.3. Stratégia, taktika és harcmodor. 4.3.1. Operatív alapirányzatok. 4.3.2. A magyarok harci taktikája. 4.3.3. Sajátos harcimódok. 4.3.4. A magyarok ellenfelei. 4.3.5. A magyarok bánásmódja a foglyokkal. 4.3.6. A védelmi intézkedések. 4.3.7. Védelmi sikerek a magyarok ellen 955 előtt. 4.3.8. A lechfeldi csata (173). — 5. Magyarország útja az európai középkorba (175). 5.1. A magyarok keresztény hitre térése. 5.2. Az első politikai kapcsolatok a nyugattal (180). — 6. Összefoglalás (181). — 7. Függelék (183). 7.1. Térképek és ábrák (191). [59] 7.2. A rövidítések jegyzéke (194). 7.3. A források és kiadásai (200). 7.4. Irodalomjegyzék (220). 7.5. Személy- és helynévmutató (225).
A felsorolt fejezetekből látható, hogy a szerző — elsőként — öt témakör köré és ezen belül időrendi egymásutánban csoportosította vizsgálódásait, ezek: 1. a források, 2. a magyarok őshazája, 3. a magyarok életmódja, 4. a magyarok betöréseinek hadászati vonatkozásai, 5. a magyarok útja a középkori Európába.
Mivel nyelvész-filológus vagyok, ezért a továbbiakban elsősorban a kutatásaim körébe tartozó kérdésekre fogok összpontosítani, míg a továbbiakat a történészek és a hadtörténészek figyelmébe ajánlom.
Kellner gondosan összegyűjtötte és áttanulmányozta a témára vonatkozó forrásokat, de nemcsak a német területekről származókat, hanem külföldről (így például a Magyar Nemzeti Múzeumból és az OSzK-ból) is kért anyagot. A mintegy 160 tételt tartalmazó forrásjegyzékben 1945 után kiadott új és előttünk eddig ismeretlen forrás csak kevés található; ilyenek: Adelbold von Utrecht, Vita Heinrici II imperatoris, 1983.; Gerhard von Augsburg, Vita Sancti Uodalrici, 1993.; S. Hieronymi Presbyteri comment. ... libri. 1964; Liber memorialis von Remiremont. 1970/1981.; Ruotgeri vita Brunonis archiepiscopi Coloniensis. 1958.; Uffing von Werden. 1979.
Ugyanakkor hiányolható, hogy néhány forrás (forrásgyűjtemény) nem szerepel a jegyzékben. Ilyenek: Alb. Franc. Gombos, Catalogus Fontium Historiae Hungaricae ... ab anno Christi DCCC usque ad annum MCCCI. 1—4. Bp., 1937—1938.; A magyar honfoglalás kútfői. A honfoglalás ezredéves emlékére... Szerk. Pauler Gyula és Szilágyi Sándor. Bp., 1900.; Gottfriedus Viterbiensis, Memoria seculorum és Pantheon (1185): MGH. XXII. 1872. — Hiányolhatók a későbbi keletkezésű, de a korábbi, régi és másutt nem közölt forrásokat is felhasználó történeti munkák, mint amilyen Johannes Aventinus (Turmair; 1477—1534) „Annalium Boiorum libri VII” (Bajor Évkönyvek), amelyben a magyar történelemre vonatkozóan is olyan hiteles történeti forrásokat felhasznált, amelyek nem őrződtek meg (Gombos 1: 341—87; MEH. 1975. 262—9; MMFH. 1: 338—76). — Ugyanilyen értékük lehet a később keletkezett német nyelvű forrásoknak is, vö.: Chronik der Stadt Augsburg, saec. 10. (Gombos 1: 695); Rhytmus de s. Annone archiep. Coloniensi/Annolied, scrpt. c.a. 1100 (Gombos 2: 1234); Kaiserchronik, scrpt. ante a. 1150; Johannes Enenkel canonicus Viennensis. Fürstenbuch, a. 1246. (Gombos 2: 1315); Sächsische Weltchronik, scrpt. ante a. 1260; Heirich von Mügeln, Chronicon (1333 k.); Oesterreichische Chronik, 1398 k. (Gombos 2: 1370, 3: 1726, 2101); Jacob Twinger von Königshofen, obiit a. 1420 (Gombos 2: 1210—11); ezek a német nyelvű krónikák a „magyarok” névmegjelölése miatt is (Heün, Hune, Unger, Ungerlant, Ungiran, Vngarii, vngere) tanulságosak (vö. Király Péter: MNy. 1987: 314—5, 319).
Figyelmet érdemel Kellner vallomása arról, hogy mi indította őt a téma feldolgozására: „Még ma is ... a tudománynépszerűsítő munkák, a lexikonok és a tankönyvek azt a benyomást keltik, mintha a magyarok a nevüket vérrel írták volna be a történelem nagy könyvébe. Az európai történelembe való bevonulásuk során a fenti irodalom következtében úgy szerepelnek, mint a templomok és kolostorok kíméletlen lerombolói, az asszonyok, férfiak és gyerekek gátlástalan gyilkosai; továbbá az arany, ezüst és a drágakövek kapzsi rablóiként vannak leírva. De ez a kép vajon megfelel a valóságnak, vagy egy csalfa képet varázsoltak elénk? Miben keresendők e rémlátomás okai? Miképpen érzékelték a kortársak a magyarok betöréseit? Ezekre a kérdésekre adandó válaszadást tűztem ki célomul. Egyben remélem, hogy soraimmal egy évszázadokon át ébren tartott előítélet helyesbítéséhez hozzájárulhatok... Hogy ez a kísérlet sikeresnek mondható-e, ezt az Olvasóknak kell eldönteniük. Emellett állandóan szem előtt kell tartani azt, hogy éppen a magyar népnek és politikusainak köszönhetően 1989-ben a pannon síkság az európai és [60] különösen a német történelem egy új és talán döntő fázisának kiindulópontjává és kata-lizátorává vált” (Előzetes megjegyzés 7). Figyelemre méltó elhatározás, és ennek az ad különleges értéket, hogy a szerző vizsgálódásait nem üres elméletieskedésre, hanem konkrét forrásanyagra alapozza.
Kellner fenti gondolatai az utolsó, Összefoglalás című fejezetben (181) kelnek életre. Véleménye szerint a magyar törzsszövetség belépése az európai történelembe a Nyugat számára kevésbé meglepetésszerűen következett be, mint ahogyan az feltételezhető lett volna. Már a hunok és az avarok népe is a messzi eurázsiai steppéről nyugat felé tört. Midőn aztán a magyarok 862-ben először a keresztény Európa keleti határainál feltűntek (Ann. Bertiniani), még semmilyen komoly fenyegetést nem sejtettek részükről. Először a IX. század utolsó évtizedeiben a Tisza menti síkságon megvalósított honfoglalás után és a következő években gyarapodó nyugati rablóhadjáratok hatására vált tudatossá a veszély. A magyarok a hunokkal és az avarokkal kerültek egyazon hagyománysorba.
Feltűnő, hogy az a kevés forrás, amely a magyarok portyázásainak korszakában keletkezett, az eseményeket túlynyomóan józan stílusban hozza tudomásra. A steppe lovasai eszerint csak olyan fenyegetést jelentettek, mint amely a normannokéhoz és a szaracénokéhoz volt hasonlítható, miközben természetesen az események megítélése a források származáshelye szerint különböző volt.
A Lech-mezei ütközet után a „gens detestanda” (De conversatione et miraculis sce. Idae), az átkozott nép képét ültették el. Midőn a historiográfia érdeke az ezredforduló táján a magyarok negatív képének a megrajzolásában fokról fokra csökkent — végezetül időközben a magyarok „keresztény hitre tért nép”, „gens ad fidem Christi conversa” lett (Rodulfi Glabri, Historiarum libri) —, a hagiográfia e steppei népet befogadta. A fosztogató, gyújtogató és gyilkoló pogányok ebben az irodalmi műfajban levetik magukról az idealizált színpadi ábrázolást, hogy helyébe a szentek életét és csodatételeit hozzák színre. Nevezetesen a hagiografikus írásoknak köszönhető az, hogy midőn később a X. század első felének európai történetét kezdték áttekinteni — sőt még ma is —, a magyarokat ez időszak fő bajának tekintik, noha a belső viszályok, a normannok és szaracénok nem kevesebb áldozatot követeltek. „Aliquid semper haeret” (181). [Plutarchos: A hízelgők, 24. fej.: „Audacter calumniare, semper aliquid haeret” — ’Merészen gyalázkodj, valami mindig rátapad’ (K. P.).]
II. Néhány észrevétel
1. A magyarságkép. — A magyarságkép (avagy újabb divatos szóval „image”) a világ tudatában igen változatos. Természetes, hogy azok a népek s mindenekelőtt ezek egyházi és világi értelmiségi rétegei, amelyek a honfoglaló magyarokról több adat birtokába jutottak, s emellett fejlett írásbeliséggel is rendelkeztek, többnyire önös érdekeiktől vezérelve alakították ki sajátos magyarságképüket.
Kellner a véleményformáló tényezők között megemlíti a lexikonokat is (8). Szélesebb körű kisugárzásuk nyilván a kisebb és olcsóbb egykötetes lexikonoknak lehetett. Ilyen például a megbízható adatokra épülő „Meyers Hand-Lexikon des allgemeinen Wissens in einem Band” (Hildburghausen, Bibliographisches Institut, 1873.), amely a magyar honfoglalásról így ír: „Ungarn (Pannonien) zur Zeit der Völkerwanderung und nachher Tummelplatz verschiedener Völker (Geten, Sarmaten, Jazygen, Avaren, Alanen, Hunnen, Quaden, Gepiden, Goten, etc.). 894 Festsetzung der Magyaren unter Almus und dessen Sohne Árpád daselbst. Raubzüge derselben nach Deutschland und in andere Nachbarländer bis zu ihren Niederlagen bei Merseburg (933) und auf dem Lechfelde (955). Dann Gestaltung friedlicher Verhältnisse im Innern und nach aussen. Verbreitung [61] des Christenthums durch Herzog Geysa (972 bis 997)...” (1632). — A honfoglaló magyarok nyugati hadakozásait „Raubzüge” (rablóhadjáratok) szóval jellemzi.
A népvándorlás kapcsán felsorolt népek további sorsáról a MeyersLex. egyes címszavaiban olvashatunk (Gothen 709—10, Gepiden 688, Hunnen 807, Avaren 181 stb.), de e népek közös jellemzője, hogy eltűntek az idő forgatagában. Egyedül a magyar nép maradt fenn, azonban nyilván nem valamilyen véletlenség vagy csoda folytán, hanem az új haza megszerzéséért, megtartásáért és fejlesztéséért egy évszázadon át folytatott céltudatos és áldozatos munka és harc eredményeként. A honfoglaló magyaroknak az új haza birtokbavétele érdekében folytatott határon túli harcait a leegyszerűsített és egyoldalú „Raubzüge” szóval megjelölni az események összetettsége ismeretében nem tartom elfogadhatónak, és ezt az álláspontot árnyaltabban is meg kívánom okolni.
A magyarok nyugat-európai jelenlétének előtörténetét az orosz, bizánci görög és arab források világítják meg, egyben összehasonlító anyagot kínálnak elődeink honfoglalás előtti és utáni cselekedeteinek egybevetéséhez. Az egybevetésből kitűnik, hogy magyar eleink későbbi nyugat-európai negatív megítélése ezekben a forrásokban lényegében nem lelhető fel. Ezzel kapcsolatosan — a „900 előtti források” kiegészítéseként — az alábbi események érdemelnek említést: 882., 898. Orosz Őskrónika (Nestor-Kr./PVL.): a magyarok (Ugri) Kijev mellett vonulnak; 861. óbolgár Konstantín-Leg.: Konstantín (Cirill) imádságával megszelídíti Chersonnál, a Krím-félszigeten a magyar lovas csapatot (Ugor-); 811. óbolgár prolog, sinaksarion: I. Nikéforos bizánci császár és Krum bolgár fejedelem között a Haemus (Balkán) hegységben lezajlott ütközetben a magyarok (Egre, Vegre, Ugre) a bolgárokat segítik; 834—836. bizánci görög források: a bizánci és a bolgár csapatok között az Al-Dunánál vívott ütközetben a magyarok (Ouggroi, Ounnoi, Torkoi) a bolgárokat segítik; 882. óbolgár Metód-Leg.: Metód pannóniai és moráviai érsek a Duna mellett találkozik a magyarok (Ugor-) fejedelmével, és méltóságteljesen elbeszélgetnek egymással; részletesebben lásd a 3. részben.
A szerző a magyarokat általában az Ungarn, ritkábban a Magyaren (9, 10...) névvel jelöli. Ezért is már a könyv legelején el kellene mondani, hogy a magyarok saját, önelnevezése a finnugor eredetű magyar név, míg a nyugati latin forrásokban legtöbbet szereplő Ungri a magyarok külső, ráértett neve, amely a török onogur-ból származik és a szláv alakon keresztül terjedt el a bizánci görögben Ouggroi változatban, a latinban Ungri stb. formában (vö. Király Péter, A magyarok népneve: Életünk [Szombathely] 1997/1: 101 kk.; l. ott a régebbi irodalmat).
Kellner foglalkozik a Sankt Gallen-i Wiborada apáca mártíromságának — „Vita sanctae Wiboradae” — történeti hátterével és a szerző kérdésével (43—4). Ennek magyar vonatkozása is van, ugyanis az apáca 926-ban a Sankt Gallent ostromló magyaroktól szenvedett el mártírhalált. Wiborada életének és halálának latin nyelvű történetét I. Ekkehart Sankt Gallen-i szerzetes állította össze a X. század közepén (43). A latin nyelv azonban az egyházi és világi iskolázottak nyelve volt, s ezért a helyi germán, román stb. nyelvű köznép ezt nem értette. Más szóval, a latin nyelvű szövegek hatása szűk körű volt. Kedvező fordulat e téren akkor következett be, amikor 1451-ben megjelent Wiborada mártíromságának német nyelvű változata.
Az évkönyvek, a műfajjal összhangban, röviden tudósítanak. Vö. Alemannische Annalen, Anno 926: a magyarok (Ungarii) megtámadták Szent Gallus monostorát („monasterium sancti Galli”), minden emberi vigaszban megcsalatkozva („omni humano solatio destituto”). Miután azonban patrónusaink, Szent Gallus és Otmar maguk védték tulajdonukat győzedelmesen, a helység és a tárgyak alig nagyobb és elviselhető sérelme nélkül visszavonultak („haud grandi et non intorelabili laesione loci rerumque recessere”); — Grössere Sanktgaller Annalen, Anno 925 (helyesen: 926): Az agarenusok [62] (magyarok) benyomultak Szent Gallus kolostorába. Wiborada mártírhalált szenvedett („Agareni monasterium sancti Galli invaserunt. Vuiberat martyrizata est”). Vö. Johannes Duft—Tibor Missura-Sipos, Die Ungarn in Sankt Gallen. Magyarok Szent Gallenben. St. Gallen, 1992. 11; kétnyelvű kiadás, a magyar fordítás Dr. Missura Tibor munkája.
A kolostorkrónikában a Sankt Gallen-i történetek leírásának — amit Ratpertus szerzetes kezdett megörökíteni 895 előtt, a 883. évig bezárólag —, csak a XI. században akadt folytatója I. Ekkehart személyében (meghalt 973-ban, l. Kellner 43). A „Casus Monasterii Sancti Galli” az Annalesekkel ellentétben már részletesebb leírást nyújt az olvasó számára (latin szövege: MHK. 335—42; magyar fordítása: MEH. 1975. 234—43, 300—1).
A magyarok Sankt Gallen-i betörése 926. május 1-jén történt, és május 2-án este már eltávoztak. Wiborada/Viborada (németül: Wiberat) remeteként élt, és a Sankt Gallen-i kolostorhoz közeli templom egyik cellájába záratta magát (916—926), itt élt aszkétaságban és Istennel egyesülve. A külvilággal csak zárkájának ablakán át érintkezett. Wiborada a helyhezkötöttség (stabilitas loci) fogadalmát tette, s nem lehetett őt menekülésre bírni. A szerzetesek a kolostor kincseit (kegyszereket, könyveket, kéziratokat) kimenekítették, de Wiboradát, aki a cellájában maradt, a zsákmányt kereső magyarok agyonütötték (Duft i. m. 22).
Wiborada életének és halálának 1451. évi német nyelvű, képekkel illusztrált fordítása nyilván szélesebb körű olvasóközönséget vonzott magához. A művészek azonban az egyes jeleneteket úgy ábrázolták, mint ahogy azt az ő idejükben, a XV. században elképzelték, nem pedig a 926. évet jellemző külsőségek között. Ennélfogva az épületeket, templomokat, Wiborada celláját nem a román, hanem a gót stílusban ábrázolták. Az emberek a XV. század egyházi és világi öltözékeit viselik. Még a magyar harcosok is ebből a korból származó svájci katonákként szerepelnek (Duft 48). A X. tábla a Sankt Gallen-i kolostort támadó magyarokat ábrázolja. A magyarok XV. századi katonákként vannak felöltöztetve és felfegyverezve. A gyalogosok hosszú kardokkal, alabárdokkal és buzogánnyal nyomulnak be egy kapun keresztül. Mögöttük lándzsás rabló („Räuber”) [helyesebben: hosszú, vasaltvégű bottal, ösztökével és csákánnyal felszerelt hajcsár — K. P.] disznókat és teheneket terel maga előtt. Őt egy lovascsapat követi, és az egyik lovas égő fáklyát csóvál. A fosztogatás és a felperzselés tehát nyomatékos kifejezést nyer (Duft 68). Ehhez tegyük még hozzá: a várfalon belül három ház már lángol, a várfalon kívül álló házat az egyik katona éppen fáklyával felgyújtja; a katonák fején vassisak van, az egyik kezében lándzsa látható (68).
Nyilvánvaló, hogy a Sankt Gallen-i történeteknek a nép nyelvére, németre lefordított és színes képekkel illusztrált változata szélesebb olvasottságot eredményezett és nagyobb hatást váltott ki, mint ennek régebbi, latin nyelvű eredetije. De azt is tudatosítanunk kell, hogy mindez egyúttal a negatív magyarságkép megerősödéséhez is hozzájárult.Sankt Gallen kapcsán megemlíthető lett volna, hogy Hermann Wartmann forrásgyűjteményében (Urkundenbuch der Abtei Sanct Gallen. I. Jahr 700—840. Zürich, 1863.) „Magyar” személynevek is előfordulnak, vö. 731, 736: „sig(num) Ungari test(is)”; 761: „ego Hungaer... signum + Hungaero”; 817: „(signum)... Hungeri cellerarii”; 820: „sig(num) Hungarii presbiteri”; 821: „sig(num) Hungarii cellerarii”; 827/828: „sig(num) Hungeri”. Ha ugyanis ezeket a személyneveket összehasonlítjuk a „Casus Sancti Galli” kézirat „magyarok” és „Magyar” adataival — vö. Ungr-i 3-szor, -os, -is, -orum és Ungar —, feltűnik ezek hasonlósága, illetőleg azonossága. A H. Wartmann által összegyűjtött oklevelek fenti személynevei ugyanis szintén „magyarok”-ra vonatkoznak, azokra, akik a VIII. század eleje előtt Sankt Gallen környékére mint hadfiak jutottak el, de ott idővel beolvadtak a helyi lakosságba (vö. Király Péter: MNy. 1987. i. h.).
Kellner a magyarok betöréseire („Einfälle”) vonatkozó forrásokat a 900 előtti évektől 1150-ig bezárólag tekintette át. A „betörések” korszakának kitolása 1150-ig [63] meglepő, mivel ezek Géza nagyfejedelem korával (970—997) és I. István (1000—1038) trónra lépésével alapjában megszűntek, s a „kalandozások”, „betörések” korát (862—973) az Európába való beilleszkedést elősegítő nemzetközi kapcsolatok fejlettebb formái váltják fel, így a dinasztikus kapcsolatok, a szövetségek és békekötések létrehozása, de ebbe a keretbe még a háborúk is beletartoztak. Vö. például: Miechowi Évkönyvek: „Ao 1300. Cumani dicti vulgariter Cunowe simul cum Ungaris venientes spoliaverunt ecclesiam Miechowiensem” (Krakkótól északra); Rocznik Małopolski (Kis-Lengyelországi Évkönyv): „1304. intrat dux Wladislaus dictus Lokhtek terram Cracoviensem cum Ungaris et obtinuit Vyslicziam/Wysliciam” (Wis lica, Krakkótól északkeletre, a Piastok egyik fontos vára). Györffy György szerint a kalandozások 862-ben nyugaton, a keleti frank birodalomban kezdődtek, e korszak intő végkifejlete a 933. évi merseburgi és a 955. évi augsburgi vereség; ezt még a délkelet-európai, a 958. évi konstantinápolyi és a 950—970. évi balkáni kalandozások követték. E korszakot I. Géza nagyfejedelem zárta le, aki 973-ban magyar főemberekkel megjelent I. Ottó német császár előtt Quedlinburgban, és ott Gézát Bruno, Sankt Gellen-i szerzetes, Magyarország püspöke (972) megkeresztelte (MEH. 1975. 305—6; Györffy György, A kalandozások kora. In: Magyarország története. I. Szerk. Székely György–Bartha Antal. Bp., 1984. 651—701).
2. A magyarok nyila. — A szerző a 123—9. lapon a magyarok fegyverzetével („Bewaffung”) foglalkozik, ezen belül is elsősorban a legjelentősebbel, az összetett-visszacsapó nyíllal („Reflexbogen”), aminek félelmetes voltára a „Carmina Mutinensia” alábbi sora is rámutat: „Nunc te rogamus — licet servi pessimi — ab Ungerorum — nos defendas iaculis” (126) (...ments meg a magyarok nyilaitól). Emellett a „Säbel” (kard, szablya) szerepét emeli ki a közelharcban.
A magyarok fegyverzetéről lássuk egy-két forrás híradását. Bölcs Leó/Léo n Sofós (886—912): „Taktiká” (904 után): A türkök (magyarok)... Fegyverzetük kard, bőrpáncél, íj és kopja... Az előkelők lovainak szügyét is vas vagy nemez fedi... Követi őket nagy csapat ló, mén és kanca is, részint táplálékul és tejivás végett,... Málhájuk a csatasor mögött... egy vagy két mérföldnyire van... (MHK. 1900. XVIII. 46—76. fej., 34—44; MEH. 1975. 110—1); — Regino Évkönyve/Reginonis ... Chronicon (908): Az Úr 889. évében a magyarok ... népe („gens Hungarium”)... Először a pannonok és avarok pusztaságait („solitudines”) kóborolták be, ... majd a karantánok, morvák és bolgárok határait rohanják meg („incursionum”)...: karddal csak keveseket, de sok ezreket ölnek meg nyilaikkal („perpaucos gladio, multa milia sagittis interimunt...”), amelyeket olyan ügyesen lőnek ki szaru-íjaikról („ex corneis arcubus”), hogy lövéseik ellen alig lehet védekezni. Arcvonalban közelről harcolni avagy városokat ostrommal bevenni nem tudnak (MMFH. I. 1966. 132—3, 136—7; MEH. 1975. 204—6); — Liudprand: Antapodosis (958—962): II. 8. (A magyarok a Brenta folyó mellől) visszatérnek saját földjükre, és a kemény tél egészét fegyverek készítésével, nyílhegyek köszörülésével és az ifjúságnak a harcászat ismeretére való tanításával töltik el („ad propria revertuntur, totamque hiemis asperitatem in fabricandis armis, in acuendis spiculis, in docendis iuvenibus belli noticiam, ducunt”)... II. 31. (A merseburgi csata után) Eldobják íjaikat, szétszórják nyilaikat, sőt melldíszeiket is elvetik, hogy a lovak könnyebben futhassanak („Abiectis quippe arcubus, dimissis spiculis, faleribus etiam, quo expeditius equi currerent, proiectis, fugae solummodo operam dabant”) (Gombos, Catalogus 2: 1470—3; Pertz: MG. SS. 3: 273—339).
A források olvasása közben gyakran felmerül bennem a kérdés, hogy a Nyugat-, Délkelet- és Dél-Európában, távol az anyaországuktól harcoló magyarok mily módon tudták maguknak biztosítani a lovassági harcokhoz, valamint a városok, kolostorok, templomok ostromához szükséges fém alapanyagú fegyvereket. Ez iránti érdeklődésem [64] akkor erősödött fel bennem, amikor ismertetést írtam Gregor Ferencnek a bányászterminológiával foglalkozó munkájáról (Die alte ungarische und slowakische Bergbauterminologie mit ihren deutschen Bezügen. Lektor: Hadrovics László. Bp., 1985.), amelyben vitatom a szerzőnek azt az állítását, hogy a magyarok bányaművelési szakkifejezései a szlovákoktól származnának, magyar eleink ugyanis már a honfoglalás előtt ismerték az érceket, a fémmegmunkálást és a közhasználati tárgyak készítését. Vö. „...Die bergmännische Fachausdrücke ins Ungarische durch Vermittlung der Slowakischen oder mit Hilfe der Fachliteratur eingedrungen sind... Über die früheren, in die Zeit der Landnahme fallenden, Bergwerkskenntnisse der Ungarn ist im Buch wenig zu lesen. Der Ansicht nämlich, daß die Ungarn bloß durch Handel, Erbeutung und durch die zugewanderten Fremden zum Erz und zu Erzerzeugnissen gekommen sind..., widersprechen die vor der Landnahme gebrauchten Wörter der Ungarn von fundamentaler Wichtigkeit, die sich auf Erze und derer Verarbeitung beziehen, sowie die archäologischen Funde, die dieselben bekräftigen, vgl. vas, arany, ezüst; ás, ásó, váj; szén, tűz, ég, fú, fúvó, tömlő; üllő, ver, verő, fog, fogó; aus der Zeit vor der Landnahme sind folgende Geräte bekannt: fék, kengyel, nyíl, kard, kés, balta, fejsze, sarló, gyűrű usw. Aufgrund der Wörter der Glossarien von Beszterce (1380, 1410), von Schlägel (1400, 1410) und von Balázs Szikszai Fabricius (1590) ist der Schluß zu ziehen, daß die Ungarn — was die Kenntnis der Erze und ihrer Bearbeitung anbelangt — über eigene Wörter alter Herkunft verfügten. Es muß aber erwähnt werden: vom Bergbau selbst, von der Gewinnung der Erze sagen die zitierten Glossarien nichts. Es ist jedoch zu bemerken, daß der Bergbau im 9—11. Jahrhundert viel einfacher war als im 15—17. Jahrhundert. Damals wurde dieser Beruf nämlich nicht betriebsmäßig, sondern im familiären oder im Sippen-Rahmen ausgeübt. Denken wir zum Beispiel daran, welche Menge von Pfeilen zu den ständigen Kämpfen benötigt wurde, und daß die Eisenpfeilspitzen aus einer einzigen zentralen Werkstatt nicht zu sichern gewesen wären. Daß das wirklich so gewesen sein konnte, bekräftigt auch ein Stich orientalischen Charakters aus dem 18. Jahrhundert (in der Ausstellung des Ungarischen Nationalmuseums, unter dem Material aus der Awarenzeit), wonach die Bearbeitung der Erze in der Jurte unternommen wurde... Die landnehmenden Ungarn waren nicht nur in der Bearbeitung von Silber sondern auch in der Bearbeitung von Eisen bewandert. Den Archäologen ist es gelungen die Schmelzöfen von Nemeskér und Tarjánpuszta, die die awarischen Traditionen behüten, freizulegen, wie auch die Grubenwerkstätte im Komitat Zala, die slawische Überlieferungen aufweisen, weiterhin die Hütten von Vasvár und Kőszegfalva, die westlichen (bayerischen?) Ursprungs sind und nicht in letzter Linie die Öfen „Imolaer Typs” der ungarischen Eisenarbeiter, die in die Wände der Werkstattgruben eingebauten Eisenschmelzhütten, die im ganzen Land verbreitet waren” (Gömöri János, „Lovasnépek” vaskohászata Pannoniában. In: Az őshazától a Kárpátokig. Szerk. Szombathy Viktor. Bp., 1985. 314 kk., 352 kk., 359); l. Király Péter, Critica...: Annales Univ. Bp. Sectio Lingu. XVIII. Red. I. Szathmári. Bp., 1987. 397—403.
A nyílkészítés mesterségéről László Gyula tájékoztat (A honfoglaló magyar nép élete. Bp., 1944.): A nyilakat nem az íjasmester, hanem a kovács készítette, a hozzávaló vesszőt s tollat pedig nyilván mindenki maga szerezte meg. A nyíltegez sem az íjasmester munkája volt, átlag 70—75 cm hosszú, fakéregből készített nyíltartó volt. A nyilak, nyílvessző-kötegek felfelé állottak benne (342—3). A kovácsmestereket régente vasverőnek hívták. Műhelyében rúdvasak várták a feldolgozást (348). A kovácsmester a nyílhegyeket készítette el, a vesszőre szerelés nem az ő gondja volt, ő vasalta a tegezeket is. A nyílcsúcsok súlyelosztása sem egyforma, ezek nemcsak a különböző vadakra, hanem a különböző távolságokra is szolgáltak. A nyíl messzibb röppen a kengyeles lovas íjából, mint azéból, aki kengyel nélkül üli a lovat, mert úgy rugaszkodhat benne, mintha földön [65] állna (351—2). A szemléltető anyagra vö. 37. kép: Szkíta íjas egy ezüst vázán, Kr. e. 500 táján (341), 38. kép: Belső-ázsiai harcos tegezzel kelet-turkesztáni falfestményen, Kr. u. 9. század (343), 44. kép: Hátrafelé nyilazó lovas a Szaján hegységben talált leleten (369); XXXV. tábla: A csernyigovi ivókürt és a kisbényi pillérfő férfialakjai lövésre kifeszített íjjal (120, 411); XXV—XXXVI. tábla: csernyigovi ivókürt egy másik íjábrázolása (412). — Herodotos görög történetíró (Kr. e. 484—425) személyesen meg akart ismerkedni a Fekete-tenger — Don — Dnepr — Al-Duna mentén élő szkíták népével és történelmével, ezért 450 táján a Bug és Dnepr torkolatvidékén épült görög Olbia városba ment, ahol szavahihető adatközlői elbeszélése és személyes tapasztalatai alapján történeti művének első kötetében a szkítákról is ír, vö.: Nincsenek sem városaik, sem erődítményeik, hanem lakhelyüket magukkal viszik, ... a szekereik szolgálnak egyedül lakóhelyként... Mindegyikük gyakorlott abban, hogy lováról íjjal lőjön... A szkíták hordái a Duna és a Don közötti végtelen steppéket keresztül-kasul bejárják, az asszonyok és gyerekek fedett szekereken és a férfiak lovakon, készen arra, hogy rokonságukat és nyájaikat lándzsával, nyíllal és íjjal megvédjék (Jaroslaw V. Domanskij: Unesco Kurier 12. 1976. 17. Jg.: Die Skythen, 9—10). — A szkíta íjábrázolásokra l. a szkíta Targitaos király legendája, kezében íj, oldalán tegez — Kr. e. 4. sz., Gaimanowa, Ukrajna (Dimitri S. Raevskij i. m. 14—6); szarvasra nyilazó lovas egy steppei ló homlokát borító aranylemezen — Kr. e. 4. sz., Gujunowka, Saporoschje, Ukrajna (Vitalij Otrochtschenko i. m. 21—2, 26—7). — Homérosz görög epikus költő (VIII. század) Odüsszeia című költeményében az íjnak szintén fontos szerep jut, vö. 24. ének, „Az íjverseny”: „Fölhalmozva feküdt ott kincse urának, / réz meg arany meg míves gonddal megkalapált vas, / ott függött az a visszacsapó íj, és a nyilaknak / tegze, amelyben sóhaj-ütő sok vesszeje várt már. / ... Hallgassátok a szóm, ti nemes kérők,... / Rajta tehát, kérők, ha ilyen díj tűnik elétek. / Isteni hős Odüsszeusz íját versenyre bocsátom: / mert aki legkönnyebben tudja fölajzani íját, / s mind a tizenkét fejsze fokán átlő a nyilával, / majd ahhoz megyek én, elhagyva e hitvesi házat, / ...” (Homérosz: Odüsszeia. II. Ford. Devecseri Gábor. Bp., 1963. 135, 137). — Tanulságos Pecz (Ókori lexikon. 2. Bp., 1904.) Sagittarii, Toksótai címszava: „íjászok, fegyverük a kézíj és a nyíl volt. Az íjászcsapatok feltalálhatók úgy az ázsiai népeknél mint a görög és a római hadseregben... Athenaeben a városi rendőrséget a rabszolgákból szervezett íjászcsapat alkotta, s ezeket Toksótai, vagy hazájukról SkÍthai néven szokták nevezni” (686; l. még: Pecz i.m. 1. 1902. 737—40).
A közölt adatok megerősítik azt a véleményt, hogy magyar eleink íjásztudományának gyökerei az Ural-vidéken, a keleti népek szomszédságában keresendők. Vö. még Radloff/Radlow W. tudósítását az ázsiai kovácsokról: Az altaji kovácsok elsőrangú mesterek, különösen értenek a vas edzéséhez. Műhelyük a jurtban volt: a tűzhely köré agyagfalat emeltek mintegy 35 cm magasságban, az U alakú fal közepén kis rést hagytak, a rés mögött volt a fújtató, az agyagfal fenekét pedig faszén borította, itt hevítették a vasat. Felszerelésük mindössze két kalapács, két fogó s egy kis üllő (László Gy. i. m. 350). — Vajay Szabolcs (Honfoglalók, kalandozók, vasverők: História XVIII. 1996/2: 13—18) a „vasverők” című részben az alábbiakat írja: „...A kalandozások korában egy-egy nyílhegy kb. 2–3 dekás lehetett, egy harcos általában 100–150-et vitt magával, húszezer harcos esetében ez több tonna vas. A háborúban a nyilakat szétlövöldözték, és a nyílhegyeket nem keresték meg a csatamezőn. Szükség volt tehát tartalékokra. A nagyobb súlyú fémtárgyakat, mint a kötőfék, a patkó, a zabla vagy a kengyel, időnként szintén pótolni kellett. Tehát szükség volt vastermelésre. Az teljesen mindegy, hogy ki termelt Magyarországon vasat. Az itt lévő bolgár, szláv munkaerők vagy a nyugatról behurcolt, hozzáértő rabszolgák vagy a keletről, Perzsiából jövő szakemberek... De az is lehet, hogy kialakult egy magyar iparos-szolgáltató réteg, amely a vasat nemcsak [66] bányászni és feldolgozni, hanem edzeni is tudta. Vas megye neve valószínűleg a felszíni vasfejtést őrzi. A Kemenes alján kemenezték, edzették a vasat...” (16). Vajay egy eddig ismeretlen hátrafelé nyilazó magyar lovas ábrázolását közli az aquileai székesegyház falfestményéről (13). — Megjegyzem azonban, hogy ha magyar eleink csak idegen — helybeli vagy magukkal hozott — vastermelőkre alapozták volna a fegyverzetükhöz nélkülözhetetlen vastárgyak (nyílcsúcsok stb.) előállítását, sohasem — vagy csak araszolva és nem vágtatva — jutottak volna el a Kárpát-medencébe és innen tovább nyugatra! E vonatkozásban fontos Liudprand idézett híradása: „A magyarok ... a kemény tél egészét fegyverek készítésével, nyílhegyek köszörülésével ... töltik el.”
A régészek újabb vasolvasztó kemencéket tártak fel (Rádics Károly, A megszólított múlt. A somogyi Őskohászati Múzeum: Magyar Nemzet 1997. július 14.): Somogyfajszon fölavatták az Őskohászati Múzeumot, ennek lelkes szervezője Stamler Imre nyugdíjas iskolaigazgató volt. A honfoglaló őseink ezen a területen építhettek apró vasolvasztó kemencéket, ezek átmérője 30—40, magassága 70 cm lehetett. 1200—1250 fokon égették ki a vasgyártás kezdetleges fokán a gyepvasércet (limonit), ebből még csak szivacsos vasat (bucavas) készítettek. Ezeket a két-három kilós izzó tömböket addig kalapálták, amíg nem érték el a kívánt formát. Somogyfajszon a régészek (Farkas Imre, Költő László, Gömöri János) segítségével 21 vaskohót tártak föl, amelyben egytonnányi vasat olvaszthattak. Ez fedezte egy ezrednyi lovasság fegyver- és egyéb készletét. Sopron és Kaposvár környékén, valamint Alsó- és Felsőbogát mellett is rábukkantak nagy kohókra. A tudomány fellegvárában ülőknek az az érdeke, hogy „igazságaik” változatlanok maradjanak. Lehet, hogy attól féltek, mit szól ahhoz Európa, különösen a szomszéd népek, ha méltó emlékmű készül a honfoglalóknak! A hivatalos mellőzés, a sajtó érdektelensége ellenére áll a múzeum...
1997-ben a müncheni Magyar Intézet kiadásában egy figyelemreméltó könyv jelent meg M. G. Kellner tollából (Maximilian Georg Kellner, Die Ungarneinfälle im Bild der Quellen bis 1150. Von der „Gens detestanda” zur „Gens ad fidem Christi conversa”. München, 1997. Verlag Ungarisches Institut, 228 l., 2 térképvázlat, 7 tábla. Studia Hungarica. Nr. 46. Schriften des Ungarischen Instituts München. Hgb. Horst Glassl — Ekkehard Völkl — Edgar Hösch). A szerző, Maximilian Georg Kellner, e munkájában keveset árul el önmagáról: munkáját 1996 nyári szemeszterében doktori értekezésként nyújtotta be a müncheni Ludwig-Maximilian Egyetem Bölcsészeti Karának Történelem és Művészettörténet szakán, és disszertációját eredményesen meg is védte. A téma kidolgozására Dr. Eduard Hlawitschka professzortól kapott ösztönzést, munkájának bírálója Dr. Horst Glassl volt, a müncheni Ungarisches Institut igazgatója, aki egyúttal lehetővé tette az értekezés megjelenését a „Studia Hungarica” sorozatban. M. G. Kellner a munka kéziratát 1996 decemberében zárta le Seehausenben (ilyen nevű helység Németországban öt található). A kiadvány szerkesztésében Dr. Lengyel Zsolt K. és Dr. Toth Adalbert (Ung. Inst.) végeztek gondos munkát. A szerző gazdag irodalmat közöl, de ebben saját tanulmánya nem szerepel. Eduard Hlawitschka professzor a IX—XI. századi német történelem jeles kutatója (az irodalomjegyzékben hat műve szerepel). A szerző megjegyzi, hogy a téma feldolgozását nem a magyar honfoglalás 1100 éves évfordulója alkalmára vállalta, hanem ez csupán a véletlen egybeesés műve.
</P>
A régészek újabb vasolvasztó kemencéket tártak fel (Rádics Károly, A megszólított múlt. A somogyi Őskohászati Múzeum: Magyar Nemzet 1997. július 14.): Somogyfajszon fölavatták az Őskohászati Múzeumot, ennek lelkes szervezője Stamler Imre nyugdíjas iskolaigazgató volt. A honfoglaló őseink ezen a területen építhettek apró vasolvasztó kemencéket, ezek átmérője 30—40, magassága 70 cm lehetett. 1200—1250 fokon égették ki a vasgyártás kezdetleges fokán a gyepvasércet (limonit), ebből még csak szivacsos vasat (bucavas) készítettek. Ezeket a két-három kilós izzó tömböket addig kalapálták, amíg nem érték el a kívánt formát. Somogyfajszon a régészek (Farkas Imre, Költő László, Gömöri János) segítségével 21 vaskohót tártak föl, amelyben egytonnányi vasat olvaszthattak. Ez fedezte egy ezrednyi lovasság fegyver- és egyéb készletét. Sopron és Kaposvár környékén, valamint Alsó- és Felsőbogát mellett is rábukkantak nagy kohókra. A tudomány fellegvárában ülőknek az az érdeke, hogy „igazságaik” változatlanok maradjanak. Lehet, hogy attól féltek, mit szól ahhoz Európa, különösen a szomszéd népek, ha méltó emlékmű készül a honfoglalóknak! A hivatalos mellőzés, a sajtó érdektelensége ellenére áll a múzeum...
Véleményem szerint a "kalandozások" ügye pont azért a parthus topik témája, és nem az Árpádokról szóló topikoké, mert az Árpádok seregei nem nagyon "kalandoztak". A "kalandozó"-kat mindig hunoguroknak, onoguroknak, avaroknak, parthusoknak nevezik, de sohasem magyaroknak. Az Árpádok országa XI. század előtti földrajzi elhelyezkedésének ismeretében mindez tökéletesen érthető.
... a magyarok szászországi hadakozásai kapcsán. Vö.: Widukindi ... Rerum Gestarum Saxonicarum Libri III (X. század 2. fele—973): I. XVII: „...A dalamancok („Dalamanci”) [Daleminci/Glomači szláv törzs a Cseh Érchegységtől nyugatra, az Elba és a Modla folyók között] nem tudták feltartóztatni az ő [Henriknek, Szászország hercegének, 919—936] támadását, felfogadták ellene az avarokat („conduxerunt adversus eum Avares”) (magyarokat), akiket most ungariusoknak (magyaroknak) hívunk („quos modo Ungarios vocamus”), ezt a háborúban igen kemény népet („gentem belli asperrimam”) (MMFH. IV. 1961. 388; MEH. 1975. 246); — I. XX: A magyaroknak („Ungariorum”) a szlávok által felfogadott („a Slavis conductus”), fent említett serege tehát, miután Szászországban („in Saxonia”) sok öldöklést vitt végbe és mérhetetlen zsákmányt szerzett, visszatérve Dalamantiába, szembe találta magát a magyaroknak („Ungariorum”) egy másik seregével („exercitum”). Ezek azzal fenyegetőztek, hogy háborút indítanak barátaik (a dalamincok) ellen („amicis eorum”), mivel azok nem vették igénybe az ő segítségüket („auxilia”), míg azokat [a magyarok első seregét] hatalmas zsákmányhoz juttatták...” (MMFH. IV. 388; MEH. 1975. 248).
------------------------------
Az a baj, hogy az eredeti forrásban – mint látható – egyetlen árva szó nem esik magyarokról, mindvégig csakis avarokról (Avares) és hun-avarokról („quos modo Ungarios vocamus”). A dalamancok által felbérelt hun-avarok egy másik hun-avar sereggel találkoztak visszaúton, nem pedig magyarokkal.
Gondolatok a kalandozásokról -- M. G. Kellner „Ungarneinfälle...” könyve kapcsán
III. Gondolatok az „Ungarneinfälle” kapcsán
1. A „kalandozások”. — A honfoglaló magyarok „kalandozásait” a hazai történészek eltérő módon értelmezték és értelmezik. Hóman Bálint szerint a kalandozások elsősorban a Kárpát-medencei szállásterület biztosítását és új szövetségesek szerzését [181] szolgálták. Molnár Erik és Elekes Lajos a pásztortársadalom válságából, a legelőterület hiányából magyarázták a zsákmányoló hadjáratokat. Deér József és Bogyay Tamás úgy vélik, hogy a magyarok a nyugatra költözés lehetőségét keresték, azaz új hazát igyekeztek maguknak szerezni. Györffy György és Vajay Szabolcs elismerik a katonai akciók zsákmányszerző, sarcoltató jellegét, de az alapvető cél az európai nagypolitika tudatos befolyásolása volt a magyarság biztonsága erősítése és ellenfelei gyengítése érdekében. Kristó Gyula szerint ezek olyan zsákmány- és fogolyszerző hadjáratok voltak, amelyek révén a magyarok azokat a javakat sajátították el más népektől, melyeket saját társadalmuk egyáltalán nem vagy alig volt képes előállítani (Makk Ferenc, Kalandozások: KMTLex. 1994. 313—4). Bálint Csanád (A kalandozások néhány kérdése: Nomád társadalmak és államalakulatok. Szerk. Tőkei Ferenc. Bp., 1983. 349—64) a történeti források és a vonatkozó nemzetközi irodalom alapján vizsgálja a kérdést, és arra a következtetésre jut, hogy a magyar kalandozásokat érdemes az egyetemes eurázsiai társadalmi-gazdasági fejlődéssel is összevetni. Feltehetőleg e módszer szabadíthat meg a problémakör „kívülről” vagy „belülről” való vizsgálatának lehetséges elfogultságaitól (363). A legújabb állásfoglalás Kosáry Domokostól (A honfoglalás emléke: História XVIII. 1996/2: 3—7) származik; vö. Kalandozások, országépítés. A honfoglalást követő „kalandozások” nem ötletszerű, szervezetlen rablóhadjáratok voltak, hanem olyan adóztató, zsákmányszerző és egyben biztonságot szolgáló, elrettentő akciók, amilyeneket a magyarok korábban is vezettek, és amelyek persze egy idő múltán itt már nem folytathatók. A magyar hadak szinte kivétel nélkül valamelyik nyugati uralkodó vagy annak riválisai hívására indultak útnak. S olyan katonai teljesítményt nyújtottak, amellyel legfeljebb a vikingek és az arabok vállalkozásai állíthatók párhuzamba (7).
Véleményem szerint a honfoglaló magyarok „kalandozásainak” indítékai több összetevőre vezethetők vissza, de a közös végcél az ország erősítése, megszilárdítása volt. Ezért komoly kifogásom van a „kalandozások” kifejezés használata ellen, ez ugyanis ellentétben van a megismert történeti tényekkel. Az elnevezés alapszava a kaland a középlatin calendae ’presbiterek összejövetele; vallásos társulat’; szn.-ként l. már 1211., 1240 k.: Colondus; közszóként: 1348: „Vniuersitas plebanorum ecclesiarum rectores de Lypthow ... et inter eos quandam confraternitatem ... wlgariter kalandus nominatam”; 1380: „societatem seu fidelium congregacionem wlgariter kalandas vocatam” (OklSz. 439); 1763: kaland: Mitglied, Compagnion; 1668: „Kalandozva csak csavarga”; 1759: kalándozol; 1797: „ne kalandozz”; — jelentése: 1668: bolyong, csavarog; 1759: csapong (gondolat, vágy); 1784: szédeleg, lézeng; 1786: tétovázik, ingadozik (láb, lépés); 1797: ide-oda ütődik, verődik; 1831: vándorol (nomád nép); zsákmányszerző hadjáratokba bocsátkozik (nomád nép) (Széchenyi: Világ); 1832: élményeket, kalandokat, viszontagságokat keres, részt vesz bennük; 1805: kaland (NyÚSz.); 1832: „Egy magamnak engedett különczség, nevelés, városi víg kalandjaimat” (TESz. 2: 318—9); 1856/1905: kaland ’das Abenteuer’, kalandozás ’das abenteuerliche Herumirren, das Herumwärmen, das Herumtreichen’ (Ballagi, MNySz. 501).
Az adatokból kitűnik egyrészt az, hogy a kalandozik (1668) és kaland (1763, 1805) késői keletkezésű szavak, másrészt — s ez a fontosabb — hogy jelentéstartalmuk negatív (’bolyong, csavarog’ stb.). Emiatt ennek a terminusnak az új hazát alapító és építő, az ország jövője szempontjából sorsdöntő hadivállalkozásokat megvalósító honfoglaló magyarokra való alkalmazása igazságtalan és bántó megjelölés. Ehelyett az alábbi kifejezéseket javasolom megfontolásra: hadakozás, hadi út, hadjárat, hadviselés, háború, támadások, rajtaütések stb.
A felsoroltak közül a kalandozások (kalandozás, kalandozó) helyett a hadakozás (hadakozások, hadakozó) kifejezés elfogadását és bevezetését javasolom, mivel ez mind [182] a támadó, mind a védekező harci cselekvést magában foglalja. A hadakozás alapszava a finnugor eredetű had szó, legrégibb adata 1055: „inde ad ... feheruuaru rea meneh hodu utu rea”; a had jelentése nemcsak ’exercitus, Kriegsvolk’, hanem ’bellum, duellum, pugna, proelium, Krieg, Streit, Duell, Schlacht’ is, vö. 1519 k.: „A gio zo delmes hadból haza tert” (DebrK.), 1575: „Soc hadakat viselt” (Helt: Chron) (NySz. 1: 1230—1); szn. 1395 k. hadakofo (BesztSzj.); közszó 1416 u./1450 k.: hadakozatoa (BécsiK.), 1519: hadakozai nak (JordK.) (OklSz. 331; NySz 1: 1230—1; TESz. 2: 13); 1767: Hadakozás ’Belligeratio, das Kriegen, die Führung des Krieges’ (PPB 118); 1817: „...az elegendő katonaság’ tartására, és a hadakozásra szükséges subsidiumok és contributio’ megszerzése végett...” (10); „Ez az eredeti, constitutiónk szerént való Magyar Országi Hadakozásnak közönségesen, a’ Haza-védelmeztetésnek különösen, törvényeinkből bizonyos képe...” (35) (vö. A’ Magyar Országi Hadakozásnak, és a Bandériumoknak Rövid Esmertetése, Az 1715-diki Decretum 8-dik Czikkelyének Fejtegetésével Egygyütt; Piringer Udv. Tan. Úr’ Banderiumainak [Ungarns Banderien. 1—2. 1810—16] Recensiójára való feleletűl. Pesten, Trattner J. T. betűivel (s. d.; s. auct.) [1817.], 1—42).
A fentieket azzal indokolom, hogy magyar eleinknek az Ural-vidéki haza, majd Levedia és Etelköz elhagyása után elsődleges célja egy új — s egyben végleges — haza megtalálása, elfoglalása és jövőjének biztosítása volt. Ez azonban többirányú, de egymással szorosan összefüggő tevékenységet igényelt: a belső (politikai, társadalmi, gazdasági) viszonyok megszilárdítása mellett a külső határok védelmét kellett biztosítani (békés szerződések és hadi vállalkozások révén). Ez azonban nem egyik napról a másikra következett be, hanem csak hosszabb időfázisban — győzelmek és vereségek árán — valósulhatott meg. A megfontolatlan, könnyelmű „kalandozások” azonban csak a teljes bukást okozhatták volna.
Ma már kimondható, hogy őseink egyes csoportjai a dél és nyugat felé tartó erős keleti népekhez (avarokhoz, bolgár-törökökhöz) csatlakozva eljutottak a Duna-medencébe és innen tovább nyugatra (vö. Király Péter, A VIII–IX. századi Ungarus...: MNy. 1987/2.). A magyarok Kárpát-medencei honfoglalása előkészítő harcok árán valósult meg, vö. 861. magyar lovas csapat a Krím-félszigeten (elszakadás a Kazár Kaganátustól); 811. a Duna alsó szakasza fölött szállásozó magyarok részvétele a bizánci-bolgár harcokban a Balkán-hegység keleti részén; 834—836. ugyanezek részvétele az Alsó-Duna mentén a bizánci-bolgár harcokban; 862. a magyarok megjelenése a nyugati részeken, a keleti frank birodalom határain (vö. Király Péter: Életünk 1997/1.).
Párhuzamként a szintén keletről jött bolgárok Duna-menti betelepülésének történetét hozom fel. A bolgárok neve 482-ben tűnik fel első ízben, amikor Zenon bizánci császár a Fekete-tenger északi partjain megtelepedett bolgárok segítségét kérte a keleti-gótok ellen a Sirmiumért vívott harcokban. A bolgárok az Al-Duna északi tájairól az V. század végén, VI. század elején több alkalommal megtámadták a bizánci birodalom északi területeit és betörtek Trákiába és Moesiába. 626-ban az avarok oldalán részt vesznek a konstantinápolyi csatában. 631-ben a bolgárok (bolgár-onogurok) Pannóniában fellázadnak az avarok ellen, vereséget szenvednek és kilencezren a frankokhoz menekülnek, de a bajorok legyilkolják őket, és csak hétszáz bolgár tudott a vinidek (karantánok) fejedelméhez menekülni (vö. Moravcsik: ByzTurc I. 1942. 50—51; Fredegar Cron. IV. 72: MMFH. I. 23—4). A VII. század elején már létezett egy önálló bolgár (bolgár-török) szövetség a Maeotis és Kuban vidékén („megale Boulgaría”), de Kubrat/Kovrat/Kurt fejedelmük halála (650) után a kazárok betörtek Nagy Bulgáriába, a törzsszövetség felbomlott és Kubrat öt fia népével együtt ötfelé indult (Moravcsik: ByzTurc I. 51, II. 95). Ezek közül Asparuch az Al-Dunától északra elterülő Oglos-ban (Dobrudzsa) telepedett meg, majd 681-ben Asparuch fejedelem vezetésével a bolgárok elfoglalták az Al-Duna [183] és a Haemus-hegység közötti területeket, és megalapították a Duna-menti bolgár államot. A bolgár-törökök ötfelé szakadásának következtében azonban a dunai bolgárok kis létszámúak lettek, a VI. században északról idetelepült szlávok viszont fokozatosan többségbe kerültek, vezető helyekhez is jutottak, kétnyelvűség alakult ki, s amikor 863 előtt Konstantín (és Metód) megalkotta az önálló szláv ábécét, görögből szláv nyelvre (óbolgárra vagy egyházi szláv nyelvre) fordítottak vallásos műveket és az egyházi nyelv a szláv lett (893), a bolgár-törökök szlavizációja megkezdődött, majd végül is elsősorban török eredetű bolgár népnevük maradt meg régi etnikai múltjuk örökségeként.
A magyarok és a bolgárok dunai honalapítása között egyezések és különbségek is megállapíthatók.
a) A magyarok is „keletről” jöttek (Orosz Őskr. ad a. 898.).
b) A magyarok is többfelé szakadtak (szavárd magyarok: Sávartoi ’ asfaloi a Kaukázusban, vö. DAI. 38.9, 28; a kaukázusi magyarságra vonatkozó források és vélemények legújabb áttekintésére l. Elter András: Új Keleti Szemle I/1. 1998: 23—9; Magna Hungaria a Volga mentén, vö. Zimonyi István: KMTLex. 422—3; Duna-menti honfoglaló magyarok; stb.), de ez nem volt végzetes hatással a magyarság jövőjére nézve.
c) Az államalapító dunai bolgár-törökök létszáma alacsony volt (Kedrenos-Skylitzes), addig Györffy György számításai szerint az etelközi magyarok, a hét magyar és a három kabar törzs lélekszáma 500 ezer főre becsülhető, de a besenyő támadás következtében a honfoglaló magyarok és kabarok száma 100 ezerrel csökkenhetett (Éghajlat, lélekszám, állatállomány: História XVIII. 1966/2. 17—18).
d) A Balkán-félszigetre a VI. század óta több szláv törzs betelepült — a Dunától északra a „hét szláv törzs”, a Dunától délre a Dragoviti, Smoljani, Strumljani, Richnini, Berziti törzsek —, ezek mellett ott voltak még a görögök, a trákok maradékai, de a döntő mozzanat a szlávok lélekszámának gyors emelkedése volt, ami hozzájárult a bolgár-törökök elszlávosodásához (l. előbb); ezzel szemben a Kárpát-medencében itt talált szláv, avar, bolgár, gepida maradéklakosság, amely kb. 200 ezerre becsülhető, beolvadt a nagyobb számú magyarságba (Györffy i. m. 18).
e) Míg Bolgáriában az egyházi szertartások hivatalossá tett szláv nyelve elősegítette a bolgár-törökök szlávosodását, addig Magyarországon a római (katolikus) egyház holt latin egyházi nyelvével hozzájárult a helyi népi, magyar nyelv megmaradásához.
2. „Mi” és „ők”. — A kutatók fontos feladata, hogy a források hírértékének, azaz a közléseknek, tudósításoknak a valódiságát, hitelességét vizsgálják, elemezzék. Ez természetesen rendkívül bonyolult feladat. A legegyszerűbb az lenne, ha érvényesülhetne az „Audiatur et altera pars”, Seneca mondásának (Medea II. 199.) elve, vagyis: hallgattassék meg a másik fél is. A mi esetünkben ez azt jelentené, hogy össze kellene hasonlítani egy adott esemény mindkét fél — a „mi” és „ők” — részéről adott leírását, amely alapján a valós tények, az igazság megközelíthető lehetne. Sajnos, a magyarok esetében ez eleve kizárt, mivel nincsenek egykorú forrásaink, a magyarok fejedelmei, vezérei ugyanis még nem rendelkeztek scriptorokkal, akik az eseményeket magyarul vagy valamilyen idegen nyelven lejegyezték volna. Így tehát idegen ellenfeleink többnyire elfogult, torzító forrásait kell használnunk. Az évkönyvek, krónikák írói ugyanis a valós eseményeket gyakran — az elődök gyakorlatát is követve — a nagyobb hatás érdekében felnagyítják és kiszínezik. Ilyenek a gyakran használt toposzok: „kegyetlen, vérszomjas nép”, „csak öldöklésre és rablásra vágyik”, „elpusztítják a városokat, templomokat, a falvakat felperzselik”; stb. (Liudprand, Antapodosis).
A magyar krónikairodalom a XI. század második felében indult meg. A „Gesta Ungarorum”-nak nevezett őskrónika, melyet a XII. században is folytattak, elveszett, de [184] Anonymus is merített belőle motívumokat (Györffy György: MEH. 1975. 129). Ebben a nyugati „kalandozások”-ról még nem esik szó.
Béla király jegyzője, A magyarok cselekedeteiről — „P. dict(us) magiter, Geta hungarorum” (Anonymus, 1200 körül): A benne elbeszélt események és a szereplő személyek részben a szerző képzeletének szülöttei. Írott forrásokat jobbára csak a szkíták leírásánál (Justinus, Exordia Scythica, Kr. u. II. század) és a hadakozások ismertetésénél (Regino prümi apát Évkönyve, 908) használ. A magyar Gesta Ungarorumból csak motívumokat merít. Értékes hagyományokat őrzött meg a magyar nemzetségek múltjából (Györffy i. m. 133). A nyugati hadakozások leírásából vö.: 54. Lotaringia, Alemannia és Frank-föld elpusztítása — „De deuatatione Lotori(n)gie aleman(n)ie et francie”: „Azután Lotaringiát és Alemanniát pusztították el („deuatauerunt”). A Frank- és Bajor-föld határán lakó keleti frankok közül is sok ezret leöltek, vagy nyilazásukkal csúfosan megfutamítottak („telis ictib(us) agittar(um)”) [Regino Évkönyvének 909. és 910. évi adatai alapján]. Majd minden javukat zsákmányul ejtve („Et omnia bona eor(um) accipientes”) visszatértek Zolta vezérhez Magyarországra („in hungariam”). — 55. Lél és Bulcsú halála — „De morte lelu et buluu”: ... egész Bajorországot és Alemanniát, továbbá Szász-földet és Lotár országát tűzzel-vassal elpusztították, sőt ezek vezéreit: Ercangert meg Bertoldot is lenyakazták („igne et gladio conu(m)perunt”). Majd továbbindulva, Frank- és Gall-földet szintén kezükre kerítették [Regino Évkönyve 915., 917., 932., 934. évi adatai alapján]; — 56. Ottó király ellenségei — „De inimici athonis regi”: ... Ottó német király ellenségei ... a magyaroktól akartak segítséget kérni („auxiliu(m) hungaror(um) rogare”). Tudták ugyanis, hogy ... sok országot az Isten általuk sújt haragjának ostorával („plurimis regnis d(eu)s p(er) eo furoris ui flagella p(ro)pinaet”),...” (MEH. i. m.; a latin szövegre vö. Anonymus Gesta Hungarorum. Pais Dezső — Györffy György. Bp., 1975.).
A magyar krónikák mellett a királyi udvar környezetében keletkezett „Intelmek” és a Szent István-legendák érdemelnek figyelmet.
„István király intelmei”-t I. István király íratta meg — „Decretum sancti regis Stephani — Libellus de Institutione morum” — (1013—1015 k.) fia, Imre (1007/1000—1031) számára erkölcsi útmutatóként. Ebben a nyugati hadakozásokról nincs szó, ellenkezőleg, a vendégek és jövevények befogadásáról, támogatásáról olvashatunk. Vö. IV. A főemberek és vitézek tiszteletéről: „... ők országod védőfalai, a gyengék oltalmazói, az ellenség pusztítói, a határok gyarapítói...”; VI. „De detentione et nutrimento hospitum” A vendégek befogadásáról és gyámolításáról: A vendégek és jövevények ... hasznot hajtanak, ... Megparancsolom neked, fiam, hogy a jövevényeket jóakaratúan gyámolítsad és becsben tartsad...” (István király emlékezete. Györffy György, István király; István király intelmei, Szent István-legendák; ford. Kurcz Ágnes. Bp., 1971. 27—35, 31—2; Szentpétery Imre, Scriptores Rerum Hungaricarum. II. Bp., 1938. 611—27; Kóta Péter, Intelmek: KMTLex. 283).
I. István király 1038-ban halt meg, és 1083-ban avatták szentté, de szentként való tisztelete már ezt megelőzően elkezdődhetett. A „Legenda maior” (Nagyobbik-legenda) 1077 körül lett összeállítva, ennek a bennünket érdeklő alábbi négy részletét mutatom be:
a) A magyarok isteni elrendelés folytán hagyták el korábbi lakóhelyüket és vonultak nyugatra az eltévelyedett keresztények megbosszulására, vö. 1. „...az éber isteni kegyelem a veszedelem és tudatlanság fiaira, a faragatlan, kóbor népre, ... vagyis a Pannónia földjén lakó magyarokra, kegyes pillantással letekintett az égből, hogy akiket az örökkévalóság titkos terve korábban természetes lakóhelyükről napnyugati részekre rendelt a keresztények eltévelyedéseinek megbosszulására, azokat ... a hamisság útjáról az igazság ösvényére ... vezesse” (41) („Unde contigit divine pietatis intuitu in filios perditionis [185] et ignorantie, populum rudem et vagum, creaturam dei se nescientem, Ungaros videlicet, Pannonie patriam inhabitantes clementi visu de celo prospicere, ut quos ad ulciscendas prevariationes christianorum de sedibus naturalibus in occiduas partes occulto perpetuitatis consilio prius destinaverat,...”) (378).
b) 2. Géza (*945 k.) fejedelem (970—997) bár pogány szokásokat követett, de Jézusban is hitt, „... háza népével együtt megkeresztelkedett (973), és megfogadta, hogy alattvalóit a keresztény hit szolgálatába állítja; — a keresztény hitben való megerősödésekor tárgyalni kezdett valamennyi szomszédos tartománnyal a békéről, amelyet korábban sohasem kedvelt” („...princeps quartus ... Hungarorum ... Geiza ... cum omnibus circumquaque positarum provinciarum vicinis de pace, cuius nunquam antea fuerat amator, cepit attente tractare...”) (379); — „elrendelte, hogy a keresztényeket, kik az országba be akarnak lépni, vendégbarátságban és biztonságban részesítsék” (42).
c) 5. Géza fejedelem a fiát, Istvánt, a nép élére állította, hogy uralkodjék őutána, meghalt 997-ben.
6. István, a pannóniai királyság uralkodója, a környező tartományok népeivel kötött békét hűségesen megerősítette („Regno denique Pannonico beati iuvenis nutu adtendente pacem cum exterarum provinciarum, populis fideliter statutam corroboravit...”) (381).
d) 14. Jámbor Henrik német-római császár utódja, Konrád (911—918), a béke nyugalmát megtörve, egész Németország csapatait egyesítve ellenségként próbált rátörni Pannónia határaira, „... István király a haza védelmére egész Magyarország fegyvereseit összevonta” („...destructa pacis tranquillitate, totius Teutonie manu coadunata Pannonie, terminos hostiliter conatus est invadere. Contra quem rex ... ad tuendam patriam armatos totius Ungarie contraxit”) (389), de Szűz Mária segedelmével sikerült megakadályozni a kereszténység zsenge veteményének kiirtását (49) (Szentpétery i. m. II. 363—440).
A legenda tanúsága szerint tehát Géza nagyfejedelem és fia, István már nem a háborúzást kereste, hanem a béke megőrzésére törekedett a szomszédos népekkel.
3. A katonai szövetségek. — A forrásokat olvasva kitűnik, hogy szinte minden nép háborúinak sikeres befejezése érdekében más népektől kér katonai támogatást, segítséget, részvételt, más szóval szövetségest keres magának. Ezt támasztják alá a bizánci görög források, amelyek a bizánci-bolgár háborúk kapcsán némelykor pontosan felsorolják a csatlakozott népeket, esetleg csak egy-két fontosabbat, esetenként csak általánosan szólnak a segítséget nyújtó hadakról, de az is előfordul, hogy csak az irányító nép nevét említik meg (Király Péter, A magyarok említése a 811. évi események óbolgár leírásában. Bp., 1977. 24—40).
A magyarok külföldi hadakozásainak is kiegészítő eleme a szövetségesek szerepe volt. Így a magyarok és a szlávok (morvák, nyitrai és pannónia szlávok) szövetkezése is valószínűnek mondható. Vö.: Theotmar (874—907) salzburgi érsek (887—907) a saját és hat suffragenusa (segédpüspöke) nevében 900 nyarán IX. János pápához küldött levelében, amelyben egyrészt a római egyháztól leszakadt morva érsekséget bírálja, másrészt a Rómában járt morva papság vádjai ellen védekezik, az alábbiakat írja: „...De jött ... a Te oldalad mellől három püspök ... a szlávoknak, kiket morváknak neveznek, a földjére („in terram sclavorum, qui Moravi dicuntur”) ...Amikor ... ugyanezek a [morva, nyitrai — K. P.] szlávok a Te legátusaiddal bizalmas baráti viszonyba kerültek, elkezdtek vádaskodni ellenünk... Az említett szlávok („praefacti sclavi”) azzal vádoltak bennünket, hogy mi a magyarokkal („cum ungaris”) megsértettük a katolikus vallást, és kutyára vagy farkasra és más istentelen pogány dolgokra esküt tettünk és békét kötöttünk velük („pacem egisse”), továbbá, hogy pénzt adtunk nekik, hogy menjenek Itáliába („atque ut in italiam transirent pecuniam dedisse”) ... [a magyarok itáliai hadakozásai 889/900-ban] [186] ...semmit érő értékű pénzt ajándékoztunk nekik (a magyaroknak) és csupán lenből való ruháinkat, hogy valamelyest megszelídítsük vadságukat, és hogy üldözésüktől nyugton maradhassunk („donavimus illis nullius pretiose pecuniam substantie, sed tantum nostra linea vestimenta, quatenus aliquatenus eorum feritatem mulceremus, et ab eorum persecutione quiesceremus”) ...Ők (a szlávok) voltak azok, akik a magyarok nem csekély tömegét maguk mellé vették („Ipsi Ungarorum non modicam multitudinem ad se sumpserunt”), és ezeknek szokása szerint saját álkeresztényeik fejét kopaszra nyírták, és a mi keresztényeink (a bajorok) ellen küldték (a magyarokat) („et super nostros christianos immiserunt”) [magyar hadakozások Pannóniában 894-ben], és azok után ők maguk jöttek („atque ipsi supervenerunt”) (a morvák), és egyeseket fogságba hurcoltak, másokat megöltek,... megszámlálhatatlan sok embert pedig elűztek otthonukból... Felgyújtották az Isten egyházait, és minden épületet elpusztítottak („alios captivos duxerunt, alios occiderunt ... Ecclesias dei inciderunt, et omnia edificia deleverunt”) [morva támadás 899-ben], olyannyira, hogy egész Pannóniában, a mi legnagyobb tartományunkban („in tota pannonia, nostra maxima provincia”), egyetlen templom sem látható, ahogy az általad oda küldött püspökök ... elmondhatják,... az egész földet elhagyottnak látták” („totam terram desolatam viderunt”) (MHK. 1900. 323—8; MEH. 1975. 217—22, 299; MMFH. III. 231—44; i. m. V. Annales 176—7).
E levél fontos adatokat tartalmaz a korszak hadviselési praktikáiról, arról, hogy az említett népek mily módon akarnak egymásnak ártani. A levél (epistola) hitelességét egy időben ugyan megkérdőjelezték, de újabban valóságos történeti eseményekre épülő, bár célzatos irányultságú írásnak tekintik. Emellett egyesek valószínűnek tartják, hogy a Kárpát-medence szlávjai is részt vettek a magyarok nyugati hadjárataiban (MMFH. III. 232; Havlík, Lubomír, Politické osudy a zahraničné vztahy Velké Moravy: O počiatkoch slovenských dejín. Bratislava, 1965. 136—7).
Tanulságosak azok az itáliai a részletek is, amelyek Liudprand, Antapodosis II. 60—1. fejezetében olvashatók. Vö.: Az itáliaiak követeket küldtek a burgundok királyához, Rudolfhoz [Burgundia és Észak-Itália királya 912—937, ill. 921—933], hogy jöjjön hozzájuk, Berengart pedig el akarják űzni. Eközben a magyarok („Hungarios”) Veronába érkeztek, akiknek két fejedelme, Dursac és Bugat igen jó barátságban volt Berengarral [I. Berengar friauli fejedelem (874—888), itáliai király (888—915), római császár (915—924)] („quorum duo reges Dursac et Bugat amicissimi Berengario fuerant”), ... Berengar arra kérte a magyarokat, hogy ha kedvelik őt, rohanjanak rá ellenségeire („rogavit Berengarius Hungarios, ut si se amarent, super inimicos suos irruerent”). Ezek pedig, ... elfogadva Berengartól egy vezetőt, ismeretlen utakon amazok hátába kerülnek, és nagy gyorsasággal leverik őket... („Hi vero, ... a Berengario mox praeduce accepto, per ignotas vias a tergo hos usque adveniunt...”) (MMFH. I. 1966. 147; MEH. 1975. 231, 300).
A két magyar „rex” nevéről két vélemény ismert: a) szláv, feltehetően morva eredetű, vö.: Pramene k dejinám Veľkej Moravy. Red. Peter Ratkoš. Bratislava, 1964. 353: Úgy tűnik, hogy mindkét név szláv eredetű: Bugat = Bogať, Dursac = Jursak, Jursa a Juraj (György) név hypokoristikonja; MMFH. I. 147: Dursac a szláv drug (társ, barát) szóval függ össze; Bugat szintén szláv eredetű, vö. drug bogat : Žitije Mefodija; — b) magyar eredetű, vö. MEH. 1975. 300, Györffy György: Dursac neve összevethető Árpád fia Tarkacs vagy Tarhos nevével; Bugat Anonymus Gestájában is szerepel: 39., 41., 53. „buluu fili(us) bogar” (Bulcsú apja); Györffy György, Anonymus... 1975. 141: Ilyen nevű vezére volt annak a magyar seregnek, amely 921-ben Felső-Olaszországban kalandozott.
További adat a „szövetség” kérdéséhez a magyarok szászországi hadakozásai kapcsán. Vö.: Widukindi ... Rerum Gestarum Saxonicarum Libri III (X. század 2. fele—973): [187] I. XVII: „...A dalamancok („Dalamanci”) [Daleminci/Glomači szláv törzs a Cseh Érchegységtől nyugatra, az Elba és a Modla folyók között] nem tudták feltartóztatni az ő [Henriknek, Szászország hercegének, 919—936] támadását, felfogadták ellene az avarokat („conduxerunt adversus eum Avares”) (magyarokat), akiket most ungariusoknak (magyaroknak) hívunk („quos modo Ungarios vocamus”), ezt a háborúban igen kemény népet („gentem belli asperrimam”) (MMFH. IV. 1961. 388; MEH. 1975. 246); — I. XX: A magyaroknak („Ungariorum”) a szlávok által felfogadott („a Slavis conductus”), fent említett serege tehát, miután Szászországban („in Saxonia”) sok öldöklést vitt végbe és mérhetetlen zsákmányt szerzett, visszatérve Dalamantiába, szembe találta magát a magyaroknak („Ungariorum”) egy másik seregével („exercitum”). Ezek azzal fenyegetőztek, hogy háborút indítanak barátaik (a dalamincok) ellen („amicis eorum”), mivel azok nem vették igénybe az ő segítségüket („auxilia”), míg azokat [a magyarok első seregét] hatalmas zsákmányhoz juttatták...” (MMFH. IV. 388; MEH. 1975. 248).
Az idézett részletekből kitűnik, hogy a barátságok, szövetségek, felfogadások, segítségnyújtások védelmi, illetőleg támadó célt szolgáltak, beleértve a zsákmányszerzést is.
4. Pusztítások, zsákmányszerzés. — Számos példát lehetne említeni arra, hogy a források pusztításokról, zsákmányolásokról írnak. Gimnáziumi éveimből jutott eszembe Cato Maior (Kr. e. 234—149) római államférfinek — a római szenátus határozatának értelmében — a föníciai Kartágó, Róma vetélytársának elpusztítására vonatkozó mondása: „Ceterum censeo Carthaginem esse delendam” (Pecz i. m. II. 561—2; LexAnt. 111). Először a pun háború idején, Kr. e. 146-ban a rómaiak rombolták le és égették fel, majd Kr. u. 439-ben a vandálok, 533-ban a kelet-római Belisar hadvezér, és 698-ban az arabok rombolták le (Pecz i. m. I. 377—8; LexAnt. 272). Ennek ellenére a régészeti feltárások eredményeként kitűnt, hogy a „lerombol” — amennyiben kőépítményekről van szó — többnyire „megrongál”-ként értelmezendő, sőt néhány emlék a pusztítást is elkerülheti (vö. Aďcha Ben Abed Ben Khader, Le musée de Bardo... Tunis, 1996. 13—7).
A pusztítások történetéhez Michael Vickers (The Roman World. Lausanne, 1977. — A római világ. Ford. Borbás Mária. Bp., 1985.) című könyvének a „Műemlékek lerombolása” és a „Túlélő műemlékek” fejezetei is tartalmaznak tanulságos anyagot. Vö.: Természetesen a kereszténység is szerepet játszott, de inkább passzívan, mint aktívan vett részt az ókori kultúra fizikai lerombolásában. 391-ben vallási fanatikusok lerombolták Szerapisz templomát... Rómában az épületek pusztulását a Kr. u. 5. században három erőszakos esemény siettette: Alarik gótjai 408-ban megjelentek Róma falai előtt, de váltságdíj fejében elvonultak; 410-ben a gótok, 455-ben a vandálok, 472-ben és 537—538-ban ismét a gótok fosztották ki a várost. A gótok összeszedtek minden elmozdítható értéket. A vandálok a capitoliumi Iuppiter-templom tetejéről leszedték az aranyozott bronz burkolólapokat. 629-ben Heraclius császár a Venus- és Róma-templom aranyozott bronz tetőburkolólapjait I. Honorius pápának ajándékozta a Szent Péter székesegyház céljaira. A márványépületek márványait vagy elhurcolták, vagy másodlagosan beépítették, vagy a mészégetőbe kerültek; ennek szemléletes példája az Olümposzi Zeusz-templom, melynek a századok során a kilenctized részét mésszé égették (21—4). L. még: Nagy Károly császár VIII. század végi építkezéseinek legérdekesebb emléke a császári palotakápolna Aachenben. A korabeli írások csodálatos épületként emlegetik: „Mivel sem márványt, sem oszlopokat nem talált a környéken, Rómából és Ravennából hozatta azokat”. Fennmaradt az a levél, amelyben a pápa engedélyezi a császárnak, hogy márványt és padlóburkolólapokat vitessen el a ravennai palotából az aacheni építkezés céljaira (A művészetek [188] története. A korai középkor. Historia del Arte. III. 10. A Karoling-kori művészet. Barcelona, 1970. Bp., 1988. 205).
A zsákmányoló hadjáratoktól a Kárpát-medence sem volt mentes. Egyik ilyen esemény az avarok kincséhez kapcsolódik, amelynek jelentős része Aachenbe, Nagy Károly frank király udvarába került. Vö.: Annales Regni Francorum. Annales qui dicuntur Einhardi: 796: „Kiküldte Angilbertus apátot..., aki által akkor is („etiam tunc”) megküldte Szent Péternek [a Szent Péter-kápolna céljaira] a kincs („thesauri”) nagy részét, amelyet ugyanebben az évben [795] Erik friauli dux Pannóniából elhozott a királynak (Nagy Károlynak), amikor a hunok (magyarok) királyságát kifosztotta („spoliata Hunorum regia”), amelyet hringus-nak neveztek („quae hringus vocabatur”) [avar gyűrűvár, védelmi építmény]; a maradékot („reliquum”) bőkezűen a főurak, az udvari emberek és a többiek között szétosztotta, akik katonai szolgálatot teljesítettek a székhelyén („in palatio suo”) ... Ezután ... Pipin fiának megparancsolta, hogy itáliai és bajor hadakkal Pannóniába vonuljon. Sajátmaga, miután Szászország nagy részét elpusztította, visszatért Aachenbe („Aquasgrani”), hogy ott átteleljen. Pipin meg a hunokat („Hunis” ’avarokat’) a Tisza mögé űzte, és teljesen elpusztította hringus nevű királyságukat („eorumque regia, quae ... hringus ... vocatur, ex toto destructa”), amelyet a langobardok campus-nak hívnak („a Langobardis ... campus...”), és elrabolta a hunok szinte minden vagyonát („direptis pene omnibus Hunorum opibus”), elment atyjához Aachenbe, ahol a téli szálláshelye volt, és átadták neki a királyságból elhozott zsákmányt („ac spolia regni, quae secum detulit, eidem praesentavit”) (MMFH. I. 1966. 38—9). L. még ugyanerről: Annales Regni Francorum. Annales Laurisienses Maiores. A° 796: De Heinrik friauli dux is elküldte embereit a szláv Vonomírral („cum Wonomyro Sclavo”) Pannóniába, kirabolta az avarok népének hosszú időn át békés hring-jét („hringum gentis Avarorum longis retro temporibus quietum ... spoliavit”)... és elküldte Károly királynak aacheni palotájába az előző királyok által sok évszázadon át összegyűjtött kincsét” („thesaurum priscorum regum multa seculorum prolixitate collectum”) (MMFH. I. 1966. 41).
Az emberek alkotta műemlékeknek az emberek által véghezvitt pusztítása történetét olvasva ismét a gimnáziumi évek egy másik mondása jut eszembe: „Nil novi sub sole” (Ószövetség. A prédikátor Salamon könyve. I. 1. A prédikátornak, Dávid fiának, Jeruzsálem királyának beszédei... 9. Ami volt, ugyanaz, ami ezután is lesz, és ami történt, ugyanaz, ami ezután is történik; és semmi nincs új dolog a nap alatt (Károli Gáspár ford. Bp., 1948).
S most lássunk egy példát a magyarok Kárpát-medencei pusztítására:
Az óbolgár Naum-életírás (916 vagy 924 után; legrégibb kézirata a XV. századból ismert): Konstantín-Cirill és Metód pannóniai-moraviai küldetésének egyik fontos segítőtársa Naum volt. Metód halála után (885) — Svatopluk morva fejedelem idejében — Wiching nyitrai püspök kiűzte Moraviából Metód tanítványait, Kliment és társa Naum 886-ban dél felé, a Duna irányába vette útját (MMFH. V. Annales 171). Naum 910-ben, Kliment 916-ban hunyt el, az életírást elbeszélésük alapján Kliment és Naum tanítványa állította össze az Ochridi-tó melletti Devolban. Vö.: És a Morva-föld („Moravskaa zemlja”), amint azt szent Metód érsek megjósolta, cselekedeteik törvénytelensége és eretnekségük miatt és az igazhitű atyák kiűzése és az eretnekektől nekik juttatott szenvedések miatt („za eresy,... za izgnanie,... za strasti”), akiknek ők (a morvák) hittek, nemsokára elnyerték az Úr bosszúját („mst ”). Nem sok év után eljöttek az ugrok, a peon nép és földjüket elfoglalták és elpusztították azt („Ne po mnodzěch že lětěch priidoše Ugri peon’skii ezyk i poplěniše zemlju ich i opustiše ju”). Akiket azonban az ugrok nem ejtettek foglyul, (azok) Bolgáriába futottak („ichže bo ne poplěniše Ugri, to v Blgary běžaaše”). És földjük puszta maradt az ugrok hatalmában („i osta zemlja ich pusta [189] Ugrom v vlast ”) (Király Péter, A Naum-életírás a magyarokról: Századok 110. 1976: 842—52, 844).
Moraviának a honfoglaló magyarok által történt „elpusztítását”, ezt a leegyszerűsítő megfogalmazást, a történeti tényekkel összhangban árnyaltabban kell értékelni. A magyarok moraviai pusztítására valóban találunk adatokat, ilyenek: 890. és 892. (Arnulf keleti frank király szövetségeseiként), 894. (a magyarok mindent egészen a földig elpusztítottak), 902. (a (morva) haza legyőzetett); Moravia (a nagy Morva Birodalom) azonban 906—907-ig létezett, és mintegy 12—13 évig Svatopluk halála (904) után is fennmaradt. Moravia megszűnése többféle okra vezethető vissza. Ezek: a németek (frankok, bajorok) hódítási törekvései és belső bomlasztó tevékenysége; az erők szétforgácsolódása Svatopluk expanziós politikájának következtében, s a meghódított népek és területek elszakadása (Pannónia 894, a csehek 895, az Elba-menti szlávok 897); a morva vezetőréteg belső viszálykodásai, az egység hiánya; a morva állam központi része és Nyitra vidéke közötti feszítő erők; a cseh I. Vratislav fejedelem szövetsége a német Arnulffal 896-ban és a bajor—cseh támadás Moravia ellen 900-ban; a magyarok megjelenése a Duna-medencében és Moravia elleni támadásaik 890-től (Király i. m. 847—848).
Összefoglalóan tehát az mondható, hogy bár Moravia (Nagy Moravia) mint államalakulat a X. század legelején megszűnt, maga a lakosság azonban nem pusztult el. Ezt a véleményt támasztják alá a nyelvészeti vizsgálódások és a régészeti ásatások eredményei (Kniezsa István, Peter Ratkoš, Josef Poulík, Bohuslav Chropovský; Király i. m. 850). S azt is hangsúlyozni kell, hogy a Naum élete szerzőjének a távoli Ochridi-tó környékén nem lehettek megbízható s még kevésbé személyes tapasztalatai a magyarok moraviai pusztításairól.
5. A népek pusztulása és megmaradása. — A Kárpát-medencébe a X. századig beköltöző keleti, ázsiai népek — a magyarok kivételével — birodalmuk széthullása után mind eltűntek, beolvadtak a környező népekbe. Az Olvasók előtt most ott magasodik a kérdőjel: miért következett be a szétesés, beolvadás, és miért maradhatott meg egy másik nép?
A hunok. — A nyugati-hunok belső-ázsiai török (mongol) nyelvű nép, mely 350 körül az Alsó-Don és Kaukázus közötti területeken élő szarmata alánokat, 375-ben a Don alsó szakasza melletti keleti-gót birodalmat meghódítja. Attila királyuk (434—453) a Kárpát-medencében hatalmas birodalmat alapított, hadjáratokat indított a Balkánon a kelet-római birodalom ellen, és II. Theodosius császárt 430-tól adófizetőjévé tette. Majd nyugat ellen indult, de Galliában a catalaumi mezőn (Châlons sur Marne) Aetius római vezér és Theodorik nyugati-gót király hadai megállították előnyomulását. 452-ben Felső-Itáliában harcol, s ugyanebben az évben Róma felé közeledik, de I. Leó pápa kérésére elállt a város ostromától. 453-ban a pannóniai székhelyén tartott mennyegzőjén hirtelen meghal — és halála után a birodalom széthullik, mépe elenyészik (vö. Attila és hunjai. Szerk. Németh Gyula. Szerzők: ugyanő, Ligeti Lajos, Váczy Péter, Eckhardt Sándor, Fettich Nándor. Bp., 1940/1986; LexAnt. 23, 71, 246).
Az avarok. — Alapjában török nyelvű belső-ázsiai nép (Németh, HonfKial. 119—26), melynek közép-ázsiai birodalmát 460 táján az altáji törökök elpusztították. A török törzsek előnyomulása miatt a Káspi-tenger melléki avarok 558-ban Justinianus császártól segítséget kértek, aki a longobardok és a gepidák földjét jelölte ki számukra lakóhelyül. A longobardok 526-ban elfoglalták a Dunántúlt, 551-ben és 567-ben az avarokkal szövetségben legyőzték a gepidákat. 567-ben az avarok Sirmiumot (Sr. Mitrovica) ostromolják. 568-ban a longobardok Itáliába elvonulnak, és az avarok elfoglalják a Dunántúlt is. Baján avar kagán (562—602/605) a Bizánc elleni harcai során 582-ben [190] Sirmiumot, 583-ban Singidunumot (Belgrád) foglalta el, és Bizánctól az évi adót is kivívta. 601-ben Priscos, kelet-római vezér az avarokat átkergeti a Tisza jobb partjára. Baján halála után hanyatlani kezdett az avarok hatalma. 626-ban sikertelenül vesznek részt a Konstantinápoly elleni támadásban. 670 körül a Kárpát-medencében megjelennek a „kései avarok” (László Gyula). Nagy Károly frank király (768—814), német-római császár (800—814) az avarok ellen támad: az egyik sereg a Vág felé indul, a másik Pipin vezérletével elfoglalja Sirmiumot, míg a harmadik Nagy Károly személyes részvételével 796-ban a Duna-menti Commagena (Zeiselmaur) táján arat fényes győzelmet és egészen Győrig hatol. 795-ben az avar tudun békét kér és 796-ban Aachenben megkeresztelkedik. Pipin azonban ugyanakkor benyomult a Tiszántúlra, a kagán székhelyét lerombolta és hatalmas zsákmánnyal tért vissza Aachenbe a fejedelmi székhelyre. 791-ben hadjárat az avarok ellen, 796-ban Erik és Pipin frank vezérek behatolnak Avariába. Az avarok 803-ban vereséget szenvednek, s Nagy Károly 805-ben a Savaria (Szombathely) és a Carnuntum (Deutsch-Altenburg) közötti területet jelöli ki részükre „Avaria” néven. Közben keresztény fejedelmeik is lettek: 803-ban Teodor és 805-ben Ábrahám. Az avar birodalom keleti részeit a bolgárok foglalják el (802, 805). A nyugati avar terület népét utoljára a 871. évi „Conversio” említi meg mint a frank király adófizetőit. A maradék avarok a környező népekbe, így a magyarokba is, beolvadtak (vö.: Tolnai világlexikona. II. Bp., 1913, 563—4; Conversio Bagoariorum et Carantanorum. 871. Salzburg, Cap. 6.; Király Péter, A 811. évi események 27—31; uő., Ungarius 172—5; Erdélyi István, Avar művészet. Bp., 1966., Időrendi áttekintés). — Utóhang: az Orosz Őskrónika szerint az avarok kínozták a dulěb asszonyokat, s ezért az Isten elveszíté őket és nem maradt egyetlen avar sem: „byša bo Ob rě ... i B(og) potrebi ja... i ne ostase ni edin Ob rin ... pogiboša aki Obrě” (OroszŐskr-Lavr. s. d. 12). — A DAI. 30./60—72 szerint viszont a horvátok egy nemzetsége, amely akkortájt a fehér horvátok mellett lakott, Dalmáciába ment, ott találták az avarokat („tos ’ Avareis”) és az avarok egy részét legyilkolták, a többieket pedig meghódolásra kényszerítették. Attól fogva ez a föld a horvátok uralma alá került, de még vannak Horvátországban az avarok közül valók, és felismerhető, hogy ezek avarok („ka esn ’akmen n Chrovatía k (tos) ton ’Aváron, ka ginoskontai ’Avareis ntes”).
A kabarok. — DAI. 39—40.: A kabarok a kazárok nemzetségéből valók. Belháború ütvén ki, felülkerekedett a kormányzatuk, és közülük egyeseket lemészároltak, mások pedig elmenekültek és letelepedtek a türkökkel (magyarok) együtt a besenyők földjén, összebarátkoztak egymással és holmi kabaroknak nevezték el őket („ka Kábaroí tines ’onomásthesan”). A háborúban elöl jártak. Egy fejedelem van náluk a kabarok három törzsében. — Annales Iuvavenses Maximi (Salzburgi Évkönyvek): 881. „Primum bellum cum Ungaris ad Weniam (Wien/Bécs). Secundum bellum cum Cowaris ad Culmite (Kulmberg Melknél)” (MMFH. I. 131). A kabar—kovar népről mindössze e két forrás emlékezik meg, e két név egymáshoz való viszonyáról l. Németh, HonfKial. 261 kk. A helynevekben Kovar fordul elő, vö. Kovárc (1280: Koarch a Nyitra-völgyében), szlovák végződéssel megtoldott alak (*Kovarci) (i. m. 263), Covaria Szatmárnémeti (Satu Mare) környékének neve (E. Klebel: MMFH. I. 131). E népcsoport beolvadása nyilván gyorsan bekövetkezett.
Magyarok a délkeleti Pireneusok vidékén. — 942-ben egy magyar sereg a délkeleti Pireneusok, az Ebro alsó folyása és a Földközi-tenger partvidéke (Tortosa — Tarragona — Barcelona — Costa Brava) által határolt területre hatolt be, amely az iszlám Kordobai Kalifátus északkeleti határán, Al-Andalus felső végein terült el (l. Elter István, A magyar kalandozáskor arab forrásai: A honfoglalásról sok szemmel. II. Főszerk. Györffy György. A honfoglaláskor írott forrásai. Szerk. Kovács László, [191] Veszprémy László. Bp., 1996. 173—80: források, irodalom, magyarázatok). Részletek a nálunk alig ismert — és Kellner által sem idézett — forrásból. Vö.: Ibn Hayyan (987/8—1076): „....A Konstantinápoly mögött élő turkok félelmetes népe al-Andalus Felső Végeinek muszlimjai ellen támadt (942. júl.). Váratlanul szálltak alá Katalónia felől, félelmetes tömegben. Táborukat a Felső Végek szélén, Lerida városa ellen ütötték fel, s (innét) intézték portyáikat az arabok erődítményei ellen. Fogságba ejtették Barbastro urát... (a turkok) ... elmenekültek... A tőlük elvett nyilakból, fegyverekből és felszerelésekből is küldött... E vad nép támadása al-Andalus Felső Végei ellen Katalónia felől jött (178)... Ezek a turkok Lerida városát nyolc napig tartották ostrom alatt... Isten ellenségeinek az élelme is elfogyott és a takarmánynak is híján lettek, teljesen szétzilálódtak... Al-Andalus földjéig nagy távolságot tettek meg, pusztaságban (hiány a kéziratban) ... E portyájuk útvonala Lombardián keresztül vezetett ... szálláshelyeik a Duna folyó mentén vannak, ők maguk pedig nomádok, mint a beduinok. Városaik nincsenek, sem házaik, hanem nemezsátorokban laknak, szétszórt táborhelyeken... Megérkezett ... Zaragoza urának követe s vele öt fogoly turk férfi, akiket meghagytak eredeti külsejükben és ruházatukban... Kordova alatt az új palotában ... a kalifa megszemlélte őket, felvették az iszlám vallást, majd a kalifa besorozta őket testőrei közé. A végvidéki Tortosaból hír jött, hogy Yahy ... a turkoknak fizetett váltságdíj árán ... kiszabadult kezeikből ... (943. jan.), a pogányok fogságában 33 napig volt... Az udvarba ment Kordovába... A (kalifa) ... tájékozódott tőle az átkozott turkok híreit illetően... Ezután levél jött Tortosa kormányzójától... A katalánok és a hozzájuk csatlakozó szomszédos népek vereséget mértek az országba betolakodó turkokra. Borzasztó vereséget szenvedtek tőlük, megkapták, amit érdemeltek ellenséges viselkedésükért... Közülük csak néhány menekültet űztek vissza országukba (hírmondónak) ...” (179).
Al-’ Udhri (1003—1085): „(Yahy) ott is maradt (Barbastroban), amíg a ... Lerida és Zaragoza határőrvidékén portyázó madjusok el nem fogták” (942. jún.). Egy kereskedő váltotta ki ezer mithkal összegért. Yahy (ezután) ... a kalifa székvárosába ment...” (179).
Az idézett forrásokban a magyarok neve „turkok” (törökök), de egyszer ’madjus’ (magyar), ez a spanyolországi arab íróknál rendesen a vikingek elnevezése (Elter i. m. 177). — Zaragoza, Tortosa, Lerida, Barbastro, Oden, Cerdanya, Huesca az Ebro alsó folyása mentén és ettől északra fekvő városok. — Kordoba: 572-ben a nyugati gót püspökség székhelye, 711-ben Tarik arab hadvezér elfoglalja a várost és megsemmisíti a nyugati gót birodalmat, ezután a mór uralom legjelentősebb városa, 755—1031: a kalifátus székhelye (MeyersLex. 440). — Andalusia: régebben Vandalicia, a keleti germán vandal nép nevét viseli, amely 409-ben az Ibériai-félsziget déli, a Sierra Morena, Guadalquivir folyó és a Földközi-tenger közötti területeit foglalta el (MeyersLex. 78; LexAnt. 591). — Katalonia: a római birodalom időszakában Hispania Tarraconensis, a nyugati gótok uralma idején a Gothalonia (507—711) nevet viseli, míg Nagy Károly frank király korában 788-tól a Spanyol Őrgrófság része (MeyersLex. 899).
A fenti tudósításokból az a következtetés vonható le, hogy a magyarokat a távoli vidékek felé nem az új haza keresésének vágya, nem egy iszlám állammal létrehozandó szövetség gondolata, hanem a zsákmányszerzés és a váltságdíjak remélt sikere ösztökélte. E források nem részletezik a harcok leírását (öldöklés, gyújtogatás, fosztogatás), hanem a túszejtések tényét és a túszok szabadon bocsátásáért kifizetett összegek nagyságát tartották említésre méltónak. A nyugati forrásokkal szemben újdonságként megemlíthető, hogy a kalifa öt fogoly turk hadfit, miután felvették az iszlám vallást, testőrei közé sorozott be. A magyarok e zsákmányszerző vállalkozása vereséggel végződött; hogy hányan értek haza élve, arról a források nem szólnak. [192]
6. M. G. Kellner igen gazdag forrásanyagra épülő és témakörönként rendszerezett munkája teljes mértékben megérdemli a magyar tudományosság figyelmét. Az általa írottak a pogány magyarok győzelmes honfoglalásáról a Kárpát-medencében és arról, hogy keresztény államuk megalapítása a viharos Közép-Európában valóban példaadó volt, méltán széles körű érdeklődést, sőt elismerést váltanak majd ki. A nemzetközi viszonylatban is sikeres magyar honfoglalás és életerős államalapítás a kutatókat újabb munkák írására serkentheti, amire Hansgerd Göckenjan (Németország, Gießen) nyújt szép példát „A német évkönyvek híradásai a magyar honfoglalásról” című forráskritikai tanulmányában (In: A honfoglaláskor írott forrásai. Bp., 1996. 131—41).
" Pest városával kapcsolatban sem írott források, sem régészeti adatok nem támasztják alá, hogy itt bármilyen bolgár település, vagy helyőrség létezett volna."
Valóban, a régészeti leletanyag hiányáról magam idéztem Bálint Csanádot.
Azonban Anonymus a tanú rá, hogy Taksony idejében bolgárok kapták meg a területet, és feltehetően izmaelitákat telepítettek az átkelőhelyet őrző erődítmény mellé:
„Bulárföldről nagyon sok izmaelitával jöttek némely fölötte nemes urak: Billa meg Baks. A vezér Magyarország különböző vidékein földet adományozott nekik, s még azonfelül a várat is, melyet Pestnek hívnak, örökre nekik engedte. Billa pedig és a testvére, Baks, kiknek sarjadékából származik Etej, tanácsot tartván, a magukkal hozott népből kétharmadot a nevezett vár szolgálatára átengedtek, egyharmadot meg utódaiknak hagytak.”
A Pest földrajzi nevekről és a kifejezés jelentéséről a pannonszláv topikban folytattunk majdnem késhegyre menő vitát.
A lényeg: a régészeti leletek nyilvánvalóan azért hiányoznak, mert csak a betelepülők vezetői voltak bolgárok, magáról a pest toponimákról pedig még nem bizonyosodott be, hogy a Kárpát-medencében a hunok, az avarok és a bolgárok közül ki hagyta azokat hátra.
Béla király jegyzőjének az eljárása teljesen érthető, hiszen ő az Árpádok családi történetírója volt, s nem a horkáké, illetve Lehel vagy Botond családjáé...
"Hungária történetében egy, azaz egy Zoltán van, akit Géza királyunk fogad be, tévesen 1074-ben. (i.sz.1085. év a helyes dátum)
Anonymus valamit rettenetesen félreértett, amikor Szent István király életében szerepelteti."
Anonymus szerény megítélésem szerint ott csúsztat, amikor azt állítja, hogy Bulcsú, Lél és Botond Zolta alá voltak rendelve, ui. tudjuk, hogy semmiféle nagyfejedelmi vagy egyéb központi hatalom nem érvényesült, nem érvényesülhetett a Kárpát-medence egésze fölött. Árpád megbízatása a fővezérségre (az is inkább primus inter pares jelleggel) a hadműveletek, a IX. sz. végi honfoglalás tartamára szólt, és a fia azt semmiképp nem örökölte.
Zoltánról a Képes Krónika őrizte meg azt az érdekes adatot, hogy: "Elélt a szent király idejéig, és igen öreg ember volt". Vajk az erdélyi bolgár kagán elleni 3., győztes hadjárata után ültette Zoltánt az erdélyi részek élére, s a dédszülő nyilván e nemes hivatalban távozott nemsokára az élők sorából.
"... megoldható, hogy kölcsön veszed a sablonokat Pesten, és beszkenneled"
Jelen pillanatban legegyszerűbben úgy tudom megoldani, ha felsétálok a Várba... hacsak nem akad a kezembe véletlenül a kötet más úton, amire kicsi az esély, tekintve, hogy viszonylag ritka. Milyen sablonra gondolsz? Engem érdekelne a dolog :)
Majd én beszkennelem, meg ilyesmi. Főleg a '43-as kötete érdekel.
"Nem tűnik fel még véletlenül sem, hogy ha ilyen jól dokumentált a mongolok transzkaukázusi tevékenysége, csak lett volna nyoma annak, hogy Batu meg a mongol főerők is arra jártak."
A terepet Csormakán tisztította meg, Batu csak átvonult. Emiatt értelemszerűen az előbbinek a tevékenységét ecsetelik bőséges részletességgel az örmény stb. források.
"Az ötlet a tiéd Soknevű: a józan ész pedig ilyenkor mindig cserben hagy"
Nekem nem volt semmilyen ötletem a mongolok volgai átkelésére...
"Vannak viszont más adatok, amikből világosan kiderül hogy merre jártak - de ez téged úgy sem érdekel."
Dehogynem, nyugodtan előhozhatod ezeket az adatokat, én biztos nem fogok megsértődni.
forrásaink megoszlanak, amelyek említik Erdőelvi Zoltánt (krónikák, Kézai), nem említik a Maros-vidék urát, Ajtonyt, amelyek pedig őt említik (Anonymus, Nagyobb Gellért-legenda), nem beszélnek Zoltánról. "
Hungária történetében egy, azaz egy Zoltán van, akit Géza királyunk fogad be, tévesen 1074-ben. (i.sz.1085. év a helyes dátum)
Anonymus valamit rettenetesen félreértett, amikor Szent István király életében szerepelteti.
Egyszerű megoldás, hiszen 1116-1131 körül még vidáman élhet...
„… forrásaink megoszlanak, amelyek említik Erdőelvi Zoltánt (krónikák, Kézai), nem említik a Maros-vidék urát, Ajtonyt, amelyek pedig őt említik (Anonymus, Nagyobb Gellért-legenda), nem beszélnek Zoltánról. Nem lehetetlen tehát, hogy mindkét esetben ugyanazon személyről van szó, csak egyik esetben szláv, a másikban török eredetű névvel. Az Ajtony név ugyanis török eredetű, és jelentése szintén: ’arany, aranyból való’ (Szegfű: AH.Sz. 40: 8) … Úgy gondoljuk tehát, hogy Ajtonyt (nevének misztikus tartalmát is figyelembe véve), hasonlóan Saroltához és Gyulához, szláv alattvalói tükörfordítással nevezték Zoltánnak.”
Ha I. Gézának Szt. István apját, Géza-Istvánt tekintjük (bár tekinthetjük őt I. Istvánnak is)...
Szegfű László:
„Sarolta, az erdélyi Gyula (II.) vezér leánya, Géza fejedelem hitvese, Szent István édesanyja. Török eredetű nevének jelentése – a nyelvtudományok művelőinek egybehangzó véleménye szerint – ’fehér menyét’, ’fehér hölgymenyét’, ’fehér arcú hölgymenyét’. A kortárs merseburgi püspök, a szorb származású Thietmar azonban más néven említi: »Beleknegini, id est pulchra domina slavonice dicta«. E név megítélése már közel sem egységes, felmerült a ’mókus asszony’, ’fehér úrnő’ vagy ’fehér fejedelemnő’ jelentésmagyarázat, de ennek a pulchra domina ellentmond. A szó szerinti fordítás — ’Szépasszony’ — célravezetőbbnek tűnik. Ősi hiedelemvilágunkból ismert ugyanis egy nagyhatalmú női principum, aki a szerelemre, házasságra, gyermekáldásra, közvetve tehát az új élet keletkezésére vagy annak meggátlására van (rontó vagy segítő) hatással. Őneki bizonyos vidékeken (Erdély, Őrség stb.) szinonimája a menyét; azonos hiedelmek, babonák, szokások fűződnek mindkettőhöz (sőt a menyét megszólításában gyakran Menyétasszony, Szépassszony! szerepel). Ugyancsak kortárs szerző írja Saroltáról, hogy »e hölgy vezetésével kezdődött a kereszténység Magyarországon«, tehát minden bizonnyal a keresztségben is kapott új nevet, de ez feledésbe merült, nem lehet azonos a Thietmar által említett névvel. Török eredetű nevét, a Saroltát, (hiedelemvilágbeli) jelentéstartalmát megőrizve fordították tehát »a szlávok« (slavonice dicta) Beleknegininek, azaz ’Szépasszony’-nak (Szegfű, MSH. I, 239–51).”
Azt hiszem, igen. Ha megvan, és szkennelve át tudnád esetleg postázni (viszonzásért cserébe), azért nagyon hálás lennék... A méd topikban is felvetődött már ennek a tanulmánynak az ügye, többen kíváncsiak a teljes szövegre :)
Tetézi mindezt, hogy a kormányzó Hunyadi apját, a havasalföldi kun bojárt ugyanígy hívták. Honnan került ide az Árpádok hun vonásokat is mutató családja -- még a IV. században, vagy a hun-avar vándorlás valamely későbbi hullámával? Vajon méd töredékeket is sodortak magukkal a hunok Ázsiából, vagy pedig már az orosz-ukrán sztyeppéken házasodtak a magyar politikai vezetőkkel, s így fonódott össze a két etnikum királyainak az élete? Egyelőre nyitva kell hagynunk ezt a kérdést, amelyet már László Gyula is pedzegetett A "kettős honfoglalás"-ban...
Prof Jean Przylusky has shown that Bahlika (Balkh) was an Iranian settlement of the Madras who were known as Bahlika-Uttaramadras i.e the northern Madras, living in Bahlika or Bacteria country. These Bahlika Uttara Madras are the Uttara Madras of the Aitareya Brahamana.
...Vahlika or Bactra-Zariaspa and, in modern times, as Vazīrābād or Balkh...
Szt. István Thietmarnál előforsuló Waic nevét egyesek szerint Bajknak kell helyesen olvasni...
Benkő Loránd: Über den anderen Namen des ersten ungarischen Königs, Stephans des Heiligen; in: Studia Slavica vol. 52, Nr. 1-2 (2007. jún.), 43--46. o.
Emlékeztetni kell ezzel kapcsolatban nemcsak Moór Elemér 1943-ban megjelent tanulmányára, de Sinor Dénes azon észrevételére is, mely szerint Priszkosz rhétor 463 körüli néplistája esetében, mely szerint az egymást tovasodró népek a Kaukázus északi előterében találták magukat, nem kelet--nyugati, hanem dél--északi irányú elmozdulást kell látnunk
