Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Mikor szélvész veri el a megfülledt meleget S a világra hirtelen rámordulnak az egek, A riadt fák föld alá dugnák cifra ágaik S már pergő jég öldösi a fáknak virágait, Higgy a csodában!
Mikor tikkadt éjszaka fú csöndet a falura, A szérűn asztagban áll és álmodik a búza, S álmában a láng piros kísértetként föllobog, Döng a harang s locsogó hordóval szekér robog, Higgy a csodában!
Mikor megjajdul a föld,repedeznek a falak És a padlót ingani érzed lábaid alatt, Halálravált asszonyod fut az alvó gyermekért S emberhangon sír lovad,mert fél és nem tudja mért, Higgy a csodában!
Mikor baljós üstökös gyúl az égen s ránkmutat, A küzdők kettétörik és eldobják kardjukat, Ürgelyukba súgja a költő utolsó dalát És nyögi a régi nép új urak diadalát, Higgy a csodában!
Nem fájt? Figyelsz egyáltalán? Nem figyeltem. Néztem hanyatt a kanapén, hogy süt át a fény a színes karikákon: mint egy templomban, sárga, kék, piros ólomüveg: lakásban ilyet sose láttam. Sietni kellett, ötre jött az anyja. Letolt gatyában ugrált ki utánam, a kádban guggoltam, ő a csaphoz állt. Szerintem klassz. Reggelenként a legszebb. Tizenhat voltam, eltelt még tizenhat, mellettem állt a piros hetesen: … az ólomüveg, tudod, az ebédlő és a nappali közt, azt ugye meghagytátok? … dehogy hagytuk. Azt még apám csinálta, színes dossziék a két ablak között, a vállalattól hozta haza őket… … én most leszállok, metróval megyek. Mért lepleződnek le mindig a csodák. Mikulás. Gólya, Most meg ez.
Most az jutott eszembe hogy a télen még mondani akartam valamit. Talán csak azt hogy ne félj egy napon meglásd mégiscsak kitavaszodik. S még az jutott eszembe most szívem hogy egymásnak mi tán sosem hazudtunk csupán egyikünk sem tudott soha bár egyetlenegy olyan igazságot ami az lett volna a másiknak is.
2
Most pedig az jutott eszembe drágám hogy egy verset készültem írni néked — mióta már! — de valamiképp mindig elmaradt. Igen verset készültem írni arról hogy — bármi történt is — tudod a végén tudod a dolgok végén egy napon (majd ott a fontoskodó gyászmenetben) mégis csupán ketten leszünk akik pontosan fogjuk tudni hogy ki is hogy tulajdonképp ki is volt a másik?
3
S még az: ha van úgy hogy nem te vagy az eszembe olyankor én már semmire sem gondolok.
tán nefelejcset faljon a keselyű? hát mit akartok a sakáltól s a farkastól, hogy bőréből kibújjon? hogy a saját fogát kihúzza? mi nem tetszik nektek a politikusokon és pápafajzatokon, mit néztek ostobán ágyneműtökről a hazug képernyőkre?
hát ki varr a tábornok nadrágjára vércsíkot? és ki boncol kappant az uzsorásnak? ki tűzi korgó bendőjére büszkén a pléhkeresztet? és ki veszi el a borravalót, ezüstpénzt, bűndíjat? sok a meglopott, kevés a tolvaj; hát a plecsnit ki tűzi fel, s hazugság után ki sóvárog?
nézzetek csak tükörbe: gyáván óvjátok irhátokat a valótól; tagadjátok a tanulást, átjátszva farkasoknak a gondolkodást. orrkarikátok legdrágább díszetek: nem elég ostoba csalásunk, sem elég olcsó a vigaszunk, sőt még túl jámbor is nektek minden zsarolásunk.
ti, bárányok, a hozzátok hasonló varjak nővérei vagytok: elvakítjátok egymást. fivéri szövetség él a farkasok közt: falkákban járnak.
éljenek a rablók; ti ki az erőszaknak fel is kínálkoztok, bújjatok lustán szolgaágyba, nyögdécselve hazudtok még. széttépünk mindnyájatokat. nem változtattok a világon.
A várva várt nagy csodák, többnyire – mire beteljesednek – elvesztik gyöngéd hamvasságukat; fénylő, pikkelyes felhámjukat levedlik, akár a kígyóbőrt, és nem marad más, csak a test laza csontozata, véres húsa, zsigerei,- aztán a jóllakottság lomha virágai kifakadnak – közönyös füst- virágok – és az “ennyi csupán az egész” görcsös kérdőjele ? kunkorodik fel egy keserves ásításban. De áldottak a hétköznapi csodák, a váratlanok, a gyermekiek. Egy idegen asszony fagylaltot vesz neked, az idegen kölyöknek, s mire megköszönnéd, eltűnik a tömegben; fejed fölé hajlik egy katona-orvos: azt mondja, beteg vagy, pedig, tudja, pihenni vágysz csak; feléd röppen egy lány, és nyomban elszáll, csak annyit kér, ne felejtsd el őt soha… Az áldott kis csodák holdjai békén elúsznak előtted; s ami a lélekben marad, az már csupa csend, vagy fényes duruzsolás, gyöngéd hullámverése apályos tengereknek. Mert szép a szenvedélyek villámló vihara, de még szebb embernek maradni vonzások és féltések hullám-tajtéka fölött, hálát adva a jóért, amit csak önmagunkkal tudtunk viszonozni, önmagunkkal: gyermeki vágyainkig lemeztelenítve: egy elkésett köszönő mosolyban, sóhajban, kézfogásban… – míg emlékké szilárdult a mámor, mint a kristály, hogy tűhegyére holnapunkat felépítsük megint, mint rádió-adót ringó talapzatára; hadd szórja szét a hanggá duzzasztható hullámokat: – Élek még, itt vagyok, és újjászületek naponként! És: – el ne hagyjatok, én is veletek maradok örökre.
Fény, fény, napfoltok, illatozó színek, szívem helyén - ahogy szokás - virág. - Még most az egyszer mindent megbocsátok, de ezután már javulj meg, világ!
Csak zengedezett halkan a tücsök. Egyszer elhallgatott. Úgy éreztem: a hideg holdvilágban Egy pillanatra minden megfagyott. Elállott a mindenség szívverése A kis éjféli dalnok szünetén.
A vers nem vallomás csak alkotás mindenkinek szól és senkinek sem teneked is és teneked sem üzenet sem és rejtelem sem nem csábítás nem ámítás nem rábeszélés nem kibeszélés nem akar semmit csak ezt a semmit nem kell komolyan venned s nem lehet félretenned nem szabad zokon venned s nem kéri rokonszenved nem lehet szaván fognod s nem lehet megtagadnod nem is kell rá felelned csak nem lehet feledned virág mit bárki leszakít de amiből kinyílt a vágy a mag azért te vagy
Mint kávés csésze alján sűrű zacc, hiába kergetlek el: megmaradsz. Vagy túl hangos rockkoncertek után a fülcsengés -- némán tátog a száj. Levágott láb után a fantomfájdalom, mindig ott sétálsz a másik oldalon. Illatodtól, lomha hónapok, ha múlnak, a lusta izmok, vágyak megvadulnak. Egy hajszálad a kényes porcicák között. Te ott leszel, bárhová költözök.
avagy praktikus tanácsok azoknak, akik teljesen hülyék, viszont gyors megoldást keresnek a földkerekség mindenkori problémáira
Elég egyszerű.
Kell hozzá egy kés. Nem egy ilyen virtuális, hanem igazi. Nem is nagy kés, közepes. Bicsak. Akármekkora.
Ez is jó lesz, na tessék. Biztos menni fog.
Éle legyen, hegye legyen, apró kis recék.
Levágod az egyik ujjad, ez a minimum.
Ne így, hogy csak huzigálod: nekikészülsz, durrbele.
Úgy. Látod, megy ez.
Most még kicsit érzékeny, de nem vagy már gyerek. Leitatod, átkötözöd, ha már ez a mániád.
Nem egy olyan túl nagy tétel, mit vagy úgy oda. Jó helye lesz, ne izélj.
Felajánlod a civileknek.
Nem hogy csak úgy felajánlod, elviszed. Becsöngetsz, jöttél. Beleteszed a dobozukba. Sok szép munkát, így meg úgy, neked az öröm.
Hazabaktatsz, sutty, lekapsz egy másikat.
Rákellenes Alapítvány, nincs mit mondani. Hetek, napok, órák, pedig mennyi minden lenne még.
Keriapa, Bözsimama, na ugye.
Levágod a lábfejed, romák. Nem megy mindig elsőre, de ne legyél nyuszi. Mit szólnál, ha azt mondanák rád, hogy ez meg az. Az ilyennek énszerintem senki sem örül.
A másik lábad tőből kéne, ott van mondjuk Ózd. Kinn ülnek a gyárudvaron, hegyezik az ujjukat.
Egyik füled, másik füled, de szép ötlet, hallgass ide, kettő együtt lehetne a földönfutó kurdoké.
Hánykolódnak jobbra-balra, pedig amúgy jó fejek.
Mit bámulsz a szemeddel, az egyébként se arra van, hogy bámulj.
Bámuljon a világba, akinek nincs szíve.
Meglátod majd, könnyen kijön, nem is az a probléma, csak attól olyan macerás, hogy nehéz úgy, hogy egybe.
A kés hegyével mögé kerülsz, elmetszed a szálakat, és ha mondjuk nem hunyorogsz szánt szándékkal, akkor szinte egy-kettőre kész.
Tapintásra persze olyan semmiségnek tűnik, de a szegény tiszacsunyi árvízkárosultak azért fognak neki örülni, ne félj.
A melleidre ott vannak a bántalmazott nők.
Számra persze nem tudom, de mondjuk billió.
Én például nem bírnám ki, amit azok kibírnak. Olyan is van köztük, akit duplán ver a sors.
Na de azért ne szomorkodj, jön még a java.
Addig jó, míg könnyű szívvel adni tud az ember.
A fél vesédhez úgy jutsz hozzá, ha itt lenn, az oldaladon vágsz egy nagy lyukat.
Ne kaszabolj eszed nélkül, úgy oldd meg, hogy bármerre jársz, bármit csinálsz,
buszon, liftben, irodában
percek alatt hozzáférj az életfontosságú szerveidhez.
Egy darab máj jó esetben nem csak egy csöpp csecsemőt, de egy egész válságzónát kihúzhat a szarból.
Persze itt már az is van, hogy tilos közben enni.
Inni is, mert inni jó. Tévét nézni pláne. Csókolózni, ringatózni, keresztpántos MANGO-topot venni hosszas vívódások árán a Mammutban. Bejárni a fél várost egy eper ízű kondomért.
Akinek ez belefér, az attól fogva kiteheti nekem a belét.
Az egy komplett Eva Braun, és fogadok, hogy jódolgában azt se tudja, hol áll a feje.
És fogalma sincs, mi a bánat.
Hogy a puszta számok mögött hol bújik meg itt-ott az arány.
Hogy hány bonbon Ferrero Rocher-ra jut hány tonnaszám gyengített urán.
Az ilyen ember olykor még a kukában is csak a saját maga hasznát keresi.
Aki meg egy Pál apostol, tegyük fel -- de nem muszáj! csak az a lényeg, körülbelül tudja mi a szeretet --, neki csak a szíve diktál, azt diktálja: pam-param.
Ugrik önként, és dalol, vagy nem dalol, mert dolga van, és nem izél, hogy szar az élet, odalép, és lehajol, és mankó helyett kezet nyújt a világvégi halott ember végtaghiányos kicsi gyerekének.
Mondd el nekem, miért nem vagy idegen, mozdulataid honnan ismerem, miért tudom rólad, amit még te sem? Mondd, meddig tűröd azt, hogy olvasom, mit ír a ránc tűnődő arcodon, hogy szótlanságod értem, hallgatom? Tanulod-e mi az, amitől félek, hol nyitott ajtót testemen a lélek, mit mondanék, amikor nem beszélek? Végül csak annyit: vigyázol-e rám, ha nem jut már eszembe a szezám, leszel-e testvérem, anyám, apám? Tudod-e, amit én nem tudhatok, amiről holdtöltekor álmodok, emlékszel-e, ha el vagyok feledve, s velem vagy-e, amikor nem vagyok? Álmomban, egyszer, súgva-settenkedve eljössz-e velem sétálni a csendbe, és engeded-e majd, ha megfagyok, hogy eltemessenek a tenyeredbe?
Kár elrontani, kár, buta kis életünket, úgyis ritka az ünnep, úgyis jön a halál. Mind, ami konc, ami érdem, ami lehet, be kicsi! Maga az ember, ahogy van, túl hitvány valami.
Sír bennünk az igaz szív s éppúgy sír a komisz; kár, hogy túl sokat ártunk fölöslegesen is. Pénz, hiúság, becsület: mind szánalmas csatatér, s csábít a szó, hogy a lélek nyugalma többet ér.
Csábít a szó, de a béke ahogy jön, megy is a perccel; (könnyű annak, aki helyett más a gazember!) Tűnik a perc, s az örök föld bestiái miatt meggyűlöljük az égi prédikátorokat.
Kár elrontani, mégis rontjuk az életünket, pedig ritka az ünnep s úgy is jön a halál. Küzdünk, sírva, vagy árván, mint kit a cél megunt, s mindegy a cél, az eszközökért együtt lakolunk.
Kiváló érzékkel tudunk az ünnepnapokból szürkét csinálni Kamupipőkévé és Spermahajderré válni Zokszó nélkül elnézzük egymás könnyét és büszkén gázolunk át kedvesünk már amúgy is megtépázott önérzetén Némák tudunk lenni mikor szólni kellene Ölelést provokálni ha a másik fáradt és jól időzített szóbombát hajítunk a védtelenre észre sem véve hogy békétlen és lázad Szemrebbenés nélkül lapozunk át szívből szóló verseken Gyakorlottan lépünk át kisiklott terveken Reggel a tükörben elnézőn bámuljuk arcunk és ebben a dermedt csendben naponta feléljük egymás életét
Jó esetben ritkán kell szóba állnom szeretteimmel. Megvisel, hogy kérdéseikre csak hazugságokkal felelhetek. Tanácsaik nélkül egyre jobban bízom abban, hogy majd mint a vadludakat, délre visz az ösztön, bár igazán nem tudom. Hol van az a dél? Szavaimat kevésre tartom, pedig ezen a vidéken még ma is mesélik, a fény úgy lett: csak egy szót szólt valaki. Én persze beszélhetek, amit akarok, nem lesz világosság. Idáig jutottam: néha azt mondom, van kiút, és ettől mintha lenne. Persze nincs. Ez egyszerűen nem így működik. Pedig el tudnék szakadni bármitől, jó esetben egy-két szóval elengedem a fényt is. Halogatni kéne ezt, mert például az őszt megírni könnyű. Olyankor bármihez hasonlítható bármi. Vagy csak nekem mindenem. De most tavasz van. Ilyenkor, jó esetben, mindig egy kicsit hosszabbak lesznek az éjszakák, mint a félelem.
Ágyamban fekszem este. Az órából kihulló nagy, hosszú perceket az ujjaimra sodrom, s amíg ringat az ágyam s lágyan ringat a sodrony, eszembe jut, hogy minden vágyak íze múló.
Az ablak nyitva áll s az acélos messzeségből tompán fölsír és búgva egy-egy távol vonat s a búgás elhal, mint az éjbe az alkonyat és újra fölsír, mint az emlék szava régről.
Aludni nem tudok, a fütty, a kürt kisért, elröppent már az angyal is, ki lenne őröm, kínzó és forró ráncok gyűrődnek lepedőmön s izzadt karom kitárom, kinyúl a semmiért.
Sötétben áll az erkély és hűs eső szemerkél, alszik a rózsagömb is a vékony, csonka póznán s elgondolkodom: ha most csöndesen kilópóznám s rózsát szednék csokorba, többet százezernél...
Vagy csak ezret, csak százat, vagy csak huszat, tizet s a szúró tüskeszárat ujjaimba ásva, rohannék boldogan ki a füttyös állomásra s lobogtatnám a csokrot, a rózsát, a tizet.
S a búgó fütty közelről harsogna, tépne, fájna s a füstös vén kapú, a jövőknek boldog ív, kiengedne a vöröslámpás lokomotiv robogna be robajjal, zörögve és zihálva.
És mindenkinek jönne anyja, vagy nővére, vagy kedvese s míg fölsír sok-sok örömsikoly, úgy állnék, mint kinek a szíve vére foly s a csokrot szerteszornám a perron bús kövére.
Én nem futok. Nincs mért. Nem kápráztat a pálma-ág. Útszélen; árokparton, A versenyen kívül Szedem a novemberi ibolyát. Én nem futok, Távol a sértő zajtól, bántó fénytől A Janus-arcú dicsőségtől, Rendezgetem csokorba ibolyámat, Ha valakit tarlómra fúj a szél, A vágy, a nyugtalanság, vagy a bánat: Más virág híján, mutatom neki Novemberben kinyílott ibolyámat. Ha kell: jó, ha nem: békesség neki. Én nem futok. Én nem akarok senkit utolérni. Nem hatalomért, csak egy morzsa szívért Vágyom a virágomat kicserélni.
Uram, ha megfacsarsz, miként egy citromot, ha néha bérbe adsz, mint régi birtokot, ha álmokkal zavarsz és angyalodat küldöd, hogy ágyam széléről fülembe súgja: "züllött!", Uram, ha megvonod kéken az ereket, ha bambaságot adsz, munkát, vagy gyereket, ha elrontod a nap értékesebb felét, s én direkt nem teszek egy lépést sem feléd, ha válasz nélkül küldöd rám az éjfelet, mi más marad nekem, mint hogy szeresselek?
