Jó reggelt, szép napot, kellemes hétvégét kívánnok!:-)
********
Pilinszky János
Elég
A teremtés bármilyen széles, ólnál is szűkösebb. Innét odáig. Kő, fa, ház. Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem.
És mégis olykor belép valaki és ami van, hirtelenűl kitárúl. Elég egy arc látványa, egy jelenlét, s a tapéták vérezni kezdenek.
Elég, igen, egy kéz elég amint megkeveri a kávét, vagy ahogy „visszavonúl a bemutatkozásból”, elég, hogy elfeledjük a helyet, a levegőtlen ablaksort, igen, hogy visszatérve éjszaka szobánkba elfogadjuk az elfogadhatatlant.
A vonzás törvénye széles körben használt ezoterikus fogalom. Alapelve, hogy minden gondolat rezgéseket bocsát ki és a hasonló a hasonlót vonzza.
A vonzás törvénye egyszerűen megfogalmazva: minden gondolat valósággá válik. Azt a dolgot, amelyre gondolsz – legyen az akár jó, vagy akár rossz – vonzod magadhoz, és így elérheted. Ha az ember túl sokat gondol rosszra, akkor gyakrabban történnek vele rossz dolgok, ezért jó, ha pozitívan gondolkodunk, mivel a jó dolgokat ugyanúgy magunkhoz vonzhatjuk, mint a rosszakat.
Ó, virrasztások évszaka! Vastagon fog a tinta, zordul. A rozsdalevü éjszaka már hatkor a kertekre csordul: Reves fák nyirka folydogál s te arra gondolsz: mennyi éved van hátra még? Jaj meg-megáll a láb, mert fél, hogy sírba téved.
Volt emberek. Ha nincsenek is, vannak még. Csodák. Nem téve semmit, nem akarva semmit, hatnak tovább. Futók között titokzatos megállók. A mély sötét vízekbe néma, lassú hálók. Képek, már megmeredtek és örökre szépek.
Alkonybibor; sötétlő cipruságon a nyugvó nap mosolygó fénye reszket... Valaki jön, mély gyászban, haloványon, és néz, csak néz, néz egy ledőlt keresztet.
...Sötét az éj, csupán a hold világit, csalogány szól a bokrok rejtekében... Éjfélt ütött. - Susogás, - jő a másik... S átöleli halványan, hófehéren...
1932-ben egy fiatal németországban élő fiatal lány, Margaret Schwarzkoph szállt meg a Frye házban. Amíg Margaret sikeresen elmenekült az egyre fokozódó zavargások elől az Egyesült Államokba, addig beteg édesanyja Németországban maradt, így amikor nem sokkal ezután meghalt, Margaret nem tudott elbúcsúzni tőle.
A lány gyásza mélyen megérintette Frye lelkét, aki pontosan tudta, milyen érzés örökre elveszíteni egy édesanyát. Ekkor vetette papírra élete első és egyben utolsó költeményét
Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk, a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk, olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép, végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain, tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy, hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán ajtó mellett, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk, ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán, ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.
Kellemes délutánt kívánok a borongós idő ellenére is!:-)
*********
Weöres Sándor
ARS POETICA
Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat. Ne folyton-változótól reméld a dicsőséget: bár csillog, néki sincsen, hát honnan adna néked? Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat s aki feléje fordul, egy percig benne éghet.
Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged. Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti: vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet, szolgálj a géniusznak, add néki emberséged, mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi.
Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket: táplálnak, melengetnek valahány világévet s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak, a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet, társukként megölelnek és megint messze szállnak.
A vers a lélek pancsolása hangban, fényben, ízlelésben, tapintásban. A vers önkitárulkozás, önkifejezés, az Én árnyalatinak fölvillantása. A vers ünnep a hétköznapokban, képzeletbeli utazás szavak szárnyán vagy a csönd fedélzetén. A vers tükõr, melybe ha belenézek (beleolvasok), meglátom
önmagam, és önmagamban a gyarlóság mellett a magasztosat,
vagyis az örök emberit. A vers repülésvagy éppen zuhanás: magasság és mélység érintése. A vers a Vágyak, álmok, benyomások, érzések, érzelmek, gondolatok ki- futópályája. A vers a szó és a szavakon túli, a szavak mögötti végtelen és kiszolgálta- tott világ. A vers áldás és átok,
Kegyelem és kárhozat, menny és pokol, az ellentétek békés egymásba csitulása.
A vers a felnőtt lélek gyermekien tiszta és őszinte játéka:
Barátom, ki azt mondod, ismersz engem, nézd meg a szobámat: nincsenek benne díszek, miket magam választottam; nyisd ki szekrényemet: benn semmi jellemzőt sem találsz.
Kedvesem és kutyám ismeri simogatásom, de engem egyik sem ismer. Ócska hangszerem rég megszokta kezem dombját-völgyét, de ő sem tud mesélni rólam.
Pedig nem rejtőzöm - csak igazából nem vagyok. Cselekszem és szenvedek, mint a többi, de legbenső mivoltom maga a nemlét.
Barátom, nincs semmi titkom. Átlátszó vagyok, mint az üveg - épp ezért miként képzelheted, hogy te látsz engem?
Az utak, melyeket nem járunk, az utak, melyek bennünk maradnak, azok is vezetnek, számolatlanul, valahová. A szavak, melyeket nem ejtünk ki, a szavak, melyek bennünk maradnak, azok is föltárják lényünket, maradéktalan. A csaták, melyeket nem vívunk meg, a csaták, melyek bennünk maradnak, azok is bővítik bennünk titkon a hazát. A magvak, amelyeket nem vetünk el, a magvak, melyek bennünk maradnak, azok is megsokszorozzák, végtelenül, az életet. A halál, melybe nem halunk bele, a halál, mely bennünk marad, az is mélyíti bennünk a hallgatást. És mindenütt, mindenbe gyökeret ereszt a vers.
*
A VERS (Poezia)
A villám sem él sokáig fényében magányosan, csupán addig, míg elérhet felhőtől az első fáig, mellyel egyesülni vágyik. A vers maga is olyan. Fényében magányosan addig él, ameddig élhet, felhőtől elér a fáig, indul tőlem, s meglel téged.
– Mindaz, mi itt áll körbe-körbe, már mind-mind élt az emberekbe, mert látta mind az elődök szeme. – Erről beszélt minap egy berkenye… Nem értettem… Dadogva álltam… – Ő él tovább, vagy én a halálban? –
Szobámban fehér a reggel, mint holdfényben halak hasa… Öt fehér fal táncol körül s akár a bárkát, most a hajnal taván viszik meszelt szobám e szárnyas, lélegző falak, mint törékeny kagylót a monda hajdan – tengerén, amelyen jártam… Viszik a szirtek és gesztenyék fölött, melyek közt élek…
Aki a kék s a mély rózsáit laktam és testvért leltem vízben, halakban, fölhoztam ezt a nagy követ… – Minek őrölne ott? – Karókkal, fénnyel és hinárral így az ég és világunk tükre, víz, a csillagokkal körül-ússzák és asztalom kő-partjain új ábrák szárnya új szótár szirmait lapozza! – De azt ki mondja ki? – amelybe fölépül majd a rendje, verse és elénk áll, mint e kő, amelyet onnan, pincénk elé a fényes hullámokból hoztam.
Szép napot, kellemes hétvégét kívánok Mindenkinek!:-)
Tegnap be sem tudtam lépni. Később olvastam, hogy karbantartás volt.
********
Reményik Sándor
"Tündérfok"
Az életednek van egy titkos csúcsa, Mely rejtve őrzi boldogságod, Egy sziklafok, ahonnan Te az élet Töretlen teljességét látod, Hol imádkoznál hosszan, térdenállva, Mert onnan végtelen a panoráma.
Az életednek van egy titkos csúcsa Köröskörül őserdő, ősbozót - Keresztül-kasul vágtató csapások, A sok hamistól nem látni a jót, Isten előre ment, a csúcson vár be - Csak az a kérdés, hogy odatalálsz-e?
Az életednek van egy titkos csúcsa, Hová a mélyből kibukkan fejed S a szépség minden gazdagsága, fénye Megáldja két csodálkozó szemed, Hol tiszta vagy, mint kristálypatakok S megnyitod szíved, mint egy ablakot.
Az életednek van egy titkos csúcsa, Vezetnek hozzá szent véletlenek, Jaj, hogy leszállni kell, jaj, hogy nem adhatsz A pillanatnak örökéletet! S botlasz újra sok rögös, buta úton. -
Mikor a zene az álom hullámjátéka után elűzi tündér alakzatait s kardot ránt és szuronyok rohama csattog, óh, amikor egyszerre száz torkán felüvölt a fantasztikus gép-fenevad: háboru, háboru önti szivembe a vérét, szárnyas lobogók tűzvésze röpít, tűz, sortűz, millió robbanás veti szét fáradt testemet s lelkem, ez a halnivágyó gyáva kis akarat, ugy ég el ezer fájdalom önkínzó kéjében, a hangok szikrázó tusakodásaiban, mint egy remegő állat, ki a rágyúlt erdő lángpalotáiból nem tud menekűlni s iszonyodó kínok közt is csontjáig érzi a megsemmisülés kimondhatatlan gyönyörét.
ismerem magamat tudom mit beszélek ha köszönöm százszor mit ezerszer bántam hogy csak félbe-szerbe teljesül az élet és te megmaradtál álmom birtokában
azt hogy bántottalak volna tudhatom jól hiszen erős vagyok alakító kezű az emberben annyi beste árnyék tombol néha még nem ütni sem olyan egyszerű
volt-e? nem is volt hely más életnek bennem mellettem is alig míg tartott küzdelmem a parancs az volt hogy önmagam kell lennem no hát: magam vagyok minden értelemben
