Keresés

Márki Zoltán

HÁZI ÁLDÁS

Az élettől már csak az öregséget

Az öregségtől már csak a mindenséget

A mindenségből már csak a merengést

A merengésből már csak a teremtést

A teremtéshez mindig a folytatást

A folytatáshoz mindig az indulást

Az induláshoz csupán a mesét még

A mesékhez csupán a zenét még

A zenékből már csak a kalandot

A kalandból már csak az állandót

A megsebzett harangjáték, 1972 [55.]

Márki Zoltán

KÖZLEMÉNY A FÁKRÓL

A fák keresik a szelet, és az évszakok megadják a választ kér-

déseikre. A választ, mely: gyökerek bizsergése, levegő rügyezése,

a titkos érintkezés az éjszaka és a hajnal, az órák végzete és a

Nap lázadása között.

A fák keresik magát a választ is, fölegyenesedve a tántoríthatat-

lan havakban, lehajolva a sugarak terepszemléjén érte. És gyü-

mölcseik fokozatát és igazságaik szimbólumát kínálják föl neki,

a Föld eladó lányait.

Ezért költők a fák, és verseiket, az élet szerelmes leveleit, úgy

dobják be az ablakon, illatosan és címtelenül, mindenkinek.

A megsebzett harangjáték, 1972 [34.]

Márki Zoltán

NEM KÉRT VERS

Percnyi csend az elköltözöttnek, az ismeretlennek, kit kalapja

nem tudott fenntartani a vizen.

Percnyi csend a hasztalan kéznek, mely megkapaszkodott a halál-

ban, s többé nem eresztette el.

Percnyi csend a csöndnek, mely elkékült, és többé nem jut leve-

gőhöz a végérvényes, dülledt süllyedésben.

Hullámzunk szerte a fájdalomban, átbuknak rajtunk honkereső

labdajátékok és buborékok átkai.

Tobzódik az ég, elmerülnek a felhők a kiáltásban, fölhólyagzik

lelkünk az állandó sodrástól.

Nem kért vers tetőzik szívünkön, de én azt parancsolom, fogjátok

ki a folyóból az érdes színeket.

Fogjátok ki kezemből a múlhatatlan akaratot, meszeljétek át a

föld sápadtságát, a falak hamuszürkeségét.

Szövetkezzetek ma újból a fákkal és a leteríthetetlen szelekkel,

füvekkel és a félre nem verhető magassággal.

Gyújtsatok alá a Napnak, legyünk világosság, be kell hoznunk

ezt a fekete szünetet, mely a menekülés.

Vissza kell térnünk önmagunkba és a reménybe, erőnkbe és az

örömbe, mely tűrhetetlen a pusztulásnak.

A megsebzett harangjáték, 1972 [27-28.]

Márki Zoltán

A HÁRSAK MAGYARÁZATA

Az esők kibontakoztak a tavaszból.

A tavasz kibontakozott az esőkből.

Ülünk. Mintha egy padon. Mintha ülnénk.

Ülünk. Mintha a levegőben. Mintha szállnánk.

Az idő elcsorgott alólunk. Nem is hívtuk.

A vihar túlcsordult rajtunk. Nem is láttuk.

Ülünk a szélmozgásban. Egy simogatásban. Őrzöm.

Ülünk illatokban. Egy csillagon. A Földön.

Ülünk napestig. Ülünk a csöndig. Ülünk örökkön.

Az ágak majd leverik magukat érted.

S egyetlen perc szemhéja alatt a szemed még szebb.

Összegyűlt benne az éjfél minden kockázata.

Le is halkult teljesen a hársak magyarázata.

A megsebzett harangjáték, 1972 [25-26.]

Márki Zoltán

OLYAN

Lassan elfelejtem a csöndet,

olyan csend van,

az eget is meg a tavat

ettől a sok kéktől,

az éjszakáimat is rögtön,

ahogy behunyom a szemem,

és reggelemet is azonnal

a felszikrázó zöldben.

Lassan elfelejtem, hogy várlak

ezen a nyáron,

a levegőt, a lángot

a fűszagú izzásban,

az árnyakat, az estét

s az erdőt benne,

olyan csend van,

mintha nem is lenne.

A megsebzett harang-

játék, 1972 [21.]

Márki Zoltán

VERS HÉTFŐN

a reggel

fölkelt megszokásból

alig

vetette meg

a lábát a Földön

máris

intézkedett

álmaimat

beválthatatlan visszfényekre

cserélte

ez volt a kezdet

a tárgytalan és üres

rettegés homlokomon

mely védi igazát

néztem

a bokrok

leplezetlen különcselét

mellyel tiltanák maguk

a széltől

néztem

fűverő csodálkozások

színek lélekjárását

láttam

a mohák

terjeszkedése súlytalan

lábujjhegyre áll

a perc hogy megmérje

a levelek vérnyomását

árnyak

riadt zümmögése

lép nyomomba

s a füstöket

ki kell cserélni

tudtam

hiába hányom föl az égnek

toborzott sóhajait

hessegetem el

a kopár derengést

mely eltévedt az erdőn

hiába

féltem a tisztások

félkész mosolyát

hófoltok

töredelmes vallomását

kerülöm el

a párák jóvátételét

s az órák körforgását

délig eltelik

a délelőtt

s komolyra megy a játék

mert belehalhatok

egyetlen lélegzetembe

a lebontásra ítélt harmatokba

egyetlen szemrebbenésbe

mely eltérít a csöndtől

míg a tavasz őrzi

értéktárgyait

s megszökteti a Napból

az ultraviolet

sikolyt

A megsebzett

harangjáték,

1972 [18-20.]

Márki Zoltán

TAVASZI

A havak megszűntek reggelre,

biztos segített nekik valaki,

hitet cserélnek a szelek,

de ez sem különös.

Elharapta magát a parttól

utolsó leheletével a jég,

ebben van már valami,

ha a Nap ágaskodva figyel.

A fa rááll, hogy fa legyen,

feszülnek elevenszülő ágak,

s egy-két rügy levegőzni kezd

minden értesítés helyett.

A legtavaszibb mégis,

hogy zöldre nyílt szememben

borzongsz, behunysz, kinyílsz,

és ez nem évszakhoz kötött.

A megsebzett harangjáték, 1972 [17.]

Márki Zoltán

FEBRUÁR

Nincs semmi más,

a Nap tanulja

a csillogást, és

kifárad újra,

kezdi, csak érzi

a fehér szólót,

csak élni próbál,

szólni egy jó szót.

Nincs semmi más

a levegőben

hacsak a sorsunk

s a levegő nem,

az ég, ha megnőtt,

a kék kihagy még,

bennünk a csönd, s a

csöndben a fagy lép.

Nincs semmi más

a folyópartig,

csak ez a látszat

tetőtől talpig,

csak ez a reggel,

mit a halál hoz,

ködöket minden

föltámadáshoz.

Nincs semmi más,

csak ez a nyers szél,

vegyítve fákkal

s a perc a percért,

megyünk a száraz,

sikoltó hóban,

ameddig tél, és

ameddig hó van.

A megsebzett harang-

játék, 1972 [12-13.]

Márki Zoltán

FEHÉRLÉS

Három és négy között

érkezett meg a havazás

bejelentés nélkül és kimondhatatlan

az ég és a kék csergéi alól

a levegőben tartózkodott

a keletkező télben

súlytalan gyarapodott

a hamvas hullásban

patyolat szavak pihegtek

fölfoghatatlan lélegzetemben

miközben a szelek ledőltek

az alakos hegyek elültek

búcsút vett a magasság szememtől

és csönd lett a felhőkben

három és négy között

egyetlen kiterjedése az öröm

a kerítések logarlécein

dombhátak délutánján

völgyek futóárkában

mit fölváltott a csillogás

a földerült tetőkön

hol véget ér az árnyak

rendezetlen menekülése

három és négy között

egyetlen térfogata a világfoglalás

egyetlen fölszíne az osztatlan derengés

utcák síkmértanán

az ábrázoló fákon

mik elhagyták a ködöket

lelkembe és szempillád tövébe költözött

az általános és viszonylagos fehérlésben

három és négy között

A megsebzett harang-

játék, 1972 [10-11.]

Márki Zoltán

FÖLD

KI ITT BELÉPSZ,

HAGYJ FÖL MINDEN REMÉNYTELENSÉGGEL,

HISZ MEGLÁTNI

ÉS MEGSZERETNI PILLANAT MŰVE VOLT,

HULLÁMZIK

EZ A SZERELEM, DE KITART LEGALÁBB A HALÁLIG,

CSAK AZ IDEG-

VÉGZŐDÉSEKET KELL GYAKRABBAN CSERÉLNI,

CSAK AZ ÁLMOKAT

KELL RENDSZERESEBBEN TISZTÍTÓBA KÜLDNI,

S A KIMÉRT

ESZTENDŐKHÖZ FÖLMUTATNI NYOMBAN A FIATALSÁGOT.

KI ITT BELÉPSZ,

TÖRTÉNELMI SZAVATOLÁS SZERINT BOLDOGULHATSZ,

S CSAK AZ ÉLET

EGÉSZÉRE, MERT NEM VAGY KÉPES A KEVÉSRE,

MERT EGYETLEN

PERCET SE DOBHATSZ KI ENGEDELMES CSERÉKRE,

MÍG SZERZETT

S TERMÉSZETES JOGOD, A TÜNDÖKLÉST GYAKORLOD,

ÜZEMKÉPES

A KOR, AKÁR AZ ÉVSZAKOK TÚL ÉRZÉKENY BŐRE,

HOGY E BEVÁLT

CSILLAGON KÉSZÜLHESS A LEGBIZTOSABB IGEIDŐRE.

KI ITT BELÉPSZ,

KÉSZÜLJ A LEGROSSZABBRA IS A NON STOP FORGALOMBAN,

A ZÁRÓRÁVAL

FENYEGETŐK ELHÁRÍTANÁK A TÖRVÉNYES CSODÁT MÉG,

DE AZ IGAZSÁG

NEM ADHAT KITÉRŐ VÁLASZT, MÍG ERŐIT PRÓBÁLJA,

ELSŐ SZAKMÁD

A SZÁZAD, LÉPD KI A JÖVŐT A MINDENSÉGBŐL MÁR MA,

MERT SZABADON

KÖVETELHETED MAGADNAK A VILÁGOT, NEKED KERING ITT,

S HOGY EL SOSE

VESZÍTSD, KÉRD HOZZÁ A LEGÚJABB EMBERISÉGET IS MINDIG.

A megsebzett harangjáték, 1972 [5-6.]

Márki Zoltán

SZABADSÁG

ujjadra

húztam

a

hajthatatlan

délköröket

lábad

elé

hordtam

a

túlzó

mennyköveket

eloldtam

partok

fölijedt

lebegését

magamra

vállaltam

hegyek

felhők

koránkelését

szemközt

a

testes

tengelyekkel

tetőtől

talpig

tartós

időbe

emeltelek

meztelen

kezdetbe

átlátszó

lélegzetekbe

takartalak

oldaladon

csoportosult

a

fölbonthatatlan

tér

csillagok

delejben

talpaló

testőrei

bolygók

gyémánt

szekerei

vonult

a

nappálya

őrjárata

elizzott

a

semmi

hívatlan

hűsége

kigyúlt

az

általános

tömegvonzás

menetrendje

fölkelt

messzeségek

hátukra

vették

a

villámok

utókorát

reggelek

hozták

az

év

haladéktalan

reményét

önkéntes

fények

körötted

lombosodtak

véletlen

egek

behorpadt

okfejtések

kilobosodtak

homlokodhoz

tüntető

egyenesek

ütődtek

őszi

görbéken

halállal

torlódtak

a

sokszoros

utak

csikorgó

lilák

elrobbant

feketék

közt

világlottál

előttem

mint

hüvelyéből

kihúzott

tűz

szabadság

éle

eltéríthetetlen

suhogás

minden

utánad

következett

Láthatatlan kesz-

tyű, 1970 [52-56.]

Márki Zoltán

EGYSZERŰ

Az

idő

rövid

kölcsönéből

élek,

percenként

fizetlek

vissza,

élet.

Vulnerant

omnes,

ultima

necat.

A

halál

aprópénzre

cserél

át.

Szememből

kigurul

a

fénygaras,

mit

odavet

a

napnak

a

föld,

a

víz,

a

vas.

De

nem

leszek

adósa

csillagnak,

holdnak,

segítek

fáknak,

esőnek,

úszni

folyónak.

Tereltem

felhőt,

lángoltam

a

reggelt,

kedveztem

az

ősznek,

ha

verselt.

Különös

egyszerűn,

dallal,

ha

sikerül,

szólok

hóból,

kőből,

percből,

az

előzékeny

mindenség

kegyelméből.

Nincsen

más

értelem

se

földön,

se

égen,

a

végtelen

előlegéről

emberül

számot

kell

adni,

és

ez

a

lehetőség

is

csak

alkalmi.

Láthatatlan

kesztyű,

1970 [39-42.]

Márki Zoltán

OKTÓBER

Kristályosodnak a mellékutak

a kénytelen világon.

Hull, eljegesedik a csönd, a hang,

állócsillag a lábnyom.

Megnyílik a csontfényű délelőtt,

kettétörik, ha lépek.

Vár, szájában őrzi a levegőt

az ég, fogai épek.

Alábbhagy és elkülönül a nap,

új ősköd gőzölög fönn.

Megmered az idő, abbamarad

a hirtelen mezőkön.

A mindenség a percnek levelet

levélre küld, tűr, bízik.

El ne söpörd, vers, szél, még életek:

a földet melegítik.

Láthatatlan kesz-

tyű, 1970 [30-31.]

Márki Zoltán

A KÜLÖNÍTŐ REGGEL

Ezüst szinkópák,

a halál hiányol,

ép mondataim

mind elengedtem,

szél koptatja

a zöldek lebegését,

a felhők vérnyomása

egyre magasabb.

Elakadt az idő lé-

legzete nyomós ködökben,

a körülményes égről

lezörren a láz,

megmerül a suhogásban

a víz, magába mélyed,

igyekszik a század,

kitart hazáig.

Szeretlek – ez az

egyetlen sírvers az erdőn,

vártalak – ez az

utolsó csönd a számban,

egy érlökés fölkínált,

fáj a levegő, megkiált,

átnéz törekvő hangomon

a különítő reggel.

Láthatatlan kesztyű, 1970 [28-29.]

Márki Zoltán

VASÁRNAPI BAZÁR

   Nincs más, csak ez a délelőtt, mely a folyóval tegeződik. Ülök,

átrobban a sugár. Megejtő igyekezettel lehalkul a szél, a helyi véletlen

kereket old. Egy méhraj légcsavarja. Állandó az égöv, előfordulok,

akár a többi egyéltű igealak.

   Nincs más, csak ez a félig elszítt sugallat, a holdomlás virágpora.

Meg elenyésző többségben levél. Az évszak szolgáltatása még hibát-

lan. Kikeltem én is a viharos nagymosás után, mit természetünk ren-

dezett. Gőzölög a kutak ásónyoma a világon. El nem csitul egy fűszál.

Ennyi mindennel már a céltalanság se tud mihez kezdeni.

   Nincs más, csak elvékonyul a látszólagos csend, kifesti szem-

öldökét.

   Őrizkedj tőlem: várlak.

Láthatatlan kesztyű, 1970 [13.]

Márki Zoltán

A DÉLELŐTT KITÉRŐI

Összegyűjteném most

a meg nem vesztegethető sugarakat,

és kivilágítanám vélük

a délelőtt kitérőit.

Meghívnám az esőket is

törvényszegő találkozókra,

de gondom lenne elhajtani

az elévült, gondterhelt felhőt.

Csapongani meghívnám

a könnyű, felöltős szeleket,

beléjük bújnék,

vigyenek ki

a hó búcsúihoz.

Madár a március,

didereg, tollában a csőre.

Fölszáll mégis

a szárnyak romlatlan vallomása.

Tapogatom a levegőt,

a hétvég hozományát.

Az időt,

mely hitetlen hegyek

felől erre tart.

A fény arcát

kezemben tartom,

szemébe nézek,

hogy szóra bírjam

szédületét.

Az ég

lebólint.

Folyik a víz,

önmagát folytatja.

Megkiáltom, villog

a fák igazsága.

Kigondolom

a virágokat.

Láthatatlan kesz-

tyű, 1970 [11-12.]

Márki Zoltán

SZÉLTÖRDELŐK

mert a fák versei

elfordultak tőlük

mert a levelek rímei

megunták kötözködésük

mert nem ismerték föl

idejében az erdő szívzörejeit

mert a koronák üzenetéhez

sohasem térhettek vissza

s mert a vadhajtások szerelmében

többször is csalódtak

kiforgatnák a füvek ékírását

s a bokrok tanúbeszédét

felhányják a gyökereknek

hogy görcsösen ragaszkodnak a csöndhöz

s törzsekhez szögeznék

a tavasz ágaskodó kiáltását

Láthatatlan kesztyű, 1970 [10.]

Márki Zoltán

JANUÁR

Panek Zoltánnak

goromba és kerek számok

lábnyomotok betemette a hó

egyetlen mondat a föltámadás

siess szerdára szombat jő

egy sor halhatatlan ragyogást

gondolt írásjelek nélkül a tél

rólad siess senki se tudja mennyi

tizenkettő elosztva ma hófehér

Láthatatlan kesztyű, 1970 [9.]

Márki Zoltán

BEFŰZHETETLEN ÉLET

   A fény súlygyarapodása kimászik a holdtalan tükörből, agyamból, s a

kénytelen falak tövén magába fordul, hogy kivárja a csillagok feljöttét, ki a

hajnali zárórát s a külsőséges, jókora reggelt, mely gondolatra ébred.

   A zéró és az alfa fűgyökere sietve visszahúzódik amerre lép, a számok

felhői egykettő nekiiramodnak a papírízű egeken, szétszóródnak a hirtelen

havak, hogy mentesüljenek az elfehéredő válság, a túlság vádjai alól.

   Kétségbeesés az este, széttárja karját, csak a nappal szája állja tűrhe-

tetlen türelemmel szógyötrő és szavakba vágó csorbítatlanságát.

   Itt készülődik szelekbe metszett, rúzstalan ajkakon, homlokom mögött s az

ablakok őszinteségén túl, hűség és titoktartás ahogy kitalálja meg kipróbálja

világra néző, éles magányát.

   És oda a súlyzó szobák vagy az oktalan táj szervi boldogsága, a fele-

lőtlen hosszmérték meg a tünettelen múlás hibátlansága, oda szó nélkül is

a szó nélküli idő.

   Vallatóra fogtam egyszer és megátkoztam ezerszer a pillanatot, amikor,

lehet, elvált bennem a szépség a mindentől, hogy meghazudtolja a huzakodó

sorsot.

   Amikor az ihlet, ez a furcsa és miniszoknyát sem viselő és láthatatlan

tündér, kézen fogott vagy ragadott, táncolni és énekelni kezdett fülem láttára

és szemem hallatára, érzékcsalódások és tapintható hangulatok közepette a

kiszabhatatlan kísértésben.

   És a hang többé nem tud szabadulni ettől a szerelemtől, a toll tintába

mártott akarata áldássá és méreggé zöldül, kettétörik a születés pohara és

a páros halál álma rám borul.

   Lélegzetet veszek a társalkodó kegyelemből, mely a fák és a hegyek for-

gandó szerencséjéből támad, mennyei kapuk nyilatkoznak, csoportokban jár-

nak az utcán a kertekből megszökött kivételek, a délelőttök.

   Az örökkévalóságra feszített áhítat látomásokban éli ki egyetlenségét,

s múzsákhoz fohászkodik jelenlétem az évek összekötő szövegében, míg egy

villám fölkiáltójele félbe nem szakít.

   Egész vagyok beleszólni a vívódó elemek vitájába, esetleg belemászni

a világ körképébe, nem eldöntendő, de mégis megkörnyékezve a honkereső

igazságot, az üstökös és naplopó véletlenekét is, a kard- és ködnyelő alkal-

mat se szalasztva el, ha már fölszellemült az alj nélküli káprázatban.

   Átvet a jóreménység tűfokán, vers helyett befűzhetetlen élet a vers, csil-

logásra fakad az elhaladó, karikálló napszakokban, játszik nekem vagy vélem

és megkapaszkodik szememben.

Láthatatlan kesztyű, Kolozs-

vár, 1969. április 22. [5-6.]

Márki Zoltán

FELKÖLTÖZTEK A HEGYRE

Egy nap a tömbházak felköltöztek a hegyre,

s magukkal hurcolták mind az emelődarukat,

a kerteket kiteregették a lejtőkre, széleiket

               lugasokká begyűrve,

s mint valami függönyt, az erdőt a csúcsokra földobták.

               Mire kiértünk,

egy-egy teherautó porozott oda még a lépcsőházakhoz,

zavartan köhécselve, mint kinek alig van dolga itt,

földvájók lépkedtek kifulladva a kaptatótól

               s harapós kedvvel.

               S láttuk,

a hasas betonkeverők is kijöttek, nyilván lábatlankodni,

s a villanyoszlopok bebámulnak a szobákba,

pislákolva, mint akik nem hisznek a szemüknek.

               De hát

               kora reggel óta talpon voltak,

s be is rendezkedtek már annak rendje s módja szerint

               s immár végérvényesen a házak:

torkos ablakok nagy kortyokban nyelték a fény szódavizét,

a habzsolva ettek a levegő napsütötte kenyeréből,

fölvonók suhantak le-föl a lélegzettel,

zuborgott a meleg a lakások ütőereiben.

               Éltek,

               ilyen magasra fölvitték

               a falak,

kézzel érinthetőn, bár szinte megfoghatatlanul,

hogy míg a város föl nem nézett munkájából,

ők tornyokkal támasztották alá az eget.

Napszakok éhsége, 1969 [93.]

Márki Zoltán

A PILLANAT KAPUJA

a hintaló orrocskája az ablaküveghez ért

nézte döbbenten buta szemmel hogy ellépek mellőle

egy játékbaba kacéran mosolygott s hívogatott

akár a régi mesék angyalai a gyermek álmát

szökőkút borzolta föl kontyát egyetlen könnyed mozdulattal

s csobogni kezdett a rácsok mögé zárt vasínyű forrás

galambok kopogtatták a kastély frissen vakolt falát

melybe valaha ágyúgolyó csak holmi kárt ha tehetett

s tündököl most is a múlandóság törvényeit semmibe véve

a tévéantennák csokrán fölizzó hirtelen fényt figyeltem

s mentem tovább a reggel zümmögő munkacsarnokában

a fák alatti árnyak fészkeit meg nem zavarva

mindig a napon hogy süsse arcomat a nyár jósága

a házak mind felém fordultak kérdezőn nyugtalanítón

mint emlékek díszletei fogtak körbe a nagy terek

míg villamosok hozták s vitték magukkal el a zakatolást

s füst szállt a tetők fölött hosszan akár egy rossz gondolat

szőke felhők utánozták a szarvasbikák délceg harcát

az ég tisztásain agancsaikkal egymásnak feszülve

s csattogni kiültek egy torony kőperemére a szélkakasok

a hídon éppen átsuhant egy repülőgép palakék keresztje

s úgy folyt lassan a víz mintha önmagát unszolná

fűzfák térdeltek a partra hogy megmossák hajuk

s egy fényképezőgép rögtön elrabolta meztelen szépségük

csókra kínálták ajkukat a vérszínű rózsák remegve

s a forgó-permetezők röpülni küldték az illatok vágyát

ez hát az idő hétköznapi ruhája melyet a város koptat

gondoltam én a pillanat sarkáig kitárt kapujában

a hintaló orrocskája az ablaküveghez ért

s nézte döbbenten buta szemmel hogy ellépek mellőle

Napszakok éhsége, 1969 [82.]

Márki Zoltán

JELZÉS

Kezedből

rebbennek föl a csillagok,

hogy átszakítsák a lüktetés

hártyapapír-egét,

ha röptüket a tenyeredből

ki tudod olvasni,

betűidet is

az űr rajzolja ki,

hogyha az üstökösök

kóborlása megosztja

szíveddel a végtelent –

bocsásd útjukra bátran

a hegyek taraján

fönnakadt fellegeket,

s mint valami szivacsot,

facsard esővé,

ha markodba kaptad őket –

nagy folyamokon,

miknek elefántháta cammogva

vinne vissza a megtérés

kék-nyugodt öbleibe,

mint ívó halak,

ússzál csak föl

a kezdet sejtelméig,

és soha ne bontsd el szádat

ettől a csóktól –

s a kút is

benned ás le a forrásokig,

hogy vízre találjanak

a kirándulók,

s a váza, mely maga

a törékeny szelídség,

gyémánt gyanánt csiszolja

finommá ujjaid lelkét –

markolni

s ütni kész indulataid is

rásimulnak jóságodra,

ahogy a domb

formát ad a

hulló hó

fehér kedvének,

s téged ír meg a levél,

ha nem szárad lelkeden

egy szava sem.

Mondom,

egyetlen jelző,

mint ősz hajszál, megöregíthet.

De:

hiába löknéd be

varázslatért

a szavak kapuját

az erdőn,

hangod

úgy hívná csak magához

a verset,

mint vadászsíp az őzeket…

Napszakok éhsége, 1969 [73-74.]

Márki Zoltán

ESTE A NAGYERDŐBEN

A fák, mint bolygó lelkek árnyai, követték

a tévé-antennák lélegző bokrait,

nikkelfények világították át a levelek

kinyúlt ujjú erezetét, akár a mikroszkópok,

távolról az egyetem üvegtüzű szökőkútjai

még küldték párájuk a postás széllel,

érccsobbanásukat villamos csattogta felém,

és tovatűnt a félhomály meleg alagsorában,

hol ruganyos visszhangot vertek lépteim,

a füvek és a gyökerek visszatértek már a csendhez

amint ott ballagtam, küszködve a sírással,

oly szép volt a világ s lelkemben a teljesség.

S ekkor egy esőcsepp gördült le arcomon,

oly súlyosan, akár a könny, mely holtat gyászol,

bujkált a hold a felhők olajfoltjai között,

s rohanni kezdtek az ágak a sötétség torlaszán,

az esticsillag egy-két lombot fölvett mentőcsónakjára,

s már koronás fők csuklottak össze a villámok

kivégzőosztaga előtt, s csak én álltam a

zivatar porló gépfegyversorozatában sértetlenül,

mert örömre születtem, mint a mesék kiválasztottja,

s a győzelem ege hirtelen kitisztult fölöttem,

s megtelt a lebegő levegő

látomásaival és szívem röpülő madaraival.

Napszakok éhsége, 1969, Debrecen [55.]

Márki Zoltán

NAPSZAKOK ÉHSÉGE

Ínyenc égövek

dagasztó teknőiben

óriáskenyerek sugárzanak,

s fények

               morzsája

                              gurul le

a levelek ajkáról is.

      A reggel

      beleharapott

      az illatokba,

      s a szél fogai közt

      morzsolja

      a rügyek

      öntudatát.

Nyakigláb árnyékok ágaskodnak

      a madarak

      fészkei körül.

Gyümölcsfák hónaljába marnak

      mindenre kész

            fagyok.

      Kicserepesedik

      a kutak szája is

a böjtös várakozásban.

            De

      a homokban

      (s a hóban)

      sem ülnek el

      a remegések.

Holdak s csodák kaptak rá

      az estek

      hangulataira,

      mióta a menny

      halántékain

      kihűltek

      az imák és a mesék.

            De:

hirtelen nőtt gondolatok kóstolnak az űrbe,

s a virágok nem tartóztatják meg maguk

a földgömbnyi remény sarkpontjai között.

      Kimerítheti

      a nyarat és a telet

      a vágyak vándorlása,

      az órák

      szemenszedett

      ereje

a csillagok járásához

      igazodik.

      Éhséggel

      táplálja

      (vagy csapja be)

      a mindenség

a napszakok világfaló kedvét,

      hogy az ősi fogásokkal

      ne tudjon betelni

      a tündöklés ínye

és a sötétség nyeldeklője.

Napszakok éhsége, 1969 [46-47.]

Márki Zoltán

SZOMBAT DÉLUTÁN

Az ég horganylemezein sarkallt a hőség,

hadikocsikkal tört utat magának július,

csikorgó talppal görgetve tova a délutánt,

és én, hogy kiérdemeljem a kertész nyár bizalmát,

a füvek hátizsákjából a szél s a naptűz

verte hegyoldalra árnykockákat teregettem:

szegődjenek a harmatgyűjtő hajnalokhoz,

és fogják föl a fellegek csélcsap indulatát.

Napszakok éhsége, 1969 [45.]

Márki Zoltán

DIES MEDARDI

Derül, borul s egész nap

csak lessük az eget:

fölcsillog egy kevés nap,

gyűlnek új fellegek.

Tűz, víz kergeti egymást,

árny fényt, vágy bút karol,

gyep loccsan, sár csap, s meglásd,

holnap fürdet – a por.

S utánad kap az aszfalt,

gőzölnek fák, tetők,

s mint átkozott-magasztalt

lényt, várják az esőt.

S ömlik jócskán a locska,

mossa lámpák sorát

s folyónk hólyaghabosra,

s reggelre áll tovább.

Agyunk egyenlítői

delek repesztenék,

ha nem kezdene dőlni

újból, mint sose még.

S úszik a táj, s vagy már-már

nem ember – béka, hal,

s hőlégsugarú szárny száll

megint le s forr, aszal.

Így váltja hát magát a

föld s menny vad kedve itt,

cseréli mindig másra

színeit s perceit.

S mag nő, erőt levél nyer,

mert csupa fény, vihar

a nyár, s áldást vizével

dajkál s lángjaival.

Napszakok éhsé-

ge, 1969 [43-44.]

Márki Zoltán

EXTÉRIEUR

Virágok moccanása, mit elkerít

a méhek sugárzó zümmögése,

május illattömbjei a szél szekerein –

szemérmes füvek kínálkoznak föl a napnak,

lábatlankodnak csillám-vizek, fél lábon

áll a gólyák groteszk méltósága –

zöld lengés, mely körülrajongja a rizsföldeket,

bogárnyi busz a mindenség lebegő peremén,

s a horpasz ég alatt csak te meg én.

Napszakok éhsége, 1969 [42.]

Márki Zoltán

MÁJUS

előreküldte diplomáciai képviselőit, az elegáns és jótorkú

feketerigókat, a szemfüles, találékony (hangutánzó) kontyos

pacsirtákat. Persze, csak túlzott óvatosságból, mert egyál-

talán nem volt félő, hogy szokástól és bevett közmegegye-

zésektől eltérően, hűvösebb fogadtatásban részesüljön. Er-

dei pintyhírnökök útján érintkezett a várossal, melyet még

megszállva tartottak az ÉSZK (évszak közi) napok ide ve-

zényelt egységei, s tudta, hogy a lakosság mennyire meg-

elégelte már az átmeneti állapotot: rég felélte a téli áb-

rándok szépségeit, rögtön elfeledte a gyönyört, mihelyt be-

telt az olvadás víz- és illatfakasztó csodájával (minden

csoda három napig tart), és unja már a rügyek és bimbók

félénk, csukott ajakkal adott csókjait. Merev, feszes tar-

tással galambok menetelnek türelmetlenül kopogva az ab-

lakpárkányokon, mint valami ólom (szürke) katonák. Kora-

érett bokrok ugranak egymás hátára hetek óta a folyópar-

ton. Őt várta mindenki, valami hatalmast, véglegest, dön-

tőt, visszavonhatatlan mindenről elfeledkezést. Hívei leírá-

sából értesült, hogy nem bírnak többé magukkal a kapák,

ásók és gereblyék, ahogy kert vagy parkok szagába ütköz-

nek, ficánkolni kezdenek, ha nem markolja őket keményen

a kéz. Egy díszgömb kipukkadt, olyan nagyot lélegzett a

déli habzsos hirtelen-melegből, s alig fér bőrében a sorsaváró

futball-labda, amint zöld pályát (kiskapusat, nagykapusat,

mindegy!) érez pattogni játéka alatt. Fáradhatatlanok a

gallyazó-ollók, ezek a csattogó, lelkes állatok. Még a kedve-

szegett, magányos kőasztalok is fölhevültek a tiszta szán-

dékú, de néha oly tüzes verőfényben. Locsolóautók perme-

tezik az áporodottságot, öreg, roskatag fák élénk levele-

zésbe bonyolódtak egymással és egész fiatal alig-szok-

nyás bokrokkal, sőt tejfelesszájú hajtásokkal is. Blazírt bá-

natok kibújtak odúikból napfürdőzni. Megvan minden a

mértéktartó boldogsághoz: idő, érzékek és a látszatok –

állapította meg Május –, de természetéből eredően töb-

bet akart: emberek özönlését az újraoltott tavaszba és ön-

maguk megnőtt tavaszába. Még csak fél lábbal lépett be,

még csupán előőrsei, a nyakigláb jegenyék és az állig zöld

csicsergések gépfegyver-fészkeivel fölfegyverzett tölgyfák

érték el a peremterületeket, s máris tombolásba fogott va-

lami észvesztő fogékonyság. A levegő zúgott, mint a ha-

rangszó, ótornyok vigyázzba és díszbe vágták magukat,

reggelre a körút zsúfolásig megtelt találkozásokkal: össze-

futottak a tereken is, és ingyen osztogatták, méregerős szív-

erősítőként, a szót. Az úttest lelket kapott. S aztán ahogy

illik, úttörők nyitották meg az utat, s a gyáriak, diákok,

sportolók pedig a délelőtt sorfala közt vonultak. Műhely

gurult elő egy üzemből, kalapács hasábnyi sugarakat dön-

gölt, kerék saját és mások szerencséjét forgatta. A kíván-

csiskodókat hátára kapta a járda, lássák, sarkonként újabb

ötletek találják föl magukat és állanak a sarkukra: vitor-

lásgép hozza szárnyán a szelet, autó függőkertet himbál,

egy élőpiramis (bár mindegyre úgy tűnik, önkívületbe esik)

másodpercenként önmagát múlja fölül. Lányok jöttek ar-

tista léggömbök mutatványaival a fejük fölött, tornászok

mozgólépcsőt rögtönöztek a le-fölsiklásnak, s izgatott zász-

lók érverését számolva a menetoszlopok az általános lükte-

téshez igazodtak. Így vonult be Május: a teljesedéssel, mely

nem vesz tekintetbe mellékkörülményeket, lázzal, melyet

egészség szít, virágok eltilthatatlanul lobbanó magfúziójával

a légben és csírák föld alatti atomrobbanásaival. Egy kis

földindulással, mely a termékenység hasadó-anyagait szórja

szét. Köszöntötte hát születés- és névnapja, mely a világé

s a világ, mely mindenkié, mert ő egyesíti a közelt és a

messzit egyetlen kézfogásban, mert rég szövetségre lépett

hontalan tájakkal és vágyakkal, hogy a legmélyebb kútból

is fölhúzzák az égre ezt a napot. Ünnep van az utcánkban:

sodródik, árad minden, lábakon és gondolatokon.

Napszakok éhsége, 1969 [40-41.]

Márki Zoltán

MÁRCIUS

rajzolja magát pár napja deres derengéseivel, ezüstjei

reggeli reményével. Az éjszaka olyan, mint valami gyöngy-

házég alá zárt várakozás, suhogásban és dörömbözésben

tör ki, hogy nyissák meg már a meleg kapuit. A nappal is,

mint a felkelt akarat, türelmetlen, és meg nem hátráló

szabadságvágyával oly elidegeníthetetlenül a jövőé. A tél,

a zsarnok tél, amilyennek Petőfi érezte, ellensége lett min-

den. Korszerűtlen, megtapadtságuk dogmáihoz ragaszkodó

jégtömbökön a szivárgó víz modern szívóssága, ahogyan

talajig vájja ki a maga absztrakt-formátlan völgyét, ku-

bista füvek, melyek megtépázva és a fájdalomtól még szür-

ke-sápadtan tapogatnak egy bizalmasabb éghajlat tájai felé,

rügybontásra készülő ajkak, amint mélyet szippantanak a

levegő ihletéből. Érdes és éles, vág és csap még ez a levegő.

Tárd ki hajnalban erkélyajtódat, úgy zuhog alá, mint kés

az elítéltre. De karolj belé délben: hozzád tapad hónalj-

forrósága. Röpülj csak madaraival: útra kelt már vele a

mindig diadalmas indulás. A tavasz. S nem Mars hadisten

bátorsága ez a vérbeli, vértelen kezdés. A szeleké. Ventôse

– szelek hónapja, ahogyan Fabre d’Eglantine nevezte –

üzen hajlékony és hajthatatlan fuvalmaival, lengeteg és lob-

banékony, tüneteg és robbanékony rebbenéseivel. Sarjadzás,

növő mozgás írja itt magát szálkás betűkkel, ágaskodó

kijelentésekkel és fékezhetetlen körmondatokkal. Éljenek a

fák, a koronás, közhasznú léhűtők! Méltóságára ébred a

sövény, és lerázza magáról undok-unalmas pártolóit. S

egyetlen hét, s érthetetlen és távoli, hogy az utcákon fújó

nagykabátok jártak, hogy csak a délután megejtése a di-

dergő ragyogás, mely rég elfelejtette a nyár ígéreteit. A

Szamos-part megtelik nyakigláb sétákkal, megindultság lesz

úrrá a hangon széncinkék, tengelicék és csízek önfeledt s

protokolláris rajongásától, mialatt a Mátyás-szobrot körül-

ülő merev padok is levetik tartózkodásuk, és vitába bo-

csátkoznak veled a lét értelméről feszengve vagy neked tá-

maszkodva. Halványzöld illatok mocorognak gyermek-

korod felől, lépten-nyomon szádig ér az emlék, alig kapsz

lélegzetet. Délszaki áramlatok érkeznek vállas dombolda-

lakról, hogy ne féljen senki és semmi a hegyek kalandor

szenvedélyétől, drótpályák szárnyas bírói lefütyülik a hideg

szabálytalan cseleit, nyakbatámadásait, árnyékbólelőugrá-

sait. Csattog és kalapál az olvadás. Csatornák morzegépe

kattogja a világűrbe, és agg törzsek szívzörejei ellenpontoz-

zák ezt a brutista zenét. Bogarak és bogárzó fények buk-

dácsolnak göröngyről göröngyre, tocsogók közt a felhasított

réteken, udvarokon szárad már a kiterített sötétség. Süt a

nap, és aki most egyedül van, hiányzik valakije. Süt a nap

és lázas leszel ettől az egészségtől, hogy csak bolondozik

veled, mert elígérkezik mindenfele, mindenkinek. És a csoda

is megkörnyékez, hogy okod van a földön. Több mint a

mindent látó csúcsoknak s a homoksivatag alatti láthatatlan

tengereknek. Pohár vagy, honnan kutak akarata és boly-

gók lelke néz föl. Örömöt emel egyetlen pillanatod, ha

szegre akasztod a múltat, mint a kinőtt hócipőt. Oly füg-

getlen lehetsz, mint a párhuzamos vonalak. Te, egyetlen cél

porlékony dolgok és a csillagok között, melyek érintetlenek

az emberi romlástól és vasszorgalomtól. Fények hajolnak

le hozzád az égitestekről és vadgalambok kopogják le

boldogságukat párkányodon. Akár hattyúk a végtelen idő-

ben, gyerekkocsik zümmögnek hangtalanul a házak és di-

menziók mentén. Aszfalton gurul a holnap menetoszlopa.

Fehér hívások a hóvirágok, kézről kézre adják az élet pa-

rányi, világmegváltó győzelmét.

Napszakok éhsége, 1969 [35-36.]

Márki Zoltán

HULL A HÓ

      Csupa sejtelem, ahogy a földre érkezik. Szárnyak su-

hoghatnak fönn, nagyon magasan, s a levegő fölfogja és

hozzánk buktatja az űrbéli üzenetet. Egyetlen követe a

lanyha hullámzás, mely a szigorú tél ritka lélegzetét kis-

lányos pihegéssé szaporítja. Megenyhülnek hirtelen a zord

vonások a sétatéri fákon, a padok kigombolkozva hátrébb

dőlnek, s a kiállítócsarnok ablakai, kacéran, új rúzst tesz-

nek föl. Van az egésznek holmi sajátságos találkahangu-

lata. A múlttal, a jelennel, a jövővel? Majdnem hogy di-

menziótlan, majdnem hogy érzékelhetetlen az áttűnés. Rég

betemetett malomárok süppedékén jövök. A fű átverekedte

magát a loncsos avaron, hogy le ne késsen a megbeszéletlen

randevúról. Rosszmájú, szúrós bokrok állnák el utamat, ar-

comra már pöhöly szállt le a mennyből, úgy dörzsölöm

ujjbeggyel illattá, mint a rózsaolajat. Még egy, még egy

megint, megint, s most szünet nélkül. Pilinkéznek a szir-

mok. Illetetlen, fehér a világ. Tetőkön, párkányokon, háza-

kon hab-féldomborművek, koszorúslány-selymek, szemle-

sütő, szemérmes csipkék. Menyasszonyfátylak a kirakatok

fölött. Korán hervadt, kedélytelen bérházak arcát ifjúvá

hangolja az átszellemültség, házanyókák hajának kopottsá-

gát tiszteletre méltó ezüst takarja. Egy hirdetőoszlop, mint-

ha bólintott volna, fövege már-már homlokába csúszik. Lát-

ható és észrevétlen egyben, ahogy a város először csak en-

ged, majd hatalmába kerül a szobrászáhítatnak. A lehelet

patyolattisztává és titokzatossá mintázza a köznapi dol-

gokat. Nincs is már köznapi dolog. Szemétládákon legfino-

mabb szálú prém az egyszerű nagytakaró. Cégtáblák betűin

gyöngysorok, gyűrűk a telefonhuzalokon, karperecek a té-

véantennákon. Mérhetetlen és utánozhatatlan, ahogy folt-

sűrű sorjázással szórja ékszereit a megtelepedett varázslat.

Tízemeletes tömbóriások vállára úgy ül, mint honfoglaló

békegalamb, mérges füstök csíkjaira figyelmeztető csomót

köt. Egy csodálatos műhelyben gyémánttá csiszolják a lám-

pák a fényeket: sziporkáznak a közöket ellepő üveglésben.

Földig érő csillár ont villongást: egy hintaszék a játszóté-

ren. Játék az élet körforgása, visszatért a fehérséghez. Csil-

logásból gyúrt labdák angyali üdvözletei a hátakon, s a

nevetés percekig nézi magát az eget-földet betöltő tükörben.

Kristályzik az este, mint aki örömhírt hozhat. Sugárzom

utána én is: ujjongjatok, hegyek, völgyek, síkságok, ihle-

tek. Hull a hó. Ez a tél legszebb mondata.

Napszakok éhsége, 1969 [29-30.]