Én itt vagyok de hol vagy te Uram S hol voltál amikor kerestelek még A borban asszony-ölben álmok eszmék Tömjénködében is csak önmagam Találtam nem voltál a bűnre mentség S a büntetés sem egyetlen szavam Se szólított meg Te se szólitottál S azt sem hiszem már Te vagy aki voltál
Kint száll a köd és megmozdulnak a Kőszobrok most egy képzelt őszi kertben Európa vonaglik a bika Hátán Apollón nyila még tegezben És mosolyogva gondol Marszüászra Lenyúzott bőre kéjes-nyers szagára
Kéjek s kínok között vezet az ember Isten vagy emberek jelölte útja Csodálod-e hogy amire befutja Halálvággyal telik nem félelemmel S akármit tesz ölelve bár vagy ölve Visszazuhan a Káosz-anyaölbe
Kutattalak s nem leltem rád Uram Most megpróbálom mégis kitalálni Valaki vagy Te vagy csupán akármi Sorvégre rímnek jól jöhetsz ugyan De jobban élsz a vírusban s a rákban Mint a tehozzád esdeklő imákban S ha megtagadlak azzal adnék létet Neked hát nem tagadlak s végre véged
Megszabadultam tőled mégis árvád Vagyok Uram ki várva várva vár rád.
Mert sehol se vagy, mindenütt kereslek, nap, rét, tó, felhő, száz táj a ruhád, mindig mutat valahol a világ s mindig elkap, bár kereső szememnek tévedései is hozzád vezetnek, úgyhogy fény-árnyak, tündérciterák villantják hangod, a szemed, a szád, csöndes játékait a képzeletnek: látlak s nem látlak, drága nevedet csengi csendülő szivembe szived, de percenkint ujra elvesztelek: csillagokig nyílok szét s hallgatózom, üldöződ, én, mégis, mint akit ólom húz le, sírodba, magamba csukódom.
Mindenütt ott vagy, ahol valaha tudtalak, láttalak, szerettelek: út, orom, erdő veled integet, falu és város, nappal s éjszaka folyton idéz, őszi hegy s tél hava, vizpart s vonatfütty, s mindben ott remeg az első vágy s a tartó őrület huszonöt kigyúlt tavasza, nyara. Mindenütt megvagy: mint virágözön borítod életemet, friss öröm, frissitő ifjúságom, gyönyöröm: minden mindenütt veled ostromol, de mindig feljajdul a halk sikoly: e sok Mindenütt mindenütt Sehol!
Mikor megláttalak, új életre keltem, Kínos élet zordon multját elfeledtem, Megnyílott előttem a bezárult éden, Újra fellobogott elhamvadt reményem. - Rózsaszinű felhők úszkáltak az égen.
Ha néha hányt-vetett kétkedés hulláma, Boldoggá tett szemed bíztató sugára. Óh, hogy hittem én e csalfa, bolygó fénynek... ...Rabszolgája lettem csapodár szivének... - Hittem a mosolygó, rózsaszinű égnek.
Amikor elváltunk, szívem fénylő lángja Kialudt örökre sötét éjszakába'... Komor bánattá vált tündöklő reményem, Fojtogató kínná égő szenvedélyem... - Sötét, bús fellegek nyargaltak az égen.
Szemem előtt, mint fonalán parányi pók, hintázik egy fekete pont, a nézés vakfoltja. Lábamon bordó-lila bogok gyűlnek. Olykor akadozik a légzés.
Bal kezemben is egyre tétovább a toll: mintha csak unná már, hogy írnia kell. Legbelül tüzet nem vér csihol: perifériás neuropáthia.
Hordalék, tapad meg az ereken a mész. Úgy röpít, koloncot, csapongó lelkem, suhanc csavargó, a napba nézni merész, mintha még mindig húsz lennék, nem negyven.
És mint önhitt kölyök, esténként elhiszem: sikerül a halálomon kifognom! Kiöltött nyelvű ördög: a másnap üzen, ideje nyársára tűzve forognom.
Ahogy kopnak a csontok, gyűlik a hamu, egy-egy emlék szikrájától a szív is kihagy. S mint neurózis lobban a gyanú: minden sejtnyi élet halálos dózis.
A múlt ködén át, egy régi nyárból valaki sűrűn látogat, valaki, aki őrzi még az elfelejtett álmokat. A csöndek útján jön, visszahozza az elveszett nyarak dalát, az egek tiszta kék szemét, a mezők bársony illatát. Ha éjszakánként ölelve ringat tűnődő álmok sóhaján rebbenő szemmel álmodom, hogy egyszer felébreszt talán...
Lettem a bánat őszi tükre, szívemben monoton jajgat a szél, elhervadt perceink lábnyomában kereng az álmom: hullt falevél. Vágynék egy régi mozdulatra, a gondolat újra csókot idéz, ha ködös homályba húz az este átfog az emlék: lágy, puha kéz. A hiányod konok fájdalom, de a távoli csöndbe hullt nyarak elillant vadvirág-illatába már hiába súgom: vártalak.
Hová merűlt el szép szemed világa? Mi az, mit kétes távolban keres? Talán a múlt idők setét virága, Min a csalódás könnye rengedez? Tán a jövőnek holdas fátyolában Ijesztő képek réme jár feléd, S nem bízhatol sorsodnak jóslatában, Mert egyszer azt csalúton kereséd? Nézd a világot: annyi milliója, S köztük valódi boldog oly kevés. Ábrándozás az élet megrontója, Mely, kancsalúl, festett egekbe néz. Mi az, mi embert boldoggá tehetne? Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön, A telhetetlen elmerülhet benne, S nem fogja tudni, hogy van szívöröm. Kinek virág kell, nem hord rózsaberket; A látni vágyó napba nem tekint; Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget: Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt. Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt, Ki életszomját el nem égeté, Kit gőg, mohó vágy s fény el nem varázsolt, Földön honát csak olyan lelheté. Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába: Egész világ nem a mi birtokunk; Amennyit a szív felfoghat magába, Sajátunknak csak annyit mondhatunk. Múlt és jövő nagy tenger egy kebelnek, Megférhetetlen oly kicsin tanyán; Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek, Zajától felréműl a szívmagány. Ha van mihez bizhatnod a jelenben, Ha van mit érezz, gondolj és szeress, Maradj az élvvel kínáló közelben, S tán szebb, de csalfább távolt ne keress, A birhatót ne add el álompénzen, Melyet kezedbe hasztalan szorítsz: Várt üdvöd kincse bánat ára lészen, Ha kart hizelgő ábrándokra nyitsz. Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát; Úgy térjen az meg, mint elszállt madár, Mely visszajő, ha meglelé zöld ágát, Egész erdő viránya csalja bár. Maradj közöttünk ifju szemeiddel, Barátod arcán hozd fel a derűt: Ha napja lettél, szép delét ne vedd el, Ne adj helyette bánatot, könyűt.
Kétes szép remények Töltik keblemet, Búmat édesítik, Dúlják kedvemet, S így kötött szemekkel Fellegútakon Visznek álmadozva A zárt kör felé.
Oh ha veszteség van Szánva sorsomúl, Csak te, szép reménység, Csak te légy velem. Köss az ifjuságnak Égi szárnyakat, Hogy kerűlje a föld Szentetlen porát;
Adj az ért korúnak Állhatást, erőt; Nyújts az elhalónak Gyámoló kezet, Míg rogyó inakkal Sírba váncorog!
A szívem eláll, ha elgondolom: Mégis min múlott? Néhány vakeset!... - Ha egy véletlen bokron fennakad, Mit ábrándunk ma "törvény"-nek hímez, Találkozásunk e kis hazában?
Ó, higyjünk, kedves! Nem-hinni baj most! Mert sok út véres, sok haza sírkert, Mert más glinglangot szívharang nem tud, Ha csucsujázza lágy boldogságát; - Míg zúg a szél kinn, halottak járnak, Tábori sátor sírlepedőjük, Millió mártír,... hiába mártír... - Jaj, higyjünk kedves! Add a kezed most!
Messze az árok... tőled elég volt, Könnyem elég volt! - - Félúton intett Kegyelmet néked, veszni indultnak, Kegyelmet nékem. (Ó, daloljuk most! "Te deum!" -, csak így érteni ezt meg) - Hazák és útak felett az Isten.
Elvitte nyugalmam egy hajnali álom, Feledve imetten a színe, alakja, Ködbeborítva, messzemaradva... Valamit keresek és nem találom.
Lihegve a függöny redős szövetén Betör a győztes, a reggeli fény, Iromba fantomok, száz újszínű lény Surran előttem, amig küldi a fény; Késik egy, - már-már foglya levén A lomha tudatnak a lét peremén - Ám bomladozásuk szörnyű serény, E tarka lidérchad, - de megkötöm én! Ittfogtam a szót... ám értelme felén!... Mi volt? Hova lett?... Idehagyta? Más a színe és más az alakja... Tördelt, kusza szókat még suttog az ajkam. Valaki kacagva említi ébren: Mit álmodhattam?... És nevetnek rajtam, A nappal sugaras derüjében, Diadalmas, nagy derüjében.
Befejezni a napot szépen, bízni az óra örömében, az álom hajóján kivárni, szeretteinknek jót kívánni, élőnek, holtnak, szeretteink szeretteinek szép rend szerint, örömet kívánni mindahánynak (torló percek hullámot hánynak, az órák az éjbe ömölnek), örömet kívánni az örömnek.
Tudod arra gondoltam, a szeretet szinte már elcsépelt szó, különösen így újév hajnalán, a nélkülöző szegény azt gondolná, szó, ami semmire se jó, nem kézbe fogható, mint a levegő, vele nem lehet jóllakni, és mégis, annál szebbet, annál értékesebbet nem lehet kívánni, de szép is lenne a világ, ha minden jókívánság szívből jönne, ha minden ilyen teljesülne, a szeretet mindent beragyogna, olyan lenne a Földanya, mint egy fénylő napkorong, ami nem perzselne, csak melegítene, nem vakítana, csak adna világosságot, ha nem is vitamin, ami megvásárolható, és nem egy gyógyszer, kedélyjavító, ha nem is lehet érte semmit kapni, az ellenálló képességet mégis növeli, javítja a közérzetet, és ami nagyon fontos, segít túlélni a legnagyobb nehézséget, a mindent túlélő szeretetreményt ad, szomorúságban is mosolyt csalogat, az ember, ha elkezd benne hinni, általa megváltozik, hinni, mint egy valóságos Istenben, valóságos Isten a valóságos emberben, mindenható ő, egy valódi teremtő, olyan, mint egy tökéletes túlélőcsomag, vele könnyebb elviselni még a legnagyobb vihart is mit számít a rossz, mit a gyűlölet, ha ott a mindent legyőző szeretet, ami egyedül sokkal többet ér százezer szeretetlen életnél.
kívánok!:)
