Részlet a "Lepkepatkók" című regényből
V. Állatságok
Az ejtőernyős klub hétfő esti összejöveteleinek egyikén odajött hozzám a válogatott keret legfiatalabb női tagja, és azt mondta:
- Úgy hallottam, állatokkal foglalkozol. Igazán szerezhetnél nekem egy fekete kiscicát! Már évek óta szeretnék egyet!
- Jó, majd meglátom, mit tehetek az ügy érdekében – válaszoltam nagyvonalúan, nem sejtve a következményeket.
- De csak fekete érdekel, és a lehető legkisebb! – volt az utasítás, aztán ennyiben maradtunk, mert elkezdődött a szakmai megbeszélés. Alighanem elfeledkeztem volna a dologról, de a Magasságos Főprogramíró és a Véletlen útjai kifürkészhetetlenek, így másnap az esti órákban, munkahelyemen, az Érdi Művelődési Központban, ahol a „Teknősmenhely” nevű klubhelyiség egyben a dolgozószobám is volt, megkeresett egy régebbi növendékem, az érdi ejtőernyős tanfolyam korábbi résztvevője, és megkérdezte, nem tudnék-e gazdát egy kiscicának? Merthogy öt kiscicája született öreg anyamacskájuknak, és négynek már találtak gazdát, de az ötödiknek, talán azért, mert fekete mint az ördög, még nem!
- Hihetetlen egybeesés! – mondtam – Épp tegnap futott be igény egy kiscicára, és éppen feketére, vagyis hozzad nyugodtan, alighanem jó helyre fog kerülni!
Akkoriban Budán laktam, méghozzá az ejtőernyős klubbal szomszédos házban és a munkaidőm végén Volánbusszal utaztam haza. A kiscicát táskámba téve, gyanútlanul szálltam buszra, és foglaltam helyet az egyik hátsó ülésen. Addig a cica csöndben volt, de amint elindult a busz, éktelen nyávogásba kezdett. Hangját nem igazán csillapította a táska, és igaz, hogy kevés utas volt a buszon abban a késői órában, de mindannyian hátrafordulva lesték, hogy mit művelek, netán nyúzom azt a szerencsétlen állatot?! Kénytelen voltam kiengedni a táskából, amikor is azonnal elhallgatott, és karomon elhelyezkedve elszundított. Így telt el az utazás fél órája, majd a buszmegállótól otthonig tartó séta is. Aztán amikor beléptem az ajtón a karomon szundikáló fekete kiscicával, feleségem összecsapta kezeit: „Ennél aranyosabb ajándékot nem is hozhattál volna a szülinapomra!” Vagyis a véletlen folytán nem kapott rajta, hogy megint feledékeny voltam… Másnap biztosan eszembe jutott volna akkor is, ha nem szól, de a lényeg, hogy örömet okoztam neki, és a következő hétfőn, a klubbeli összejövetelen a sporttársnő se neheztelt meg túlzottan, amikor elmeséltem az eseményeket. Mindössze azt kötötte ki, hogy azért, ha mód lesz rá, mindenképpen szerezzek neki is egy fekete kiscicát!
Eltelt egy év, és az idő alatt a cica nagyra nőtt. Na persze, ez nem ment olyan simán, ahogy azt egy addig kismacskával együtt nem lakó laikus elképzelné. Nemcsak kikérte magának, ha éjszakánként az előszobában akartuk hagyni, hanem magától értetődőnek tartotta, hogy velünk aludhat, az ágyban. Ha a jókora adag vacsorája után becsuktuk előtte és magunk mögött a szobaajtót, olyan keserves nyávogásba kezdett, hogy majdnem azonnal megsajnáltuk. Ez eltartott átlagosan fél percig, aztán fokozta egy minden együttérzésből kizárt, az élet valamennyire is fontos dolgaiból kirekesztett és abszolút kisemmizett, szerencsétlen, magára hagyott, árva lélek megjelenítését, de annyira kétségbe esetten remegő hangú miákolással, ahogy csak egy szerepét túljátszó, ripacskodó színész tehette volna. Mindezt hatalmas hangerővel, aminek következtében bizonyára a szomszédok is kétségbe estek. Pár perc múlva tényleg megsajnáltuk, bár ebben volt egy nagy adag elismerés is a produkciója iránt, és kinyitottuk előtte a szobaajtót. Diadalmas nyervintéssel röppent át a szobán, hogy a következő pillanatban az ajtóval szembeni ablak függönyén kapaszkodjon meg fél méter magasan, és lengedezzen, mint egy túldoppingolt koromfekete minitarzan, közben kárörvendően, sőt: gúnyosan murrogva! Szószátyár macska lett, állandóan fecsegett; másképp nyekkintett egyet, amikor kiment egy ajtón, mint amikor bejött. Külön hangja volt kaja-kunyeráláshoz, a táplálkozás megkezdéséhez, a befejezéséhez, meg ahhoz is, hogy most épp jóllakott, kis időre hagyjuk békén. Minden nap, a hazaérkezésemkor, amint beléptem az előszobába, örömteli vernyogással szaladt föl a hátamon, miközben jól összekarmolt, aztán a nyakamba ült, majd orrát a fülembe dugta, kevéske hajamat harapdálta, és fejével bökdöste a tarkóm, az állam, így jelezte, hogy egy kicsit tornázni szeretne. Az esti tornafoglalkozása, amelyről aligha kideríthető, hogy melyikünk szoktatta rá a másikat, abból állt, hogy az előszoba parkettáján dögönyöztem, pörgettem, nagy lendülettel odébb csúsztattam, mancsainál fogva lengettem és feldobálva szaltóztattam, majd újra dögönyöztem és pörgettem, kábé fél óra hosszat. Aztán egyszer csak, egy utolsó, erőteljes odébb görgetés végén már nem visszaugrott, hogy: „Még egyszer!”, hanem lihegve szelíden hozzám dörgölőzött, és szinte rá volt írva, hogy: „Na ez jól esett, mára ennyit!” A sok edzés hatására igazi sportmacska lett egy év alatt: nyurga alkatával, hosszú, de izmos lábaival, a konyhaasztalról erőlködés nélkül, egyszerűen csak fölesett a kredenc tetejére, ha ahhoz volt kedve. Egy ideig sehogy se tudtuk leszoktatni a konyhai asztalról, aztán kiderült, hogy a bolhairtó aerosol hangját és fújását nagyon utálja. Az első befújás után elég volt távolról megmutatni neki a flakont, már ugrott is le az asztalról, vagy bárhonnan, ahol a tartózkodását helytelenítettük.
Bőbeszédűsége miatt elneveztük Nyekegé-nek. A Bartók Béla úti régimódi ház harmadik emeletéről, ahol laktunk, le tudott járni a pincébe, és a kitört ablakú hátsó pinceajtón át a házak közötti fás-bokros területekre, udvarokba is, vagy ahová akart. Vígan élt, egy idő után már csak éjszakára járt haza, türelmetlenül nyekegve az ajtó előtt, hogy engedjem már a homokosládájához! Csavargásainak következtében még nem is töltötte be első életévét, máris hasasodni kezdett! Az intenzív edző foglalkozásokat kerülni kezdte, annál inkább ragaszkodott feleségemhez, akinek végig kellett asszisztálni a szülést, mert ha odébb talált menni, Nyekege azonnal követte, pedig már félig kilógott belőle a második kiscicája. Mindkét kiscica tiszta fekete lett, szépen fejlődtek, ennek során megtapasztalhattuk, miképp tudja egy anyamacska megtanítani ivadékait a legváltozatosabb csibészségekre, melyek részletezését azért mellőzöm, mert nem szeretném fölöslegesen próbára tenni az Olvasó idegeit. A kiscicákat két hónapos koruk után sikerült elajándékozni egyik ismerősünknek, aki volt olyan bátor, hogy elvállalta egyszerre mindkét Nyekege - ivadék továbbgondozását. Az ejtőernyős kisasszony az idő tájt hosszabb ideig külföldön járt, de amikor egy hónap múlva ismét összefutottunk a klubban, jócskán felelősségre vont, amiért kihagytam a kiscica-juttatásból. A véletlenek azonban időnként szokatlanul gyakoriak, ezért három napon belül ugyanaz a régi növendékem, akitől egy évvel korábban kaptuk Nyekegét, megint hozott egy fekete kiscicát. Feleségemmel azonnal megbeszéltük, hogy kizárólag arra a néhány napra maradhat csak nálunk Nyekege húga, amíg új gazdája el nem viszi, mert egyetlen egy macska is éppen eléggé meghatározza életünket! A kiscicát egyébként Nyekege, néhány órai ellenszenvezés után „örökbe fogadta”. Ekkor még nem sejtettük, hogy sorsunk mennyivel fordult rosszabbra.
Következő hétfőn a klubban a kiscica majdani gazdija közölte, hogy nagyon örül, de épp most megy edzőtáborba, addig vigyázzak leendő kedvencére! Alig egy hét múlva a cica szőre kezdett szép nagy, kerek foltokban kihullani, jelezve, hogy atkák tobzódnak a bőrén. A rühösödést bizonyára előző lakhelyéről hozta magával. Kezelni kezdtem piretrinnel, ami nyilván hatásos volt, mert a szőrhiányos foltok növekedése megállt. Egy hónap múlva az ejtőernyős kollegina érdeklődött, mi van a cicájával. Mondtam, hogy egy kis szépséghibától eltekintve jól van. A kisasszony azt mondta, hogy akkor gyógyítgassam, aztán majd átveszi. Újabb hónap múlva jeleztem, hogy a leendő kedvence immár első osztályú, szőrzete helyrejött, sőt, különb, mint valaha! „Jó, de megint edzőtáborunk lesz, légy szíves, még utoljára vigyázz rá egy hónapig!” – volt a válasz. Letelt a hónap, és Nyekege addigra szépen megnőtt húgát levittem a klub legközelebbi összejövetelére, átadni gazdájának, aki megtekintette, aztán így szólt: „Valóban szép macska, de én kifejezetten picike kiscicára gondoltam, akit majd magam nevelhetek fel ilyen nagyra!”
A cica tehát maradt nálunk. Ahhoz képest, hogy Nyekege testvére volt, ha egy évvel fiatalabb is, feltűnően különböztek egymástól. Nyekege sohasem volt túlzottan hízelgő természetű, egyszerűen csak egyenjogú családtagnak tekintette magát és elvárta, hogy ennek megfelelően viszonyuljunk hozzá, mindamellett élte saját önálló életét. Húga azonban állandóan törleszkedett, ölünkben akart aludni, folyamatosan lábunk nyomán dorombolt, és esze ágában se volt, hogy csavarogjon naphosszat vagy esténként tornázzon velem. Nem is lett olyan sportos alkatú, hanem inkább rövid lábú és kissé elhízott. Mindamellett Nyekege sok mindenre megtanította apránként, és mire a fiatalabbik cica közeledett egy éves korához, nővéréhez hasonlóan kiismerte az öreg ház belső udvara fölött emeletenként körbefutó folyosókat, az oda nyíló ajtókat és ablakokat. A házban elég sok idős hölgy lakott, akik nyaranta a folyosóra kitették virágos ládáikat. Ez kiváló alkalmat adott a cicáknak arra, hogy a virágföldbe gödröt ásva, majd bizonyos kupacot elhelyezve, azt lusták legyenek visszatakarni. Viszont remekül be tudtak ugrálni a ládák széléről a nyitott ablakokon, beosonni a konyhákra és elcsenni ezt-azt. Pedig eléggé jól tartottuk őket, de hát a macska az macska, nem képes kihagyni bizonyos lehetőségeket… Mivel a továbbiakban kevesebbet csavarogtak a házon kívül, a környék kandúrjai kezdtek a mi házunkba járva egymással konkurálni. Ez gyakori macskavonítást és koncertet jelentett, meg a lakások bejárati ajtajának rendszeres megjelölését, amelynek nyomán foltosan kifakult a festék; de inkább nem részletezem, mely okok miatt szólt egyszer csak a házfelügyelő, hogy ez így nem mehet tovább!!! Közben Nyekege húga – babusgatás iránti fokozott igénye miatt Csucsujgá-nak neveztük el – szintén átesett első szülésén, méghozzá különösebb felhajtás nélkül, észrevétlenül. Reggel arra ébredtem, hogy párnám mellett nyalogatja négy csemetéjét! Csak három hónap alatt sikerült elajándékozni az új generációt, addigra házfelügyelőnknek, és alighanem szomszédaink nagy részének is a vérnyomása a korábbinál sokkal magasabb értéken stabilizálódott, és előnytelennek látszott tovább fokozni a közhangulatot. Törtem a fejem, mitévő legyek, és el nem tudom képzelni, mit találhattam volna ki, hacsak egy újabb véletlen közbe nem jön. Egy Vácon működő üzemben dolgozó ismerősöm üzent, hogy szerezhetnék neki néhány vállalkozó kedvű macskát, tartós bentlakásra, mert a cég raktárainak környékén igen sok az egér. Így aztán Nyekege és húga üzemi alkalmazottak lettek. Néhány évig olykor-olykor hallottam róluk, méghozzá dicsérő szavakat, az egérfronton tanúsított kiváló helytállásuk miatt!
Ők voltak az első, sajátnak tekinthető macskáim, legalábbis ami a velük együttlakást, az ellátásukat és homokos ládáik rendszeres takarítását illeti. Volt azonban Nyekege előtt is néhány apróbb macskás kalandom, melyek közül említést érdemel Cic, a cirmos, aki az utcán jött oda hozzám, és mivel lehajoltam, hogy megcirógassam, hazáig kísért. Akkor még Érden laktunk, feleségem szüleinél. Nem járt be a lakásba ez a cica, jól megvolt a melléképületekben, nem is volt már túl kicsi, és csak időnként vetemedett arra, hogy a vállamra üljön. Leginkább, amikor megéhezett. Ilyenkor, ha kapott valamilyen, macskagyomor számára is elfogadható ételt, nem mutatkozott napokig, és feltételeztük, hogy miután az egeret már eléggé régen feltalálták, a macska is feltalálja magát valahogy. Aztán időnként kisebb tollkupacokat találtunk a kertben itt-ott, továbbá olyasféle szóbeszéd kezdett elterjedni szomszédaink körében, hogy valamilyen érthetetlen jelenség folytán a csibék létszáma napról-napra csökken. Ezt a két észleletet, eleinte egymástól függetlennek véltük (A mi macskánk?! Ugyan már!!!), aztán Cic a kezdeti sikerein felbuzdulva, meg talán azért, mert nőtt is közben (volt mitől…), elbízta magát, és az egyik szép napsütéses hétvégén, mikor az egész család az udvaron üldögélve beszélgetett, a macska közöttünk vonult el, a tekintetek kereszttüzében a kert vége felé, szájában egy csirkével. Nagyon tárgyilagos hangulatban voltunk, ezért az egyik sógor szó nélkül felállt, hozott egy nagy táskát, én szó nélkül segítettem neki a cipzárt összehúzni Cic feje fölött, aztán a sógor elkerékpározott vele Érd szomszéd kerületébe, és ott elengedte. Nem jött vissza a cica, alighanem a táskába gyömöszölésből levonta azt a tanulságot, hogy nem néztük jó szemmel a tevékenységét. Én azért bíztam abban, hogy egy másik tanulságot is levont, mégpedig azt, hogy csirkés ügyekben diszkrétebben kell eljárni…
Még rövidebb a következő eset, amelynek csak tanúja voltam. A Művelődési Központ irodájába benyitott egy érdeklődő hölgy, hogy itt lehet-e beiratkozni a szabás-varrás tanfolyamra? Éppen telefonon tárgyaltam valakivel, ezért helyettem az egyik kolléganő magyarázta el az érdeklődőnek a részleteket, közben a nyitva hagyott irodaajtón besétált egy fehér foltos cirmos, és különösebb komplexusok nélkül felugrott a három, egymáshoz az irodákban szokásos módon összetolt íróasztalra, és letelepedett középen, a telefon mellett. A harmadik asztalnál ülő kolléga is el volt merülve valamilyen szervezési ügyben, ezért nem igazán foglalkoztunk a macskával, csak akkor figyeltünk fel rá, amikor az érdeklődő hölgy távozott, a macska meg maradt, sőt összegömbölyödve elaludt. Az asztalhármas közepén, a telefon mellett. Csak úgy. Már hallatszott az előcsarnok utcai bejáratának csapódása a távozó mögött, amikor felpattantam, és kiszaladva, az utcán érve utol a hölgyet, megkérdeztem tőle, hogy a cicáját miért hagyta itt? Csodálkozva nézett: „Hát az nem a művelődési ház macskája? Olyan otthonosan mozgott!” A kollégák egy kicsit nevettek a dolgon, megcirógatták a cicát, az dorombolt pár pillanatig, aztán aludt tovább az asztalon. „Vajon miben fáradhatott ki ennyire?” morfondíroztunk, és hagytuk, hadd aludjon. Egy óra múlva az igazgatónk lejött az emeleti irodájából és igencsak meglepődött. Ő nem volt cicapárti, azt mondta, mégiscsak túlzás, hogy egy idegen macska csak úgy beállít, fölugrik az asztalra, és alszik, mintha mindig is itt lakott volna! Viszi magával, épp megy az újtelepi klubkönyvtárba, mert van ott egy órányi megbeszélni valója; majd azon a környéken elengedi. A cica igen szelíd volt, hagyta magát a főnök által felkapni, és kocsijába tenni. Aztán úgy háromnegyed óra múlva, azaz előbb, mint hogy az igazgatónk visszaért, a macska simán besétált az ajtón valaki mellett, és megint csak felugrott az asztalra. A telefon mellé, és aludt tovább. A kollégák nevettek egy jót, és békén hagyták. Amikor megjött a főnök és meglátta, az emeleti irodába felmenetel közben csak annyit mondott, hogy amikor lejön, egy óra múlva, a macska már ne legyen ott! Ezt meghallotta az Ifjúsági Klub meglehetősen ifjú vezetője, mellesleg a helyi rögbicsapat főnöke, aki épp akkor lépett be az ajtón. „Minek ajnároztok egy ilyen ronda dögöt?!” – kérdezte jellegzetes modorában, és felkapta a „cicánkat”, majd kinyitva az ablakot, kihajította rajta. Nagy baja nem történhetett, mert a földszinten voltunk, de bizonyára megneheztelt ránk, mert nem jött vissza többet.
Akkoriban kezdtem berendezni a „Teknősmenhelyet” a művelődési központ legkisebb klubtermében. Ez egy tucat kisebb-nagyobb terráriumot és akváriumot jelentett, ahová nem csak a terrarista ismerősök és szakköri tagok hozhatták állataikat ideiglenes vagy tartós elhelyezésre, gondozásra, gyógykezelésre, hanem bárki, például nyaralása idejére, vagy ha valamilyen okból véglegesen megválni szeretett volna addigi kedvencétől. Volt ott egy kisebb rágcsálótenyészet is, főképp egerekből és patkányokból, szabványos laboratóriumi tenyészedényekben; az ő gondozásuk miatt jó néhány gyerek járogatott rendszeresen és szívesen a menhelyre. Persze megesett, hogy valamilyen okból, például a rágcsálók alomjának cseréjekor nem eléggé ügyesen visszatett fedőrács miatt, megszökött néhány egér, ezért nem volt rossz ötlet, hogy egy macskának is szálláshelyet adjunk. Így aztán nem ért sorscsapásként az a véletlen, amelynek során egyik nap valaki beállított néhány kiscicával, hogy keressek nekik gazdát, addig is gondozzam őket! A cirmos és igen finom bundájú Pihécske, a feketés-vörösesen foltos, kemény szőrű Durci és a hamuszürke, félperzsa Picur hamar gazdára lelt. Frici néhány hétig élvezte a menhely ellátását, és bosszantott az állandó jelölésével. Volt néhány kedvenc helye, például a redőnyös iratszekrények egyikének sarka, a könyvállvány és a terem közepén terpeszkedő, Dexion-Salgó vázra barkácsolt jókora munkaasztal egyik lába, amiket minél jobban sikáltam hypózott vízzel, annál inkább igyekezett felüljelölni. „A kandúrok már csak ilyenek, ha önmagukat érzik a hely főmacskájának” – mondta egy macskatenyésztő ismerős. Szerencsére Frici megtetszett a gondnokunknak és hazavitte. Berci, aki egy csodaszép vörös cirmos kiskandúr volt, és nevét a „Berregő Cica” rövidítéseként kapta, sajátságosan hangos és szinte örökös dorombolásáról, a Teknősmenhely halottja lett. Merthogy a macska sem esik mindig a talpára! Berci szeretett rettentő sokat enni, növekedett is gyorsan! És szeretett a terráriumokat tartó Dexion-polcok tetején szundikálni, talán mert a helyiségben odafönt volt a legmelegebb. Egyszer úgy ugrott le a két méteres állványról, hogy útközben dobbantani akart egy virágtartó szélén, amelyik kicsit kiállt egy alsóbb polcról. A virágtartó lebillent, és a cica megbicsaklott lendülete miatt az oldalára zuhant másfél méter magasból. Nagy ütés érhette a teli pocakját, mert Berci azonnal felugrott és hangosan visítva körbe rohangászott a teremben, majd elbújt az egyik polc mögé, és ott nyögdécselt. Többszöri szólongatásra előtámolygott, odajött hozzám, fejét a feléje nyújtott tenyerembe hajtotta és meghalt. A kertben temettük el egy cseresznyefa alatt.
Cirmi két évig lakott a művelődési központban. A gazdára váró kiscicák közül ő volt az egyetlen, aki nem várta a csodát, hanem egyszerűen kiválasztott magának engem, és kész! Első naptól kezdve állandóan a nyomomban járt, ha leültem, azonnal mellém telepedett, és nemigen érdekelte semmi más, csak hogy a közelemben lehessen. Na persze az egereket sem hagyta figyelmen kívül, sőt: kifejezetten egérspecialista lett. Ezt úgy értem, hogy mindent megevett, ami egér néven szerepelt, például a közönséges szürke egereket, a fehér és foltos laboregereket, a táncoló egereket, a tüskés egereket, és a mongol futóegereket is, ha a gondozó gyerekcsapat nem jól zárta be a tenyészedény vagy terrárium fedelét. Ehhez képest viszont abszolút nem érdekelte az aranyhörcsög és a tengerimalac kölyök, ha azok épp szökésben lévén, ettek a cicatálból. Cirmi a két év alatt alaposan kiismerte a művelődés érdi fellegvárát, a fűtéscsövek alagsori hálózatától a tető héjszerkezetéig. Eleinte eltévedt néhányszor és igen rejtélyes helyekről hallatszott segélykérő miákolása, de néhány hónap múlva ilyesmi már nem fordult elő. Tudta, hogy az előcsarnok veszélyes terep a délutáni órákban, mert Érden akkoriban nem volt aluljáró, és az ifjúság balhézásra hajlamosabb tucatnyi képviselője az előcsarnokunkban aluljárózott. A szabás-varrás tanfolyamra persze nyugodtan bemehetett, mert az ott megjelenő asszonycsapat szívesen látta. Az intézménynél gyakran cserélődő igazgatók legújabbja viszont alaposan megneheztelt rá. Mindjárt az elején tisztáznunk kell azonban, hogy nem a macskával volt a baj! A cégnél általam túléltek között már az ötödik főnök volt az, aki „rejtélyes okokból” (a Kedves Olvasó gondoljon csak nyugodtan arra, amit amúgy is sejt…) igyekezett lecserélni az alkalmazottakat, kivéve a gazdasági vezetőt (na, vajon, miért?), és ennek során a természetesnél fokozottabb mértékben kezdte keresni bennem is a hibát. Megesett, hogy egyik következő rendezvényem tervezett előadójával beszéltem meg részleteket egy reggel a fővárosban, ezért késtem valamelyest a hivatalos munkakezdési időponthoz képest. A főnök már írta is a megrovást, majd zárt borítékban elhelyezte a „menhely” asztalán. Aztán később benézett oda, hogy megjöttem-e már, és azt látta, hogy Cirmi, az asztal közepén ülve épp a levelét marcangolja szét, igen megrovó tekintettel. Az igazgató nem volt babonás, és nem hajlott semmiféle misztikumra, de azért biztos, ami biztos, inkább mégsem írta meg újra azt a levelet. Később maga mesélte, hogy a rejtélyes jelenség titka az lehetett, hogy levélírás előtt párizsis szendvicset evett, és annak szagnyomait találta felháborítónak a macska a levélen, miután párizsi nem volt mellékelve hozzá… Ez persze nem akadályozta meg a főnököt abban, hogy más módon próbáljon lapátra tenni macskámmal együtt, vagy külön-külön. Cirmit hamarosan sikerült is neki, mert rábeszélte az egyik takarítónőt, hogy vigye haza, anélkül, hogy nekem szólna. Ez meg is történt, épp egy nappal azelőtt, hogy a szemmel láthatóan hasasodó Cirmi néhány kiscicának adott életet. Ezért aztán ott is maradt új helyén, ivadékait gondozni, máskülönben a két kilométeres távolság nem lett volna különösebb akadálya annak, hogy visszajöjjön.
Macskás ügyeimet nem nézte jó szemmel a már említett ifjúsági klub és rögbicsapat főnöke sem. Tette is időnként a megjegyzéseit, például hogy: „Nem értem!!! Te egy viszonylag értelmes embernek látszol, akit még tisztelni is tudnék! Na de a macskáid! Mi a fenét szeretsz ezeken a szőrös nyamvadékokon?!” Aztán megint csak jött egy furcsa véletlen, amely kigyógyította macskagyűlöletéből. Egyik mérkőzés után Horica – ahogy haverjai becézték –, hazafelé tartott menyasszonyával együtt a sportpályáról, és ekkor nyomukba szegődött egy meglehetősen tarkán foltos, már nem éppen kölyökméretű macska. Hősünk amikor ezt észrevette, igyekezett elhessegetni a háta mögül, de a cica, ha ilyenkor kissé le is maradt, később utolérte őket. Így ment ez egészen a lakótelepi házig, melynek bejáratán az üveg épp törött lévén, nem akadályozta meg, hogy a gazdafogást eltökélt állat oda is utánuk menjen. És az emeletre is. Horica gondosan becsukta előtte a lakás ajtaját, és igyekezett a tudatából messze kivetni az esemény emléknyomait. Nem ment, ehelyett kíváncsi lett, úgy fél óra múlva, hogy vajon „az a dög” ott ül-e még mindig az ajtó előtt? Nos, ott ült, sőt megragadta az alkalmat, hogy a jelenségen elámult ifjú egy nyitott ajtóban áll, és bement azon, leendő gazdija lábai mellett. Horica mélyen gondolkodóba esett az élet furcsaságain, aztán úgy vélte, ha már véletlenül beengedte a macskát a lakásába, akkor illik megvendégelnie is, és adott neki egy kis tejet… További részleteket nem ismerek, különben is, mindez igen régen történt. Az viszont tény, jól emlékszem rá, hogy amikor Horicáék nászútra indultak, úgy két hónap múlva, a cicát rám bízták ideiglenes gondozásra, és a gazdi utolsó mondata búcsúzáskor így hangzott: „De aztán nehogy valami baja essen!!!”
Az iménti példa rámutat az emberi tanulékonyságra. Tudok azonban a macskák tanulékonyságáról szóló, igen extrém esetet is, amelyet ugyan nem saját szeműleg láttam, de szavahihető ismerősök mesélték. Az nem olyan nagyon ritka, hogy egy macska megtanul a kilincsre ugrani, ha ki akar nyitni egy ajtót, de hogy két macska szinkronban ugorjon ugyanarra a nehezen forduló kilincsre, amelyiknek nyitásához egyikük súlya túl kevés, már igencsak ritkaság számba megy! Márpedig volt ilyen, és a két, gazdái által túlságosan féltett cica rendszeresen előadta ezt a produkciót. Egy másik fura história pedig jó példa arra, hogy a macskák ugyan nem nevelhetők, de azért értésükre lehet adni, hogy nem ők a ház urai! Egyik siklóernyős oktató kolléga panaszként említette, hogy sziámi kiskandúrja elkezdte jelölni a lakás némelyik pontját, és sehogy se tudja erről leszoktatni. Mondtam a kollégának, amit macskás szakemberektől hallottam még Érden, az egyik általam szervezett kiállításon, hogy ez a tünet akkor jelentkezik, ha a macska a helyi főkandúrnak érzi magát. Egyetlen olyan megoldás van, amit egy kandúr is megért: le kell pisilni!!! „Ez egy rossz vicc?” – kérdezte a macskagazda, aztán ő maga is utána érdeklődött, és pár nap múlva felhívott, hogy: „Bevált a terápia!” Szegény kiskandúr, miután megszárítkozott, tudomásul vette, hogy a gazdi a helyi főmacska, és csak neki van joga jelölni! Azóta jó néhány év eltelt, de a hírek szerint csak néha volt szükség egy kis utókezelésre… Egyébként fordított eset is megesett, méghozzá velem. Akkori macskánk, egy bizonyos Hapsikám nevű, néhány héttel azután, hogy Fótra költöztünk, feltűnően hívogatott maga után a kertbe. Ő a lakásban sohasem jelölt, bárhol is laktunk éppen, mert első találkozásunktól kezdve, figyelmeztetés nélkül is elismerte főmacskaságomat. A kertben azonban, miután elcsalogatott egy darabig, mindig előttem járva két-három méterrel és vissza-visszanyávogva, egy bizonyos helyen visszaszaladt, megjelölte a lábam, aztán eliszkolt. Biztos voltam benne, azt próbálja értésemre adni, hogy: „Figyelj, haver! Eddig tied a terület, innentől az enyém, oké?”
„Hapsikám” nem akármilyen macska volt. Jó, tudom: egyik macska sem akármilyen, de ez a kandúr az átlagosnál is nem akármilyenebb volt! Egyik régi terrarista cimbora csente ki a Gyógyszerkutató Intézetből, ahol kísérleti állat lett volna. Mármint a macska. Bármilyen meglepő, annál a cégnél állatbarátok a dolgozók. Akkoriban – ez is egy régi história – az volt a szokás ott, hogy ha valaki bevitt egy alkalmasnak látszó kutyát vagy macskát, a cég állatháza kifizetett egy bizonyos összeget, és nemigen kérdezősködtek az állat eredete felől. Aztán, ha egy jobb karban lévő, szebb és értelmesebb állatról volt szó, igyekeztek minél később bevonni a gyógyszerpróbás kísérletekbe, mert fennállt a lehetőség, hogy az igazi gazdája keresni fogja. Ha netán így történt, a vételár kifizetése után vinni lehetett a kutyát vagy cicát, amelyik bizonyára elcsavargás, eltévedés vagy eltulajdonítás után került a céghez. Hapsikám is egy félretett macska volt, „akit” nem szívesen áldoztak volna föl az emberi egészségügy oltárán, tekintettel igen szépen fejlett alkatára és szelíd, sőt hízelgős természetére. Csaknem egy hónapig tartó nógatás után mondtam igent arra a kérdésre, hogy ha a cicát sikerül kicsempészni a cégtől, akkor vállalom-e további gondozását? Tétovázásom oka egyébként csak az volt, hogy akkori életkörülményeim nem voltak a legfölségesebbek. Éppen egy ifjúsági szabadidő központ alagsorában laktam, ahol javában folyt a kialakítása egy terrarista klubnak és bemutató teremnek. Tizenöt terrárium és egy kisebb helyiségben a hüllők táplálását szolgáló rágcsálótenyészet megszerkesztése volt a klubtagok vállalása, szerény klubvezetői beleszólásommal. Tulajdonképpen kellett oda egy megbízható macska, akit szükség esetén a terráriumok alatti és mögötti hézagokba is be lehetett küldeni egy szökött egérért. Hapsikám egyből jól érezte ott magát! Éjszakánként kitessékeltem az épület mögötti parkos területre „Ha macska vagy, légy macska!” – jelszóval, majd reggelente, amikor jelezte, hogy bejönne, egyben fel is ébresztett. Kapott egy kis reggelit, az éjszakai vadászat kiegészítéseképp, aztán aludhatott a hálóhelyem „párnáján” vagyis az összehajtogatott téli dzsekimen. Mire a terraristák és a téma iránt érdeklődő látogatók megérkeztek, addigra a még növekedőben lévő, de már jókora kandúr kipihente az éjszaka fáradalmait, és hízelegve fogadta a vendégeket. Habár egyeseket kifejezettem megrázott, ha megsimogatták. A rágcsálótenyészet gondozója, Edina kisasszony, nemcsak a terráriumokban lakó kígyókat és ragadozó víziteknősöket látta el az eleségállatokkal, hanem Hapsi-cica kedvéért is kiselejtezett időnként egy-két egeret vagy patkányt. Éppenséggel megesett az is, hogy miközben Edina magasra emelt kézzel az óriáskígyók terráriumához vitt a farkánál fogva egy tenyészhímnek már nem alkalmas, jó félkilós, öreg patkányt, Hapsikám a helyiség távoli sarkából észrevette a nagy lehetőséget, aztán erőteljes nekifutás és felugrás után jókora parabolapályát leírva, annak tetőpontján a kézből kiragadva, magának kaparintotta meg a patkányt. Elcipelte a macskatálhoz és ott birkózta le, majd falta fel. Egy évvel később a szabadidő központ igazgatójának cserélődése miatt megszűnt a „Varánusz Klub”, és a terráriumok egy része átalakult vándorkiállítássá. A lassanként hatalmassá növekedő cicát természetesen magunkkal vittük az új telephelyünkre. Így kerülhetett sor arra a bizonyos kerti jelenetre Fóton, majd később arra, hogy hosszabb idejű dömösi tartózkodás után megint elköltözve, Hapsikámat már nem vittük tovább. Ezen a helyen ugyanis annyira jól érezte magát, hogy szó szerint belakta a környéket! Felderítette az erdőket –volt rá példa, hogy igazi, vadon felnőtt patkányt fogott valahol, aztán hozta bemutatni, meg azért is, hogy az etető táljából fogyaszthassa el, betartva az illemet-, de alaposan kiismerte a lakott terület házait és azok gazdáit is. Szeretett vendégeskedni, előfordult, hogy két-három hónapig nem jött haza. Az is megesett, hogy az utca egyik végén lakó, szerinte igen csinos, fekete nősténymacska házába költözött hosszabb időre. Egyszer az utcán találkoztam Hapsi-cicával, miközben óvatosan bujkált a parkoló autók alatt az arra sétáló kutyák elől. Ciccegő hívásomra vidáman a karomba ugrott, és miközben hazafelé vittem, találkoztunk az utca másik végén lakó gazdával, aki felháborodva kérdezte, hogy hová viszem a macskáját?! Később kiderült, hogy szinte az egész utca úgy gondolta, hozzájuk tartozik! Egyik rövid idejű „hazalátogatása” alkalmával bolhanyakörvet tettünk rá, a nyakörvre meg egy kapszulát, benne apró betűs feliratú cédulával: „Hapsikám vagyok, a híres patkányölő macska! Igazi gazdáim címe ez és ez. Na, kapok végre mást is a babusgatáson kívül?! Kaját! Nőstény cicát!! Előmelegített párnát!!!” Nemcsak a patkányokkal bánt el, hanem ha úgy adódott, terjedelmesebb ellenféllel is. Például rozzant kerítésünk javításakor eltépte láncát a szomszédék univerzálisan állatgyilkoló német juhász kutyája, majd beugrott alacsony konyhaablakunkon. Hapsikám épp békésen mosakodott a konyha közepén, amikor a fenevad előtte termett, hogy azonnal elkapja, de még a száját kinyitni sem volt ideje, máris jó néhány nagy pofont kapott a macskától, kieresztett karmokkal, egy sorozat-köpködés kíséretében. Mire a villámgyors lefenyítés után észbe kapott volna a kutya, Hapsikám már az udvar sarkában álló diófa tetején ücsörgött. Biztos, ami biztos. Nagyon jól megvolt viszont két másik, kisebb termetű cicánkkal és Lütyő-vel, az ír szetterünkkel. Sőt: a tél leghidegebb napjaiban mind a négy állat a cserépkályha előtt összebújva melengette egymást.
Kiscica még Fóton került hozzánk, amikor egyik igen sötét este hazafelé tartottunk az éppen közvilágítás nélküli utcán. A járda szélén halvány folt derengett, mint valami papírgalacsin, és csak lehajolva fedeztük fel, hogy egy fekete-fehér foltos macskakölyök. Úgy tűnt, szeretne velünk jönni. Gizmó -t már Dömösön fogadtuk magunkhoz. Szintén az utcán, ahol annyira éhesen kódorgott, hogy még a rágcsálóknak beszerzett szárazkenyér-darabokat is örömmel fogadta. Akkor más nem is volt nálunk, de ez a szerény eleség is alapja lehetett barátságunknak. Aztán néhány hét alatt kikupálódott, és szép cica lett. Nevét rosszul elkevert festékre emlékeztetően, nagyon szabálytalanul vöröses-feketén foltos bundája miatt kapta.
Volt egy Mörci nevű cicánk is, fekete-fehér foltos cirmos nőstény, eléggé megviselt ábrázattal, még korábban, amikor néhány hónapig egy Solymárvölgy nevű helyen laktunk, a Főváros széle mellett. Nem sokkal odaköltözésünk után bukkant fel, és mindenáron be akart telepedni a lakásba. Még az ablak üvegét is betörte. Nem volt rokonszenves macska, de miután nem engedtük be, és emiatt bánatában másnapra lebetegedett, megsajnáltuk. A ház mellett mogorván nyögdécselő öreg cicát állatorvoshoz vittük, aki májgyulladást állapított meg. A gyógyszeres kezelés azonban hatékonynak bizonyult, Mörci meggyógyult, és lassanként megszoktuk jelenlétét. Továbbköltözésünkkor vittük volna magunkkal, de lehet, hogy ezt megérezte, mert a teherautóra pakolás közben elbujdosott valahová. Ő inkább a helyhez ragaszkodott, nem a gazdáékhoz.
Évekkel később, amikor egy Kisfüzes nevű falucskában laktunk, a Heves-Borsodi dombság déli részén, több cica is tartozott hozzánk. Volt egy igen szelíd, barnacirmos-fehér-vörös, azaz háromszínű, őt emiatt Trikolór Cicának, vagyis Tricá-nak neveztük el. Együtt nevelkedett Csufi nevű kiskutyánkkal, és később, nagyobbra nőtt korukban is jóbarátságban maradtak, de a cica engem is szívesen elkísérgetett teliholdas éjszakákon, ha a házunk mögötti dombra felmentem, hogy túloldalán néhányszor lerepüljek siklóernyővel a 100 méterrel lejjebb lévő műút mellé. Nyervoga, teljes nevén Namarschky Schypyrczowyts Nyerwoga, egy hamuszürke félperzsa cica, leginkább csak a lakásban szeretett (volna) tartózkodni. Ajándékba kaptunk egy pár csodaszép, szürke cirmos kiscicát, ám őket legyilkolta az utcában időnként csavargó, mindenölő kutya. Nagyon szomorúak voltunk miatta. A kiskandúr sikert aratott a „Csíííz”-ben: Csongor Öcsi hintává átalakított autósülésének aljáról madzagon lógó galacsinra ugrálás közben, látszólag a cica lengette a hintát. Annak idején elnyerte „A hét videója” első helyezését, pedig a TV-műsornak beküldött kazettán voltak egyéb érdekességek is, pl. a gyerekek esése a szánkóval, siklóernyős csetlés-botlás, de a stúdióbeli vendégek mégis a kiscirmos produkcióján nevettek a legnagyobbat. Pockos szintén félperzsa volt, de fakó zsemleszínű, igen nagyra nőtt kandúr; a méreténél csak félénkségében nagyobb. Ha a szomszédék negyed-sziámi, és emiatt kissé agresszív anyacicája átjött a mi macskáinkat megpofozni, Pockos menten hozzám fordult segítségért. Került a házhoz egy szintén jókorára nőtt hófehér félperzsa nőstény is; előző gazdája Angelicá-nak hívta. Megjelenésétől kezdve önmagát tartotta a ház és a kert első számú főmacskájának, és fenntartotta a jogot is, hogy a többi cicánkat fegyelmezze. Az is igaz, hogy szükség esetén, azaz ha átjött a szomszédék negyed-sziámija, megvédte tőle a „gyengébbeket”. Angelica nem sokkal érkezése után lefiadzott nyolc kiscicát, igen szépeket; nem volt nehéz később elajándékozni őket.
Egy környékbeli másik kis faluba, Fedémesre átköltözésem után, nem igazán volt saját macskám, vendégmacskám annál több. A homályos megfogalmazás mögött az rejlik, hogy az albérleti lakhelyemül szolgáló házrész tulajdonosai nem örültek annak a lehetőségnek, hogy a házhoz macska is tartozzon. Ennek következtében a környékről két tucat kandúr, meg néhány nőstény cica is odajárt, a ház körüli, nagyon rokonszenvesen elhanyagolt kertbe, a még elhanyagoltabb melléképületek padlására és a nyáron kellemes árnyékot adó, öreg gyümölcsfák alá, hogy egymással rivalizáljanak, sőt időnként verekedjenek is. Szemmel láthatóan kiválóan érezték magukat! Volt köztük mindenféle színű, szőrhosszúságú, korú és viselkedésű. Némelyik igen szemtelen volt, a nyitva hagyott bejáraton aggályok nélkül beosont a lakásba, és megjelölt ezt-azt. Egy nagyon szép sárga-fehér kandúrra különösen megnehezteltem, mert miatta többször is ki kellett mosnom az előszobában letett siklóernyős hátizsákot. A második szomszédban lakó Micu nevű hófehér kandúr kiscica már korán kimutatta hiperaktív hajlamát: kedvenc játéka volt, hogy a kifejlett macskáknak nekiugrott, néhányszor pofon legyintve őket, aztán gyorsan elszaladt a mancsuk elől. Velem hamar megbarátkozott, aztán rendszeresen átjárt, hogy kunyeráljon valamit. Alig bírta kivárni, amíg a konzervtápból a cicatálba teszek néhány kanálnyit, közben a kollégáinál sokkal szélsőségesebben csóválta a farkát, riszálta magát, ugrált föl az ajtóra, hogy kinyissa előttem, és minden mozdulatában benne volt, hogy: „Mi lesz már?!!!” Egy év alatt hatalmasra nőtt, rendszeresen elcsavargott a falu fölötti erdős-bozótos területre, aztán hozzám jött, hogy szedjem ki a kullancsait. A kullancs-csípések helyét elvakarászta, még a szőrt is kitépte nagy foltokban a nyakáról. De hát egy ennyire tömött bundájú fehér cica igen rosszul fest kopasz nyakkal, kenegettem is rá a bőrápolót, hogy minél előbb gyógyuljon. A közvetlen mellettem lakó szomszédék Pötykös nevű fiatal kandúrja azonban jó magaviseletű macska volt, ezért megengedtem neki, hogy nálam húzza meg magát néhány órai alvás erejéig, amikor a szomszédék ötéves, és a macskalélektanhoz még keveset értő kislánya a maga eltúlzott módján mindenáron szeretgetni akarta… Aztán ez a cica eltűnt, feltehetően gépkocsis baleset áldozata lett. A két új szomszéd kiscica, Cirmos és Tigris átvette szerepét, a kislány általi dögönyözés terén, és az időnkénti hozzám menekülésben egyaránt. Egy év múlva lett egy igen játékos, tiszta fekete kiskandúr fiókájuk; természetesen összebarátkoztunk. Az apja, Cirmos, ahogy kezdett rájönni, hogy ő már egy fölnőtt kandúr, továbbá amiatt, hogy eléggé gyakran tartózkodott nálam, kezdte sajátjának tekinteni ezt a házat és kertjét is. Ez abban nyilvánult meg, hogy egyre inkább megmorogta az idejáró idegen kandúrokat. Bátorsága ugyan eleinte mérsékeltebb volt a szükségesnél, alighanem neki is lehetett legalább nyolcad-perzsányi beütése. Aztán amikor a hátizsákot megjelölő sárga-fehér kandúrt megkergettem a seprővel, Cirmos úgy érezte, hogy szándékai bíztatást kaptak, és azontúl rámenősebben védte a „birtokát”. A nyár folyamán néhányszor meglátogatott négyéves Zsófi lányom, és kifejtette azt a véleményét, hogy neki igazán tetszene, ha lehetne egy kis fehér cicája. Szereztem egyet, de aztán a gyerekek édesanyja nem járult hozzá, hogy a leendő ajándék fölkerüljön a fővárosi lakótelep kilencedik emeletén levő lakásukba, egy kutyus, néhány akváriumi hal, továbbá hörcsögök, tengerimalacok és kalitkai madarak közé. Ezért jobb megoldás híján a szomszédék Hanka nevű kislányának lett egy fehér kiscicája is… A Selymes nevű fekete kiskandúr és a Pelyhes nevet kapott fehér kölyöknőstény összebarátkozott, határozottan megszerették egymást, szinte mindig együtt játszottak, és összebújva aludtak. A tél folyamán elég gyakran meglátogattak együtt, és ha éppen írtam valamit, a számítógép régimódi monitorának tetején melegedtek. Az egyébként többnyire fűtetlen szobában, mivel amennyire lehetett, spóroltam az erdőből nehezen megszerzett tűzifával! „Ah, régi szép idők!” – írhatnám, ha ez egy romantikus kalandregény lenne. Igyekszem, hogy ne az legyen, ezért nem részletezem, hogy mennyire észrevehető különbség van a plusz három fokban és a plusz két fokban alvás között. Csak annyit: az utóbbi sokkal jobban csípi az ember orrát! Egyébként nem nagy dolog: a vékony paplanra kellő egyenletességgel elteregetett mentőernyő, amit a tél folyamán esedékes kisdombos repülésekhez amúgy sem vinnék magammal, igen kellemes hőszigetelést ad. Sőt, vigyázni kell, nehogy megizzadjon alatta az ember! Visszatérve ennek az alfejezetnek a vezérfonalához, a szomszéd kislány ötlete, amely szerint a fekete kiskandúrnak és fehér barátnőjének, majd ha nagy cicák lesznek, talán lesz sakktáblamintás ivadékuk, nem valósult meg, mivel Selymes a tavasz folyamán eltűnt. Gázolás áldozata lehetett ő is, esetleg egy közelben lakó, szintén gyilkos hajlamú kutya ehette meg, vagy talán túl szelíd természete miatt fogta be valaki és vitte magával, már sohasem derül ki. A fehér kiscicának, Pelyhesnek, mivel a következő nyár derekán már nem is volt annyira kis cica, így is született négy csemetéje. Egy tiszta fehér, egy fekete-fehér foltos, egy fehér foltos cirmos és egy halvány vörös, vagy inkább oroszlánszínű. Mind a négy az apjára hasonlított, ami úgy értendő, hogy az említett színű kandúrokat láttam udvarolni Pelyhesnek. Sok lehetett első szülésre egy alig egyesztendős anyamacskának a négy, mert harmadnapra kihűlni hagyott kettőt. A két másikat viszont szépen nevelgette, egészen másfél hónapos korukig, amikor az anyacica is eltűnt. Mivel a szomszédék épp költöződőben voltak, rám bízták ideiglenes gondozásra és bizonytalan időtartamra két régebbi cicájukat, Cirmost és Tigrist, valamint öreg kutyusukat, Öthat-ot is. Természetesen a két elárvult kiscica részére egy örökbefogadó gazdi keresése is az én megbízatásom lett, nem különben az öreg Öthat váratlanul született két kiskutyájának elajándékozása. A két, anya nélkül maradt kiskandúrt Hankával rendezett megbeszélésen Leó-nak és Borisz-nak neveztük el. Leó a színe miatt kapta nevét, Borisz meg csak úgy, a kislány hirtelen ötletéből. Egészen első osztályú, kíváncsi, játékos, önálló, maguktól szobatisztává nevelődő cicák lettek. Már az is a találékonyságukra utalt, hogy anyjuk eltűnése után a jóindulatú Öthat oltalmába vonultak, és persze óljába is. Leónak hamar akadt gazdija. Borisz a fölnőtt macskákkal próbált társulni, sikertelenül. Jobb híján állandóan a kiskutyák társaságát kereste, bármennyire is próbáltam arról lebeszélni. A kiskutyákat egyhónapos koruktól külön kellett etetni, mert az öreg anyakutya már nem szoptatta őket, másrészt kajához sem jutott, ha együtt voltak, mert a kiskutyák azonnal felfaltak minden elébük kerülő eleséget. Hamar megtalálták a kerítés hézagait, és attól kezdve folyamatosan az ajtóm előtti lábtörlőn lesték sorsuk jobbra fordulását. Borisz cica meg állandóan kiprovokálta, hogy játsszanak vele, mert az én társaságomat nem találta elég szórakoztatónak. Igaz, hogy miközben írtam, órákig ült az ölemben, de még inkább a nyakamban szeretett szundikálni. Amikor kipihente magát, szaladt a kiskutyákhoz, birkózni. Sajnos, azok súlyban és erőben sokkal gyorsabban gyarapodtak, mint Borisz, ezért a játék hamarosan túllépte a cicagyötrés határát. Időnként ki kellett menteni a két, egyre vadabb kölyökkutya alól. Könnyen el tudott volna szaladni előlük, ha akart volna, hiszen megesett, hogy a lazán csukódó kapun betoppant egy veszélyes nagykutya, és a következő pillanatban Borisz már a cseresznyefa tetején is volt. A kiskutyákat azonban nem érezte veszélyesnek, talán azok sem önmagukat a cicára nézve, emiatt aztán az egyik éjszaka az önfeledt játszadozás közben alighanem agyondögönyözték. Legalább is másnap reggel holtan találtam az udvaron. Halálának valószínűbb oka, hogy a kertbe megint betévedt a nagykutya, egyébként apja azoknak a kiskutyáknak, akikkel birkózva Borisz ezúttal nem vette észre a közelgő életveszélyt…
ZsL: Tulajdonképpen figyelemre méltók voltak ezek a macskahistóriák, de elárulnád, hogy Borisz esetén kívül mi közük ehhez a regényhez?
GL: Semmi! A Szerkesztő Úr rövidnek találta a kéziratot, és megkérte a szerzőt, hogy tegyen bele még néhány oldalt.
ZsL: Na de miért pont ezt?!
GL: Talán egy tavalyelőtti vízállásjelentés adatai, vagy a fedémesi tehén-állományon lévő foltok eloszlási térképe, esetleg egy kvantumstatisztikai eszmefuttatás jobb lett volna?
ZsL: Aligha, azonban úgy tudtam, ez egy miniatűr családregény akart lenni, de ha így megy tovább, egészen terjedelmes lesz.
GL: Ugyan már! Egy családregény, még ha XS-es méretű is, legalább ötszáz oldal. Örülhetnél, az Olvasóval együtt, hogy EZ alig több háromszáznál!
ZsL: Megnyugtattál. Azt azonban még elárulhatnád, hogy a csudába kaphatta az a kutya ezt a fura „Öthat” nevet?
GL: Az egy háromszínű kutya. Fehéres, barnás és feketés foltok borítják. Egykori gazdija, egy igen értelmes kisfiú, számolgatta az akkor még picike kölyökkutya foltjait, és nem tudta eldönteni, melyiket tekintse alapszínnek, melyiket domináns színnek és melyiket mellékszínnek. Attól függően ugyanis hol ötre, hol hatra jött ki a foltok száma. Ezért végül úgy döntött, hogy nem dönti el a kérdést, inkább elnevezte a kiskutyát Öthatnak! Aztán a kiskutya túlélte gazdiját, mert az emberi élet gyakran forgandóbb a kelleténél, és nem mindig azokkal bánik keményen, akik megérdemelnék. |
