Nagyon köszönöm, nem lehet panaszom :) Esetleg Galgadionak még egy keleti sosón nyelvjárást? Hátha mégsem utáltattam meg vele annyira az indiánokat, hogy ne lehessen visszacsábítani... :))
Én a héten nem leszek többet, de nagy öröm lenne számomra, ha ez a topik is felpörögne egy kicsit.
Egyébként gratula ehhez a linkhez, nagy kincs a számomra.
Úgy döntöttem, "elcsábulásaim" során szépen lassan - nagy vonalakban, a főbb típusok szintjén - továbbviszem a megkezdett témát, mert valahogy rákattantam, hogy ez most legyen kerek.
A kaliforniai indiánok bébihordozóit általában az anyai nagymama készítette. Ezen a képen egy Pomo cradle látható, jellegzetes teknő alakját hajlított fűzvesszőkből alakították ki, amiket eredetileg természetes kötözőanyagokkal rögzítettek egymáshoz. A felső, nyitott végénél fűzfakarika szolgált fejvédőként.
Sokáig nem értettem, hogy mit jelent a leírásokban az, hogy a gyermek az alsó hajlatban ül. Ez a kép kellett hozzá, hogy elhiggyem :) Számomra elég bizarr a látvány, de biztos, hogy ők jobban tudják. A popsi alatt nedvszívó puha anyaggal bélelték.
A hupa cradle leginkább egy kosárhoz hasonlít, mogyoróvesszőből fonták, a rögzítéshez a gyökér rostjait használták fel. A kúpos árnyékoló - meglepő módon :) - a naptól védte a baba fejét.
Hupa anya gyermekével Curtis sorozatából. A kosár alsó részét zúzott vagy tépett rostokkal, kéregdarabokkal, esetleg őzbőrbe csomagolt mohával bélelték ki.
A yokut gyermekeknek két különböző hordozójuk volt. Az első születésük előtt készült, egyforma volt a kisfiúknak és kislányoknak, 'pa-sak' volt a neve. Három-négy hónapos korukban kerültek át a képen látható 'huup' típusú hordozóba. Ennek mintáját a gyermek neme határozta meg: az egyenes (esetleg ferde egyenes) vonalak illették a kisfiúkat, a cikkcakk- vagy rombuszminta pedig a kislányokat.
Ha a gyermek kinőtte hordozóját, nem adták tovább a családban. Szokás volt, hogy az apa egy sudár fenyő tetejére akasztotta fel, hogy a gyermek is olyan magas és erős legyen, mint a fa.
Ez a hagyományőrző cradle napjainkban készült, az alkotó Lois Conner
(Elnézést kérek, forrást megint nem tudok mondani, szinte minden kép és mondat máshonnan származik, egy részét már nem is tudom, honnan szedtem, újra meg kéne keresgélni.)
Köszi, aranyos vagy. Egyelőre csak tanulok, azért nincs időm fórumozni. Azért néha el fogok csábulni egy kicsit. Azt gondoltam, ez a kép tetszeni fog Neked. Már ha látszani fog ...
Szerintem sokan lennénk, akiket valóban érdekel az indián kultúra. A történelem, a nézeteik, vallásuk, tanításaik, mondáik. Én notórus fordító vagyok. Igaz, csak magamnak fordítgatok, de ha tehetem, fenn lógok a Neten, mert ez az egyetlen hely, ahonnan a fentiekre valóban lehet anyagot találni.
Gondolom , sajnos egyikünknek sincs olyan ismeretsége, akin keresztül el lehetne érni, hogy a lefordított, vagy le nem fordított könyveket itthon is kiadják illetve árusítsák. Pedig lenne forgalmuk.
Itthon ez a témakör mindig is nagyon mellőzött volt.
A Szenzár Kiadó - Az Elveszett Bölények Mezeje - sorozatban kiadott három könyvet, amik tényleg értékesek, de aztán semmi többet. Lehet hogy ők reagálnának egy konkrét megkeresésre.
Ha Neked szándékodban áll fordítani, az nagyon jó lenne. Az biztos, hogy én is örömmel vásárolnám ezeket a kiadványokat !
Hidd el, nem a vitatkozás kényszere visz rá, hogy némely dolgokban ellentmondjak. Talán mindenkinek jobb lett volna, ha úgy történtek volna a dolgok, ahogy írod. Mégis elég sok ellenvetés futott át az agyamon, amikor a kultúra ápolgatásáról írtál. A fehérek legendás intoleranciáját az indiánok vallásgyakorlata, családszerkezete és egyebek irányába nem akarom most részletesen ecsetelni, de talán mégis van néhány gondolat, amit érdemes lehet felvetnem. Szeretnék a csokonen csirikaváknál maradni, akik számára az 1876-os év valóban sorsfordítónak bizonyult, de éppen ellentétes irányba. Taza halálát, amit a washingtoni tárgyalás alatt kapott tüdőgyulladás okozott, máig erőszakos halálként tartják számon a leszármazottak. Legalábbis sokan közülük. Amikor a Taza nélkül hazatérő Clum reszkető térdekkel próbálta megmagyarázni a történteket, a feldúlt Naiche azzal vádolta meg, hogy nem vigyázott eléggé a bátyjára, akit talán a fehérek szellemei öltek meg. Nagyon fontosnak tartom ezt a momentumot, mert szerintem szépen rávilágít arra a kulcsfontosságú gondolkodásbeli különbségre, ami a két nép között feszült, és ami miatt gyakorlatilag nem tudtak mit kezdeni egymással még jóindulatú hozzáállás esetén sem. Egy ilyen mondatot egy korabeli keresztény sötét butaságnak tartott és kész. Évtizedekkel később vizsgálta meg C.G.Jung több földrész - köztük Észak-Amerika - bennszülötteinek pszichéjét, gondolkodási mechanizmusát. Általános megállapításai közt írja: "Számukra mindig a mágia a valóságos magyarázat. Aki meghalt, azt vagy varázslat, vagy szellem ölte meg. Sokan közülük csak harc közben tartják természetesnek a halált. Mások még ezt is művi megoldásnak vélik, mert vagy varázsló volt az ellenfél, vagy varázsfegyverrel vívott. ... Neki a priori bizonyosság, hogy betegséget stb. szellemek vagy boszorkányok okoznak, éppúgy, mint ahogy nekünk is eleve vitathatatlan, hogy a betegségnek úgynevezett természetes oka van. Mi éppúgy nem törődünk a varázslatokkal, mint ő a természetes okokkal. Szellemi funkciói lényegében nem különböznek alapvetően a mieinktől. Különbség - mint ahogy már szó esett róla - kizárólag az előfeltevésben érvényesül." (Az archaikus ember 1930.)
Azért látom jelentőségét ennek, mert Taza "megölése" egyrészt bizonyíték lehetett a békés út járhatatlan voltára, másrészt pedig a csirikava kultúra szerint a halált meg kellett bosszulni. Itt szeretném még hozzátenni, hogy Naiche a saját közegében viszont azzal a furcsasággal tűnt ki, hogy sem "erői", sem "álmai" nem voltak soha, tehát szinte spirituális hiányban szenvedett. Talán ide tartozik az is, hogy az alig húsz éves fiút Cochise nem képezte ki vezetőnek. Ennek az volt az oka, hogy a beteges és nyugtalan természetű gyereket Taza iránti hűségre, "örök másodiknak" akarta nevelni, ami kellőképp megmagyarázza Geronimo későbbi nagy befolyását is. Öröklött hatalmát pedig csak akkor volt esélye megtartani, ha bizonyítani tudta rátermettségét a tapasztalt harcosok előtt, vagyis komoly lélektani nyomás nehezedett rá minden irányból. Nem célom, hogy felmentsem véres ámokfutásának felelőssége alól, csak egy közelképet szerettem volna felvázolni arról, hogy szerintem milyen motivációk eredményezték a céltalan gyilkolászások rá eső részét.
Egy másik gondolatot B.L.Whorf tollából szeretnék idézni, aki a harmincas évektől publikálta a hopi indiánokkal kapcsolatos antropológiai munkáit. A hopik nyelvéről és szokásairól leírt megfigyelések legnagyobb része egyáltalán nem terjeszthető ki az apacsokra, van azonban néhány olyan megállapítása is, amiről úgy vélem, hogy mindkét népre jellemző volt. Az egyik ezek közül: "Nem természetellenes feltételezni azt, hogy a gondolat, mint bármilyen más erő, mindenütt otthagyja a hatásának nyomát. ... A hopi gondolatvilág nem ismeri a képzeletbeli teret. ... Egy hopi természetszerűleg feltételezné, hogy gondolata (vagy önmaga) azzal a valódi kukoricával érintkezik, amiről gondolkodik. ... Ha a gondolat a növény egészségére és növekedésére vonatkozó jó gondolat, az jót tesz a növénynek, ha rossz gondolat, ellenkező hatással lesz."
A gondolatok mágikus hatásába vetett hit fényében megnő a jelentősége annak a folyamatos rosszindulatnak és leplezetlen ártó szándéknak, amivel az apacsok nap mint nap találkoztak, s amire mi hajlamosak vagyunk rálegyinteni, mint ártalmatlan szájjártatásra. (Érdekes egyébként a kommunikációs nehézségek másik fajtája is: egy visszaemlékezésben olvastam, hogy az apacsok nem tudták felfogni egy akasztásukkal viccelődő katona gesztusait, gúnyolódását őszinte baráti figyelmeztetésnek vélték.) Mindenképp igaz, hogy a szív szándékát és a kimondott szavakat a "vadak" sokkal komolyabban vették, mint "civilizált" ellenfeleik, akiknek pedig szintén módjukban lett volna elgondolkodni saját vallásuk tanításán: “Aki gyűlöli az ő atyjafiát, mind embergyilkos az” (1 Jn 3:15). Újra mondom, nem akarom relativizálni a tettekkel elkövetett gyilkosságokat és egyéb szörnyűségeket, nem akarom összemosni a háború és a gazdasági célú portyázások indítékait. Csak hangsúlyozni szeretném, hogy ezekben az emberekben a megtámadottság érzése sokkal hamarabb megszületett, mint amit mi jogosnak képzelünk. És ebben a szituációban - a következmények tekintetében - az említett bibliai idézetet szerintem nyugodtan vehetjük szó szerint.
Nagyon köszönöm! Hiszem is, hogy úgy van és lesz...
Azért talán nem tűnök el, az utamnak még "csak" az a része következik, hogy heti többszáz oldal kötelező irodalmon kell átrágnom magam, aminek a jó része sokkal kevésbé érdekel, mint amikről itt beszélgetünk. Fegyelmeznem kell magam, de lélekben azért úgyis Veletek leszek.
A másik háeszed máris nagyon érdekes. Válaszolnék is, de meg kell várnom, amíg úgy alakul az időbeosztásom, hogy lelkifurdi nélkül megtehessem. Különben még úgy járok, mint a fogyókúrával szoktunk járni, ami mindig holnap kezdődik :)
(Küldenék egy CD-t, ha elfogadod. Dalok. Nem indiános, +lepetés...)
Maszek véleményem, hogy miután 1876. őszén és telén az US Army szétzilálta a legerősebb indián csoport, a lakota-csejenn koalíció erejét, az indiánoknak tanulniuk kellett volna ebből és le kellett volna tenniük a fegyvert.
Lakotáknak, csejenneknek, apacsoknak, komancsoknak, jútoknak, valamennyi népnek be kellett volna szüntetni a fegyveres ellenállást és beletörődni a megváltoztathatatlanba.
Ezen kívül tanulni a fehérektől és közben ápolgatni, őrizgetni a saját kultúrájukat.
Az indián háborúk utolsó fejezete, az 1876. utáni időszak már az abszolut reménytelen ellenállás és a legtöbb esetben a céltalan pusztítás és gyilkolászás időszaka volt.
Mondom, ez a magánvéleményem európai szemszögből. Ha indián lennék, lehet, hogy másképp vélekednék a kérdésről...
Nem szoktam ilyen sokat írni egyszerre, de mielőtt egy kicsit elbúcsúznék, még be akartam fejezni ezeket a félbehagyott háeszeimet. Új - és nagy - fába vágtam a fejszémet a tanulmányaimat illetően, és már látom, hogy a család és a szakmai határidőim mellett nem tudok már a nyárihoz hasonló aktivitással indiánozni. Köszönöm mindenkinek, aki elolvasta a hozzászólásaimat. Azt nem ígérhetem meg, hogy többé nem írok... De egyelőre csak annyit mondhatok, mint Dzsini Aladinnak a film végén: Figyellek benneteket! ;-)
Naiche nikknevű topiktársunk írt nekem e-mailt, hogy valami miatt nem tud írni a topikba.
Az alábbiakat szeretne a tudomásunkra hozni:
"Hali.
Egy új filmről szeretnélek értesíteni. Azért így mert sehogyse tudok bejelentkezni.Valamiért nem enged. Anno fennt voltam, Naiche nickkel.Olvasgatlak benneteket,
de nem volt miért írnom.Na a film : Bury my Heart at Wounded Knee. Ismerős cím , ugye? Azt írják, hogy Dee Brown könyve nyomán készült, de szerintem inkább A ládzsa és a Pajzs(Ülő Bika élete) volt a film alapja. Maga a film Little Big Horn-tól a Wounded Knee-ig történő időszakot mutatja be, nagyrészt a rezervátumi időket.
Talán lesz, aki meg tudja mondani nekem, kitől való ez az idézet, amivel be szeretném vezetni a gondolataim: "A történelem nem más, mint a halottak iránti tiszteletlenség." Különösen igaz lehet ez olyankor, ha a halottakon - saját koruk vagy az utókor által rájuk sütött - "áruló" bélyegüket vizsgálgatjuk. Erre vetemedem most, de szeretném tiszteletlenség nélkül tenni, s ha végül egymásnak ellentmondó védőbeszédeket sikerülne előhúznom a cilinderemből, csak az az egyetlen mentségem lehet, hogy mindenki rászorul arra, hogy saját igazságának fényében nézzék döntéseit.
Az első kép 1884 körül készült, a középen álló fiatalember, Tzoe - vagy ahogyan a fehérek hívták őt, "Peaches" - történetét szeretném röviden elmesélni. Tzoe cibecue apacs volt, de történetünk kezdetén a Warm Sprigs csirikavákkal élt Chief Loco vezetése alatt, két feleségével és kisfiával. Miután Loco nem csatlakozott önként az ellenállókhoz az 1881-es kitörésnél, a fél év múlva visszatérő rebellisek gyakorlatilag kényszerrel vezették ki őket a rezervátumból. Jason Betzinez visszaemlékezéseiben elmondja, mennyire telve voltak szomorúsággal és kétségbeeséssel. Többször rajtuk ütöttek az út során, Tzoe számára a mexikói Janos falu melletti összetűzés bizonyult végzetesnek, ahol a 75 halott közt volt mindkét felesége és kisfia is. Ő maga is súlyos lövést kapott. Sebesülten, mély gyászában - cibecue apacsként - még az "igazi" csirikavák mélységesen megalázó bánásmódját is el kellett viselnie. 1883-ban Chatto embereivel vett részt egy portyán, amikor egyetlen barátját - aki elviselhetővé tette számára az életet - halálos lövés érte. Néhány nappal később elfogyott az ereje. "Barátaim! - intézte szavait a társaihoz - tudjátok, hogy veletek tartottam ezen a nehéz és veszélyes úton, szenvedtem és éheztem veletek együtt. Most elveszítettem a legjobb barátomat. Nem tudok tovább menni. Elhagylak titeket és visszamegyek a hazámba." A fiatal harcos zokogott, a könnyei végigfolytak az arcán.
Néhány nappal később Britton Davis hadnagy ejtette foglyul a magányos fiút, aki reménysugár lett Crook számára: talán segítségével sikerül a McComas gyilkossággal hírhedtté vált Chatto - és a többi ellenálló - nyomára bukkanni. Így is történt.
A sikeres mexikói rajtaütés megadásra késztette csaknem az összes csirikava harci főnököt. Hazafelé Tzoe Crook mellett lovagolt, míg a csirikava "különítmény" - 120 harcos, 250 asszony és gyerek - az oszlop végén követte őket fáradtan és szervezetlenül.
Janos mellett elhaladva valamennyiüknek látniuk kellett temetetlen szeretteik kifehéredett csontjait.
Chatto és Geronimo - a csirikavák két útja. Mára sokak számára a béke és a kilátástalan önpusztító ellenállás - mások szerint az elvtelen helyezkedés és a vérrel is védett függetlenség - jelképeivé váltak. Pedig sokáig közös utakon jártak, mindketten Mangas Coloradas szárnyai alatt kezdték pályafutásukat, s később is bajtársakként küzdöttek. Barátságuk máig is tisztázatlan körülmények között szakadt meg Mexikóban.
Chatto nagy tragédiája 1883. január 24-én történt. Chihuahua-ból tarahumara indiánok törtek rá táborukra, s az onnan elhurcolt foglyok közt volt Chatto felesége és két gyermeke is. Feltehető volt, hogy rabszolgasors vár rájuk. A férfit a veszteség leteperte, szinte megbetegítette. Az elkövetkező években minden erejével családja kiszabadításán fáradozott. Számtalan emberrabló portyát indított, ilyen volt a McComas gyilkosság is, ahonnan a kis Charlie-t elrabolták. Legfőbb céljuk az volt, hogy visszacserélhessék családtagjaikat. 84-ben - Tzoe segítségével - Crawford rajtaütött Chatto főtáborán. Ez az eset megrendítette a csirikavákat, s Juh kivételével letették a fegyvert. Chatto 84 májusában kétségbeesésében Crook-hoz fordult, segítsen neki kiszabadítani a népét, a családját. Crook mindent megtett, ami erejéből telt, Washingtont próbálta rávenni, vegye fel a kapcsolatot a mexikói hatóságokkal. Mexikó sajnos nem mutatott készséget az együttműködésre ilyen ügyben. Chatto hálája jeléül - és kétségbeesett reménykedése parancsára - július elején belépett Crook scoutjai közé. Britton Davis jó barátja lett, aki később azt nyilatkozta róla, hogy az egyik legnagyszerűbb embernek tartja, akit valaha ismert.
Így kerültek szembe Geronimoval - fegyverrel a kézben. Chattot szolgálatai elismeréseként kitüntették, ez azonban nem védte meg attól, hogy a 27 év hadifogságot Geronimo csapatával együtt neki is el kelljen szenvednie. Elvesztette farmját, állatait, ... és gyermekeit. Sorsa tán még a többiekénél is tragikusabb volt - és Geronimot okolta érte. Medáljára büszke volt. "Nem az erdőben találtam" - mondta. "Ez jelent valamit."
1913-ban szabadult, hátralevő éveit a meszkalero rezervátumon töltötte. 1934-ben autóbalesetben halt meg, amit az ellentáborból sokan Geronimo bosszújának tartottak, s azt mesélték, hogy mielőtt az öreg férfi autója a jeges patakba sodródott, még felkiáltott:Geronimo!
Végül róla, a bedonkohe Gojatle életéről is szeretnék pár sort írni. Cochise fegyvertársa volt, majd Taza halála után a fiatal és tapasztalatlan Naiche mellé állt, tekintélyét megerősítette, s kettejük élethosszig tartó szövetsége nyomán vált Geronimo a fehérek szemében a csirikavák főnökévé. Valóban ő volt a szóvivő - a dadogós Juh és a zárkózott Naiche a tárgyalások során beosztottjainak tűnhettek - a valóság azonban az volt, hogy a csirikavák szemében - hadászati tehetsége ellenére - sosem volt egyenrangú a vezérrel. Sokak szemében legendává nőtt harcos, a legtökéletesebb csirikava, aki szabadságát és hagyományait mindenkinél elszántabban védelmezte. Mások - csirikavák - szerint ravasz és kegyetlen férfi volt, aki sok felesleges szenvedést okozott népének. Nem szeretnék állást foglalni, csak néhány részletet idézek visszaemlékezéséből. Arról a napról, amikor anyját, szeretett első feleségét és három kicsi gyermekét távollétében meggyilkolták a mexikóiak.
"Ott álltam sokáig, míg mind el nem mentek, ezt sem tudtam, mit csináljak. Fegyverem nem volt, és nem is igazán akartam harcolni. Szeretteim holttestét sem akartam visszaszerezni, mert ezt megtiltották. Nem imádkoztam és semmi különöset nem csináltam, mert már semmilyen célom sem maradt."..."a táborozás alatt nem szóltam sekihez és hozzám sem szólt senki - nem volt mit mondanunk." ... "ha láttam valamit, ami a régi boldog napokra emlékeztetett, a szívem azért fájt, hogy bosszút álljak Mexikón."
Egyszerű szavak ezek egy szörnyű traumáról, amit később a tüdőgyulladástól lázas öreg férfinak még egyszer át kellett élnie teljes iszonyatában - haldoklásának delíriumában.
Három egymásba fonódó sors, egymás bajtársai és halálos ellenségei közös sebekkel - ahogy Jay W. Sharp és Edwin R. Swenney írásai alapján látom őket. Megállom, hogy ne fűzzek hozzá semmi bölcsességet. Legyen ez tiszteletem jele.
Sziasztok!
Sokáig nem értettem, hogy mit jelent a leírásokban az, hogy a gyermek az alsó hajlatban ül. Ez a kép kellett hozzá, hogy elhiggyem :) Számomra elég bizarr a látvány, de biztos, hogy ők jobban tudják. A popsi alatt nedvszívó puha anyaggal bélelték.
A hupa cradle leginkább egy kosárhoz hasonlít, mogyoróvesszőből fonták, a rögzítéshez a gyökér rostjait használták fel. A kúpos árnyékoló - meglepő módon :) - a naptól védte a baba fejét.
Hupa anya gyermekével Curtis sorozatából. A kosár alsó részét zúzott vagy tépett rostokkal, kéregdarabokkal, esetleg őzbőrbe csomagolt mohával bélelték ki. 
A yokut gyermekeknek két különböző hordozójuk volt. Az első születésük előtt készült, egyforma volt a kisfiúknak és kislányoknak, 'pa-sak' volt a neve. Három-négy hónapos korukban kerültek át a képen látható 'huup' típusú hordozóba. Ennek mintáját a gyermek neme határozta meg: az egyenes (esetleg ferde egyenes) vonalak illették a kisfiúkat, a cikkcakk- vagy rombuszminta pedig a kislányokat. 
Ha a gyermek kinőtte hordozóját, nem adták tovább a családban. Szokás volt, hogy az apa egy sudár fenyő tetejére akasztotta fel, hogy a gyermek is olyan magas és erős legyen, mint a fa.
Ez a hagyományőrző cradle napjainkban készült, az alkotó Lois Conner
Szia Sher!
Sziasztok!
Chatto és Geronimo - a csirikavák két útja. Mára sokak számára a béke és a kilátástalan önpusztító ellenállás - mások szerint az elvtelen helyezkedés és a vérrel is védett függetlenség - jelképeivé váltak. Pedig sokáig közös utakon jártak, mindketten Mangas Coloradas szárnyai alatt kezdték pályafutásukat, s később is bajtársakként küzdöttek. Barátságuk máig is tisztázatlan körülmények között szakadt meg Mexikóban. 
Végül róla, a bedonkohe Gojatle életéről is szeretnék pár sort írni. Cochise fegyvertársa volt, majd Taza halála után a fiatal és tapasztalatlan Naiche mellé állt, tekintélyét megerősítette, s kettejük élethosszig tartó szövetsége nyomán vált Geronimo a fehérek szemében a csirikavák főnökévé. Valóban ő volt a szóvivő - a dadogós Juh és a zárkózott Naiche a tárgyalások során beosztottjainak tűnhettek - a valóság azonban az volt, hogy a csirikavák szemében - hadászati tehetsége ellenére - sosem volt egyenrangú a vezérrel. Sokak szemében legendává nőtt harcos, a legtökéletesebb csirikava, aki szabadságát és hagyományait mindenkinél elszántabban védelmezte. Mások - csirikavák - szerint ravasz és kegyetlen férfi volt, aki sok felesleges szenvedést okozott népének. Nem szeretnék állást foglalni, csak néhány részletet idézek visszaemlékezéséből. Arról a napról, amikor anyját, szeretett első feleségét és három kicsi gyermekét távollétében meggyilkolták a mexikóiak.
Roy Purcell: 