"S ha megyek az utcán, Szememen kalap... Mellettem a kutya - Ne félj! - Nem harap! - Csak ugatja a holdat, Ahogy én is régen: - Ébredjetek holtak! - ---------------------- - Talán jobb, ha mégsem..."
„A szerelem nem csupán érzelem. Az érzelemben, mint valami burokban egy kis magocska rejtőzik, amelynek mindig más színe, más illata van. Néha hétköznapi, máskor viszont rendkívül becses és egyedülálló.” (Milan Kundera)
Magam vagyok. Nagyon. Kicsordul a könnyem. Hagyom. Viaszos vászon az asztalomon, Faricskálok lomhán egy dalon, Vézna, szánalmas figura, én. Én, én. S magam vagyok a föld kerekén.
"Nincs békém, s nem szítok háborúságot, félek s remélek, fázom és megégtem, az égbe szállok s nyugszom lenn a mélyben, semmi se kell s ölelném a világot"
"Olyan furcsák vagyunk mi emberek. Az egyik szemünk sír, a másik meg nevet. A másikról azt hisszük, hogy boldog talán, Irigykedünk egy vidám szaván. Azt hisszük, a másik szeme ragyog, Gondolatai tiszták, szabadok. Nem vesszük, ó dehogy vesszük észre, Hogy könnyek égnek csillogó szemében. Különösek vagyunk mi emberek, Az egyik szemünk sír, az ajkunk meg nevet. Hazugság az egész életünk, Hisz akkor is sírunk, ha nevetünk. "