"Szörnyű úgy élni, hogy valaki nem élvezi a munkáját. S éppen olyan szörnyű úgy élni, hogy nem ismeri a szépet: a jó könyv ízét, a szép zenét, a verset, egyszóval a művészi szépet nem ismeri. Pedig a szellemet éppúgy nem csaphatjuk be, mint a testet: ha csak egyoldalúan és csak pótlékokkal táplálják, előbb-utóbb elsorvad.
A szellem olyan, mint a drágakő: minél több oldaláról csiszoljuk ki, annál szebben ragyog."
(Fekete Gyula)
A szomszédba hoztak egy kocsi sódert. Fél napom ráment, míg találtam néhány formás kavicsot. Nem bántam, hogy leégett a hátam, tudtam, Tominak mindent eladhatok. Tizet fizetett a sonkás zsemlémért, ötöt az almáért, amit amúgy is utálok, de mami szerint kell a vitamin. Alig maradt pénze, a kövekre nyolc jutott. Délután rájöttem, igaza volt apának, mami nem ért az üzlethez. Most is leszámolta a nyolc forintot, amint Tomi anyja kiabálni kezdett. Tomi legyen csak boldog a kavicsokkal. Holnap pizzát viszek, de abból már nem eszik. Felárat is ígérhet, másnak adom el.
Gyönyörű volt, amikor megvirágzott, a fürtös ágak himbálták a táncot, én ámulózva lestem az akácfát, és rágtam-faltam édesült virágát, a különös íz belepte a nyelvem, a gyűjtögető méhrajt sem figyeltem, ők zizző zajban pöttyről-pöttyre ültek, a mézcsinálás nálam egyszerűbb lett, a gyerekkorom csordultig volt töltött, bírt számolatlan jóízű gyümölcsöt, az egész falu érett kertnek látszott, s én itt kóstoltam át a nagyvilágot, a madárfüttybe itt sűrűlt a mámor, a levegőben lengő illatártól, most ugyanúgy vár csodára a nappal, bár bölcsebb lettem hatvanhét tavasszal, az ágakon még az a régi fény ül, s az idő barna burka kifehérül.
"Soha nem rántottunk kardot, ha nem értettünk egyet. (...) Legtöbbször persze ragaszkodtunk a gondolatainkhoz, de ettől vált még szorosabbra a kötelék: igen, pont így szeretlek, ne másolj indigóként, egészíts ki inkább. Hadd tanuljak tőled és hadd vezesselek én is, tarkára színezzük hajnaltól másnapig, telektől nyarakig az életet."
szépségben, erőben, egészségben, szeretetben még nagyon sokáig!
* * *
Jószay Magdolna:
Smaragdos nyolc év
Te cica, te Honesty, te! Még ugyanoly gyönyörű vagy, mint mikor érkeztél ide! Nyolc éved láthatatlan, szemed örökszép smaragdban őrizi lelkedet. Kedves, érző cicám, kutyákkal bizton felérő intelligencián ismersz engem, tudod a határokat, érzed, figyeled hangulatomat. Kapcsunk oly predesztinált, hogy biz' isten, olykor-olykor együtt e szeretetben elérjük a kéklő csillagokat.
Lélegzet-visszafojtva futkosok a tavaszi fák alatt. Képtelen vagyok szavakba foglalni, mit érzek, mikor látom e tökéletesen feszítő virágzó ágakat, a természet sudár, csodaszép ajándékait, a tündöklő, mosolygó virágszirmokat, mesébe illő pompás fényeket és árnyakat. Annyira örömteli az egész, annyira csordultig tölti az ember áhító, szomjazó lelkét, hogy már szinte sírnia kell a mérhetetlenül elviselhetetlen szépség öröméért... S ahogy levezetem, elviselhetővé teszem a rajtam túlerővel kitörő eksztázisérzést, az egészet, amivel megtehetem, aminek köszönhetem, az nem más, mint nélkülözhetetlen és hű társam, az imádott fényképezőgép. Az is örül, reszket a kezemben, tettre- és segítőkészen hajtja végre több száz kérésem, teszi el védőn memóriájába mindazt a felejthetetlen és megszámlálhatatlan látványt, képet, melyeken visszatükröződik mindaz, mit ekkor, így, ezen órákban átélhettem. Az öröm, akárhányszor nézem majd e képeket, mindannyiszor mint villám fut át rajtam, érzem akkori magam, olyannak, aki akkor voltam... s olyankor újra és újra lélegzet-visszafojtva futkosok a tavaszi fák alatt, s nem tudom szavakba foglalni, mit érzek, mit jelenthet a millió "csak-most-van" pillanat... és látom a természet szinte kiérdemelhetetlen ajándékait, melyeket, ha iránta fogékony halandó kaphatja azokat, az önzetlen természet csak úgy szórja örömszirmait...
S ami felülmúlhatatlanná teszi mindezt, az az, ha ilyenkor te is velem vagy, kedves. Mert ugyanazt érzed, hiszed és teszed, ugyanúgy tiszteled, csodálod a szépséges természetet, hogy magunk s egymás örömét szavakkal már túllicitálni sem tudjuk... Csak némán, szavak nélkül közelíthető az érzés, óvatosan, ahogy a felhőszerű, ékszerként ragyogó tökéletes virágszirmok mögül egymás felé átdereng mindent érző mosolyunk.
Ragyogj le ránk áldott derűvel Fények örök királya, Nap, A gond és bú felhőit űzd el, S mutasd meg tündöklőn magad! Te vagy az élet érlelője, Az aratás és szüret őre, Áldás és békesség te vagy, Ó Nap ragyogj le ránk, s el ne hagyj! Szent fényed égjen a szívekben, Hogy mind eltűnjön a sötét És boldog, büszke győzelemben Vegyük át Földünk örökét. Ragyogjon a tudás, művészet És ünnepünk legyen az élet, Ó Nap, te fénylő és meleg, Uralkodjál e Föld felett!
Valamit akarok kezdeni magammal. Elég volt a megfelelés. Ne más mondja meg, hogy éljem le azt, ami lehet, netán már nem sok, kevés. Semmi vagyok a semmi partján, üres tartalom mély vízen. Csak ha becsuknád szemeid, igazán látnád, mi hasztalan, s mily érdektelen szívem. Felszínes életek, semmit érő pászkák ízetlen tenyerén nyomvonalban az, mi nyelvek hegyével íz-csomókat várván menetet szel nyomorodó majomkenyereken. Törzsem elfáradt, leveleim árván hullajtják őszi-lé, fáradt könnyeiket. Amit a szél elvisz, nem hozza már álmán múlt-jövőbe vetett, csupasz csutka hegyen. Kortyolom a jelent, ízlelt pillantáson akad még erős ág, mit nem tört meg a fagy. Télből ébredt ágyán, tavasz-napsütésben veszett fejsze nyelén zöld rügyeket hagy.
Köszönöm, Pannika, hogy itt voltál néha és szépeket hoztál.
Sajnos, az én gépem folyamatosan gyengélkedik, most másfél hete abszolút gépbekapcsolás nélkül leledztem. Ugyanis a bekapcsolás után úgysem lépett volna tovább egy tapodtat sem. Most a fiam hozta át az ő régebbi gépét (helyesebben az én előző gépem volt), ideiglenesen erről próbálnék lenni. Persze sajnos, az adataim és képeim a sajátomon maradtak... :(
Sajnos, úgy nézem, a képfeltöltési funkcióm nem működik, átmásoltam egy képet a képtáramból, elküldés előtt szépen itt van, de megjelenés után vszínűleg természetesen hiányozni fog...:(
* * *
Zsefy Zsanett: Ha kibomlanak a fák
Kibont a hajnal minden fát, s napfény repked a bokrokon, az álmos Hold cikkcakkban jár a megrészegült házfalon.
Te reggel jössz csak el hozzám, nem kérdezem, hogy mi hozott, míg fűben csillan egy bogár, már járdára hal lábnyomod.
A cigid füstje körbeleng, választhatna, de itt marad, zsötem szól, bennem feldereng, a villamoson rám tapadt.
*
A kocsmapultnál a magány még hideg fröccsről álmodik, kint csíp a szél s egy lány haján a Nap flegmán `tárulkozik.
Város vállán az utcazaj nehezül, mégsem lázadok, ha ajtót nyitnak arcomba, azt hazudom, ébren vagyok.
Ha kibomlanak mind a fák, s betakarják a felleget, holnapra is - akár sok ág - megtartalak, azt képzelem.
*
Te reggel jössz csak el hozzám, de végre Isten elhozott, míg fűben csillan egy bogár, megsimítom a lábnyomod.
A cigid füstje körbeleng, azt választotta, itt marad, a zsötem szól, és feldereng, ha elengedlek, megszakad.
Ha kibomlanak mind a fák, s betakarják a felleget, holnapra is - akár sok ág - megtartalak, azt képzelem.
Vajon miért érezzük úgy, hogy mondjuk az itt szereplő versek mondanak nekünk valami fontosat a valóságról? Tudunk-e hasonlóan fontosat verstől, műalkotástól függetlenül is mondani, mondjuk úgy elméleti módon megfogalmazva. Ezt a problémát feszegeti a következő cikk: Művészet vagy filozófia? http://mifil.hu/cikk.php?id=68
Jázmin nyitott a kertetekben, Kissé regényes, de nyitott. Talán akkor támadt lelkünkben Az elválasztó mély titok. Talán akkor jutott eszembe, Hogy ámítom csak önmagam S talán te is másra gondoltál, Míg rám borultál szótalan...
Eszünkbe jutott mindkettőnknek Az édes, kínos pillanat, Mikor szivünk először nyílt meg A nyíló jázmin lomb alatt, Mikor nem vágy volt a szerelmünk, Csak titkos, bűvös sejtelem: Talán akkor jutott eszünkbe, Hogy ez már nem a szerelem!...
Halvány virágszirmok közé rejtetted angyalvoltodat, s ezt csak én tudom és a virágok, kik vigyázzák titkunkat. Szemem úgy lát még álmomban téged, mintha gyermek lennék, te vagy a bizonyosság, a minden, akihez, ha baj van, mindig mennék. Hiszen úgy van az: ameddig én, addig biztosan te is leszel még, ez nem változhat semmit ugyanúgy, ahogy a fű zöld és kék az ég. Féltelek, mert az én időm is délutánra jár és itt fáj, ott fáj, csak ilyenkor, néha döbbenek rá, hogy az idő nem kíméli a halvány virágszirmokat, s angyalvoltod is hiába dacol vele, a te fejed fölött is mindenképp elszáll... Ilyenkor kétségbeesek... S nehezen vigasztalódom, még ha körülölelnek is gyermekkori édes, szép emlékek, s a mindent betöltő, féltő szeretet.
Hogy lejuthassak a völgybe utánad, küldök neked, szívem, küldök szakuraágat.
Lemorzsolom a sziklát, akár a lepkeszárnyat, félreborítom a bambuszerdőt, átugratom a szentély-kapufákat, lefelé úszom a kő-vizesésben, mindjárt elérem a lakkhidat, állj meg, megyek utánad, nedves hajamban viszem a szakuraágat,
kicsoda is vagy te, hogy előtűnsz itt, ahol a vadak se járnak, sárga arcodat feltartod teljesült holdvilágnak,
tetők szerencsebűvölő rézszarva közt kibukkansz, szobrok üreges fejében megpendülsz, te vagy a lámpás, gyöngyöző, mohazöld ének, félbemaradt, erős kiáltás, hol az a völgy! a térség visszadob, a hegyek körben fölédhajolnak, szétszed a mesterséges tó, gyűrűkre, pöffedt halakra szétránt, napjaimat egy molekuládért, csak ne ezt a vég nélküli sétát
ezerszer megjelölt utakon, hegy-völgy hintáján lógva, ahogy lennem adódik fél évtized óta, te kellesz nekem mostmár, gyűszűnyire zsugorodott méreg, halott madárdal –
Két pár cipője volt és két ruhája. Zord volt. Nem is mertünk fölnézni rája, de néha este ellágyult, megolvadt, nyitotta nékünk az ablak kilincsét, és megmutatta mesebeli kincsét, az őszi égbolton a tiszta holdat.
Vegyél egy macskát. Vagy fogadj örökbe. Egy félvak, lekoszvadt is megteszi, vagy egy tépázott fülű csatakandúr, ki éppen hitvány zsákmányát eszi egy belvárosi, sötét kapualjban, vagy egy autó alól pislog ki rád, vagy elnyúlik az őszi napsütésben – csak az a fontos, hogy legyen cicád. Lehet girhes, vagy kövér, mint egy hurka, öklömnyi szőrgombóc, még kékszemű. Akár ajándékba is kérhetsz egyet, macskához jutni roppant egyszerű.
Mert tél jön mindjárt, és hideg, és mi lesz veled, ha nincs cicád? Ki bújik be, hogy melengessen, melléd a takaró alá? Ki dorombol füledbe éjjel? (mancsát arcodra fekteti) Ki kelt hajnalban nyávogással, hogy rögtön enni adj neki? Ki kaparja a bezárt ajtót, mikor hazaérsz, ki örül? Kunkorodó farkkal ki rajzol nyolcasokat bokád körül?
Legyen egy macskád. Míg kávézol reggel, öledbe mászik, éles karmai behúzva, puha tappancsokon sétál az életedben. Alig hallani. Bundájából kipattognak a szikrák, ágyadra gömbölyödik és dagaszt. Bújj mellé, tanulj dorombolni tőle, ketten könnyebb kivárni a tavaszt.
Fátyolosan omló tavaszi fák, pazar, friss virágok, hajtások, pattanó rügyek, a győztesen és érzékien sziporkázó tavasz, az ébredés, az illatok és fények lelkekben ezer meg ezer hangot pendítenek. Mi tengernyi szépség, amint szertenézek! Káprázatos minden, mi szememhez téved.
És ha te mindezt velem együtt látod, csakis akkor születnek a színek.
Könnyű emlékek, hová tüntetek? Nehéz a szívem, majdnem zokogok. Már nem élhetek meg nélkűletek, már nem fog kézen, amit megfogok
Egy kis játékot én is érdemelnék, - libbenjetek elő, ti gyönge pillék!
Emlékek, kicsi ólomkatonák, kikért annyira sóvárogtam én s akiknek egyengettem szuronyát - törökök, búrok, gyüljetek körém! Kis ágyúk, ti is álljatok föl rendben! Nehéz a szívem. Védjetek meg engem!
Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz, a vén Duna karcsú gőzösökre gondol, tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik mezei szagokkal a tavaszi szél.
Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne, friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás. Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán! Minden gyerek lelkes, jóízű kacagás!
Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég! Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél! Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel - a mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél!
