Én valamikor '87/'88 táján ütköztem vele, még Metallica Hungarica idők voltak, el is hívott vacsizni, akkor is vívni jött, meg világot látni, de volt korábban is. Repülni később tanult meg, Nickotól kapta az ötletet.
Aces, 2 Minutes, címadó és a Rime, erre gondolhatott. Egyébként az az album hibátlan, másik 4 dal is nagyon ott van, az 5 úgymond klasszikus közül én ezt szeretem a legjobban.
A Killers vagy a Piece Of Mind meg nem vezette, de ettől függetlenül nagyobb lemezek, sokkal fontosabbak az életműben és a zenekar is sokkal többet játszik ezekről koncerteken, nem véletlenül.
Jó, ez tényleg az urban legend kategória, de némi gondolkodás után bárki rájöhet, hogy Dickinson 34 éves volt 1992-ben, ami már nem kifejezetten olimpikon életkor, ráadásul az olimpia nem úgy működik, hogy elhatározom és akkor indulok.
Nekem első emlékem a can iplay with madness volt, amire emlékszem talán a zenebutikból.
Később kazikat a szomszéd lánytól kaptam, de ekkor már a húszon túlon voltam. Az első sajét cédém a Brave New World volt. Olyan volt mint 1 villámcsapás. Azóta nincs megállás.
Valami olyant olvastam, lehet, hogy nem ott, hogy Dickinson szerint a Samsonban elég rendesen tolták az anyagot, és hát igazi Rn r életforma folyt. Ezzel szemben a Maiden meg igazi munkahelynek tűnt, mert megszabták hol, mikor,mennyit próbáljanak, sűrű koncertprogramot bonyolítottak, stúdióba jártak. Nem volt idő lazázni.
Itt most nem dickinson drogozási szokásaira akartam kitérni, azt már eléggé kitárgyaltuk itt, hanem, hogy egy csomó széttetovált, drogos idióta rockzenész(nem a tetoválton a hangsúly), azért hogy a róla kialakult imidzset valahogy szebbé tegye alapítványoknak adományoz, ami jó dolog, de valószínűleg ezzel le is sz*rja. Míg Dickinson vette a fáradságot, kért a kiadótól x db cd-t, amit aláfirkantott, és bement a szaros, szutykos magyar korházba, egy olyan ember kedvéért, akit látott kb. kétszer, de tisztelte mint sporttársát, és tudta, hogy egy kicsit segíthet egy pár jó szóval azon a szörnyű állapoton, hogy többé nem fog tudni járni. Ez megfelelő értékítéletre, és emberi gondolkodásra vall, ami nagyon sok önmagától elszállt hírességben nincs meg.
Szép, emberi gesztus. Mondjuk Dickinsonra nem igazán volt jellemző a drogozás, bár régi interjúban elmondta, hogy volt dolga vele, de inkább a sportos életet választotta. Azt hiszem, komolyan készült, hogy elinduljon, talán a barcelonai olimpián, de aztán nem lett belőle semmi.
Na ma hallottam egy olyat, amit ide tényleg érdemes beírni: A Lánchíd rádióban van Kovács István(Kokó) műsora, és meghívott vendég volt Szekeres Pál olimpiai bronzérmes vívó. Őt biztosan sokan láttátok már, mert szegény egy autóbalesetben megrokkant, és azóta nem tud járni(apukám egyik legjobb barátja is a kocsiban ült az esetnél, apukám aki vívott dickinson ellen régen, személyesen ismeri Szekerest még edző korából, de ezt már sokat emlegettem itt). Amikor a balesett történt és Szekeres a korházban volt Bruce Dickinson,aki ellen ő is vívott meglátogatta a kórházban, és vitt neki egy csomó eredeti cd-t! Na erre mondom én, hogy Ember nagy E-vel! Azért ez nem mindennapi! Azért van különbség közte és a sok eldrogozott agyú tucatrocksztár között!
Ami esetleg fülbemászóbb, slágeresebb dal a Powerslaveről, az a fFash Of The Blade, de annak is van egy kutyakemény zenei alapja, a többi dalt én nem érzem slágeresnek. Nem érzem a párhuzamot e lemez és az általam nem kedvelt sílus között. Na azért szögezzük le, énnem mondtam, hogy rossz elemez a Seventh Son egy percig sem, csak szerintem vannak nála jobbak.
Jó lemez az is. Én is nagyon szeretem. Csak a Seventh Son megítélése volt a vita forrássa. Egyébként visszatérve a Powerslavehez, az egy jóval slágeresebb lemez, csak éppen kemény hangszereléssel. A Seventh Son, ehhez képest progresszívebb. Ettől még mindkettő nagyon jó album. Azon viszont megint gondolkozhatnál egy kicsit, hogy az általad nyálasnak, cukrosnak tartott egyébként kitűnő rocklemezek jóval közelebb vannak a Powerslavehez, mint a Seventh Sonhoz, csak a hangszerelésük kevésbé kemény...
"Először is: A Seventh Son magasan a maiden egyik legjobb albuma. Egyrészt a Number után az első chart 1 helyezésük volt, tehát azt sem értem hogy hogyan értheti valaki, hogy a bandának már lefelé ment akkor?"
Ha ezt gondolod a Seventh Sonról, szíved joga, én nem. Azt a lefelé menős mondatot pedig úgy értem, hogy a Somewhere in Time után én helybenjárást éreztem, (függetlenül attól, hogy első volt az eladási listán) nem tudtak zeneileg továbblépni, és méginkább ez volt a No Prayernél is. A Fearnél elmozdultak, ennek ellenére nekem nem kedvencem a három albumból egyik sem.
"A Powerslave az én véleményem szerint meg a 4 slágerszámán kívül nagyon maradandót nem adott, míg a Seventh-en én egyetlen, mégcsak középszerű számot sem érzek."
Ha így gondolod, tiszteletben tartom, nekem a Poweslave - ahogy már mondtam - az első lemez mellett a másik nagy kedvencem. Bizonyára az is közrejátszik, az is, hogy amikor a lemez megjelent, akkor láttam őket először élőben.
Hát én nem vagyok az itt elhangzottakkal egy véleményen.
Először is: A Seventh Son magasan a maiden egyik legjobb albuma. Egyrészt a Number után az első chart 1 helyezésük volt, tehát azt sem értem hogy hogyan értheti valaki, hogy a bandának már lefelé ment akkor? A Somewhere óta volt széthúzás, mert Dickinsonnak elege lett a World Slavery Tour után a metálból, és foltkot meg hard rockot akart játszani. Úgy tervezte hogy a Somewhere után kilép, de aztán megjött a kedve, ezért nem írt egy számot se erre az albumra. A Somewhere és Seventh a maiden két legjobban fogyott albuma. A Powerslave az én véleményem szerint meg a 4 slágerszámán kívül nagyon maradandót nem adott, míg a Seventh-en én egyetlen, mégcsak középszerű számot sem érzek. Moonchildtól a címadón át, a prphecyn keresztül az only the good die youngig erős anyag. Szerintem ez az az album amin egyetlen töltelékszám sincs, ellentétben más albumokon. Én a Fear-t is baromi erős anyagnak érzem, főleg azért, mert elüt a megszokott maiden hangzástól, és már nem minden szám a szokásos ,,galoppozás". A Judas Be My Guide szerintem az egyik legnagyobb maiden szám, amit valaha írtak, annak ellenére, hogy élőben ha jól tudom egyszer nem nyomták el. Be Quick Or Be Dead, From Here To Eternety, eszméletlen nagy számok. Én nem szoktam nagyon egyben végighallgatni maiden lemezeket, kivéve 3-at: Seventh, Somewhere, Fear, azért mert szerintem ezek vannak a legjobban egyben(még néha az első album végigmegy).
Én igaz, hogy 1993-ban, de a Number Of The Beast albummal ismertem meg a Maident, az Invaders 10. másodperce körül már tudtam, hogy igen bazmeg, ez az a banda :)
Világos hogy mindenkinek megvan a saját véleménye. Nekem pld. a legelső album a kedvencem. A Seventh Sont is nagyon jó albumnak tartom, így ebben az esetben a saját véleményem nagyjából egybecseng az általam olvasott kritikákkal az albumot illetően.
Isten őrízz, hogy bárkit is meggyőzzek az igazamról, csak mondom a véleményemet. Az pedig a lehető legtávolabb áll tőlem, hogy bárkit is megsértsek azért, mert más a véleménye valamelyik lemezről.
