Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Lehet, hogy mégis a hűtlenség a hűség? Nem úgy, hogy elhagyod, akit szeretsz, és hátat fordítasz a múltnak. Egy háznak. Egy utcának. Egy városnak. A hazádnak is, hogyha van. Másképpen gondolom ezt az egészet. El kell ugyanis döntened, hogy mi az igazság. Vagyis melyik az igazi? Az-e, ami az évek során egymásra rakódott rétegek alatt talán még mindig érintetlen? Vajon azt kell-e továbbra is szenvedéllyel szeretned? Végül is némi képzelőerővel még láthatod. Az elragadtatás ilyenkor annyit jelent, hogy elragad titeket a múlt, magával visz, és megmutatja, milyenek voltatok egykor. Élhetnél így is. De nem ez a hűség. Akkor sem, ha vadul leszaggatod, amit azóta mindketten magatokra öltöttetek, és akkor sem, ha csak óvatosan simogatod, ahol a legérzékenyebb. Míg felforrósodik. Mint egy értő restaurátor finom ecsettel a reneszánsz festményt. Eltávolítja az időt, és felragyognak a színek. Annyira valódiak, hogy teljesen valószerűtlenek. Előbukkan egy elfelejtett fénycsík, egy aranyló ruhaszegély, egy kávébarna mellbimbó, egy rózsaszín ágyék. Hiszen ez mind itt van most is, ha tényleg tudod, hogy mi a hűség. Visszanézhetsz persze. Miért ne? Ám csakis akkor leszel hűséges, ha képes vagy hűtlen lenni ahhoz, aki voltál. Aki volt ő is. Tudom, nehéz ezt megérteni. Pedig egyszerű. A régi szerelem csak akkor ér valamit, ha nap mint nap új is. Ha úgy szereted a másikat, mintha sohasem láttad volna. Ha ő is így szeret téged. Próbáld végigsimítani, ami még megvan romló hazádból. Hegyeket, völgyeket. Ne képzelődj! Ne emlékezz közben! Amíg enélkül is érzed őket, hűséges vagy.
Megyünk által a Tiszán; fúj a szél, hajunk, ingünk lobog. Tengerkék az ég. Fúj a szél; az arcunk is ég. Megyünk a fák tornyai iránt. Alföld, hajlong az akác, a fűzfa, csúcsra tör a nyár.
Nyárfa, akácfa, fűzfa; ott visz egy táska egy kisdiákot! Fut, fut, fut egy kisdiák, elfut, visszafut, elfutna, visszafutna már.
Tiszai árterek: Holt-tengerek. Nézd, nézd, távolabb a réten egy lidérc: a régi festő ott lebeg.
S lomok: városom herélt szélkakasai kappankodnak a szemétdombon.
Elűznek, kitűznek, elűznek, kitűznek. A föld nem az emberé; az ember a földé. Minden dolog összefügg. Bármi történik, az a föld fiaival történik. Ha az emberek a földre köpnek, magukat köpik le – mondja az indián.
Arcomra, testemre sárt kenek, legyek a föld fia, legyek az indián.
Ha ezt a földet leköpöd, az arcomat köpöd le. Ha ezt a hazát fölszántod, az arcomat szántod föl.
Megyünk által a Tiszán; fúj a szél, hajunk, ingünk lobog. Megyünk a fák tornyai iránt.
Uram, nagyon elfáradtam, fáradtnak születtem, és oly sokat mentem, a kakas kukorékolása mióta felébresztett, és nagyon magas a domb, mi iskolájukhoz vezet.
Uram, nem akarok többé az iskolába menni, add, kérlek, ne kelljen többé oda mennem.
Apámmal szeretném követni a friss vizű patakokat, mikor még az éj erdők titkát járja, hol hajnalűzte szellemek menedéket keresnek.
Súlyos-gyümölcsű mangófák alatt akarom délutáni álmom aludni, s felébredni a fehérek bömbölő szirénahangjára, amikor a cukornád-óceán közepén trónoló üzem a szabadba okádja néger munkások özönét.
Uram, nem akarok többé az iskolájukba menni, add, kérlek, ne kelljen többé oda mennem.
Mondják, azért kell a kis négereknek oda járni, hogy olyanok legyenek, mint azok az urak a városban, azok a comme-il-faut urak, de én nem akarok olyan lenni, mint amilyen az a városi úr, az a comme-il-faut úr.
Hadd csavarogjak inkább a cukorgyárak környékén, hol sorakoznak a jóllakott zsákok, híznak a barna cukortól, bőröm-színû barna cukortól. S inkább hallgatom éjszaka, mikor a szerelmes Hold hajlongó kókuszpálmák fülébe suttogja sejtelmesen öregember rekedt hangját - két cigaretta szippantás között meséli Zamba és Nyúl sógor történeteit, s még sok mást is, mit nem találunk a könyveikben.
S aztán még, egyáltalán, olyan szomorú az iskolájuk, szomorú, mint azok az urak a városban, azok a comme-il-faut urak, kik már táncolni sem tudnak holdfénynél, kik már mezítláb járni sem tudnak, kik már este mesélni sem tudnak.
Ne szóljatok hozzám nem létezem láthatatlan vagyok a kutyák is lepisilnek az utcán, mert összetévesztenek a lámpaoszloppal, vakargatom hűséges depresszióm fületövét
Én váltakozó izmusokban nőttem fel. Gyűjtőfogalmak rendszertelen rendszerében, összevont fogalmak sommás, kategorikus imperatívuszában. Az izmusok KRESZ-tábláján különböző színekkel jelölték őket, hogy az egyszerű ember is kiigazodjék. A táborok hívei valamilyen isták voltak. Róluk készültek a listák, a vád- és emlékbeszédek.
Ebben az izmusokra tagolt világban mindenki megkapta a pecsétet, és a pecséttel járó sorsot, melyet kilóra mértek. A világ olyan volt, mint a térkép, színes jelekkel behatárolt: melyik izmus hol fekszik, meddig terjed, mi övezi, mennyi a lépték.
Csak később kezdett a kartográfia megbomolni. Egyik izmus belenőtt a másikba vagy fordítva - mindegy! Mocsaras, holt árterek keletkeztek. Megváltozott a táj egysége, mondták, lecsapolás, kéregmozgások. Meg azt, hogy az izmusok lejártak, egyik ista olyan, mint a másik ista. Különösen, ha ugyanazista. De hát ez is csak izmus: szervilizmus.
Az oroszlán szerint a terrorista róka veszélyes számára, kivégzi hát. Érvelésében nem talál hibát a tigris, a majomnép gyilkolója. Vak félelem költözik a vadonba, tücsök se cirpel, madár se dalol, halál kúszik faóriások alól kígyózó öleléssel fölfelé; így kezdődött, és néhány év elég, holdbéli táj van a dzsungel helyén, élettelen, hideg. Megszelídül a király, vélitek? Bölcsebb volna ketrecbe zárni őt, mielőtt az őserdőt öli meg.
Az ember erre-arra vándorolhat, de ott van otthon, ahol dolga van, ott tartja számon hazáját a holnap, ahol megpróbált élni hasznosan, ahol a tálentum - amit az Isten adott neki - a legjobban fialt, ahol úgy élt, hogy izzóvá hevítsen kihűlt hitet, reményt, mit jég takart. Pistám, bejártad az egész világot és mindenütt akadt tennivalód, fotóidon indusok, indiánok tűnnek elénk: országok, nációk, arcok keletről és arcok nyugatról, kopár s termékeny tájak, boldog és lidérces álmok - millió darabból áll össze a világ, a Nagy Egész. Ám itthon itt voltál, ahol akácfák poros levelét szaggatja a szél, ahol tépázott nemzedékek álmát veri a jég, ha háborgó az éj, ahol a fényre szomjazóknak adtad művészeted tündöklő kincseit,
hogy hírnöke legyél a virradatnak, mely egyre távolabbról érkezik.
Azóta hiszek egy szebb és jobb világ Eljövetelében, amióta a szabadság Lángoló ketrecében tengetem Fogyatkozó nappalaimat. Amióta feléledtek közelmúltunkat Önös érdekből tagadók éhes Ragadozói; a múlt hibáit és bűneit Gátlástalanul felnagyítók, A sikereit pedig törpévé zsugorító dögevői. Amióta a megelőlegezett bizalom szavazatai által Megválasztott fölkentjeink Zsákmányszerző serege élvezkedik A szegénység könnyízű tengerében. Amióta a törvényes lehetőségeikkel Visszaélő cselekedetek Mindennapjaiban a múlt cinikus Visszatértét látom. Amióta a vissza nem térítendő milliók Kiagyalói és élvezői Arcukra öltik a szegények Életfogytiglanra ítéltetett tekintetét. Amióta a múlt igazságtevői A húsosfazék körül tülekedve Hazáról és népről szónokolnak, És pirulás nélkül Okádják arcunkba eljövendő idők Nagyszerű lehetőségeit. Amióta törvényeinket A maguk szája íze szerint alkotók Szó-buldózereikkel Lesöprik lelkükről Az igazság és a becsület Betonoszlopait. Azóta, amióta a szeretet Megváltó hatalmában Reménytelenül reménykedem.
A szerelem negyven év után már olyan, mint a szeretet: csendes, alig észrevehető, mert olyan megszokott már, akár a tekintetünkre kövült valóság. Olyan föloldhatatlan egymásrautaltság, mint az éppen soron következő ölelkezés előtt eljátszott szerep, amely után már csak a test lomtalanítása, kiürülése a fontos, ahogy kerengünk vágyaink végtelen tengerében. Olyan megmagyarázhatatlan összetartozás, amelyről vannak ugyan fogalmaink, de amelyek mégsem tudják pontosan kifejezni két megfáradt szív szeretetét. Így csak a szinonimák és hasonlatok dzsungelében bolyongunk egymás mellett, egymáshoz közel, mint két távoli tájról érkező, egyszerre konduló harangszó.
azt hitted csak megijedsz kicsit pedig rég készülsz e félelemre nem tudsz magaddal élni hát nyilván velem se nem fájt még ennyire fájdalom mondod de én is érzem torkomban e verssel együtt szerelmed átüt mint vér a gézen
apád halott nem pótolhatom más súly más hatalom és fellebbezhetetlen
anyám halott itt hagyott kegyetlen hiányát te sem oldhatod bocsáss meg értük minden mondatot
Soha még olyan fontosat Olyant amitől az utak Az utak meg a téli kertek A kertek meg a madarak Olyant amitől Nem emlékszem Csak arra hogy a hóesésben Az utak kertek madarak
Pedig soha még olyan szépet Soha még olyan fontosat
"Nem az a kérdés, miért, hanem hogy miért ne... ha lehet - suttogta Lucifer, s perverz mosollyal forgatta körbe a planétát."
Első lépésként barátkozz össze a célország politikai vezetőivel (ne mutasd ki nagyon, hogy lenézed őket). Követelj tőlük nyitott gazdaságot és társadalmat, tőkéd és eszméid bevitele érdekében. Ígérj magas funkcióik mellé zsíros vagyonokat. A "demokratikus ellenzéknek" emezek funkcióit ígérd, a vagyonok számukra kézenfekvőek.
Vásárold fel ezután a nyomtatott s elektronikus sajtót, valamint a távközlést is, hogy ellenőrizhesd az ember és ember, a hatalom és az ember közötti kommunikáció egészét. Az agyak birtoklása nélkül a gazdaság sem birtokolható sokáig. Miért ne spórolnád meg a gyarmati hadsereg költségeit?
Hitelzsarolással és politikai nyomással kényszeríts ki csődtörvényt, privatizációs törvényt, ziláld és tördeld szét a nagyvállalatokat, veszítsék el piacaikat, csökkenjen termelésük, értéktelenedjenek el, s mikor az elhagyott gyárudvarok vaslábosaiban sárga fű virít, néhány üveggyöngyért, gombért öledbe hull a nagyipar. Kergesd csődbe a pénzintézeteket, s a bennszülöttek üveggyöngyeiket, gombjaikat is visszahozzák neked.
Épülj be az élelemlánc közepére. A feldolgozó ipar kivásárlásával egyszerre tarthatod sakkban a termelők s fogyasztók milliós tömegeit. Földjüket eleinte a parasztok nem akarják eladni neked (ezer évig álmodtak róla), csökkentsd felvásárlási áraidat, s ingyen is szabadulnának tőle. Boltjaikat a kereskedők először nem akarják felszámolni (negyven évig álmodtak róla), törd le áraikat, gyilkos adókat vettess ki rájuk, s megteszik mégis. Nincs többé a gazdaságban számottevő ellenfeled.
Hozz létre és pénzelj pártokat, "civil szervezeteket". Sokat és sokfélét, hogy intézményesítsd az ellentéteket. Higgye, hogy szabad, ha valamely zászló alatt másokkal, mások ellen egyesül. Így mindig másokat választanak, pedig minden pártban téged választanak. Nevezd nacionalistának, ki a múltba, kommunistának, ki a jövőbe izgat rendszeredből. Bélyegezd meg és hallgattasd el ezeket, mert vigyázz: ők veszélyes ellenségeid.
Élj újdonsült lehetőségeiddel. Társadalmuk egyének halmazává silányul, ha mélyrétegeiben fellazítod a kötelékeket. Hiteltelenítsd a kollektív tapasztalatot, szokásaikat, hagyományaikat, ziláld szét értékrendjüket, sulykolj beléjük minden csatornán, minden időben hamis tudatot. Szorítsd ki nyelvüket, s kétszáz szavas kultúráddal uralj el minden szférát. Csábítsd el tudósaikat, prostituáld írástudóikat, faragtass művészeikkel mítoszt magadról. Tanítsd meg nekik elnökeid nevét.
Amint a célország már neked dolgozik, pörgesd a tempót a csúcsokig. Csökkentsd a béreket, növeld a termelést, sajtolj ki maximális teljesítményt. Ütközésig nyisd az erőforrások csapjait. Mindent világpiaci offenzívád szolgálatába állíts. Nyirbáld az oktatást, egészségügyet, devalváld mindegyre pénzüket, s amikor fél zacskó tej, kiló kenyér lesz a tét, egymás torkának ugranak túlélésükért. (A populáció felfalja önmagát.) Költségeidet a közvetlen termelők bérére redukálhatod.
Idő kérdése csak, míg célországodat a pusztulás sorsára juttatod (felperzselt föld, kiszáradt folyók, romok és halál mindenütt). Újraszerveződésüktől már nem kell tartanod. S mert kinyerhető profit sem marad, továbblépésed immár a cél. Telepíts oda komoly haderőt, hogy a szomszédos országban (érdeklődésed új terepén) meggyőző erővel kezdhess befektetési tárgyalásokat.
P. S.
Zsákmányodból mindig juttass népednek: hátországodat biztosítsd. Vetélytársaiddal te köss szövetséget, nehogy ők fogjanak össze ellened. Ne gyötörjön bűntudat, hisz magad vagy példa rá, mire ment a humanizmus által a világ. Uralkodj, rabolj, terjeszkedj, folyvást növeld aranyhegyed. A világ a tied. A világ a tied.
Az este rám csörgött Noé: parancs jött, újra indulnia kell, szüksége van egy tapasztalt hajósra, akivel megoszthatja gondjait a kormányrúdnál, rám gondolt, kéri, legyek a helyettese ebben a felelősségteljes megbízatásban, reggel értem jön a bárkával, lehorgonyoz a ház előtt, ha lesz parkolóhely, mindenesetre várjam a kapuban, útra készen, száz évi élelemmel, aztán neki is vágunk azonnal, mert üzemzavar miatt olvadoznak a sarkvidékek, óráról órára emelkedik a tengerszint, sietni kell, de őszintén megmondja azt is - mint régi barátját, nem akar átejteni -, hogy sejtelme sincs, meddig leszünk úton, és hol fogunk kikötni, ha egyáltalán találunk valaha kikötőhelyet, ismeretlen tettesek ugyanis - mit tegyünk, ilyen a világ - ellopták az Ararátot.
