Izgalmas téma, sok-sok képpel tálalva. Szinte minden jöhet, ami tudományos. Hatti, szumír, urartui kapcsolatok, etruszk--magyar rokonság, a Villanova-kérdés, és így tovább...
Alieni a magyar túl határozószóval rokonítja etruszk tular 'határ' és a tuli 'túloldal, másik rész' kifejezést (pl. i. m. 133., 312. o.). Lásd még: túlnan.
In Mesopotamia, 'kingship came down from heaven', and the Roman state too was at first ruled by a king. Under Tarquinius Priscus (the Old Tarquin), and his two successors, Rome was under the domination of Etruscan kings. Servius Tullius enlarged the city, building new walls. He built the Cloaca Maxima, which drained especially the low-lying Subura, the densely populated area near the Capitoline Hill, and the temple of Jupiter on the Capitol. His successor, Tarquinius Superbus, is thought to have been in close contact with Greece. He consulted the oracle at Delphi over a proposed colony.
Zilch is often found in conjunction with other words. Zilch spurana is an urban magistrate (Subura is a part of Rome, and is originally 'city'). The zilch parchis may be a patrician official. Maru, marniu, and marunuch are associated with the priestly title cepen (cupencus = priest). The zilch eterau or zilch eteraias may be linked with the Egyptian hieroglyph 'heter', two women shaking hands, which means friendship. The link may be more acceptable if one recalls the Greek 'hetairos', comrade. The feminine, hetaira, means in classical Greek a lady who plays a more prominent part in public life than Athenian conservatives thought desirable. Temple prostitutes were a feature of temples in the ancient world. Perhaps the zilch eterau was in charge of the Vestal Virgins.
... the Etruscan word lauchum (king), which bears no resemblance to its Latin equivalent rex, regis (king), but Etr. lucair (to rule) can easily be recognized as a reverse version of Latin regula (rule), the Etr. C represents both the Lat. hard C (k), and Lat. G, cf. Lat. Graecus (Greek), Etr. (Creice)Greek.
Etruscan spur (city) is practically the phonetic reverse of Lat. urbs (city) interestingly the Etruscan quarter of Rome was called Subura. As Lat. urbs is of obscure origin, and the Latin Romans evidently learned the concept of cities from the advanced Etruscans, we must first ask the question ,"where did the Etruscans come by their term for city?". In the eigth century B.C. the first major city in Italy to which the Etruscans were exposedwas the Greek port city of Sybaris, it also became their major trading partner. It is quite possible that Sybaris,which according to Etruscan orthography would be written *Supuru, also became their ultimate designation for city. This scenario would leave Lat. Urbs a second hand borrowing (Sybaris > Suburu> urbis).
A jog realitása: az etruszk vallástól a posztmodern jogelméletekig
Kairosz, Bp., 2005
Ritoók Zsigmond:
„Ami az ókori római jogrend szellemtörténeti hátterét illeti, úgy látom, hogy Szmodis Jenő jelentős új felismerésekkel gazdagítja a kutatást. Véleménye szerint ti. a római jog a szabályokra, előírásokra kínos gonddal ügyelő etruszk vallásosságból magyarázandó: egyedülállósága – szemben a közel-keleti, isteni kinyilatkoztatáson alapuló jogrendszerekkel és szemben a végső elemzésben szintén isteni kinyilatkoztatáson alapuló uralkodói rendelkezésekkel – éppen ebben ragadható meg. E főtétel a további kutatások során bizonyára finomítható vagy éppen finomítandó, de meggyőződésem szerint aligha cáfolható, s összhangban áll az utóbbi évtizedek kutatási eredményeivel, melyek a római kultúrában az etruszk összetevőnek egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítanak. Ezért nagyon kívánatosnak tartanám, hogy a könyv termékeny eszmecserét indítson el.”
Azt is tegyük hozzá, kottyantsuk ki a titkot, hogy az És elzárkózott Alinei válaszának közlésétől. Ez igazi moszkovita vitastílus, Sztálin nyalja a száját. De közzétette a honlapján, most a világ összes nyelvésze olvashatja. Sőt, még Te is.
Ez azért nagyon erős túlzás. Magam is olvastam, és a többi kötet ismeretében nem nevezném hipotézishalmaznak. Biztos vannak egyértelmű hibái, de látjuk majd Pallottino könyvének is a gyengéit.
Miért volna bizonyíték nélkül? Alinei körültekintően adja elő érveit, minden részletét bizonyít is. Még Róna-Tas is azt mondta, kétségtelenül tudományos módszerek állnak a munka mögött.
Egy ember egy nap 70-80 gramm szilárd szerves hulladékot termel. Ebből nagyjából 50 gramm jutott a latrinákba. Róma lakossága a korai császárkorban elérte a 800 000–1 000 000 főt. Ez napi 40–50 000 kg trágyát jelentett! Az olyan méretű csatornák, mint a Cloaca Maxima, természetesen megbirkózhattak volna ezzel a feladattal is, ha a latrinák tartalmát beléjük vezették volna, de a dolog nem működött ilyen egyszerűen.
A pompeji ásatások során tucatjával kerültek elő azok a falra festett vagy karcolt feliratok, amelyekben a háztulajdonosok eltanácsolják a járókelőket attól, hogy házuk mellett végezzék el sürgős dolgukat: „Cacator, cave malum”, vagyis „óvakodj, cacator (azt hiszem, ez a kifejezést nem kell lefordítanom), nehogy bajod essék!!” A polgárok fegyelmezetlenségének nyomait megint csak az aedilisek távolíttatták el a közterekről és utcákról, amikor fölsepertették és lemosatták az utakat. De az igazi gondot nem is a magukról megfeledkezett, a sürgős szükség által gyötört járókelők okozták, hanem a házakon belül termelődő hulladék. Az ásatások ugyanis meglepő eredményre jutottak. Hiába voltak csatornák Rómában és a birodalom legtöbb városában, a házakban lévő latrinák nem csatlakoztak a szennyvízcsatornákhoz. Ennek megértéséhez két dologgal kell tisztában lennünk. Az egyik az, hogy a rómaiak nem ismerték vagy általában nem alkalmazták a vezetékekbe épített bűzelzáró szifonokat. Így az a ház, amely közvetlenül csatlakozott volna az alatta futó csatornába, maga is átható csatornabűzt árasztott volna. A másik szempont azonban még meggondolandóbb. A csatornákban, s ez a meleg mediterrán éghajlaton fokozottan jelentkezik, hidrogénszulfid és metán keletkezik. Nem elég, hogy e gázok súlyos mérgezést okozhatnak, a metán ráadásul rendkívül robbanásveszélyes is. A Kr. u. 4. században élt szónok, Libaniosz be is számol róla, hogy az antiokhiai csatorna tisztítás közben fölrobbant és a levegőbe repült. A hidrogénszulfid pedig a levegővel érintkezve rendkívül maró hatású savat alkot. Így már érthetőbb, hogy miért mondtak le a római polgárok a vízöblítéses WC előnyeiről, noha már a bronzkori Krétán is használtak ilyen rendszerű mellékhelyiséget.
Ha a Kr. u. 79-ben a Vezúv hamuja alá temetett Pompei leleteit összehasonlítjuk a Kr. e. 3. századi római város, Cosa épületeivel, azt a meglepő következtetést vonhatjuk le, hogy a csatornázás és szennyvízelvezetés technikájában e mintegy négyszáz esztendő során gyakorlatilag nem sok változás következett be. A lakóházak mindegyikében volt mellékhelyiség, de a legtöbb esetben a konyhában vagy a konyha mellett fekvő, attól csak többé-kevésbé elválasztott szobácskában. E helyiségnek nem volt ablaka, és semmiféle szellőzéssel nem rendelkezett. A konyhai latrina előnyéül szolgált, hogy a főzés során keletkező szennyvizet közvetlenül bele lehetett önteni, hátrányait azonban fölösleges hangsúlyoznom. A járványveszély igen nagy volt ilyen körülmények között. Arról már nem is beszélve, hogy a WC-papír nem tartozott a római háztartás szokásos kellékei közé, bár Catullus egyik megjegyzése szerint, amelyben egy költőtársa által írt történeti tárgyú versezet sorsáról gúnyolódott, nem is volt tökéletesen ismeretlen. Mindenesetre gyakoribb volt a nyélre erősített szivacs használata. Ez a szokás nem kevésbé lehetett felelős a különféle ragályok kialakulásáért.
A rómaiak a latrinák alatt egyszerű gödröt ástak, amelyből a folyadék elszivárgott, a megmaradt trágyát azonban a stercorariusok, a görög koprologoszok római megfelelői távolították és adták el. Néhány házban a derítő oldalába túlfolyó-vezetéket építettek, amely egyenesen az utcára vezette a fölösleges folyadékot. A Rómában és kikötőjében, Ostiában álló hatalmas bérházak földszintjén voltak a közös illemhelyek. Az egymás mellett elhelyezett ülőkéket semmiféle fal nem választotta el egymástól, s számuk egy-egy épületben húsz körül volt, de kiástak olyan nyilvános latrinát is, ahol egyszerre hatvanan is helyet foglalhattak. A legtöbb esetben itt sem mutatható ki az, hogy ezeket az illemhelyeket bekötötték volna a csatornarendszerbe. Így azután bőven akadt dolguk a trágyagyűjtőknek. A stercorariusok fontos munkájuk során kivételezett helyzetben voltak. Míg Julius Caesar Róma városából kitiltotta napközben az áruszállító szekereket, a trágyagyűjtők kordéi fényes nappal is járhatták az utcákat. A Kr. u. 70-es években egy herculaneumi felirat tanúsága szerint 11 asba került egy szekérnyi trágya eltávolítása. Összehasonlításként érdemes megjegyezni, hogy ugyanebben az időben a közeli Pompeiben 12 sestertius volt egy amforányi a legolcsóbb, és 48 sestertius a legdrágább, a falernumi borból. Minthogy egy sestertius négy ast ért, derék trágyahordónknak legalább négy szekérnyit kellett elszállítania a latrinák hulladékából, ha egy amforányi borral akarta leöblíteni fárasztó munkája során kiszáradt torkát. Mindez azonban még így is tisztes bevételnek számított. Nem csoda, ha az így szerzett jövedelmekből a császár is ki akarta szakítani a maga részét. A római utcákon fölállított vizeletgyűjtő edények tartalmát a cserzővargák használták föl munkájuk során. Vespasianus császár (69–79) megadóztatta az edények tartalmának eladásából származó pénzösszeget. Fia, Titus, aki később szintén Róma uralkodója lett, apja szemére vetette, hogy miféle jövedelemből akar hasznot húzni. A császár állítólag ekkor mondta fiának a sokat idézett aforizmát, hogy a pénznek nincs szaga.
Egy feltehetőleg Kr. e. 3–2. századi itáliai törvényfelirat egy szentélyként használatos barlang tisztaságának védelmét szabályozza. A törvény szerint a barlangba tilos trágyát hordani és holttesteket kitenni. A vétkes büntetése 50 sestertius volt. Egy Kr. e. 1. századi, Róma város határát jelző kőoszlopra pedig azt írták, hogy a városhatáron belül tilos trágyát lerakni és halottat égetni. A felirat alá még külön odapingálta valaki, hogy „jó messzire szállítsd innen a trágyát, ha nem akarsz bajba jutni!” Több hasonló törvényszöveggel találkozunk Rómában a Krisztus előtti századokban. Kicsit meglepő lehet azonban számunkra, hogy e feliratok a trágyahordás és a halottak ügyét egy mondaton belül szabályozzák, azt a látszatot keltve, mintha mindez a hulladékeltávolítás kérdéskörébe tartozott volna a rómaiak szemében. De nem csak ők vélekedtek így. Az Arisztotelész neve alatt fennmaradt Athéni állam is egy pontban említi a trágyahordás szabályozását és az utcán meghalt emberek eltávolítását az asztünomoszok (városfelügyelők) feladatainak részletezésekor. A kegyetlenségig józan realitásérzék az ókori nagyvárosok valós problémáiból táplálkozik. Az utcán lakó hajléktalanok, akik ki tudja, honnan özönlöttek Athénba, Rómába, s ki tudja, miből tengették életüket, az utcán is pusztultak el. Nem volt, aki eltemesse őket, de a tetemek nem heverhettek napokig az utcán. A városi elöljáróknak kellett gondoskodniuk a temetésről, vagyis hivatalos szemszögből nézve az utcák és szentélykörzetek megtisztításáról. Munkájukat természetesen nem mindig tudták kellő hatékonysággal elvégezni, s ez nemcsak olyan kivételes helyzetekben fordult elő, mint Athénban a pestis idején, hanem a békeidőket élő Rómában is, amikor a város már túl nagyra nőtt. Előfordult, hogy csak akkor találtak rá a halottakra, amikor az utcákon nyüzsgő kutyák és madarak már megdézsmálták a tetemeket. Így történhetett meg az a hátborzongató eset is, hogy Vespasianus, még mielőtt császár lett volna, Róma város aediliseként békésen ebédelt, amikor egy kóbor kutya ballagott be az ebédlőterembe, szájában egy félig lerágott emberi kézzel, s a kezet Vespasianus asztala alá ejtette.
A meglepő eseményt Vespasianus barátai jó előjelnek tekintették, mivel a manus (kéz) szó hatalmat is jelentett, s igazuk lett, mivel Róma városának aedilise a későbbiekben valóban a birodalom trónjára ülhetett.
Még ekkoriban, a császárkorban is a természetes vizek elvezetése volt tehát a fontosabb, akárcsak az etruszkok idejében, az épületeket ugyanis nem a lassan csordogáló ürülék, hanem a dombokról alázúduló esővíz moshatta alá
A csatornák tisztításának megszervezése egyébként az aedilisek feladata volt. Erre nemcsak egészségügyi okokból volt szükség, hanem azért is, mert karbantartás hiányában az alagutak idővel beszakadhattak (az elhanyagolt járatokat be kellett volna tömedékelni). Az öt nagy klasszikus jogtudós egyike, a föníciai származású Ulpianus is (akit később a gérdistái gyilkoltak meg) figyelmeztet erre, amikor rámutat, hogy az állandó felügyeletre nemcsak a terjengő bűz miatt van szükség...
A Cloaca Maximát mint a későbbi Róma főcsatornáját a Tarkhuna városából való Priszkosz etruszk király építtette a Kr. e. VI. század elején. A csatorna – egyes szakaszain legalábbis – eredetileg valószínűleg nyitott, azaz fedetlen volt, Plautus canalis szóhasználata erre utalhat. A nagy műszaki tudást igénylő létesítmény kezdetben a mocsaras vidék kiszárítására építhették (az etruszkoknak, mint láttuk, a campaniai mezők felé vezető átkeléshez volt szükségük erre a stratégiai pontra).
A talaj- és esővíz elvezetése mellett később persze a higiéniai szempontok is fontos szerepet játszottak a csatorna üzemeltetésében és karbantartásában, noha a rómaiak még a császárkorban is rendszeresen a házuk elé, az utcára ürítettek.
The Cloaca Maxima drained the Forum and the valleys between the Esquiline, Viminal, and Quirinal hills. According to tradition, it was Tarquinius Priscus who had a canal constructed to drain the forum area and the valleys between the hills. The winding route along its whole course suggests that it was originally a stream flowing through a marshy valley. Walls were built to channel the flow, and it was probably not roofed until after Plautus's day since he referred to it as a canalis. (Despite what Livy says, it wasn't built underground from the very first.) Juvenal called the Suburan section of the sewer the crypta Suburae. Romans used the term crypta for any long, narrow vault, whether wholly or partially below the level of the earth.
The cloaca proper seems to have begun near the northwest corner of the Forum of Augustus in the Argiletum, the street that separated the Forum Romanum and the Subura. It entered the forum between the Curia and the Basilica Aemilia, crossed it at the east end parallel to the vicus Tuscus under the Basilica Julia, and zigzagged through the Velabrum to the Forum Boarium. The outlet of the Cloaca Maxima, or emissarium, was located between the Pons Sublicius and the Pons Aemilius. A map shows the course of the Cloaca Maxima from the Subura through the Forum of Nerva and the Forum Romanum to its effluence into the Tiber. A door leading to the Cloaca Maxima is situated in the eastern stairs of the Basilica Julia at the Roman Forum. Here, you can sometimes hear (and smell) the sewer.
The Cloaca Maxima was well maintained throughout the life of the Roman Empire. The use of different construction materials and various building styles suggests that the sewer system received regular attention. Walls and vaults of cappellaccio suggest the restorations of Sulla; those of Gabine stone, Agrippa. Sections in tufa, travertine, or concrete date from later Imperial times. Some sections had a flat roof while in others it was barrel vaulted. This public work was largely achieved through the use of Etruscan engineers and large amounts of semi-forced labor from the poorer classes of Roman citizens.
It was very expensive to clean and to repair the sewer system. The cost was defrayed partly by the treasury and partly by a tax called the cloacarium. The administration of the sewers was entrusted to the censors under the republic, but under the empire, officers called curatores cloacarum were appointed for that purpose. The emperors used condemned criminals to perform the labor.
Idézet tőlem a Szlovákia történelme topikból (364. hsz.):
„Csak a Kr. e. VII. század végével kezdenek leköltözni a Palatinus és Capitolinus közti völgybe a sárral tapasztott falú kunyhók lakói, miután a Tarkhuna városából származó (nagyatyja, Démaratosz révén negyedrészt görög) etruszk Priszkosz király megkezdi a mocsarak lecsapolásár a Cloaca maxima (=Nagy csatorna) segítségével. Kr. e. 575 körül a nyomorúságos viskókat kőalapozású, vályogtéglából emelt négyszögletes házak váltják fel, s a Forum Romanum a maga döngölt kavicsrétegével a kialakuló államélet központja lesz.”
„Az etruszk műveltségről szólva nem kerülhetjük el, hogy röviden foglalkozzunk Róma alapításával és a római városállam keletkezésével is. Elsőrendű fontosságú kérdések ezek, mert csak a valóságos történelmi helyzet ismeretében mérhetjük fel teljes nagyságában azt a döntő szerepet, amelyet az etruszkok a római műveltség, államszervezet, a vallási kultuszok és a szociális berendezkedés kialakításánál, valamint a nyelv konszolidálódásánál játszottak.
A régészeti és őstörténeti kutatások már évtizedekkel ezelőtt egyértelműen kimutatták, hogy a Romulus-féle hagyomány, amely Róma városának alapítását Kr.e. 753-ra helyezi, nem egyéb, mint késői, a Kr. e. 1. század elején tudatosan véghez vitt történelemhamisítás, amellyel egy csapásra két legyet akartak ütni. A legenda egyrészt azt volt hivatva bizonyítani, hogy az akkoriban már világhatalmi szerepet játszó rómaiak a görögökkel egyenrangú ősiséggel és műveltséggel rendelkeztek; másrészt pedig egyúttal arra is kiválóan alkalmasnak mutatkozott, hogy a kb. 620 és 509 között uralkodott etruszk származású római királyok (Tarquinius Priscus, Servius Tullius és Tarquinius Superbus) elsőrangú szerepét Róma kiépítésében és gazdasági, szociális, politikai, katonai szervezetének kialakításában – amely dolgokat letagadni semmiképpen sem lehetett, mert görög történészek is megemlékeztek róluk – úgy tüntethessék fel, mintha mindazok csupán egy már 150-200 éve fennálló és virágzó városállam életének mintegy szükségszerű fejlődési fokozatait tükröznék, amelyek akkor is bekövetkeztek volna, ha a kérdéses három király történetesen nem etruszk lett volna. Ugyanakkor azonban a jó rómaiaknak arra is volt gondjuk, hogy az említett etruszk királyok uralkodása alatt bekövetkezett eminens fontosságú változások, újítások tekintélyes részét arányosan felosszák az ezek elé beiktatott négy fiktív római király között, hogy ezek is az évszázados normális és fokozatos fejlődés képzetét keltsék. Romulusnak tulajdonították az első állami berendezések létesítését, a szenátus megalapítását, a nép kúriákba való beosztását és a hadsereg megszervezését. Utóda, Numa Pompilius vezette volna be a vallási kultuszokat; a harmadik királyra, Tullus Hostiliusra ruházták Alba Longa lerombolásának dicsőségét s ezzel Róma latiumi hegemóniájának megalapozását; végül Ancus Martius a tengeri hatalom alapjait rakta volna le Ostia megépítésével (l. Propyläen Weltgeschichte IV. köt. 50. old.). Láthatólag az etruszk királyoknak ezek után már nem sok tennivalójuk akadt volna. Mindezzel szemben azonban a régészeti kutatások bebizonyított, hogy a 8–7. században a későbbi Róma területén városról még egyáltalán nem beszélhetünk: ebből az időből csupán kezdetleges falusias településeket találtak a római hét halom némelyikén, amelyek néhány vesszőfonadékból összetákolt, sárral tapasztott, a felszínre alapozás nélkül épített nyomorúságos kunyhóból álltak, a halmok közötti völgyekben pedig lakhatatlan mocsarak terültek el. Majd a 600-as évek végén – azaz Tarquinius Priscus uralkodása kezdetén – egyelőre ugyanilyen primitív épületek jelennek meg a Palatínus és a Capitolinus közti mélyedésben, a későbbi Fórum területén is, vagyis akkor csapolták le a mocsarakat. Valamivel később, kb. 575 táján azután ezek a kunyhók egyszerre eltűntek a völgyből, s gondosan elegyengetett helyükön tudatos tervszerűséggel, döngölt kaviccsal kikövezett tágas szabad teret alakítottak ki: a Fórum elődjét, a már valóban városias Róma központját (l. pl. Bloch 1970, 176. old.) Ugyanebben az időszakban tűnnek fel a már kőalapokra épített, vályogtéglából készült szabályos négyszög alakú házak is. Magyarán a régészeti leletek tanúsága szerint Rómát – mint várost – Tarquinius Priscus etruszk király alapította Kr. e. 575 körül, s ennek következtében ő volt Róma első királya is. Így tehát »...Rómában egyetlen latin király sem uralkodott, hanem azok csupán a késői idők átlátszó kitalálásai« (l. Propyl. Weltgesch. IV. köt. 52. old.).
Róma alapítása kétségkívül azzal függött össze, hogy mellette a Tiberisen gázló volt, s e kényelmes és fontos átkelőhely megerősítése az etruszkok számára szinte önmagától kínálkozott a campaniai gyarmatvárosok felé vezető szárazföldi útvonal biztosítására. De etruszk alapításról árulkodik maga a városnév is: Róma neve etruszk szó, »Ruma« (l. Propyl. Weltgesch. IV. köt. 52. old.).
Mindezen, a szakirodalomban már több évtizede közismert tényekkel szöges ellentétben az iskolakönyvekben, ismeretterjesztő művekben, de még a lexikonokban és az összefoglaló jellegű tudományos munkákban is mind a mai napig világszerte a Romulus-féle városalapítási mondát találjuk, a fiktív 753-as dátummal, sőt többnyire még ezt is egy-két évszázaddal megtoldva, s a fentebb említett nyomorúságos kunyhókat, amelyek pl. a Palatínus dombon a 9. századig visszakövethetők, úgy értelmezve, mintha azok feltűnésével kezdődne Róma városának (!) története (vö. pl. Brockhaus Enzyklopädie 1973, 16. köt. 61. old.) – Türelmes olvasóink számára ilyesmi már nem jelenthet meglepetést, elvégre a rómaiak indogermánok voltak, az etruszkok pedig nem.”
Azt is kotyogjuk ki, hogy Szilágyi János György élesen elítélte, és tudománytalannak tartja Marco A. etruszk-magyar rokonítását, és a pesti Olasz Kulturintézet vezetőjének levelet írt, rosszallva, hogy az intézményben ez a Marco tudománytalan nézeteit előadásban ismertette. (Csak, hogy kerekedjen a kép.)
Zászlós-Zsóka György
Szmodis Jenő
Tóth Zsigmond
A Cloaca Maximát mint a későbbi Róma főcsatornáját a Tarkhuna városából való Priszkosz etruszk király építtette a Kr. e. VI. század elején. A csatorna – egyes szakaszain legalábbis – eredetileg valószínűleg nyitott, azaz fedetlen volt, Plautus canalis szóhasználata erre utalhat. A nagy műszaki tudást igénylő létesítmény kezdetben a mocsaras vidék kiszárítására építhették (az etruszkoknak, mint láttuk, a campaniai mezők felé vezető átkeléshez volt szükségük erre a stratégiai pontra).
Buróné Benedekfy Ágnes
