Keresés

Részletes keresés

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44438

Márki Zoltán

 

 

7+8+7

 

A kertben

szerda van,

életbe lép a reggel

arany suhogással,

a levelek

neszét veszik

a szélnek.

 

A kertben

szerda van,

déli egyre mindent

elönt

a zöldek, fehérek, barnák

őszintesége,

az egyetlen

idő.

 

A kertben

szerda van,

akárcsak én,

ma szeret élni,

míg a rigófütty

a diófáról

világgá indul.

 

 

A kertben szerda

van, 1981 [6.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44437

Márki Zoltán

 

 

AZ ELOLDOTT DÉLUTÁN

 

Ez csak a végső kétségbeesés, ez az őszre-ősz,

szállongó fény, mely holnapra megalvad,

mert nem a nyárra, a múltra következik,

hogy imádkozzunk hozzá összetett lélekkel.

Hullatag vakmerőség, térdre rogyott dél,

vigyétek el, levelek, a lankadt-zöld feledést,

vigyétek kísértésbe a halál lélegzetét,

s vegyétek el tőlem a nap keserű poharát.

Ez csak a csevegő kétségbeesés, a múltra-ősz,

csak elfordult a nyártól s velem lépre megy,

megingtak a tetők, elborulnak az üvegdombok,

le-föl csapong a hang a füvek mozgólépcsőin,

odalapul a csenevész csatornák iszonyatához.

Itt járok a talajmenti fagyban, másként nem léphetek,

itt járok emberfeletti hittel a didergő dohokban,

a földön végigborzong a pánik hozott tisztasága,

csupa kék és fehér meg színezüst tisztesség,

és ez csak az első rémület, mely fölkeni áldozatát,

ez csak az órák fázékony s bágyadt ellazulása,

csak a varral teli utak előkelő lábadozása,

míg a hegyek koronáján el nem pattan a drágakövek buboréka,

s a királyi villámok még kerülik az erdők hiszékenységét.

Jaj, csuklyás ablakok adnak a légörvény kezére,

jaj, nekivágódom a kényszerleszállás éleihez,

jaj, virágok vergődése a koholt elvonulásban,

mikor mindegy már az élet s nincs is tovább már.

Ó, száradékony szárak, lelkes rostok miértje,

folyondárok a meredekre sikerült vágatokban,

ó, bokros teendőim az elvadult villódzásban,

fémlő sarjak, rozsdák kopott menetelése,

megyek törzsökös vérrel fontos, kétívű lábamon,

megyek görbe sárral bevert kristálytengelyeken,

s csupa hagyomány ez a csuszamlós képtár a réten,

mohó mohák csomós kábulata a búcsúk legalján,

konok nyomok enyvesedése a málló nedvesekben,

csupa korholt kárhozat a felhők páros lentjén,

s egy findzsa sóhaj már elég az étvágytalan kútnak.

Ez az ősz horzsolt idézete a kaparék kaszálókon,

ez az érintés, mely összehívja a nádason a hamvadást,

ez a roppant kiterjedés, mely orrlikamba kérdez,

ez a titok, mely fészket ver fülemben s a hallgatás eresze alatt,

ez a tüntetés, mely cserepeken s dobhártyákon átzuhog,

ez a szédület a síkok gerincén s földöntúli homlokomon.

Hogy mondjam el a birsek és a borszag savas szerelmét,

hogy is szótagoljam a csípős kiáltás néma almáját,

honnan tudjam, melyik őszből évelnek át ezek a gyümölcsök,

talán az elvetemült lombtalanság előestje óta várnak,

talán egy utcasarkon, mely nem heverte ki a találkozást,

talán egy kézfogás jegéből, mely összeroppantotta örömöm.

Vállamról szivárog a szivárvány alkalma a nemlátásig,

mellemen sír a levegő a csoportos nemsírásig,

itt fáj a szememen a vissza nem térő ágak áldomása,

gyanakvó gyanták, gyepek dőlt betűi gyújtogatnak,

roncsolódik a füstszag, október bökkent káprázata,

víz menekülése, tíz lángjaim, ellobog ujjam halkulása,

tüzelnek körmös korhadások, vakít a fák kóborlása,

a gyökerek kieresztik karmukat, akár a búvár vérerek,

s a csúcsok fejükre húzzák a közöny sisakját.

Hát csordogálnak könnyeim a szélcsendbe, mely őzek küldetése,

hát fújdogálnak hajszálaim az űrben, mit óv a szelek kerítése,

ködök veselkednek homokverő csontvermeim előtt,

micsoda belső halmazállapot az ősz, micsoda külső elejtettség,

micsoda belső robbanás a partok hústalan remegése,

micsoda égzengés leheletem a mélység szigorú böjtje után,

míg ingereim áramába nem ejti terhét a viharzások csőre.

Készítem magam a dolgok könyörületére a selejtező derengésben,

elvon a láz az engedékeny kenyerektől s a dér ostyáitól,

izmaim tűnődését átfeszíti a madarak ösztönös távolába,

agyamból kizubogtatja a törtek perdöntő szárnyalását,

kuporgó kazlak, bozótok erődje int fogadkozásra,

készítem magam a legfennköltebb koponyatörésre,

hajladozásra, mely egybeforr a sorsából kibillent sugarakkal,

teremtőm ez az esdeklés, míg délre húznak völgyek, mondatok,

vágy lapozza föl szerveim álmoskönyvét, megfejti hullámlásom,

s idejében eloldja a délutánt az összevont esteledéstől.

 

 

A megsebzett harangjáték, 1972 [85-88.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44436

Márki Zoltán

 

 

KÖZÖS SZAVAK

 

A félsziget a Holddal végképp

eltűnt, az est velünk maradt,

a kocsiban, kicsiben két nép,

ültünk egyetlen ég alatt.

 

Ő lengyelül tekintett énrám,

én visszanéztem magyarul,

fény kérdezte a fáktól némán,

a perc a csöndtől mit tanul.

 

Nem értettük, éreztük egymást,

ezer ősz intett messziről,

hallgattunk, mint ki nem tehet mást,

de hallgatnunk is volt miről.

 

S röppent az idő csillagostul,

megállt az út is hirtelen,

Báthori, mondtam búcsúzóul,

s hogy tudta ráfelelni: Bem!

 

 

A megsebzett harangjáték,

Dancka, 1972 [71-72.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44435

Márki Zoltán

 

 

A TITOKZATOS JÁTSZÓTÁRS

 

A füvek visszatértek tavasszal, és a szobáig hozták az illatot.

Leheletkönnyűség volt fölemelni a küszöbről, zsebre tenni, hogy

jusson meg maradjon is belőle, ha az ablakot becsukják.

 

Künn porból és fényből szövődött a nap, a sarak darabokra

vágva várták, hogy kerekek horzsolják fölöttük csillogva a leve-

gőt. A léckerítést kettőbe metszette a borotvaéles árnyék.

 

És az így támadt résen zúgás zuhant az előkertbe, indulás mo-

tozott, méhek és barna bóbitás dongók közé hajlékony vízcsöppek

szorultak, gurultak a föld felé súlyukat vesztve.

 

Nem tudni, hol kezdődött a susogás, mindenünnen jött most. A

hang hol zöld surrogássá fokozódott, hol égszínkékké halkult,

míg végül betöltötte az időt, mint kutat a talajvíz.

 

A nagykert bókolva tűnődött, merre menjen az eltörölt eső nyo-

mában, de fogva tartotta a göröngyök és gyökerek olajló párál-

lása, a színes zizegés és a meztelen sugárzás.

 

Ő menekült volna, a másik szobába tán, hol a zongorába zárva

aludtak még a sejtelmek, vagy inkább fölnyitná ezt a kődobozt,

a házat, sírva véresre kaparná a falak bőrét.

 

De nem mozdult, állt az ablak szabadságában, a föltárt délelőtt-

ben, s elérhetetlen ébredések és elbocsátások érintésével csaptak

túl rajta a zajok és a nyomakodó csobogások.

 

Hussogva futott a mélybe két tenyér közt a kútrúd, hallotta két

ló izgatott hahogását, amint táguló orrlikkal kapnak a veder

ezüstje felé, aztán a sárga fogú kortyolást.

 

Jobbról borjú tejes szipákolása és a szárítókötelek vontatott nyö-

szörgése érkezett mellig, arcig érő szédületben, elkeveredve a

frissen mosott ingek cikkanásaival.

 

Baloldalt rézsútos fecskék pengették feszes, rugékony szárnyaikat,

mint fekete fésűt bálba igyekvő legények. A szőke, szakadó hajú

szomszéd kislány pilledt szájjal pihegte: ,,Phéla!”

 

Túl, a másik utcában tehenek dobogtak és a kőkereszthez dör-

zsölték döngő hasukat. Temetői varjak a rét zümmögését firtat-

ták, s tűntek el a tó felé az akácfák csattogásában.

 

Mindezt nem látta, csak fölfogta a szemével, csak átrezgett a fü-

lén és feszíteni kezdte, hogy szinte ledöntötte a lábáról, mivel

négyéves volt még s gyönge a hangok hatalmához.

 

De érezte, valami nagy figyelem szegződik rá, és várt megsem-

misülve a titokzatos játszótársra, aki mindig megjelent, ha ma-

gára maradt csöndet elrebbentő szitakötőivel, a percekkel.

 

 

A megsebzett harangjáték, Nagyszentmiklós, 1970 [62-64.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44434

Márki Zoltán

 

 

DOBRUDZSA

 

És mentem a hajnali horpadásban, és mentem a magasságban,

mely a Nap éneke. És megtárult az idő, mely völgy is, ég is, jelek

és szelek járta, befedhetetlen állandóság. És a réteken érett-arany

lélegzetek és a szőlőkön a levegő izgalma.

 

Fölöttem az egek üzenetet váltottak a fákkal és a csillogással,

mellém szegődött a patakok országrésznyi csobogása és a füvek

álma is. Készült az ősz keserédes páráival, és befejeződött a nyílt

és lebonthatatlan almaszagban.

 

Aztán a tenger is kérdezni kezdett, és a feleletet hullámairól

olvastam le. Gyertek és örüljetek a zöldnek meg a borzongásnak,

az életnek és az elmúlásnak – suttogtam én is a hívást, a szemek

vallomását, amely a végtelent kitakarta.

 

 

A megsebzett harangjáték, 1972 [61.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44433

Márki Zoltán

 

 

HÁZI ÁLDÁS

 

Az élettől már csak az öregséget

Az öregségtől már csak a mindenséget

A mindenségből már csak a merengést

A merengésből már csak a teremtést

A teremtéshez mindig a folytatást

A folytatáshoz mindig az indulást

Az induláshoz csupán a mesét még

A mesékhez csupán a zenét még

A zenékből már csak a kalandot

A kalandból már csak az állandót

 

 

A megsebzett harangjáték, 1972 [55.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44432

Márki Zoltán

 

 

KÖZLEMÉNY A FÁKRÓL

 

A fák keresik a szelet, és az évszakok megadják a választ kér-

déseikre. A választ, mely: gyökerek bizsergése, levegő rügyezése,

a titkos érintkezés az éjszaka és a hajnal, az órák végzete és a

Nap lázadása között.

 

A fák keresik magát a választ is, fölegyenesedve a tántoríthatat-

lan havakban, lehajolva a sugarak terepszemléjén érte. És gyü-

mölcseik fokozatát és igazságaik szimbólumát kínálják föl neki,

a Föld eladó lányait.

 

Ezért költők a fák, és verseiket, az élet szerelmes leveleit, úgy

dobják be az ablakon, illatosan és címtelenül, mindenkinek.

 

 

A megsebzett harangjáték, 1972 [34.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44431

Márki Zoltán

 

 

NEM KÉRT VERS

 

Percnyi csend az elköltözöttnek, az ismeretlennek, kit kalapja

nem tudott fenntartani a vizen.

 

Percnyi csend a hasztalan kéznek, mely megkapaszkodott a halál-

ban, s többé nem eresztette el.

 

Percnyi csend a csöndnek, mely elkékült, és többé nem jut leve-

gőhöz a végérvényes, dülledt süllyedésben.

 

Hullámzunk szerte a fájdalomban, átbuknak rajtunk honkereső

labdajátékok és buborékok átkai.

 

Tobzódik az ég, elmerülnek a felhők a kiáltásban, fölhólyagzik

lelkünk az állandó sodrástól.

 

Nem kért vers tetőzik szívünkön, de én azt parancsolom, fogjátok

ki a folyóból az érdes színeket.

 

Fogjátok ki kezemből a múlhatatlan akaratot, meszeljétek át a

föld sápadtságát, a falak hamuszürkeségét.

 

Szövetkezzetek ma újból a fákkal és a leteríthetetlen szelekkel,

füvekkel és a félre nem verhető magassággal.

 

Gyújtsatok alá a Napnak, legyünk világosság, be kell hoznunk

ezt a fekete szünetet, mely a menekülés.

 

Vissza kell térnünk önmagunkba és a reménybe, erőnkbe és az

örömbe, mely tűrhetetlen a pusztulásnak.

 

 

A megsebzett harangjáték, 1972 [27-28.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44430

Márki Zoltán

 

 

A HÁRSAK MAGYARÁZATA

 

Az esők kibontakoztak a tavaszból.

 

A tavasz kibontakozott az esőkből.

 

Ülünk. Mintha egy padon. Mintha ülnénk.

 

Ülünk. Mintha a levegőben. Mintha szállnánk.

 

Az idő elcsorgott alólunk. Nem is hívtuk.

 

A vihar túlcsordult rajtunk. Nem is láttuk.

 

Ülünk a szélmozgásban. Egy simogatásban. Őrzöm.

 

Ülünk illatokban. Egy csillagon. A Földön.

 

Ülünk napestig. Ülünk a csöndig. Ülünk örökkön.

 

Az ágak majd leverik magukat érted.

 

S egyetlen perc szemhéja alatt a szemed még szebb.

 

Összegyűlt benne az éjfél minden kockázata.

 

Le is halkult teljesen a hársak magyarázata.

 

 

A megsebzett harangjáték, 1972 [25-26.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44429

Márki Zoltán

 

 

OLYAN

 

Lassan elfelejtem a csöndet,

olyan csend van,

az eget is meg a tavat

ettől a sok kéktől,

az éjszakáimat is rögtön,

ahogy behunyom a szemem,

és reggelemet is azonnal

a felszikrázó zöldben.

 

Lassan elfelejtem, hogy várlak

ezen a nyáron,

a levegőt, a lángot

a fűszagú izzásban,

az árnyakat, az estét

s az erdőt benne,

olyan csend van,

mintha nem is lenne.

 

 

A megsebzett harang-

játék, 1972 [21.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44428

Márki Zoltán

 

 

VERS HÉTFŐN

 

a reggel

fölkelt megszokásból

alig

vetette meg

a lábát a Földön

máris

intézkedett

álmaimat

beválthatatlan visszfényekre

cserélte

ez volt a kezdet

a tárgytalan és üres

rettegés homlokomon

mely védi igazát

néztem

a bokrok

leplezetlen különcselét

mellyel tiltanák maguk

a széltől

néztem

fűverő csodálkozások

színek lélekjárását

láttam

a mohák

terjeszkedése súlytalan

lábujjhegyre áll

a perc hogy megmérje

a levelek vérnyomását

árnyak

riadt zümmögése

lép nyomomba

s a füstöket

ki kell cserélni

tudtam

hiába hányom föl az égnek

toborzott sóhajait

hessegetem el

a kopár derengést

mely eltévedt az erdőn

hiába

féltem a tisztások

félkész mosolyát

hófoltok

töredelmes vallomását

kerülöm el

a párák jóvátételét

s az órák körforgását

délig eltelik

a délelőtt

s komolyra megy a játék

mert belehalhatok

egyetlen lélegzetembe

a lebontásra ítélt harmatokba

egyetlen szemrebbenésbe

mely eltérít a csöndtől

míg a tavasz őrzi

értéktárgyait

s megszökteti a Napból

az ultraviolet

sikolyt

 

 

A megsebzett

harangjáték,

1972 [18-20.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44427

Márki Zoltán

 

 

TAVASZI

 

A havak megszűntek reggelre,

biztos segített nekik valaki,

hitet cserélnek a szelek,

de ez sem különös.

 

Elharapta magát a parttól

utolsó leheletével a jég,

ebben van már valami,

ha a Nap ágaskodva figyel.

 

A fa rááll, hogy fa legyen,

feszülnek elevenszülő ágak,

s egy-két rügy levegőzni kezd

minden értesítés helyett.

 

A legtavaszibb mégis,

hogy zöldre nyílt szememben

borzongsz, behunysz, kinyílsz,

és ez nem évszakhoz kötött.

 

 

A megsebzett harangjáték, 1972 [17.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44426

Márki Zoltán

 

 

FEBRUÁR

 

Nincs semmi más,

a Nap tanulja

a csillogást, és

kifárad újra,

kezdi, csak érzi

a fehér szólót,

csak élni próbál,

szólni egy jó szót.

 

Nincs semmi más

a levegőben

hacsak a sorsunk

s a levegő nem,

az ég, ha megnőtt,

a kék kihagy még,

bennünk a csönd, s a

csöndben a fagy lép.

 

Nincs semmi más

a folyópartig,

csak ez a látszat

tetőtől talpig,

csak ez a reggel,

mit a halál hoz,

ködöket minden

föltámadáshoz.

 

Nincs semmi más,

csak ez a nyers szél,

vegyítve fákkal

s a perc a percért,

megyünk a száraz,

sikoltó hóban,

ameddig tél, és

ameddig hó van.

 

 

A megsebzett harang-

játék, 1972 [12-13.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44425

Márki Zoltán

 

 

FEHÉRLÉS

 

Három és négy között

érkezett meg a havazás

bejelentés nélkül és kimondhatatlan

az ég és a kék csergéi alól

a levegőben tartózkodott

a keletkező télben

súlytalan gyarapodott

a hamvas hullásban

patyolat szavak pihegtek

fölfoghatatlan lélegzetemben

miközben a szelek ledőltek

az alakos hegyek elültek

búcsút vett a magasság szememtől

és csönd lett a felhőkben

három és négy között

egyetlen kiterjedése az öröm

a kerítések logarlécein

dombhátak délutánján

völgyek futóárkában

mit fölváltott a csillogás

a földerült tetőkön

hol véget ér az árnyak

rendezetlen menekülése

három és négy között

egyetlen térfogata a világfoglalás

egyetlen fölszíne az osztatlan derengés

utcák síkmértanán

az ábrázoló fákon

mik elhagyták a ködöket

lelkembe és szempillád tövébe költözött

az általános és viszonylagos fehérlésben

három és négy között

 

 

A megsebzett harang-

játék, 1972 [10-11.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44424

Márki Zoltán

 

 

FÖLD

 

KI ITT BELÉPSZ,

HAGYJ FÖL MINDEN REMÉNYTELENSÉGGEL,

HISZ MEGLÁTNI

ÉS MEGSZERETNI PILLANAT MŰVE VOLT,

HULLÁMZIK

EZ A SZERELEM, DE KITART LEGALÁBB A HALÁLIG,

CSAK AZ IDEG-

VÉGZŐDÉSEKET KELL GYAKRABBAN CSERÉLNI,

CSAK AZ ÁLMOKAT

KELL RENDSZERESEBBEN TISZTÍTÓBA KÜLDNI,

S A KIMÉRT

ESZTENDŐKHÖZ FÖLMUTATNI NYOMBAN A FIATALSÁGOT.

 

KI ITT BELÉPSZ,

TÖRTÉNELMI SZAVATOLÁS SZERINT BOLDOGULHATSZ,

S CSAK AZ ÉLET

EGÉSZÉRE, MERT NEM VAGY KÉPES A KEVÉSRE,

MERT EGYETLEN

PERCET SE DOBHATSZ KI ENGEDELMES CSERÉKRE,

MÍG SZERZETT

S TERMÉSZETES JOGOD, A TÜNDÖKLÉST GYAKORLOD,

ÜZEMKÉPES

A KOR, AKÁR AZ ÉVSZAKOK TÚL ÉRZÉKENY BŐRE,

HOGY E BEVÁLT

CSILLAGON KÉSZÜLHESS A LEGBIZTOSABB IGEIDŐRE.

 

KI ITT BELÉPSZ,

KÉSZÜLJ A LEGROSSZABBRA IS A NON STOP FORGALOMBAN,

A ZÁRÓRÁVAL

FENYEGETŐK ELHÁRÍTANÁK A TÖRVÉNYES CSODÁT MÉG,

DE AZ IGAZSÁG

NEM ADHAT KITÉRŐ VÁLASZT, MÍG ERŐIT PRÓBÁLJA,

ELSŐ SZAKMÁD

A SZÁZAD, LÉPD KI A JÖVŐT A MINDENSÉGBŐL MÁR MA,

MERT SZABADON

KÖVETELHETED MAGADNAK A VILÁGOT, NEKED KERING ITT,

S HOGY EL SOSE

VESZÍTSD, KÉRD HOZZÁ A LEGÚJABB EMBERISÉGET IS MINDIG.

 

 

A megsebzett harangjáték, 1972 [5-6.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44423

Márki Zoltán

 

 

SZABADSÁG

 

ujjadra

húztam

a

hajthatatlan

délköröket

lábad

elé

hordtam

a

túlzó

mennyköveket

eloldtam

partok

fölijedt

lebegését

magamra

vállaltam

hegyek

felhők

koránkelését

szemközt

a

testes

tengelyekkel

tetőtől

talpig

tartós

időbe

emeltelek

meztelen

kezdetbe

átlátszó

lélegzetekbe

takartalak

oldaladon

csoportosult

a

fölbonthatatlan

tér

csillagok

delejben

talpaló

testőrei

bolygók

gyémánt

szekerei

vonult

a

nappálya

őrjárata

elizzott

a

semmi

hívatlan

hűsége

kigyúlt

az

általános

tömegvonzás

menetrendje

fölkelt

messzeségek

hátukra

vették

a

villámok

utókorát

reggelek

hozták

az

év

haladéktalan

reményét

önkéntes

fények

körötted

lombosodtak

véletlen

egek

behorpadt

okfejtések

kilobosodtak

homlokodhoz

tüntető

egyenesek

ütődtek

őszi

görbéken

halállal

torlódtak

a

sokszoros

utak

csikorgó

lilák

elrobbant

feketék

közt

világlottál

előttem

mint

hüvelyéből

kihúzott

tűz

szabadság

éle

eltéríthetetlen

suhogás

minden

utánad

következett

 

 

Láthatatlan kesz-

tyű, 1970 [52-56.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44422

Márki Zoltán

 

 

EGYSZERŰ

 

Az

idő

rövid

kölcsönéből

élek,

percenként

fizetlek

vissza,

élet.

Vulnerant

omnes,

ultima

necat.

A

halál

aprópénzre

cserél

át.

Szememből

kigurul

a

fénygaras,

mit

odavet

a

napnak

a

föld,

a

víz,

a

vas.

De

nem

leszek

adósa

csillagnak,

holdnak,

segítek

fáknak,

esőnek,

úszni

folyónak.

Tereltem

felhőt,

lángoltam

a

reggelt,

kedveztem

az

ősznek,

ha

verselt.

Különös

egyszerűn,

dallal,

ha

sikerül,

szólok

hóból,

kőből,

percből,

az

előzékeny

mindenség

kegyelméből.

Nincsen

más

értelem

se

földön,

se

égen,

a

végtelen

előlegéről

emberül

számot

kell

adni,

és

ez

a

lehetőség

is

csak

alkalmi.

 

 

Láthatatlan

kesztyű,

1970 [39-42.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44421

Márki Zoltán

 

 

OKTÓBER

 

Kristályosodnak a mellékutak

a kénytelen világon.

 

Hull, eljegesedik a csönd, a hang,

állócsillag a lábnyom.

 

Megnyílik a csontfényű délelőtt,

kettétörik, ha lépek.

 

Vár, szájában őrzi a levegőt

az ég, fogai épek.

 

Alábbhagy és elkülönül a nap,

új ősköd gőzölög fönn.

 

Megmered az idő, abbamarad

a hirtelen mezőkön.

 

A mindenség a percnek levelet

levélre küld, tűr, bízik.

 

El ne söpörd, vers, szél, még életek:

a földet melegítik.

 

 

Láthatatlan kesz-

tyű, 1970 [30-31.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44420

Márki Zoltán

 

 

A KÜLÖNÍTŐ REGGEL

 

Ezüst szinkópák,

a halál hiányol,

ép mondataim

mind elengedtem,

szél koptatja

a zöldek lebegését,

a felhők vérnyomása

egyre magasabb.

 

Elakadt az idő lé-

legzete nyomós ködökben,

a körülményes égről

lezörren a láz,

megmerül a suhogásban

a víz, magába mélyed,

igyekszik a század,

kitart hazáig.

 

Szeretlek – ez az

egyetlen sírvers az erdőn,

vártalak – ez az

utolsó csönd a számban,

egy érlökés fölkínált,

fáj a levegő, megkiált,

átnéz törekvő hangomon

a különítő reggel.

 

 

Láthatatlan kesztyű, 1970 [28-29.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44419

Márki Zoltán

 

 

VASÁRNAPI BAZÁR

 

   Nincs más, csak ez a délelőtt, mely a folyóval tegeződik. Ülök,

átrobban a sugár. Megejtő igyekezettel lehalkul a szél, a helyi véletlen

kereket old. Egy méhraj légcsavarja. Állandó az égöv, előfordulok,

akár a többi egyéltű igealak.

 

   Nincs más, csak ez a félig elszítt sugallat, a holdomlás virágpora.

Meg elenyésző többségben levél. Az évszak szolgáltatása még hibát-

lan. Kikeltem én is a viharos nagymosás után, mit természetünk ren-

dezett. Gőzölög a kutak ásónyoma a világon. El nem csitul egy fűszál.

Ennyi mindennel már a céltalanság se tud mihez kezdeni.

 

   Nincs más, csak elvékonyul a látszólagos csend, kifesti szem-

öldökét.

 

   Őrizkedj tőlem: várlak.

 

 

Láthatatlan kesztyű, 1970 [13.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44418

Márki Zoltán

 

 

A DÉLELŐTT KITÉRŐI

 

Összegyűjteném most

a meg nem vesztegethető sugarakat,

és kivilágítanám vélük

a délelőtt kitérőit.

Meghívnám az esőket is

törvényszegő találkozókra,

de gondom lenne elhajtani

az elévült, gondterhelt felhőt.

Csapongani meghívnám

a könnyű, felöltős szeleket,

beléjük bújnék,

vigyenek ki

a hó búcsúihoz.

Madár a március,

didereg, tollában a csőre.

Fölszáll mégis

a szárnyak romlatlan vallomása.

Tapogatom a levegőt,

a hétvég hozományát.

Az időt,

mely hitetlen hegyek

felől erre tart.

A fény arcát

kezemben tartom,

szemébe nézek,

hogy szóra bírjam

szédületét.

Az ég

lebólint.

Folyik a víz,

önmagát folytatja.

Megkiáltom, villog

a fák igazsága.

Kigondolom

a virágokat.

 

 

Láthatatlan kesz-

tyű, 1970 [11-12.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44417

Márki Zoltán

 

 

SZÉLTÖRDELŐK

 

mert a fák versei

elfordultak tőlük

mert a levelek rímei

megunták kötözködésük

mert nem ismerték föl

idejében az erdő szívzörejeit

mert a koronák üzenetéhez

sohasem térhettek vissza

s mert a vadhajtások szerelmében

többször is csalódtak

kiforgatnák a füvek ékírását

s a bokrok tanúbeszédét

felhányják a gyökereknek

hogy görcsösen ragaszkodnak a csöndhöz

s törzsekhez szögeznék

a tavasz ágaskodó kiáltását

 

 

Láthatatlan kesztyű, 1970 [10.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44416

Márki Zoltán

 

 

JANUÁR

 

Panek Zoltánnak

 

goromba és kerek számok

lábnyomotok betemette a hó

egyetlen mondat a föltámadás

siess szerdára szombat jő

 

egy sor halhatatlan ragyogást

gondolt írásjelek nélkül a tél

rólad siess senki se tudja mennyi

tizenkettő elosztva ma hófehér

 

 

Láthatatlan kesztyű, 1970 [9.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44415

Márki Zoltán

 

 

BEFŰZHETETLEN ÉLET

 

   A fény súlygyarapodása kimászik a holdtalan tükörből, agyamból, s a

kénytelen falak tövén magába fordul, hogy kivárja a csillagok feljöttét, ki a

hajnali zárórát s a külsőséges, jókora reggelt, mely gondolatra ébred.

 

   A zéró és az alfa fűgyökere sietve visszahúzódik amerre lép, a számok

felhői egykettő nekiiramodnak a papírízű egeken, szétszóródnak a hirtelen

havak, hogy mentesüljenek az elfehéredő válság, a túlság vádjai alól.

 

   Kétségbeesés az este, széttárja karját, csak a nappal szája állja tűrhe-

tetlen türelemmel szógyötrő és szavakba vágó csorbítatlanságát.

 

   Itt készülődik szelekbe metszett, rúzstalan ajkakon, homlokom mögött s az

ablakok őszinteségén túl, hűség és titoktartás ahogy kitalálja meg kipróbálja

világra néző, éles magányát.

 

   És oda a súlyzó szobák vagy az oktalan táj szervi boldogsága, a fele-

lőtlen hosszmérték meg a tünettelen múlás hibátlansága, oda szó nélkül is

a szó nélküli idő.

 

   Vallatóra fogtam egyszer és megátkoztam ezerszer a pillanatot, amikor,

lehet, elvált bennem a szépség a mindentől, hogy meghazudtolja a huzakodó

sorsot.

 

   Amikor az ihlet, ez a furcsa és miniszoknyát sem viselő és láthatatlan

tündér, kézen fogott vagy ragadott, táncolni és énekelni kezdett fülem láttára

és szemem hallatára, érzékcsalódások és tapintható hangulatok közepette a

kiszabhatatlan kísértésben.

 

   És a hang többé nem tud szabadulni ettől a szerelemtől, a toll tintába

mártott akarata áldássá és méreggé zöldül, kettétörik a születés pohara és

a páros halál álma rám borul.

 

   Lélegzetet veszek a társalkodó kegyelemből, mely a fák és a hegyek for-

gandó szerencséjéből támad, mennyei kapuk nyilatkoznak, csoportokban jár-

nak az utcán a kertekből megszökött kivételek, a délelőttök.

 

   Az örökkévalóságra feszített áhítat látomásokban éli ki egyetlenségét,

s múzsákhoz fohászkodik jelenlétem az évek összekötő szövegében, míg egy

villám fölkiáltójele félbe nem szakít.

 

   Egész vagyok beleszólni a vívódó elemek vitájába, esetleg belemászni

a világ körképébe, nem eldöntendő, de mégis megkörnyékezve a honkereső

igazságot, az üstökös és naplopó véletlenekét is, a kard- és ködnyelő alkal-

mat se szalasztva el, ha már fölszellemült az alj nélküli káprázatban.

 

   Átvet a jóreménység tűfokán, vers helyett befűzhetetlen élet a vers, csil-

logásra fakad az elhaladó, karikálló napszakokban, játszik nekem vagy vélem

és megkapaszkodik szememben.

 

 

Láthatatlan kesztyű, Kolozs-

vár, 1969. április 22. [5-6.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44414

Márki Zoltán

 

 

FELKÖLTÖZTEK A HEGYRE

 

Egy nap a tömbházak felköltöztek a hegyre,

s magukkal hurcolták mind az emelődarukat,

a kerteket kiteregették a lejtőkre, széleiket

               lugasokká begyűrve,

s mint valami függönyt, az erdőt a csúcsokra földobták.

               Mire kiértünk,

egy-egy teherautó porozott oda még a lépcsőházakhoz,

zavartan köhécselve, mint kinek alig van dolga itt,

földvájók lépkedtek kifulladva a kaptatótól

               s harapós kedvvel.

               S láttuk,

a hasas betonkeverők is kijöttek, nyilván lábatlankodni,

s a villanyoszlopok bebámulnak a szobákba,

pislákolva, mint akik nem hisznek a szemüknek.

               De hát

               kora reggel óta talpon voltak,

s be is rendezkedtek már annak rendje s módja szerint

               s immár végérvényesen a házak:

torkos ablakok nagy kortyokban nyelték a fény szódavizét,

a habzsolva ettek a levegő napsütötte kenyeréből,

fölvonók suhantak le-föl a lélegzettel,

zuborgott a meleg a lakások ütőereiben.

               Éltek,

               ilyen magasra fölvitték

               a falak,

kézzel érinthetőn, bár szinte megfoghatatlanul,

hogy míg a város föl nem nézett munkájából,

ők tornyokkal támasztották alá az eget.

 

 

Napszakok éhsége, 1969 [93.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44413

Márki Zoltán

 

 

A PILLANAT KAPUJA

 

a hintaló orrocskája az ablaküveghez ért

nézte döbbenten buta szemmel hogy ellépek mellőle

egy játékbaba kacéran mosolygott s hívogatott

akár a régi mesék angyalai a gyermek álmát

szökőkút borzolta föl kontyát egyetlen könnyed mozdulattal

s csobogni kezdett a rácsok mögé zárt vasínyű forrás

galambok kopogtatták a kastély frissen vakolt falát

melybe valaha ágyúgolyó csak holmi kárt ha tehetett

s tündököl most is a múlandóság törvényeit semmibe véve

a tévéantennák csokrán fölizzó hirtelen fényt figyeltem

s mentem tovább a reggel zümmögő munkacsarnokában

a fák alatti árnyak fészkeit meg nem zavarva

mindig a napon hogy süsse arcomat a nyár jósága

a házak mind felém fordultak kérdezőn nyugtalanítón

mint emlékek díszletei fogtak körbe a nagy terek

míg villamosok hozták s vitték magukkal el a zakatolást

s füst szállt a tetők fölött hosszan akár egy rossz gondolat

szőke felhők utánozták a szarvasbikák délceg harcát

az ég tisztásain agancsaikkal egymásnak feszülve

s csattogni kiültek egy torony kőperemére a szélkakasok

a hídon éppen átsuhant egy repülőgép palakék keresztje

s úgy folyt lassan a víz mintha önmagát unszolná

fűzfák térdeltek a partra hogy megmossák hajuk

s egy fényképezőgép rögtön elrabolta meztelen szépségük

csókra kínálták ajkukat a vérszínű rózsák remegve

s a forgó-permetezők röpülni küldték az illatok vágyát

ez hát az idő hétköznapi ruhája melyet a város koptat

gondoltam én a pillanat sarkáig kitárt kapujában

a hintaló orrocskája az ablaküveghez ért

s nézte döbbenten buta szemmel hogy ellépek mellőle

 

 

Napszakok éhsége, 1969 [82.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44412

Márki Zoltán

 

 

JELZÉS

 

Kezedből

rebbennek föl a csillagok,

hogy átszakítsák a lüktetés

hártyapapír-egét,

ha röptüket a tenyeredből

ki tudod olvasni,

betűidet is

az űr rajzolja ki,

hogyha az üstökösök

kóborlása megosztja

szíveddel a végtelent –

bocsásd útjukra bátran

a hegyek taraján

fönnakadt fellegeket,

s mint valami szivacsot,

facsard esővé,

ha markodba kaptad őket –

nagy folyamokon,

miknek elefántháta cammogva

vinne vissza a megtérés

kék-nyugodt öbleibe,

mint ívó halak,

ússzál csak föl

a kezdet sejtelméig,

és soha ne bontsd el szádat

ettől a csóktól –

s a kút is

benned ás le a forrásokig,

hogy vízre találjanak

a kirándulók,

s a váza, mely maga

a törékeny szelídség,

gyémánt gyanánt csiszolja

finommá ujjaid lelkét –

markolni

s ütni kész indulataid is

rásimulnak jóságodra,

ahogy a domb

formát ad a

hulló hó

fehér kedvének,

s téged ír meg a levél,

ha nem szárad lelkeden

egy szava sem.

Mondom,

egyetlen jelző,

mint ősz hajszál, megöregíthet.

De:

hiába löknéd be

varázslatért

a szavak kapuját

az erdőn,

hangod

úgy hívná csak magához

a verset,

mint vadászsíp az őzeket…

 

 

Napszakok éhsége, 1969 [73-74.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44411

Márki Zoltán

 

 

ESTE A NAGYERDŐBEN

 

A fák, mint bolygó lelkek árnyai, követték

a tévé-antennák lélegző bokrait,

nikkelfények világították át a levelek

kinyúlt ujjú erezetét, akár a mikroszkópok,

távolról az egyetem üvegtüzű szökőkútjai

még küldték párájuk a postás széllel,

érccsobbanásukat villamos csattogta felém,

és tovatűnt a félhomály meleg alagsorában,

hol ruganyos visszhangot vertek lépteim,

a füvek és a gyökerek visszatértek már a csendhez

amint ott ballagtam, küszködve a sírással,

oly szép volt a világ s lelkemben a teljesség.

 

S ekkor egy esőcsepp gördült le arcomon,

oly súlyosan, akár a könny, mely holtat gyászol,

bujkált a hold a felhők olajfoltjai között,

s rohanni kezdtek az ágak a sötétség torlaszán,

az esticsillag egy-két lombot fölvett mentőcsónakjára,

s már koronás fők csuklottak össze a villámok

kivégzőosztaga előtt, s csak én álltam a

zivatar porló gépfegyversorozatában sértetlenül,

mert örömre születtem, mint a mesék kiválasztottja,

s a győzelem ege hirtelen kitisztult fölöttem,

s megtelt a lebegő levegő

látomásaival és szívem röpülő madaraival.

 

 

Napszakok éhsége, 1969, Debrecen [55.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44410

Márki Zoltán

 

 

NAPSZAKOK ÉHSÉGE

 

Ínyenc égövek

dagasztó teknőiben

óriáskenyerek sugárzanak,

s fények

               morzsája

                              gurul le

a levelek ajkáról is.

      A reggel

      beleharapott

      az illatokba,

      s a szél fogai közt

      morzsolja

      a rügyek

      öntudatát.

Nyakigláb árnyékok ágaskodnak

      a madarak

      fészkei körül.

Gyümölcsfák hónaljába marnak

      mindenre kész

            fagyok.

      Kicserepesedik

      a kutak szája is

a böjtös várakozásban.

            De

      a homokban

      (s a hóban)

      sem ülnek el

      a remegések.

Holdak s csodák kaptak rá

      az estek

      hangulataira,

      mióta a menny

      halántékain

      kihűltek

      az imák és a mesék.

            De:

hirtelen nőtt gondolatok kóstolnak az űrbe,

s a virágok nem tartóztatják meg maguk

a földgömbnyi remény sarkpontjai között.

      Kimerítheti

      a nyarat és a telet

      a vágyak vándorlása,

      az órák

      szemenszedett

      ereje

a csillagok járásához

      igazodik.

      Éhséggel

      táplálja

      (vagy csapja be)

      a mindenség

a napszakok világfaló kedvét,

      hogy az ősi fogásokkal

      ne tudjon betelni

      a tündöklés ínye

és a sötétség nyeldeklője.

 

 

Napszakok éhsége, 1969 [46-47.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.13 0 0 44409

Márki Zoltán

 

 

SZOMBAT DÉLUTÁN

 

Az ég horganylemezein sarkallt a hőség,

hadikocsikkal tört utat magának július,

csikorgó talppal görgetve tova a délutánt,

és én, hogy kiérdemeljem a kertész nyár bizalmát,

a füvek hátizsákjából a szél s a naptűz

verte hegyoldalra árnykockákat teregettem:

szegődjenek a harmatgyűjtő hajnalokhoz,

és fogják föl a fellegek csélcsap indulatát.

 

 

Napszakok éhsége, 1969 [45.]

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!