Nagyon érdekes és tanulságos volt olvasni a Rolling Stones-fanek homepage-ét. Nem akarok "ellenlábaskodni", vagy fölemlegetni holmi ostoba "Beatles kontra RS" vitát (mellesleg ez a vita nem, vagy legföljebb RS-oldalról létezik), mindenesetre azt javaslom: nyissunk mi is itt egy oldalt, azaz írjon mindenki, aki vonzalmat érez a Történelem Legnagyobb Zenekara, a BEATLES iránt! Kicserélhetnénk egymással a véleményünket, információinkat stb. Profi rajongók, figyelem! Máris a figyelmetekbe ajánlok egy hasznos weboldalt: www.rarebeatles.com
Meg hát az utolsó hármat leszámítva a Beatles-kislemezek is eredetileg monók voltak, utóbb, a válogatáslemezeknél terjedtek el a kislemezdalok sztereó mixei, de pl. a Paperback Writer refrénjében a visszhang csak a mono mixben hallható, vagy mondjuk - bár ez nem mixfüggő - a Help! kislemezváltozata is egy helyen eltér a dalszövegben, abból is tudtommal csak a mono változat létezik.
Köszi, akkor valahogyan leszedem a mono Revolvert.
Az elmúlt napokban átértékeltem a véleményemet (tehát, hogy "egy verzió szóljon jól és ennyi") és nagyon kíváncsi lettem a mono mixekre.
Egyrészt az autentikusságuk miatt, másrészt meg mert így friss füllel hallhatom újra az ezerszer hallott dalokat és ez nem rossz dolog ennyi évtized után. :)
(Nyilván erre a Giles-mixek is alkalmasak, de pont a Revolvernél tök jó, hogy van még hova nyúlni az ő mixe és az eredeti sztereó mixen túl is.)
Én az amerikai albumokból a Capitol-boxokat szoktam hallgatni, azokon az eredeti amerikai mix van, és bizony a korai felvételek sztereóban nemegyszer ütősebbek, mint az akkori angol sztereó mixek. Kár, hogy az U.S. Albumsra aztán nem ezeket, hanem a 2009-es remastereket tették.
Az új remixekből eddig is szerintem Sgt. Pepper a legjobb, valóban leginkább azért, mert kvázi "hozzáigazították" a monóhoz, és pl. a She's Leaving Home-ot visszaállították az eredeti sebességre. Az új Fehér Album se szól rosszul, azért nem, mert szerintem ott az eredeti mixnél csak jobbat lehetett csinálni, viszont az új mixben olyan tónusok is bejönnek, amelyek eredetileg nem voltak jelen, azaz valószínűleg távol esik az együttes által elképzelt hangzástól. Az Abbey Road szerintem egyes helyeken rosszabb lett (pl. The End), a Let It Be-nek meg a bónusztackek az erősségei, noha a Get Back mint LP ebben a formában tényleg jobb, hogy nem jelent meg, a Let It Be szerintem jobb lett nála. A Revolverben pedig tényleg a mono a legütősebb mindmáig.
Nekem sem tetszik az "új" Revolver. Nagyon zavaróan belenyúltak a hangképbe, idegen az egész.
Eleve nem vagyok rajongója a folyamatos újramixeléseknek. Egy együttes ahogy annak idején megcsinálta a lemezt, azzal a hangzással barátkozzunk meg. A technika fejlődésének köszönhetően mindig lehet jobbat és jobbat, vagy inkább tetszetősebbet csinálni, aminek végül már semmi köze nem lesz az eredeti (ahhoz inkább hűen igyekvő) hangzáshoz. Persze üzleti szempontból ki lehet használni a Beatles iránti rajongást, és lehet újra, és újra nyúzni azt a bőrt...
"A Peppers kapcsán kb. az elmúlt 20 évben számtalan helyen lehetett arról olvasni, hogy a mono mix az "igazi" és a sztereó mennyire összecsapott."
Erről eszembe jutott valami, amit talán nem is lehet megfogalmazni úgy, hogy ne hangozzon hülyén.
A '90-es években szocializálódtam, mint zenehallgató (is).
Sosem voltam se vájtfülű, se gyűjtő, de ahhoz máig ragaszkodom, hogy a kedvenc zenéim gyári CD-n a polcomon legyenek. Magyarán EGY jól szóló változat mindenképp kell belőlük. A jó dalokon túl az egyetlen kritériumom, hogy szóljon jól, pontosabban úgy szóljon, hogy szívesen hallgassam.
A '90-es években, amennyire erre ráláttam tizenéves fejjel: volt "A" lemez és "ennyi". Átlag 12 dal CD/MC.
Esetleg 1-2 plusz dal a méregdrága import japán kiadáson.
Ehhez képest ma ilyen-olyan-amolyan deluxe verziók.
Oké, ez meddig művészi törekvés és honnantól kiadói?
A bónuszdal miért bónusz és miért épp AZ a bónusz?
('95-ben megkaptam a Voodoo Lounge c. Stones-lemezt, aztán 9 évig sóvárogtam a CD-bónuszra. Amikor megvettem, kiderült, hogy egy teljesen semmilyen dal -egyből világos lett, miért nem a lemez része- jól agyon is csapja a kazettán még záró zseniális Thru And Thru által teremtett hangulatot. Az ilyen bónuszdaloknak mi értelme? Csak hogy legyen?)
Persze a Beatles idején még rosszabb volt a helyzet: angol verzió, mindent mindennel összekutyuló amerikai változat (csináljunk két lemezből és 1-2 single-ből három LP-t... nagyon örülök, hogy a White Albumot már elkerülte ez a sors. Persze már a Peppert is, de az közel sem annyira "szívem csücske" album mint a WA), külön mono és stereo mix...
Én meg szinte igénytelennek érzem magam, hogy elvagyok a sztereó CD-kiadással és úgy érzem, hogy valamiről lemaradok, ha kihagyom a mono mixeket - miközben nincs hiányérzetem sem (hiszen én egész mostanáig azt sem tudtam, hogy a Pepper mixszel bármi "baj" volna...), holott tudom, hogy a Beatles azokat hagyta jóvá.
Viszont amit nem értek: miért tér el egymástól a kettő a hangzáson túl is? Gondolok itt arra, hogy sokszor hosszabb/rövidebb a másik változat, plusz vokál/hangszer hallható benne vagy épp nem...
Miért variáltak és nem csak annyi történt, hogy az egyik kiadás monóban szól, a másik nem?
Biztos totál földhözragadt gondolkodás, de nekem, akinek az egyetlen elvárása egy album bármely kiadása felé, hogy "tetsszenek a dalok és a hangzás", sokkal egyszerűbb lenne ha volna "AZ" album egy verzióban és kész. Úgy értem, ha azt mondom, hogy a kedvenc U2 lemezem az Achtung Baby az egy egyértelmű dolog, nincs kérdés.
Nade ha azt mondom, hogy a kedvenc Beatles-lemezem a Rubber Soul...
Az angol? Az amerikai? A mono? A sztereo?
Ha hallottad az Achtung Babyt, ismered a lemezt.
Ha hallottad a Rubber Soult, ismered valamelyik változatát...
És a sok filózás végére egy kérdés: van olyan amerikai változatú Beatles-album, amit szívesebben hallgattok, mint az eredeti angol kiadást? (A Magical Mystery Tour nem ér. :))
Az Abbey Road esetében szerintem sem volt indokolt a remix és én is nagy rajongója vagyok a Let It Be Naked lemeznek. Sem az eredeti, sem a remix nem ér a közelébe nálam. A Revolver újrakeverést szerintem az eredeti monó és sztereó mixek összevetése után lehet igazán értékelni. A Peppers kapcsán kb. az elmúlt 20 évben számtalan helyen lehetett arról olvasni, hogy a mono mix az "igazi" és a sztereó mennyire összecsapott. Még évekkel a 2009-es Mono Box megjenése előtt, egy orosz bootleg CD-ről jól ismertem a mono változatot. Nem így a Revolvert. Sőt, igazából 2009 után se nagyon játszottam le monóban, talán csak 2-3 alkalommal, akkor is inkább az US Albums boxból. Szóval a Revolver nálam is a sztereó hangzással "égett" be. Aztán most, amikor pár hete kijött a Taxman remix, összehasonlításképpen elővettem a mono CD-t is. Aztán életemben először figyelmesen végighallgattam és utána track by track összevetettem az eredeti sztereóval. És bizony meg kellett állapítanom, hogy a monó mixben a dalok sokkal ütősebbek, "tömörebbek"...ahogy írtad. Az egésznek kicsit rockosabb az összhatása. Szerintem az új mix ugyanezt az összhangzást adja vissza sztereóban. Ezért nincsenek túlzottan szétpanorámázva a sávok, nincsen zengetővel kelltett szellősebb hangzás. Viszont jobban hallhatók az ADT effektek az éneken, ami az eredeti sztereó mixben néhol alig hallható, sok más aprósággal együtt. Szóval a két utolsó remix album megjelenéssel ellentétben, ennél sokkal pozitívabb benyomásaim vannak.
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, nekem nem tetszik az új Revolver-mix. Tömbszerűnek hallom a zenét és valahogy tompának az eredetihez képest, hiába részletgazdagabb.
A Peppertől odáig voltam (vagyok), a White Albumot pont tegnap hallgattam négy év után először a 2009-es CD-ről és attól féltem, nem fog tetszeni már: de tetszett. Végülis 17 éven keresztül hallgattam az eredeti mixet rengeteget és egy ilyen erős bevésődést nem lehet egykönnyen felülírni - de miért is kéne.
Főleg, hogy az a tömörebb hangzás jót tesz a rockosabb daloknak.
Az Abbey Roadnál én nem hallottam olyan jelentős különbséget, ami miatt volt értelme hozzányúlni igazából, a Let It Be-nél meg lassan 20 éve nálam csak a Naked jöhet számításba. Ha Giles meghagyta a vonósokat és a kórust (márpedig kénytelen volt), nincs az az új mix, ami eltántorít a Nakedtől.
Szóval így vagyok Giles mixeivel.
Hiába nem jött be a Giles-Revolver, nagyon várom, mit kezd a Rubber Soullal, ami szerintem a legjobb szimpla lemezük (magyarán az egy szem duplaalbumukat leszámítva a legerősebb dalcsokor nekem), minden dalát nagyon szeretem.
Gyerekkoromban, az "innen-onnan felvett dalok kazettán"-korszakban, nekem A Freddie and the Dreamers "I'm telling you now" című nagy slágere (mellesleg ma már tudom: Mitch Murray [tudjátok:)] dala) után közvetlenül jött a She Loves You... :)
Hát azt a kontrasztot, amit e két dal meghallgatása jelentett... :))))
Van egy viszonylag gyakran hangoztatott a nézet, miszerint persze, már a korai Beatles is figyelemreméltó, na de az igazi esztétikai érték és forradalmi tett mégiscsak a studio years... Holott ha meghallgatjuk, milyen menő slágerek voltak 1963 elején, és aztán elképzeljük, ahogy valaki akkoriban elindítja a tűt az első Beatles-LP fölött, és megszólal az I Saw Her Standing There, hát az tényleg egészen más. A ma már kissé lesajnált She Loves You*-ban is merész újítás volt, hogy refrénnel kezdett, meg hogy nem a szokásos E/1-ben szól a narráció. Meg hát az I Want To Hold Your Handben a hangnemváltás. Stb. Szóval már a korai Beatlesnek is eléggé forradalmi húzásai voltak, ami a Pop Gearből is lejön.
* A She Loves You-nál nagyon látszik szerintem Martin keze, a koncert- és a rádiófelvételek szinte kivétel nélkül nyúlósak és olykor ritmustalannak tűnnek, a lemezváltozat viszont ütős lett.
"Frank Sinatraról nem is beszélve. Ő még az 1970-es évek elején is olyan zenét csinált, mint kb. harminc évvel korábban."
Öööö... igen, de én kifejezetten a "fiatalok zenéjére" hoztam a példákat: a fiatal Paul Anka, Neil Sedaka, Lesley Gore stb. kifejezetten fiataloknak szóló friss dalokkal lett sikeres, amely dalok hozzák a tipikus ötvenes évekbeli hangzást - aztán ha megnézzük a dátumot (vagy az ilyen időrendi slágerösszeállítást), akkor derül ki, hogy ezek bizony 1960 utániak, sőt 1963-asok, amikor Beatles éppen berobbant. És - ahogy korábban írták itt - még a B. slágeresebb számai is mennyire "forradalminak" tűntek.
Ilyenkor tapasztaljuk a "zenetörténészek" véleményét, hogy bizony a rock-and-roll-"forradalom" nagyon gyorsan "kifulladt" (Elvis bevonulásával, Holly halálával, Berry, Jerry Lee Lewis ügyeivel), és hogy szinte visszatért a korábbi slágeres szint, és igazából a Beatles fellépése volt az "igazi" megújulása a "könnyűzenének", a "fiatalok zenéjé"-nek.
(Aztán majd 68 körül jön egy újabb átrétegződés, amikor a kislemezlistákon megint túlsúlyba kerülnek a slágerzenék...)
Igen, itt megint előjön az a probléma, hogy George hangja erősen korlátozott volt. Szólt jól (pl. Taxman, I Need You, Something), de rockosabb dalokban ritkán: hiányzott belőle az az él vagy nyers tónus, amit John és Paul gond nélkül produkált bármikor.
De a Not Guilty riffjei nagyon ülnek. És a szöveg is.
Az a "baj", hogy nekem a Road és az Across is nagy kedvencem Naked-formában, de értem, amit írsz.
Viszont ahogy George befejezte a dalt '79-ben, nekem akkora csalódás: pont a lényeg veszett el belőle. Persze az is lehet, hogy belátta: nem elég erőteljes a hangja ahhoz, hogy a rockos verzió igazán üssön.
De George "kevés" hangjával együtt is nagy kedvencem azért.
Sziasztok! .A minap antikváriumban vettem fillérekért egy Beatles -bibliát.Anno(1969) megvolt nekem is papírfedeles változatban... csak szétesett darabjaira,elkallódott.A mostani viszont sötétkék keményfedeles az Alföldi nyomdában készült 1969-ben, Debrecenben 35000-es példányban.A könyv szinte új állapotú és dedikált .1969. júl .3 .dátummal.Beleolvastam a topikba de ilyen kiadásról nem esett szó.1969-ben a budapesti Zrinyi nyomdában adtak ki 35.000-es és 41.000-es példányszámú puhafedeles bibliát.Tud valaki erről a keményfedeles debreceni 1969-es kiadásról?
Szerintem a levezető gitárfutam a Not Guilty erőssége, a vokálos rész vérszegény. E tekintetben kicsit olyan, mint az Across The Universe vagy a The Long And Winding Road: jó alapötletek és alapsémák, amelyeket aztán többszöri nekifutásra se sikerült tökéletesre kihozni.
(A szövegre meg legfeljebb a vállam vonogatom, írt pár jobbat George.)
A Not Guilty-ben is szól a csembaló és ott tetszik is, kár, hogy nem az a dal került az albumra inkább (és szövegileg is erősebb).
Az 50 éves kiadáson szereplő teljes verzió tökéletesen passzolt volna a lemezre és akkor eggyel több "heavy" (de legalábbis jó rockos) dal volna rajta - ami külön jó lenne, de a Piggies helyén végképp.
Csak Harrison nem volt vele elégedett, J+P meg a szövegét tartotta neccesnek/vette magára.
Aztán 11 évre rá George vérszegény jazzpopként véglegesítette a számot...
Kár ezért a dalért, a Beatles egyik legjobb rockdala (vagy lehetett volna).
