Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Mint kávés csésze alján sűrű zacc, hiába kergetlek el: megmaradsz. Vagy túl hangos rockkoncertek után a fülcsengés -- némán tátog a száj. Levágott láb után a fantomfájdalom, mindig ott sétálsz a másik oldalon. Illatodtól, lomha hónapok, ha múlnak, a lusta izmok, vágyak megvadulnak. Egy hajszálad a kényes porcicák között. Te ott leszel, bárhová költözök.
avagy praktikus tanácsok azoknak, akik teljesen hülyék, viszont gyors megoldást keresnek a földkerekség mindenkori problémáira
Elég egyszerű.
Kell hozzá egy kés. Nem egy ilyen virtuális, hanem igazi. Nem is nagy kés, közepes. Bicsak. Akármekkora.
Ez is jó lesz, na tessék. Biztos menni fog.
Éle legyen, hegye legyen, apró kis recék.
Levágod az egyik ujjad, ez a minimum.
Ne így, hogy csak huzigálod: nekikészülsz, durrbele.
Úgy. Látod, megy ez.
Most még kicsit érzékeny, de nem vagy már gyerek. Leitatod, átkötözöd, ha már ez a mániád.
Nem egy olyan túl nagy tétel, mit vagy úgy oda. Jó helye lesz, ne izélj.
Felajánlod a civileknek.
Nem hogy csak úgy felajánlod, elviszed. Becsöngetsz, jöttél. Beleteszed a dobozukba. Sok szép munkát, így meg úgy, neked az öröm.
Hazabaktatsz, sutty, lekapsz egy másikat.
Rákellenes Alapítvány, nincs mit mondani. Hetek, napok, órák, pedig mennyi minden lenne még.
Keriapa, Bözsimama, na ugye.
Levágod a lábfejed, romák. Nem megy mindig elsőre, de ne legyél nyuszi. Mit szólnál, ha azt mondanák rád, hogy ez meg az. Az ilyennek énszerintem senki sem örül.
A másik lábad tőből kéne, ott van mondjuk Ózd. Kinn ülnek a gyárudvaron, hegyezik az ujjukat.
Egyik füled, másik füled, de szép ötlet, hallgass ide, kettő együtt lehetne a földönfutó kurdoké.
Hánykolódnak jobbra-balra, pedig amúgy jó fejek.
Mit bámulsz a szemeddel, az egyébként se arra van, hogy bámulj.
Bámuljon a világba, akinek nincs szíve.
Meglátod majd, könnyen kijön, nem is az a probléma, csak attól olyan macerás, hogy nehéz úgy, hogy egybe.
A kés hegyével mögé kerülsz, elmetszed a szálakat, és ha mondjuk nem hunyorogsz szánt szándékkal, akkor szinte egy-kettőre kész.
Tapintásra persze olyan semmiségnek tűnik, de a szegény tiszacsunyi árvízkárosultak azért fognak neki örülni, ne félj.
A melleidre ott vannak a bántalmazott nők.
Számra persze nem tudom, de mondjuk billió.
Én például nem bírnám ki, amit azok kibírnak. Olyan is van köztük, akit duplán ver a sors.
Na de azért ne szomorkodj, jön még a java.
Addig jó, míg könnyű szívvel adni tud az ember.
A fél vesédhez úgy jutsz hozzá, ha itt lenn, az oldaladon vágsz egy nagy lyukat.
Ne kaszabolj eszed nélkül, úgy oldd meg, hogy bármerre jársz, bármit csinálsz,
buszon, liftben, irodában
percek alatt hozzáférj az életfontosságú szerveidhez.
Egy darab máj jó esetben nem csak egy csöpp csecsemőt, de egy egész válságzónát kihúzhat a szarból.
Persze itt már az is van, hogy tilos közben enni.
Inni is, mert inni jó. Tévét nézni pláne. Csókolózni, ringatózni, keresztpántos MANGO-topot venni hosszas vívódások árán a Mammutban. Bejárni a fél várost egy eper ízű kondomért.
Akinek ez belefér, az attól fogva kiteheti nekem a belét.
Az egy komplett Eva Braun, és fogadok, hogy jódolgában azt se tudja, hol áll a feje.
És fogalma sincs, mi a bánat.
Hogy a puszta számok mögött hol bújik meg itt-ott az arány.
Hogy hány bonbon Ferrero Rocher-ra jut hány tonnaszám gyengített urán.
Az ilyen ember olykor még a kukában is csak a saját maga hasznát keresi.
Aki meg egy Pál apostol, tegyük fel -- de nem muszáj! csak az a lényeg, körülbelül tudja mi a szeretet --, neki csak a szíve diktál, azt diktálja: pam-param.
Ugrik önként, és dalol, vagy nem dalol, mert dolga van, és nem izél, hogy szar az élet, odalép, és lehajol, és mankó helyett kezet nyújt a világvégi halott ember végtaghiányos kicsi gyerekének.
Mondd el nekem, miért nem vagy idegen, mozdulataid honnan ismerem, miért tudom rólad, amit még te sem? Mondd, meddig tűröd azt, hogy olvasom, mit ír a ránc tűnődő arcodon, hogy szótlanságod értem, hallgatom? Tanulod-e mi az, amitől félek, hol nyitott ajtót testemen a lélek, mit mondanék, amikor nem beszélek? Végül csak annyit: vigyázol-e rám, ha nem jut már eszembe a szezám, leszel-e testvérem, anyám, apám? Tudod-e, amit én nem tudhatok, amiről holdtöltekor álmodok, emlékszel-e, ha el vagyok feledve, s velem vagy-e, amikor nem vagyok? Álmomban, egyszer, súgva-settenkedve eljössz-e velem sétálni a csendbe, és engeded-e majd, ha megfagyok, hogy eltemessenek a tenyeredbe?
Kár elrontani, kár, buta kis életünket, úgyis ritka az ünnep, úgyis jön a halál. Mind, ami konc, ami érdem, ami lehet, be kicsi! Maga az ember, ahogy van, túl hitvány valami.
Sír bennünk az igaz szív s éppúgy sír a komisz; kár, hogy túl sokat ártunk fölöslegesen is. Pénz, hiúság, becsület: mind szánalmas csatatér, s csábít a szó, hogy a lélek nyugalma többet ér.
Csábít a szó, de a béke ahogy jön, megy is a perccel; (könnyű annak, aki helyett más a gazember!) Tűnik a perc, s az örök föld bestiái miatt meggyűlöljük az égi prédikátorokat.
Kár elrontani, mégis rontjuk az életünket, pedig ritka az ünnep s úgy is jön a halál. Küzdünk, sírva, vagy árván, mint kit a cél megunt, s mindegy a cél, az eszközökért együtt lakolunk.
Kiváló érzékkel tudunk az ünnepnapokból szürkét csinálni Kamupipőkévé és Spermahajderré válni Zokszó nélkül elnézzük egymás könnyét és büszkén gázolunk át kedvesünk már amúgy is megtépázott önérzetén Némák tudunk lenni mikor szólni kellene Ölelést provokálni ha a másik fáradt és jól időzített szóbombát hajítunk a védtelenre észre sem véve hogy békétlen és lázad Szemrebbenés nélkül lapozunk át szívből szóló verseken Gyakorlottan lépünk át kisiklott terveken Reggel a tükörben elnézőn bámuljuk arcunk és ebben a dermedt csendben naponta feléljük egymás életét
Jó esetben ritkán kell szóba állnom szeretteimmel. Megvisel, hogy kérdéseikre csak hazugságokkal felelhetek. Tanácsaik nélkül egyre jobban bízom abban, hogy majd mint a vadludakat, délre visz az ösztön, bár igazán nem tudom. Hol van az a dél? Szavaimat kevésre tartom, pedig ezen a vidéken még ma is mesélik, a fény úgy lett: csak egy szót szólt valaki. Én persze beszélhetek, amit akarok, nem lesz világosság. Idáig jutottam: néha azt mondom, van kiút, és ettől mintha lenne. Persze nincs. Ez egyszerűen nem így működik. Pedig el tudnék szakadni bármitől, jó esetben egy-két szóval elengedem a fényt is. Halogatni kéne ezt, mert például az őszt megírni könnyű. Olyankor bármihez hasonlítható bármi. Vagy csak nekem mindenem. De most tavasz van. Ilyenkor, jó esetben, mindig egy kicsit hosszabbak lesznek az éjszakák, mint a félelem.
Ágyamban fekszem este. Az órából kihulló nagy, hosszú perceket az ujjaimra sodrom, s amíg ringat az ágyam s lágyan ringat a sodrony, eszembe jut, hogy minden vágyak íze múló.
Az ablak nyitva áll s az acélos messzeségből tompán fölsír és búgva egy-egy távol vonat s a búgás elhal, mint az éjbe az alkonyat és újra fölsír, mint az emlék szava régről.
Aludni nem tudok, a fütty, a kürt kisért, elröppent már az angyal is, ki lenne őröm, kínzó és forró ráncok gyűrődnek lepedőmön s izzadt karom kitárom, kinyúl a semmiért.
Sötétben áll az erkély és hűs eső szemerkél, alszik a rózsagömb is a vékony, csonka póznán s elgondolkodom: ha most csöndesen kilópóznám s rózsát szednék csokorba, többet százezernél...
Vagy csak ezret, csak százat, vagy csak huszat, tizet s a szúró tüskeszárat ujjaimba ásva, rohannék boldogan ki a füttyös állomásra s lobogtatnám a csokrot, a rózsát, a tizet.
S a búgó fütty közelről harsogna, tépne, fájna s a füstös vén kapú, a jövőknek boldog ív, kiengedne a vöröslámpás lokomotiv robogna be robajjal, zörögve és zihálva.
És mindenkinek jönne anyja, vagy nővére, vagy kedvese s míg fölsír sok-sok örömsikoly, úgy állnék, mint kinek a szíve vére foly s a csokrot szerteszornám a perron bús kövére.
Én nem futok. Nincs mért. Nem kápráztat a pálma-ág. Útszélen; árokparton, A versenyen kívül Szedem a novemberi ibolyát. Én nem futok, Távol a sértő zajtól, bántó fénytől A Janus-arcú dicsőségtől, Rendezgetem csokorba ibolyámat, Ha valakit tarlómra fúj a szél, A vágy, a nyugtalanság, vagy a bánat: Más virág híján, mutatom neki Novemberben kinyílott ibolyámat. Ha kell: jó, ha nem: békesség neki. Én nem futok. Én nem akarok senkit utolérni. Nem hatalomért, csak egy morzsa szívért Vágyom a virágomat kicserélni.
Uram, ha megfacsarsz, miként egy citromot, ha néha bérbe adsz, mint régi birtokot, ha álmokkal zavarsz és angyalodat küldöd, hogy ágyam széléről fülembe súgja: "züllött!", Uram, ha megvonod kéken az ereket, ha bambaságot adsz, munkát, vagy gyereket, ha elrontod a nap értékesebb felét, s én direkt nem teszek egy lépést sem feléd, ha válasz nélkül küldöd rám az éjfelet, mi más marad nekem, mint hogy szeresselek?
Azt mondtad: - "Más országba megyek, másik tengerhez, és más várost találok, ennél jobbat és szebbet. Bármit teszek, a sors itt lesújt rám, újra s újra, szívem megállt s elporlik, mint sírjában a hulla. Meddig maradjak még itt, s tegyem magam tönkre e pusztaságban? Szemem hiába tekint körbe: csak fekete romokat látok, bármerre nézek. Nincs maradásom többé, felőrölnek az évek."
Nem találsz majd más tengert, nem találsz más országot. Ez a város követ csak. Régi utcáit járod máshol. Aztán megvénülsz az ismert környezetben, és a házak körötted is azonosak lesznek. Bárhová mégy, végül csak ideérsz. Ne reménykedj! Vihet hajó vagy műút: nem visz el innen téged. Ha a világ egyik kis sarkában megölted magad, elpusztítottad vele az egész földet.
Szétszórt magokként bolyongva a világban bizonygattuk – átmeneti időszak. És nem tudva eltévedt hajón vagyunk, míg a vizet néztük kiáltottuk: „Szárazföld!” Mikor a bús esős éjben rövid csókokat váltottunk bizonygattuk majd ezután jön a szerelem. Sok mindent megígértünk, megint csak ideiglenesen. Minden helyre rámondtuk – másikat találunk. Mikor érett a gyönyör, közeledett az ünnep, megint ráfogtuk – ez nem az igazi. Mikor távol voltak a barátok és lassan múltak a napok, bizonygattuk hamarosan visszatérnek. Ahol a legtöbbet adtuk és legkevesebbet kaptuk gondoltuk – ez átmeneti állapot. Mikor vesztek a napok, bizonygattuk: „Sebaj” és hittük ezután jön a Kánaán. Messzire mentünk akkor is mikor már régen megérkeztünk. Alig kezdtünk valamibe, máris máshol voltunk. És maradtunk az elfolyó víz mellett, így, feltáratlanul, divatja múltan. A megkezdett mesében, nyoma veszett szerelemben, mert csak a házak küszöbéig értünk. A sosem használt tárgyak ideiglenes rendjében észre sem vettük, egyedül vagyunk, megöregedtünk. Míg hittük csak az út változik, a viszontlátással önmagunkat búcsúztattuk.
Jó éjt és álmodj szépeket, vidám és kellemes képeket, szerelmet, gyermeket, csodákkal tele termeket. És azt amire nagyon vársz, ha útelágazásnál jársz: az igaz utat. Tudással teli kutat. És azt amit csak jó: frissen esett hó, fenyőkkel határolt tó. Néhány igaz, tiszta szó.
E kávéházba járt: itt görnyedett; civilben még - kopott posztókabátban. Később a jámbor törzsvendégeket lecsukta mind, a világkultúrával így végzett, bosszút állt (nem rajtuk ám, csak az Időn), mert nem volt rangja, pénze, unatkozott, s a huszonegyes évben csatákat veszített egymás után.
Nem élte túl a bosszú az Időt. Most zene harsog, tréfákon derülnek az emberek nyüzsögve. Ám előbb körülsandítanak, mikor leülnek. Körül matt műanyag, nikkel, vakít; brómnátriumszagú a sütemény is. Záróra tájt, színházból jőve, mégis - inkognitóban bár - őt látjuk itt.
Felpattan mind, amikor ő belép. Ki kötelességből, ki az örömtől. De ő egy csuklómozdulattal rögtön leinti őket: ennyi épp elég. Kávéját issza - jobb, mint hajdanán, elterpeszkedve perecet ropogtat, oly finomat, hogy dicsérnék talán ők is, ha feltámadnának, a holtak.
Sétáltam, mint felhő, melyet szél hajt, céltalan, könnyedén, s egyszer csak egy sor, egy sereg aranyliliom tűnt elém, a tó partján, a fák alatt ringtak, táncoltak álmatag.
Ahogy csillaggal a tejút ragyog s hunyorog mindenütt, a szikrázó kis öblöt úgy körüllobogta ünnepük; lángszirom, táncos, büszke fej hintázott ott vagy tízezer.
Tűztánc volt a tó is, de ők túltündökölték a vizet, - költő ily társaság előtt csak boldog s vidám lehetett! Néztem, - néztem, - nem tudva még, hogy mily gazdaggá tett a kép;
mert ha merengő éjeken lelkem most önmagába néz, gyakran kigyúl belső szemem, mely a magány áldása, és megint veletek lobogok, táncoló tűzliliomok.
Tudom, minden mulandó, de azért ezt az egyet mégse hittem volna: azt, hogy egy másik világban vénülök meg, mint ahol megszülettem.
Gyerekkoromban még ott voltak mindenütt: a tűzhely lángjában, a fákban, a csillagokban, s a vizekben, igen, kiváltképp a vizekben, és az örömben és a haragban is, a lényünk gyökeréig leható rémületben: olyankor ők léptek be a lelkünkbe, sisakban, villámmal a kezükben, kagylóhéj-csónakon, e magasabb erők. Szúette szobruk ott állt minden kertben és utcasarkon, ha jártunkban-keltünkben kedvünk támadt áldozatot bemutatni nekik.
Azt épp nem mondanám, hogy túl sokat gondoltunk volna rájuk, de azért ők voltak a világ rejtett alapzata, és minden más az ő létükből következett: hogy mikor kell elvetni a magot, lerakni a ház alapkövét, eltemetni a holtat, először lenyírni az újszülött haját és körmét – ezer évig így volt, azt hittük, így lesz újabb ezer évig. Vagyishogy nem hittünk semmit: biztosra vettük. Eleinte alig is vettük észre a változást: végtére is kinek kell tíz Szerapisz-szobor, négy Aphrodité-szentély? Maradt így is elég. Az emberek a lerombolt templomok kövét hazahordták, hogy megtoldják a házat egy szobával. A szobrokat otthon, a kertben állították fel, vagy pedig fölhasogatták őket tűzifának. Voltak persze holmi rendeletek, de azokat nem tartotta be senki, és nem is ellenőrizték a betartásukat, legfeljebb hébe-hóba, hogyha egy hivatalnok bal lábbal kelt, vagy ártani akart valakinek pusztán személyes okból, vagy ha éppen nagyon törte magát az előléptetésért. Melyik volt az a pont, hogy álltak épp a csillagok fölöttünk, melyik reggel riadtunk arra, hogy mostantól egy másik világban élünk? Hogy míg mi aludtunk, az églakók démonná változtak, az áldozatból babona lett, hogy mindaz, amit eddig tiszteltünk, amiről azt hittük, így helyes, mostantól visszatetsző és megvetésre méltó?
Nem volt ilyen reggel, nem volt ilyen pont.
A múlt még megmarad, mint hófoltok tavasszal, néhány árnyékos helyen, bokrok alján, pár napnál nem tovább. Az életünk véget ért, mielőtt véget ért volna. Azt mindig is tudtuk, hogy vége lesz, de azt hittük, majd az utódok s az ő utódaik viszik tovább nevünket és szokásainkat. Azt az egyet, azt nem is álmodtuk, hogy egy másik világban halunk majd meg, mint ahol megszülettünk.
Idős egér vagyok. Egy lyukban élek, szép nagy lakásban, ahol sok a sajt. A kandúr, akitől tisztára félek, nem járt itt régen. Ez jelzi a bajt: lehet, hogy itt kushad a lyuk előtt, némán, puhán, lélegzetvisszafojtva. Nem mérlegel, kivárja az időt, hogy szívemet a két mancsába fogja. A spejzig ha csak át tudnék szaladni, már följebb sorolhatnám magamat. Egy kirándulás, egy sajtízű randi. Mert az étvágyam a régi maradt.
Mióta csak az eszemet tudom, őket vártuk! Örökké rájuk gondoltunk, amikor ezek bezáratták az összes templomunkat, a magisztrátusból elmozdították a mieinket: józan életű, tisztes polgárokat, és részeges tanulatlan csizmadiákat, és cserzővargákat tettek a helyükre, mikor kiöntették velünk a teljes évi bortermésünket, valamilyen új, eszelős jogszabályra hivatkozva, amelyet alig két napja hoztak a tanácsban! Amikor kémeik hiúzszemmel figyelték, ha felkerestük egymást otthonunkban, nem titkos istentiszteletre jött-e össze az a nyolc-tíz ember, hogy kinek érkezett gyanús látogatója idegen városokból, s vajon az új vagy a régi naptár szerint tartjuk-e meg a húsvétot és a karácsonyt…
Mindezt elszenvedtük, de ebben a szenvedésben volt valami erő: ahogy egymásra néztünk – némán, mert a falnak is füle volt –, szavak nélkül is tudtuk, mire gondol a másik: rájuk, akik ott valahol a messzeségben, szélben és sötétben, idegen városok alatt, folyón átúsztatva, hágókon át, legördülő sziklák és síkos vízmosások veszélyes útjain közelednek felénk, hogy kivívják – mert egy nap kivívják biztosan! – az igazság ügyét, a mi ügyünket.
És most itt vannak végre! Éljenzés és sírásba belefáradt szemünk örömkönnye fogadta őket! Harangzúgás a visszafoglalt templomokban, virágeső az utcán. Életünk legszebbik napja volt ez! Ahogy a városkapun át belovagoltak, elgyötört szívünk csaknem kiugrott örömében. S munkához látni nem is késlekedtek!
Kipiszkálták nyomorúságos rejtekükből a hitvány bírákat, elzavarták a részeges és korrupt magisztrátus összes tagját (kivéve azt a párat, akik még idejében megneszelték a változást, és titokban, követek útján jó kapcsolatot ápoltak velük, vagy lakomára invitálták pár főemberüket, míg a közkatonák házról házra jártak, és a lisztesdobozba, párnacihába rejtett arany után kutattak, vagy a sovány baromfit fogdosták össze a külvárosokban). Lusta, cifrálkodó asszonyaikat megerőszakolták (meg néha a miénket is – olyankor kioldalogtunk a szobából, vagy égő arccal félrenéztünk). Most a mi őreink járkálnak éjjelente, figyelve éberen, hogyha öten-hatan összeverődnek egy-egy házban vagy utcasarkon, mi ellenőrizzük: melyik naptár szerint tartják meg a húsvétot, s a karácsonyt. Sötét hajnalokon a városkapunál mi túrjuk fel a szénásszekeret a nagykabátba burkolt csecsemőért, akit keresztelni visznek titokban az erdei kápolnába, ahol valami száműzött papjuk misézik. Most ők köszönnek mélyen meghajolva, a bátrabbja komor arccal, a gyávák alázatos mosolygással, miközben mi látjuk az ő szemükben, amit ők láthattak korábban a miénkben: a meghunyászkodással leplezett gyűlöletet, igen, de nem csak azt, hanem – és ez a szörnyű! – valami fényes, győztes csillogást is, a vesztes diadalmas örömét, akinek a világ most hirtelen egyszerű lett: fehér és fekete, a boldog bizonyosságot, hogy Isten mellettük áll, hogy az ő ügyüket karolja fel, hogy náluk az igazság, ami mindig az áldozatoké – mivel fordult a kocka… és hogy jaj, jaj nekünk!