|
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44438
|
Márki Zoltán
7+8+7
A kertben
szerda van,
életbe lép a reggel
arany suhogással,
a levelek
neszét veszik
a szélnek.
A kertben
szerda van,
déli egyre mindent
elönt
a zöldek, fehérek, barnák
őszintesége,
az egyetlen
idő.
A kertben
szerda van,
akárcsak én,
ma szeret élni,
míg a rigófütty
a diófáról
világgá indul.
A kertben szerda
van, 1981 [6.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44437
|
Márki Zoltán
AZ ELOLDOTT DÉLUTÁN
Ez csak a végső kétségbeesés, ez az őszre-ősz,
szállongó fény, mely holnapra megalvad,
mert nem a nyárra, a múltra következik,
hogy imádkozzunk hozzá összetett lélekkel.
Hullatag vakmerőség, térdre rogyott dél,
vigyétek el, levelek, a lankadt-zöld feledést,
vigyétek kísértésbe a halál lélegzetét,
s vegyétek el tőlem a nap keserű poharát.
Ez csak a csevegő kétségbeesés, a múltra-ősz,
csak elfordult a nyártól s velem lépre megy,
megingtak a tetők, elborulnak az üvegdombok,
le-föl csapong a hang a füvek mozgólépcsőin,
odalapul a csenevész csatornák iszonyatához.
Itt járok a talajmenti fagyban, másként nem léphetek,
itt járok emberfeletti hittel a didergő dohokban,
a földön végigborzong a pánik hozott tisztasága,
csupa kék és fehér meg színezüst tisztesség,
és ez csak az első rémület, mely fölkeni áldozatát,
ez csak az órák fázékony s bágyadt ellazulása,
csak a varral teli utak előkelő lábadozása,
míg a hegyek koronáján el nem pattan a drágakövek buboréka,
s a királyi villámok még kerülik az erdők hiszékenységét.
Jaj, csuklyás ablakok adnak a légörvény kezére,
jaj, nekivágódom a kényszerleszállás éleihez,
jaj, virágok vergődése a koholt elvonulásban,
mikor mindegy már az élet s nincs is tovább már.
Ó, száradékony szárak, lelkes rostok miértje,
folyondárok a meredekre sikerült vágatokban,
ó, bokros teendőim az elvadult villódzásban,
fémlő sarjak, rozsdák kopott menetelése,
megyek törzsökös vérrel fontos, kétívű lábamon,
megyek görbe sárral bevert kristálytengelyeken,
s csupa hagyomány ez a csuszamlós képtár a réten,
mohó mohák csomós kábulata a búcsúk legalján,
konok nyomok enyvesedése a málló nedvesekben,
csupa korholt kárhozat a felhők páros lentjén,
s egy findzsa sóhaj már elég az étvágytalan kútnak.
Ez az ősz horzsolt idézete a kaparék kaszálókon,
ez az érintés, mely összehívja a nádason a hamvadást,
ez a roppant kiterjedés, mely orrlikamba kérdez,
ez a titok, mely fészket ver fülemben s a hallgatás eresze alatt,
ez a tüntetés, mely cserepeken s dobhártyákon átzuhog,
ez a szédület a síkok gerincén s földöntúli homlokomon.
Hogy mondjam el a birsek és a borszag savas szerelmét,
hogy is szótagoljam a csípős kiáltás néma almáját,
honnan tudjam, melyik őszből évelnek át ezek a gyümölcsök,
talán az elvetemült lombtalanság előestje óta várnak,
talán egy utcasarkon, mely nem heverte ki a találkozást,
talán egy kézfogás jegéből, mely összeroppantotta örömöm.
Vállamról szivárog a szivárvány alkalma a nemlátásig,
mellemen sír a levegő a csoportos nemsírásig,
itt fáj a szememen a vissza nem térő ágak áldomása,
gyanakvó gyanták, gyepek dőlt betűi gyújtogatnak,
roncsolódik a füstszag, október bökkent káprázata,
víz menekülése, tíz lángjaim, ellobog ujjam halkulása,
tüzelnek körmös korhadások, vakít a fák kóborlása,
a gyökerek kieresztik karmukat, akár a búvár vérerek,
s a csúcsok fejükre húzzák a közöny sisakját.
Hát csordogálnak könnyeim a szélcsendbe, mely őzek küldetése,
hát fújdogálnak hajszálaim az űrben, mit óv a szelek kerítése,
ködök veselkednek homokverő csontvermeim előtt,
micsoda belső halmazállapot az ősz, micsoda külső elejtettség,
micsoda belső robbanás a partok hústalan remegése,
micsoda égzengés leheletem a mélység szigorú böjtje után,
míg ingereim áramába nem ejti terhét a viharzások csőre.
Készítem magam a dolgok könyörületére a selejtező derengésben,
elvon a láz az engedékeny kenyerektől s a dér ostyáitól,
izmaim tűnődését átfeszíti a madarak ösztönös távolába,
agyamból kizubogtatja a törtek perdöntő szárnyalását,
kuporgó kazlak, bozótok erődje int fogadkozásra,
készítem magam a legfennköltebb koponyatörésre,
hajladozásra, mely egybeforr a sorsából kibillent sugarakkal,
teremtőm ez az esdeklés, míg délre húznak völgyek, mondatok,
vágy lapozza föl szerveim álmoskönyvét, megfejti hullámlásom,
s idejében eloldja a délutánt az összevont esteledéstől.
A megsebzett harangjáték, 1972 [85-88.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44436
|
Márki Zoltán
KÖZÖS SZAVAK
A félsziget a Holddal végképp
eltűnt, az est velünk maradt,
a kocsiban, kicsiben két nép,
ültünk egyetlen ég alatt.
Ő lengyelül tekintett énrám,
én visszanéztem magyarul,
fény kérdezte a fáktól némán,
a perc a csöndtől mit tanul.
Nem értettük, éreztük egymást,
ezer ősz intett messziről,
hallgattunk, mint ki nem tehet mást,
de hallgatnunk is volt miről.
S röppent az idő csillagostul,
megállt az út is hirtelen,
Báthori, mondtam búcsúzóul,
s hogy tudta ráfelelni: Bem!
A megsebzett harangjáték,
Dancka, 1972 [71-72.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44435
|
Márki Zoltán
A TITOKZATOS JÁTSZÓTÁRS
A füvek visszatértek tavasszal, és a szobáig hozták az illatot.
Leheletkönnyűség volt fölemelni a küszöbről, zsebre tenni, hogy
jusson meg maradjon is belőle, ha az ablakot becsukják.
Künn porból és fényből szövődött a nap, a sarak darabokra
vágva várták, hogy kerekek horzsolják fölöttük csillogva a leve-
gőt. A léckerítést kettőbe metszette a borotvaéles árnyék.
És az így támadt résen zúgás zuhant az előkertbe, indulás mo-
tozott, méhek és barna bóbitás dongók közé hajlékony vízcsöppek
szorultak, gurultak a föld felé súlyukat vesztve.
Nem tudni, hol kezdődött a susogás, mindenünnen jött most. A
hang hol zöld surrogássá fokozódott, hol égszínkékké halkult,
míg végül betöltötte az időt, mint kutat a talajvíz.
A nagykert bókolva tűnődött, merre menjen az eltörölt eső nyo-
mában, de fogva tartotta a göröngyök és gyökerek olajló párál-
lása, a színes zizegés és a meztelen sugárzás.
Ő menekült volna, a másik szobába tán, hol a zongorába zárva
aludtak még a sejtelmek, vagy inkább fölnyitná ezt a kődobozt,
a házat, sírva véresre kaparná a falak bőrét.
De nem mozdult, állt az ablak szabadságában, a föltárt délelőtt-
ben, s elérhetetlen ébredések és elbocsátások érintésével csaptak
túl rajta a zajok és a nyomakodó csobogások.
Hussogva futott a mélybe két tenyér közt a kútrúd, hallotta két
ló izgatott hahogását, amint táguló orrlikkal kapnak a veder
ezüstje felé, aztán a sárga fogú kortyolást.
Jobbról borjú tejes szipákolása és a szárítókötelek vontatott nyö-
szörgése érkezett mellig, arcig érő szédületben, elkeveredve a
frissen mosott ingek cikkanásaival.
Baloldalt rézsútos fecskék pengették feszes, rugékony szárnyaikat,
mint fekete fésűt bálba igyekvő legények. A szőke, szakadó hajú
szomszéd kislány pilledt szájjal pihegte: ,,Phéla!”
Túl, a másik utcában tehenek dobogtak és a kőkereszthez dör-
zsölték döngő hasukat. Temetői varjak a rét zümmögését firtat-
ták, s tűntek el a tó felé az akácfák csattogásában.
Mindezt nem látta, csak fölfogta a szemével, csak átrezgett a fü-
lén és feszíteni kezdte, hogy szinte ledöntötte a lábáról, mivel
négyéves volt még s gyönge a hangok hatalmához.
De érezte, valami nagy figyelem szegződik rá, és várt megsem-
misülve a titokzatos játszótársra, aki mindig megjelent, ha ma-
gára maradt csöndet elrebbentő szitakötőivel, a percekkel.
A megsebzett harangjáték, Nagyszentmiklós, 1970 [62-64.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44434
|
Márki Zoltán
DOBRUDZSA
És mentem a hajnali horpadásban, és mentem a magasságban,
mely a Nap éneke. És megtárult az idő, mely völgy is, ég is, jelek
és szelek járta, befedhetetlen állandóság. És a réteken érett-arany
lélegzetek és a szőlőkön a levegő izgalma.
Fölöttem az egek üzenetet váltottak a fákkal és a csillogással,
mellém szegődött a patakok országrésznyi csobogása és a füvek
álma is. Készült az ősz keserédes páráival, és befejeződött a nyílt
és lebonthatatlan almaszagban.
Aztán a tenger is kérdezni kezdett, és a feleletet hullámairól
olvastam le. Gyertek és örüljetek a zöldnek meg a borzongásnak,
az életnek és az elmúlásnak – suttogtam én is a hívást, a szemek
vallomását, amely a végtelent kitakarta.
A megsebzett harangjáték, 1972 [61.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44433
|
Márki Zoltán
HÁZI ÁLDÁS
Az élettől már csak az öregséget
Az öregségtől már csak a mindenséget
A mindenségből már csak a merengést
A merengésből már csak a teremtést
A teremtéshez mindig a folytatást
A folytatáshoz mindig az indulást
Az induláshoz csupán a mesét még
A mesékhez csupán a zenét még
A zenékből már csak a kalandot
A kalandból már csak az állandót
A megsebzett harangjáték, 1972 [55.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44432
|
Márki Zoltán
KÖZLEMÉNY A FÁKRÓL
A fák keresik a szelet, és az évszakok megadják a választ kér-
déseikre. A választ, mely: gyökerek bizsergése, levegő rügyezése,
a titkos érintkezés az éjszaka és a hajnal, az órák végzete és a
Nap lázadása között.
A fák keresik magát a választ is, fölegyenesedve a tántoríthatat-
lan havakban, lehajolva a sugarak terepszemléjén érte. És gyü-
mölcseik fokozatát és igazságaik szimbólumát kínálják föl neki,
a Föld eladó lányait.
Ezért költők a fák, és verseiket, az élet szerelmes leveleit, úgy
dobják be az ablakon, illatosan és címtelenül, mindenkinek.
A megsebzett harangjáték, 1972 [34.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44431
|
Márki Zoltán
NEM KÉRT VERS
Percnyi csend az elköltözöttnek, az ismeretlennek, kit kalapja
nem tudott fenntartani a vizen.
Percnyi csend a hasztalan kéznek, mely megkapaszkodott a halál-
ban, s többé nem eresztette el.
Percnyi csend a csöndnek, mely elkékült, és többé nem jut leve-
gőhöz a végérvényes, dülledt süllyedésben.
Hullámzunk szerte a fájdalomban, átbuknak rajtunk honkereső
labdajátékok és buborékok átkai.
Tobzódik az ég, elmerülnek a felhők a kiáltásban, fölhólyagzik
lelkünk az állandó sodrástól.
Nem kért vers tetőzik szívünkön, de én azt parancsolom, fogjátok
ki a folyóból az érdes színeket.
Fogjátok ki kezemből a múlhatatlan akaratot, meszeljétek át a
föld sápadtságát, a falak hamuszürkeségét.
Szövetkezzetek ma újból a fákkal és a leteríthetetlen szelekkel,
füvekkel és a félre nem verhető magassággal.
Gyújtsatok alá a Napnak, legyünk világosság, be kell hoznunk
ezt a fekete szünetet, mely a menekülés.
Vissza kell térnünk önmagunkba és a reménybe, erőnkbe és az
örömbe, mely tűrhetetlen a pusztulásnak.
A megsebzett harangjáték, 1972 [27-28.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44430
|
Márki Zoltán
A HÁRSAK MAGYARÁZATA
Az esők kibontakoztak a tavaszból.
A tavasz kibontakozott az esőkből.
Ülünk. Mintha egy padon. Mintha ülnénk.
Ülünk. Mintha a levegőben. Mintha szállnánk.
Az idő elcsorgott alólunk. Nem is hívtuk.
A vihar túlcsordult rajtunk. Nem is láttuk.
Ülünk a szélmozgásban. Egy simogatásban. Őrzöm.
Ülünk illatokban. Egy csillagon. A Földön.
Ülünk napestig. Ülünk a csöndig. Ülünk örökkön.
Az ágak majd leverik magukat érted.
S egyetlen perc szemhéja alatt a szemed még szebb.
Összegyűlt benne az éjfél minden kockázata.
Le is halkult teljesen a hársak magyarázata.
A megsebzett harangjáték, 1972 [25-26.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44429
|
Márki Zoltán
OLYAN
Lassan elfelejtem a csöndet,
olyan csend van,
az eget is meg a tavat
ettől a sok kéktől,
az éjszakáimat is rögtön,
ahogy behunyom a szemem,
és reggelemet is azonnal
a felszikrázó zöldben.
Lassan elfelejtem, hogy várlak
ezen a nyáron,
a levegőt, a lángot
a fűszagú izzásban,
az árnyakat, az estét
s az erdőt benne,
olyan csend van,
mintha nem is lenne.
A megsebzett harang-
játék, 1972 [21.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44428
|
Márki Zoltán
VERS HÉTFŐN
a reggel
fölkelt megszokásból
alig
vetette meg
a lábát a Földön
máris
intézkedett
álmaimat
beválthatatlan visszfényekre
cserélte
ez volt a kezdet
a tárgytalan és üres
rettegés homlokomon
mely védi igazát
néztem
a bokrok
leplezetlen különcselét
mellyel tiltanák maguk
a széltől
néztem
fűverő csodálkozások
színek lélekjárását
láttam
a mohák
terjeszkedése súlytalan
lábujjhegyre áll
a perc hogy megmérje
a levelek vérnyomását
árnyak
riadt zümmögése
lép nyomomba
s a füstöket
ki kell cserélni
tudtam
hiába hányom föl az égnek
toborzott sóhajait
hessegetem el
a kopár derengést
mely eltévedt az erdőn
hiába
féltem a tisztások
félkész mosolyát
hófoltok
töredelmes vallomását
kerülöm el
a párák jóvátételét
s az órák körforgását
délig eltelik
a délelőtt
s komolyra megy a játék
mert belehalhatok
egyetlen lélegzetembe
a lebontásra ítélt harmatokba
egyetlen szemrebbenésbe
mely eltérít a csöndtől
míg a tavasz őrzi
értéktárgyait
s megszökteti a Napból
az ultraviolet
sikolyt
A megsebzett
harangjáték,
1972 [18-20.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44427
|
Márki Zoltán
TAVASZI
A havak megszűntek reggelre,
biztos segített nekik valaki,
hitet cserélnek a szelek,
de ez sem különös.
Elharapta magát a parttól
utolsó leheletével a jég,
ebben van már valami,
ha a Nap ágaskodva figyel.
A fa rááll, hogy fa legyen,
feszülnek elevenszülő ágak,
s egy-két rügy levegőzni kezd
minden értesítés helyett.
A legtavaszibb mégis,
hogy zöldre nyílt szememben
borzongsz, behunysz, kinyílsz,
és ez nem évszakhoz kötött.
A megsebzett harangjáték, 1972 [17.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44426
|
Márki Zoltán
FEBRUÁR
Nincs semmi más,
a Nap tanulja
a csillogást, és
kifárad újra,
kezdi, csak érzi
a fehér szólót,
csak élni próbál,
szólni egy jó szót.
Nincs semmi más
a levegőben
hacsak a sorsunk
s a levegő nem,
az ég, ha megnőtt,
a kék kihagy még,
bennünk a csönd, s a
csöndben a fagy lép.
Nincs semmi más
a folyópartig,
csak ez a látszat
tetőtől talpig,
csak ez a reggel,
mit a halál hoz,
ködöket minden
föltámadáshoz.
Nincs semmi más,
csak ez a nyers szél,
vegyítve fákkal
s a perc a percért,
megyünk a száraz,
sikoltó hóban,
ameddig tél, és
ameddig hó van.
A megsebzett harang-
játék, 1972 [12-13.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44425
|
Márki Zoltán
FEHÉRLÉS
Három és négy között
érkezett meg a havazás
bejelentés nélkül és kimondhatatlan
az ég és a kék csergéi alól
a levegőben tartózkodott
a keletkező télben
súlytalan gyarapodott
a hamvas hullásban
patyolat szavak pihegtek
fölfoghatatlan lélegzetemben
miközben a szelek ledőltek
az alakos hegyek elültek
búcsút vett a magasság szememtől
és csönd lett a felhőkben
három és négy között
egyetlen kiterjedése az öröm
a kerítések logarlécein
dombhátak délutánján
völgyek futóárkában
mit fölváltott a csillogás
a földerült tetőkön
hol véget ér az árnyak
rendezetlen menekülése
három és négy között
egyetlen térfogata a világfoglalás
egyetlen fölszíne az osztatlan derengés
utcák síkmértanán
az ábrázoló fákon
mik elhagyták a ködöket
lelkembe és szempillád tövébe költözött
az általános és viszonylagos fehérlésben
három és négy között
A megsebzett harang-
játék, 1972 [10-11.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44424
|
Márki Zoltán
FÖLD
KI ITT BELÉPSZ,
HAGYJ FÖL MINDEN REMÉNYTELENSÉGGEL,
HISZ MEGLÁTNI
ÉS MEGSZERETNI PILLANAT MŰVE VOLT,
HULLÁMZIK
EZ A SZERELEM, DE KITART LEGALÁBB A HALÁLIG,
CSAK AZ IDEG-
VÉGZŐDÉSEKET KELL GYAKRABBAN CSERÉLNI,
CSAK AZ ÁLMOKAT
KELL RENDSZERESEBBEN TISZTÍTÓBA KÜLDNI,
S A KIMÉRT
ESZTENDŐKHÖZ FÖLMUTATNI NYOMBAN A FIATALSÁGOT.
KI ITT BELÉPSZ,
TÖRTÉNELMI SZAVATOLÁS SZERINT BOLDOGULHATSZ,
S CSAK AZ ÉLET
EGÉSZÉRE, MERT NEM VAGY KÉPES A KEVÉSRE,
MERT EGYETLEN
PERCET SE DOBHATSZ KI ENGEDELMES CSERÉKRE,
MÍG SZERZETT
S TERMÉSZETES JOGOD, A TÜNDÖKLÉST GYAKORLOD,
ÜZEMKÉPES
A KOR, AKÁR AZ ÉVSZAKOK TÚL ÉRZÉKENY BŐRE,
HOGY E BEVÁLT
CSILLAGON KÉSZÜLHESS A LEGBIZTOSABB IGEIDŐRE.
KI ITT BELÉPSZ,
KÉSZÜLJ A LEGROSSZABBRA IS A NON STOP FORGALOMBAN,
A ZÁRÓRÁVAL
FENYEGETŐK ELHÁRÍTANÁK A TÖRVÉNYES CSODÁT MÉG,
DE AZ IGAZSÁG
NEM ADHAT KITÉRŐ VÁLASZT, MÍG ERŐIT PRÓBÁLJA,
ELSŐ SZAKMÁD
A SZÁZAD, LÉPD KI A JÖVŐT A MINDENSÉGBŐL MÁR MA,
MERT SZABADON
KÖVETELHETED MAGADNAK A VILÁGOT, NEKED KERING ITT,
S HOGY EL SOSE
VESZÍTSD, KÉRD HOZZÁ A LEGÚJABB EMBERISÉGET IS MINDIG.
A megsebzett harangjáték, 1972 [5-6.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44423
|
Márki Zoltán
SZABADSÁG
ujjadra
húztam
a
hajthatatlan
délköröket
lábad
elé
hordtam
a
túlzó
mennyköveket
eloldtam
partok
fölijedt
lebegését
magamra
vállaltam
hegyek
felhők
koránkelését
szemközt
a
testes
tengelyekkel
tetőtől
talpig
tartós
időbe
emeltelek
meztelen
kezdetbe
átlátszó
lélegzetekbe
takartalak
oldaladon
csoportosult
a
fölbonthatatlan
tér
csillagok
delejben
talpaló
testőrei
bolygók
gyémánt
szekerei
vonult
a
nappálya
őrjárata
elizzott
a
semmi
hívatlan
hűsége
kigyúlt
az
általános
tömegvonzás
menetrendje
fölkelt
messzeségek
hátukra
vették
a
villámok
utókorát
reggelek
hozták
az
év
haladéktalan
reményét
önkéntes
fények
körötted
lombosodtak
véletlen
egek
behorpadt
okfejtések
kilobosodtak
homlokodhoz
tüntető
egyenesek
ütődtek
őszi
görbéken
halállal
torlódtak
a
sokszoros
utak
csikorgó
lilák
elrobbant
feketék
közt
világlottál
előttem
mint
hüvelyéből
kihúzott
tűz
szabadság
éle
eltéríthetetlen
suhogás
minden
utánad
következett
Láthatatlan kesz-
tyű, 1970 [52-56.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44422
|
Márki Zoltán
EGYSZERŰ
Az
idő
rövid
kölcsönéből
élek,
percenként
fizetlek
vissza,
élet.
Vulnerant
omnes,
ultima
necat.
A
halál
aprópénzre
cserél
át.
Szememből
kigurul
a
fénygaras,
mit
odavet
a
napnak
a
föld,
a
víz,
a
vas.
De
nem
leszek
adósa
csillagnak,
holdnak,
segítek
fáknak,
esőnek,
úszni
folyónak.
Tereltem
felhőt,
lángoltam
a
reggelt,
kedveztem
az
ősznek,
ha
verselt.
Különös
egyszerűn,
dallal,
ha
sikerül,
szólok
hóból,
kőből,
percből,
az
előzékeny
mindenség
kegyelméből.
Nincsen
más
értelem
se
földön,
se
égen,
a
végtelen
előlegéről
emberül
számot
kell
adni,
és
ez
a
lehetőség
is
csak
alkalmi.
Láthatatlan
kesztyű,
1970 [39-42.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44421
|
Márki Zoltán
OKTÓBER
Kristályosodnak a mellékutak
a kénytelen világon.
Hull, eljegesedik a csönd, a hang,
állócsillag a lábnyom.
Megnyílik a csontfényű délelőtt,
kettétörik, ha lépek.
Vár, szájában őrzi a levegőt
az ég, fogai épek.
Alábbhagy és elkülönül a nap,
új ősköd gőzölög fönn.
Megmered az idő, abbamarad
a hirtelen mezőkön.
A mindenség a percnek levelet
levélre küld, tűr, bízik.
El ne söpörd, vers, szél, még életek:
a földet melegítik.
Láthatatlan kesz-
tyű, 1970 [30-31.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44420
|
Márki Zoltán
A KÜLÖNÍTŐ REGGEL
Ezüst szinkópák,
a halál hiányol,
ép mondataim
mind elengedtem,
szél koptatja
a zöldek lebegését,
a felhők vérnyomása
egyre magasabb.
Elakadt az idő lé-
legzete nyomós ködökben,
a körülményes égről
lezörren a láz,
megmerül a suhogásban
a víz, magába mélyed,
igyekszik a század,
kitart hazáig.
Szeretlek – ez az
egyetlen sírvers az erdőn,
vártalak – ez az
utolsó csönd a számban,
egy érlökés fölkínált,
fáj a levegő, megkiált,
átnéz törekvő hangomon
a különítő reggel.
Láthatatlan kesztyű, 1970 [28-29.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44419
|
Márki Zoltán
VASÁRNAPI BAZÁR
Nincs más, csak ez a délelőtt, mely a folyóval tegeződik. Ülök,
átrobban a sugár. Megejtő igyekezettel lehalkul a szél, a helyi véletlen
kereket old. Egy méhraj légcsavarja. Állandó az égöv, előfordulok,
akár a többi egyéltű igealak.
Nincs más, csak ez a félig elszítt sugallat, a holdomlás virágpora.
Meg elenyésző többségben levél. Az évszak szolgáltatása még hibát-
lan. Kikeltem én is a viharos nagymosás után, mit természetünk ren-
dezett. Gőzölög a kutak ásónyoma a világon. El nem csitul egy fűszál.
Ennyi mindennel már a céltalanság se tud mihez kezdeni.
Nincs más, csak elvékonyul a látszólagos csend, kifesti szem-
öldökét.
Őrizkedj tőlem: várlak.
Láthatatlan kesztyű, 1970 [13.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44418
|
Márki Zoltán
A DÉLELŐTT KITÉRŐI
Összegyűjteném most
a meg nem vesztegethető sugarakat,
és kivilágítanám vélük
a délelőtt kitérőit.
Meghívnám az esőket is
törvényszegő találkozókra,
de gondom lenne elhajtani
az elévült, gondterhelt felhőt.
Csapongani meghívnám
a könnyű, felöltős szeleket,
beléjük bújnék,
vigyenek ki
a hó búcsúihoz.
Madár a március,
didereg, tollában a csőre.
Fölszáll mégis
a szárnyak romlatlan vallomása.
Tapogatom a levegőt,
a hétvég hozományát.
Az időt,
mely hitetlen hegyek
felől erre tart.
A fény arcát
kezemben tartom,
szemébe nézek,
hogy szóra bírjam
szédületét.
Az ég
lebólint.
Folyik a víz,
önmagát folytatja.
Megkiáltom, villog
a fák igazsága.
Kigondolom
a virágokat.
Láthatatlan kesz-
tyű, 1970 [11-12.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44417
|
Márki Zoltán
SZÉLTÖRDELŐK
mert a fák versei
elfordultak tőlük
mert a levelek rímei
megunták kötözködésük
mert nem ismerték föl
idejében az erdő szívzörejeit
mert a koronák üzenetéhez
sohasem térhettek vissza
s mert a vadhajtások szerelmében
többször is csalódtak
kiforgatnák a füvek ékírását
s a bokrok tanúbeszédét
felhányják a gyökereknek
hogy görcsösen ragaszkodnak a csöndhöz
s törzsekhez szögeznék
a tavasz ágaskodó kiáltását
Láthatatlan kesztyű, 1970 [10.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44416
|
Márki Zoltán
JANUÁR
Panek Zoltánnak
goromba és kerek számok
lábnyomotok betemette a hó
egyetlen mondat a föltámadás
siess szerdára szombat jő
egy sor halhatatlan ragyogást
gondolt írásjelek nélkül a tél
rólad siess senki se tudja mennyi
tizenkettő elosztva ma hófehér
Láthatatlan kesztyű, 1970 [9.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44415
|
Márki Zoltán
BEFŰZHETETLEN ÉLET
A fény súlygyarapodása kimászik a holdtalan tükörből, agyamból, s a
kénytelen falak tövén magába fordul, hogy kivárja a csillagok feljöttét, ki a
hajnali zárórát s a külsőséges, jókora reggelt, mely gondolatra ébred.
A zéró és az alfa fűgyökere sietve visszahúzódik amerre lép, a számok
felhői egykettő nekiiramodnak a papírízű egeken, szétszóródnak a hirtelen
havak, hogy mentesüljenek az elfehéredő válság, a túlság vádjai alól.
Kétségbeesés az este, széttárja karját, csak a nappal szája állja tűrhe-
tetlen türelemmel szógyötrő és szavakba vágó csorbítatlanságát.
Itt készülődik szelekbe metszett, rúzstalan ajkakon, homlokom mögött s az
ablakok őszinteségén túl, hűség és titoktartás ahogy kitalálja meg kipróbálja
világra néző, éles magányát.
És oda a súlyzó szobák vagy az oktalan táj szervi boldogsága, a fele-
lőtlen hosszmérték meg a tünettelen múlás hibátlansága, oda szó nélkül is
a szó nélküli idő.
Vallatóra fogtam egyszer és megátkoztam ezerszer a pillanatot, amikor,
lehet, elvált bennem a szépség a mindentől, hogy meghazudtolja a huzakodó
sorsot.
Amikor az ihlet, ez a furcsa és miniszoknyát sem viselő és láthatatlan
tündér, kézen fogott vagy ragadott, táncolni és énekelni kezdett fülem láttára
és szemem hallatára, érzékcsalódások és tapintható hangulatok közepette a
kiszabhatatlan kísértésben.
És a hang többé nem tud szabadulni ettől a szerelemtől, a toll tintába
mártott akarata áldássá és méreggé zöldül, kettétörik a születés pohara és
a páros halál álma rám borul.
Lélegzetet veszek a társalkodó kegyelemből, mely a fák és a hegyek for-
gandó szerencséjéből támad, mennyei kapuk nyilatkoznak, csoportokban jár-
nak az utcán a kertekből megszökött kivételek, a délelőttök.
Az örökkévalóságra feszített áhítat látomásokban éli ki egyetlenségét,
s múzsákhoz fohászkodik jelenlétem az évek összekötő szövegében, míg egy
villám fölkiáltójele félbe nem szakít.
Egész vagyok beleszólni a vívódó elemek vitájába, esetleg belemászni
a világ körképébe, nem eldöntendő, de mégis megkörnyékezve a honkereső
igazságot, az üstökös és naplopó véletlenekét is, a kard- és ködnyelő alkal-
mat se szalasztva el, ha már fölszellemült az alj nélküli káprázatban.
Átvet a jóreménység tűfokán, vers helyett befűzhetetlen élet a vers, csil-
logásra fakad az elhaladó, karikálló napszakokban, játszik nekem vagy vélem
és megkapaszkodik szememben.
Láthatatlan kesztyű, Kolozs-
vár, 1969. április 22. [5-6.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44414
|
Márki Zoltán
FELKÖLTÖZTEK A HEGYRE
Egy nap a tömbházak felköltöztek a hegyre,
s magukkal hurcolták mind az emelődarukat,
a kerteket kiteregették a lejtőkre, széleiket
lugasokká begyűrve,
s mint valami függönyt, az erdőt a csúcsokra földobták.
Mire kiértünk,
egy-egy teherautó porozott oda még a lépcsőházakhoz,
zavartan köhécselve, mint kinek alig van dolga itt,
földvájók lépkedtek kifulladva a kaptatótól
s harapós kedvvel.
S láttuk,
a hasas betonkeverők is kijöttek, nyilván lábatlankodni,
s a villanyoszlopok bebámulnak a szobákba,
pislákolva, mint akik nem hisznek a szemüknek.
De hát
kora reggel óta talpon voltak,
s be is rendezkedtek már annak rendje s módja szerint
s immár végérvényesen a házak:
torkos ablakok nagy kortyokban nyelték a fény szódavizét,
a habzsolva ettek a levegő napsütötte kenyeréből,
fölvonók suhantak le-föl a lélegzettel,
zuborgott a meleg a lakások ütőereiben.
Éltek,
ilyen magasra fölvitték
a falak,
kézzel érinthetőn, bár szinte megfoghatatlanul,
hogy míg a város föl nem nézett munkájából,
ők tornyokkal támasztották alá az eget.
Napszakok éhsége, 1969 [93.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44413
|
Márki Zoltán
A PILLANAT KAPUJA
a hintaló orrocskája az ablaküveghez ért
nézte döbbenten buta szemmel hogy ellépek mellőle
egy játékbaba kacéran mosolygott s hívogatott
akár a régi mesék angyalai a gyermek álmát
szökőkút borzolta föl kontyát egyetlen könnyed mozdulattal
s csobogni kezdett a rácsok mögé zárt vasínyű forrás
galambok kopogtatták a kastély frissen vakolt falát
melybe valaha ágyúgolyó csak holmi kárt ha tehetett
s tündököl most is a múlandóság törvényeit semmibe véve
a tévéantennák csokrán fölizzó hirtelen fényt figyeltem
s mentem tovább a reggel zümmögő munkacsarnokában
a fák alatti árnyak fészkeit meg nem zavarva
mindig a napon hogy süsse arcomat a nyár jósága
a házak mind felém fordultak kérdezőn nyugtalanítón
mint emlékek díszletei fogtak körbe a nagy terek
míg villamosok hozták s vitték magukkal el a zakatolást
s füst szállt a tetők fölött hosszan akár egy rossz gondolat
szőke felhők utánozták a szarvasbikák délceg harcát
az ég tisztásain agancsaikkal egymásnak feszülve
s csattogni kiültek egy torony kőperemére a szélkakasok
a hídon éppen átsuhant egy repülőgép palakék keresztje
s úgy folyt lassan a víz mintha önmagát unszolná
fűzfák térdeltek a partra hogy megmossák hajuk
s egy fényképezőgép rögtön elrabolta meztelen szépségük
csókra kínálták ajkukat a vérszínű rózsák remegve
s a forgó-permetezők röpülni küldték az illatok vágyát
ez hát az idő hétköznapi ruhája melyet a város koptat
gondoltam én a pillanat sarkáig kitárt kapujában
a hintaló orrocskája az ablaküveghez ért
s nézte döbbenten buta szemmel hogy ellépek mellőle
Napszakok éhsége, 1969 [82.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44412
|
Márki Zoltán
JELZÉS
Kezedből
rebbennek föl a csillagok,
hogy átszakítsák a lüktetés
hártyapapír-egét,
ha röptüket a tenyeredből
ki tudod olvasni,
betűidet is
az űr rajzolja ki,
hogyha az üstökösök
kóborlása megosztja
szíveddel a végtelent –
bocsásd útjukra bátran
a hegyek taraján
fönnakadt fellegeket,
s mint valami szivacsot,
facsard esővé,
ha markodba kaptad őket –
nagy folyamokon,
miknek elefántháta cammogva
vinne vissza a megtérés
kék-nyugodt öbleibe,
mint ívó halak,
ússzál csak föl
a kezdet sejtelméig,
és soha ne bontsd el szádat
ettől a csóktól –
s a kút is
benned ás le a forrásokig,
hogy vízre találjanak
a kirándulók,
s a váza, mely maga
a törékeny szelídség,
gyémánt gyanánt csiszolja
finommá ujjaid lelkét –
markolni
s ütni kész indulataid is
rásimulnak jóságodra,
ahogy a domb
formát ad a
hulló hó
fehér kedvének,
s téged ír meg a levél,
ha nem szárad lelkeden
egy szava sem.
Mondom,
egyetlen jelző,
mint ősz hajszál, megöregíthet.
De:
hiába löknéd be
varázslatért
a szavak kapuját
az erdőn,
hangod
úgy hívná csak magához
a verset,
mint vadászsíp az őzeket…
Napszakok éhsége, 1969 [73-74.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44411
|
Márki Zoltán
ESTE A NAGYERDŐBEN
A fák, mint bolygó lelkek árnyai, követték
a tévé-antennák lélegző bokrait,
nikkelfények világították át a levelek
kinyúlt ujjú erezetét, akár a mikroszkópok,
távolról az egyetem üvegtüzű szökőkútjai
még küldték párájuk a postás széllel,
érccsobbanásukat villamos csattogta felém,
és tovatűnt a félhomály meleg alagsorában,
hol ruganyos visszhangot vertek lépteim,
a füvek és a gyökerek visszatértek már a csendhez
amint ott ballagtam, küszködve a sírással,
oly szép volt a világ s lelkemben a teljesség.
S ekkor egy esőcsepp gördült le arcomon,
oly súlyosan, akár a könny, mely holtat gyászol,
bujkált a hold a felhők olajfoltjai között,
s rohanni kezdtek az ágak a sötétség torlaszán,
az esticsillag egy-két lombot fölvett mentőcsónakjára,
s már koronás fők csuklottak össze a villámok
kivégzőosztaga előtt, s csak én álltam a
zivatar porló gépfegyversorozatában sértetlenül,
mert örömre születtem, mint a mesék kiválasztottja,
s a győzelem ege hirtelen kitisztult fölöttem,
s megtelt a lebegő levegő
látomásaival és szívem röpülő madaraival.
Napszakok éhsége, 1969, Debrecen [55.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44410
|
Márki Zoltán
NAPSZAKOK ÉHSÉGE
Ínyenc égövek
dagasztó teknőiben
óriáskenyerek sugárzanak,
s fények
morzsája
gurul le
a levelek ajkáról is.
A reggel
beleharapott
az illatokba,
s a szél fogai közt
morzsolja
a rügyek
öntudatát.
Nyakigláb árnyékok ágaskodnak
a madarak
fészkei körül.
Gyümölcsfák hónaljába marnak
mindenre kész
fagyok.
Kicserepesedik
a kutak szája is
a böjtös várakozásban.
De
a homokban
(s a hóban)
sem ülnek el
a remegések.
Holdak s csodák kaptak rá
az estek
hangulataira,
mióta a menny
halántékain
kihűltek
az imák és a mesék.
De:
hirtelen nőtt gondolatok kóstolnak az űrbe,
s a virágok nem tartóztatják meg maguk
a földgömbnyi remény sarkpontjai között.
Kimerítheti
a nyarat és a telet
a vágyak vándorlása,
az órák
szemenszedett
ereje
a csillagok járásához
igazodik.
Éhséggel
táplálja
(vagy csapja be)
a mindenség
a napszakok világfaló kedvét,
hogy az ősi fogásokkal
ne tudjon betelni
a tündöklés ínye
és a sötétség nyeldeklője.
Napszakok éhsége, 1969 [46-47.] |
Bozsikzf
2019.08.13
|
|
0 0
44409
|
Márki Zoltán
SZOMBAT DÉLUTÁN
Az ég horganylemezein sarkallt a hőség,
hadikocsikkal tört utat magának július,
csikorgó talppal görgetve tova a délutánt,
és én, hogy kiérdemeljem a kertész nyár bizalmát,
a füvek hátizsákjából a szél s a naptűz
verte hegyoldalra árnykockákat teregettem:
szegődjenek a harmatgyűjtő hajnalokhoz,
és fogják föl a fellegek csélcsap indulatát.
Napszakok éhsége, 1969 [45.] |
|
Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!
|