A Malája Perescepina-i sírban talán insigne lehet az arany torques (SKROVISCE 1989, Nr. 91), az arany karperecek (BOBRINSKOJ 1914,114-115, Tab. XI. 32-33, 38-39, 37) és az scepter (WERNER 1992, Abb. 4. 1 a), valamint — legalábbis bizánci szempontból — a pecsétgyűrűk (WERNER 1992, Abb. 1-2; WERNER 1984, Taf. 32). Ezekkel szemben a kunbábonyi 1. sírban egy karperecpár van. A legsemlegesebben is fogalmazva: a különbség jelentős.
A két sírlelet közötti látszólagos legnagyobb különbség — a Malája Perešcepina-i sírban levő lószerszám és nyergek mellett — az arany edényekben mutatkozik. A Malája Perescepina-i aranyedények súlyadatai a mai napig nem kerültek mind közlésre. Súlyadatok pl. csak a bobrinskoj 1914, Nr. 12-14 esetében állnak rendelkezésre. Ezek együttes súlya 14,5 orosz font (=0,4095 kg) (BSE 1956, 659), azaz összesen 5,93 kg, viszont ismeretlen a „nomád" kanna (Nr. 14) és a 4 sassanida kehely (Nr. 19) súlya. Az ezüst edények (BOBRINSKOJ l9l4,Nr. 1,2,3-6, 10) csak egy részének ismertek a súlyadatai, Nr. 2: 1,264 kg (BANK 1966, 64-65), viszont a Nr. 7: vadász-jelenetes sassanida tál, Nr. 8: 5 kehely súlyadatai közöletlenek. Az ezüst edények közölt súlya: 79 orosz font, azaz 32,35 kg.
Ezek az edények — összesen 28 db —jelentik, fejezik ki igazán a kunbábonyi 1. sír és a Malája Perescepina-i sír közötti különbséget, amely a kunbábonyi 1. sír több, mint 2,34145 kg arany súlya és a Malája Pereséepina-i sír 20 kg arany súlya és a több mint 32,35 kg ezüst súlya között fennáll.
A két sír közötti gazdagságbeli különbség legjellemzőbb példáját a Malája Perescepina-i ezüst amphora (BOBRINSKOJ 1914, Nr. 10; SKROVISCE 1989, Nr. 77), ma.: 48,5 cm, súlya: 55 orosz font (=22,5 kg) (BSE 1956, 659; BANK 1966, Nr. 70: 7,78 kg) és a kunbábonyi 1. sír agyag amphorája (H. TÓTH-HORVÁTH 1992, Nr. 88, ma.: 62 cm) mutatja. Egy 7,78 kg súlyú ezüst amphora — egy cserép amphora ellenében!
Összefoglalva: a Malája Perescepina-i és a kunbábonyi 1. sír leleteit összehasonlítva megállapítható, hogy a két sírlelet két kategóriába tartozik: a Malája Pereséepina-i Kuvrat sír a kagán, a kunbábonyi 1. sír pedig a nem kagán kategóriába.
A kunbábonyi 1. sír aranymennyisége az avar kagáni kincstárnak fizetett aranymennyiséghez viszonyítva
A kunbábonyi 1. sírban eltemetett kagán meghatározásánál, vagy pontosabban, a hipotetikus meghatározásánál feltétlenül alapvető szerepet játszott a sírban megtalált aranyleletek összsúlya Ez a látszólagos gazdagság azonban ugyancsak megkérdőjelezhető, ha
1/ figyelembe vesszük, hogy 558 és 626 között (POHL 1988, 502) az avar kagáni kincstár összesen vagy 20 tonna aranyat (BÓNA 1984, 324), vagy 27 tonna aranyat (POHL 1988,181) kapott a Bizánci Birodalomtól, s az utolsó bizánci kifizetés és a kunbábonyi 1. sírban eltemetett halálozási éve között kb. 30 (maximális esetben 50) esztendő telhetett el.6 Így nem valószínű, hogy az avar kincstárban az arany mennyisége annyira leapadt volna, hogy a feltételezett kagán sírjába csak alig több mint 2,34145 kg arany jutott volna
2/ a 9. század elején elrejtett nagyszentmiklósi — egykor avar tulajdonban levő — aranykincs több mint 9,926 kg aranyat tartalmazott (NOLL 1974,84; Kiss 1986, 137). Ennek az avar tulajdonban volt kincsnek a nyersanyaga — zömében honnan is származhatott volna máshonnan? — részben ugyancsak a bizánci adókból kellett származzon. Ha a 9. század elején a kagáni kincstárban — csak egy ital- és étkészlet formájában! — még 9,926 kg arany volt, nem számítva az Erich fri-auli herceg által 15 ökrös szekérrel elszállított, majd később Nagy Károly kincstárába került arany, ezüst és selyem zsákmányt (POHL 1988,181), akkor a 7. század közepén — logikailag —keveselni lehet a kunbábonyi 1. sír aranymennyiségét — ha a sírban valóban egy kagán nyugodott volna
Bóna I. feltételezése szerint a kunbábonyi 1. sírban eltemetett férfi Baján kagán unokája vagy dédunokája lehetett (BÓNA 1985, 13).
Ha Bajánnak 598-ban egyetlen napon hét fiát ragadhatta el a pestis (THEOPHYLAKTOS SIMOCATTA VII 15, 1-14; POHL 1988, 154; SZÁDECZKY-KARDOSS 1992, 126), s feltehetően maradhatott még a Bajánt követő, uralkodó, idősebb, kagán rangú fiú (cca. 583-602/ 610) és a cca. 602/610-626/630 között uralkodó fiatalabb Baján fiú mellett (POHL 1988, 497-4198) még más fiú és leánygyermeke, akkor az unokák — beleértve az 598-ban elhaltak feltehetően 598 előtt született gyermekeit is — száma jelentős lehetett.
A Baján-dinasztiára vonatkozóan szinte teljesen hallgatnak a bizánci források. Csak két Bajánt követő, egymás után uralkodó Baján fiúról van adatunk (OLAJOS 1973, 60-64; OLAJOS 1976, 151-158; KISS 1987,62; POHL 1988, 496-498). Baján unokáiról nincsen írott forrásunk.
Baján unokáinak számához — nyilván csak becslés szintjén — egy másik nagy keleti hódító, Dzsingiz kán családja adhat felvilágosítást. Ligeti Lajos genealógiai táblázata (LIGETI 1962, 240-241) szerint, Dzsingiz kánnak 18 fiú unokája volt. Egy mongolokról szóló kézikönyv genealógiai táblázatai (PHILLIPS 1969,145-149) szerint pedig 16 fiú unokája volt. Nyilván — a gyermekkorban elhunytakat is ideszámítva — sokkal több unokája is lehetett, de a korán elhaltak és a politikai szerepet nem játszók nem épültek bele a genealógiába.
A kora középkorban a kutatás egy generációs időszaknak általában 28-30 évet tart. A 30 esztendős generációs elvnek a Baján dinasztára való alkalmazása esetén abból indulhatunk ki, hogy Baján cca 560-tól uralkodhatott (POHL 1988,496). Ezt az időpontot — feltételesen — úgy is tekinthetjük, hogy ekkor Baján 30 éves lehetett (vö. korábban KISS 1991a, 120), s ebben az évben születhetett meg az „átlag" Baján-fíú — feltehetően korábban is és feltehetően még később is születhettek fiai, hiszen cca 583-ig uralkodhatott (POHL 1988,4%) —, s a 30 éves generációs becslés alapján 590-ben születhetett az „átlag Baján-unoka".
A kunbábonyi 1. sírban eltemetett férfi 60-70 évet élt (MARCSIK-SZALAI 1992, 281), tehát egy feltételezett 590-es születési év esetén a 65 éves (60-70 év) életkorában bekövetkezett halálának időpontja 655-re eshet. Ez az időpont abba az intervallumba esik, amelyiket a kutatás (Garam, Bóna, Werner, Kiss) elfogad. Ez a számítás nyilván a 30 év = 1 generáció becslés mellett az átlagra érvényes, a konkrét esetre így nem alkalmazható. Arra azonban alkalmas, hogy megállapítsuk, a kunbábonyi 1. sírban eltemetett Baján unokájának generációjához tartozhatott, ezzel a Bóna-féle hipotézis első fele (ti. Baján unokája) igaz lehet.
A feltételezett 16 vagy 18, esetleg még több Baján unoka közül mindig csak egy lehetett a kagán. ,,Der Khagan ", ohne Attribut gebraucht (wie es auch in den Quellen üblich ist), steht immerfür den Awarenherrscher" (POHL 1988, 17). A kunbábonyi 1. sírban eltemetett 60-70 éves férfi a leletei alapján feltételezett halálozási évtizedek alapján valóban lehetett egy Baján unoka, de a sír leletei alapján semmi esetre sem az egyeduralkodó avar kagán!
Összegezve: félek, hogy a régészeti kutatás — beleértve e sorok íróját is —a kunbábonyi 1. sírban eltemetett férfinak nem kellő megalapozottsággal előlegezte, ill. tulajdonította a kagán címet.
AZ EMBERTANI ADATOK TÖRTÉNETI SZEMPONTÚ ÉRTÉKELÉSE
A kunbábonyi 1. sírban egy 60-70 éves korában meghalt bajkáli típusú —a mongoloidok egyik alcsoportja — férfi nyugodott (MARCSIK-szalai 1992, 283). A bócsa-4:unbábonyi körből — a kunbábonyi sírból származó koponyán kívül — csak egyetlen koponya volt alkalmas vizsgálatra: a Budapest-Csepelen feltárt sírból származó, 45-50 éves korában elhunyt férfi koponyája. Ez a koponya sza-jáni típusú — a mongoloidok másik alcsoportja — volt (NEMESKÉRI 1955,194,LIPTÁK 1983).
Nyilván két koponya alapján nem lehet egy népességet megítélni, és — elvben — az azonos, tehát mongol rasszhoz való tartozás lehet a véletlen műve is. Ugyanakkor nem lehet kizárni annak lehetőségét sem, hogy mindkét, veretes kardos férfi koponya típusa jellemző a körülöttük élt népességre is.
Mindenféle prekoncepció előtt megnéztem az avar kori népességek antropológiájáról szóló összefoglalást, Lipták Pál monográfiáját (LIPTÁK 1983), ahol az első rátekintésre is kitűnt, hogy a kötetben még nem szereplő kunbábonyi 1. sír mongoloid/baj-káli típusú koponyája nemhogy kiütközne a Duna-Tisza köz területén megfigyelt/leírt embertani leletek sorából, hanem abba nagyon is beleillik — a maga bajkáli/mongoloid típusával (LIPTÁK 1983, Fig. 7).
A Lipták-monográfia térképe (LIPTÁK 1983, Fig.7) nem tesz különbséget a kora, közép, és késő avar kori sorozatok között. Mivel kiindulópontom — vizsgálatom tárgya -, a kunbábonyi 1. sír koponyája a mongoloid típusba tartozik, ezért elsősorban a Duna-Tisza köz területére vonatkozóan — függetlenül a jelenlegi országhatároktól — igyekeztem a teljes mongoloid embertani anyagot összegyűjteni (3-4. táblázat), és a három korszaknak megfelelően rendezni (5. táblázat). Mivel a vizsgált kunbábonyi 1. sír kora avar kori, tehát a késő avar kori sorozatok „visszamenőlegesen" semmit sem bizonyítanak, csak a kora és közép avar kori lelőhelyek esetében tüntettem fel az antropológusok által megvizsgált koponyák esetszámát és a megállapított típusokat — külön a mongoloidokat és külön az europo-mon-goloidokat. A kapott eredményeket egy térképen ábrázolva (1. kép 1) a következők voltak megállapíthatók:
A két megállapítás/tény — ti. az ázsiai eredetű korai avar tárgyak elterjedése és a kora avar kori mongoloid típusú avar népesség lakhelyei —közötti ellentmondás vagy úgy hidalható át, hogy a/—a formális logika alapján — a népesség ázsiai, de a tárgyak nem ázsiai eredetűek; b/ vagy úgy, hogy — és én ezt tartom valószínűnek — az avarok kétgyökerű származásáról tudósító történeti forrásoknak megfelelően (POHL 1988, 31-37) az ázsiainak tartott tárgyakat az europid embertani típushoz tartozó avarok hozták magukkal és nem a mongoloid embertani típushoz tartozó kora avarok.
Ezek után joggal vetődik fel a kérdés: hol volt a korai avar hatalmat képviselő — vagy azt jelentő — mongoloidok lakhelye és a kagáni hatalmi központ 567/568 és „630" között? A válasz nem ismert. Ha a kagáni centrum (és a mongoloidok) Duna-Tisza köz területére való beköltözése és a 626-os konstantinápolyi vereség között ok-okozati összefüggés van, akkor fel lehet tételezni, hogy az 568 és 626 közötti balkáni háborúkban a Singidunum (Belgrád) és Konstantinápoly (Istambul) között mozgó kagánnal valószínűleg együtt mozgott mongoloid nomád népe, ill. környezete is (vö. a hét kagán-fiú Driziperánál — Konstantinápoly közelében — történt halálát). Ennek a két generációnak legelőkelőbb sírjait feltehetően azért nem találja meg a kárpát-medencei régészeti kutatás, mert ezek a sírok a Belgrád-Kons-tantinápoly közötti hatalmas térségben —feltehetően magányos sírokként — elszórtan fekszenek.
A 7. század első harmadának a végén a Duna-Tisza közére betelepedett kagáni hatalom és a vele egyidőben megjelenő mongoloidok — tulajdonképpen a kagáni hatalom embertanilag mongoloidnak testesül meg — egy korábban lakatlan területre telepedett be. Az utolsó, a Duna-Tisza köz területén élt népesség a skírek voltak (KISS 1983, Abb. l), akik 469-ben Itáliába vonultak. A gepida-langobard időszakban a Duna-Tisza köz területe a két nép közötti senki földje/gyepű volt (BÓNA 1976, Abb. 3), s ez a helyzet a langobardok elvonulása és a gepida állam megsemmisülése után sem változott (GARAM 1990, Abb. 1-6).
Mivel a kora avar kori településterületen az antropológiai kutatás jelenlegi állása mellett 567/568 és 626(?) között a Duna-Tisza köz területén kívül eső területeken sem fordul elő mongoloid népesség (1. kép 1), nem lehet a 7. század első harmadának elején megjelent mongoloidokat a Kárpát-medence más területeiről „származtatni". Mivel a Duna-Tisza köz területén a 7. század középső harmadában élt mongoloidok igen gazdagok voltak (vö. Kunbábony 1. sír, Budapest-Csepel, Kunpeszér), s a 7. század utolsó harmadában itt élt Kiskőrös-vágóhídi temető népessége is a leggazdagabb közép avar kori közösség a Kárpát-medencében, — itt a közép avar kori családi sírcsoportokat: Igar, Tótipuszta nem veszem figyelembe — ezért felvethető/feltételezhető, hogy ez a mongoloid népesség — a kagán környezete — jelenti a kora avar állam magját, azt az alapnépességet, ami köré az avar állam sokféle népessége — vérrel és vassal — megszerveződött, avagy másféleképpen fogalmazva: amit a kagán és kísérete megszervezett.
Nyilvánvaló, hogy az avar eredetkérdés az avar honfoglalást követő két generáció („568-600" és „600-633") embertani anyagának ismerete nélkül nem oldható meg. Ha azonban a kunbábonyi 1. sírban eltemetett bajkáli típusú férfi, vagy a csepeli sírban eltemetett szajáni típusú férfi esetében nemcsak egyszerűen tudomásul vesszük, hogy ezek az aranyveretes kardos, az avar vezető réteghez tartozó férfiak bajkáli, ill. szajáni típushoz tartoztak, hanem ezt a tényt tovább is gondoljuk, akkor talán nem vesztegetjük az időt hiába.
A Duna-Tisza köz területén a kora és közép avar korban élt mongoloidok között a következő mongoloid altípusok fordulnak elő — mondhatnánk gyakoriság szerint, de a kis esetszámok miatt ennek a sorrendnek nincsen jelentősége — a/ szajáni, b/ bajkáli, c/belső-ázsiai [central asiatic], d/ szinid. a/ A szajáni típus — a nyugati embertani irodalomban mint tungid típus ismeretes (LIPTÁK 1980,271) — „korábban és ma is a Bajkálon túl, a Szelenga folyó medencéjében esßleg Kelet-Tuva tájain élő rénszarvas [tenyésztő] nomádoknál fordul elő" (LIPTÁK 1980,272).
b/ A bajkáli (paleoszibériai) típus a, ,paleoantropolo-giai anyagot tekintve az Altaj vidékén és a Bajkál vidékén fordul elő" (LIPTÁK 1980,271). c/ A belső-ázsiai [central asiatic] (észak-mongoloid) „emberfajta a Szovjetunió területén aprehistorikus és ma élő népességben is jelentős'' (LIPTÁK 1980, 275). ál Szinid (észak-kínai) rassz. ,,Eza kínai-alföld ősi embertani típusa, már az aeneolitikumban fellelhető. Ma Kelet-Ázsia jellemző emberfajtája'' (LIPTÁK 1980,271).
Ha meggondoljuk, hogy ezeknek az embertani típusoknak az eredeti földrajzi környezete — légvonalban is! — kb. 6000 vagy még több km-re esik a Kárpát-medencétől, akkor mind a szajáni, mind a bajkáli, mind a belső-ázsiai vagy szinid típus kárpátmedencei megjelenése egy népesség igen hosszú úton való elmozdulásnak/vándorlásnak a bizonyítéka.
A Duna-Tisza közi kora avar kori népességek fizikai megjelenése (szajáni, bajkáli, belső-ázsiai, szinid típusok) megfelel az avarok történeti forrásokból ismert belső-ázsiai eredetének (POHL 1988, 27-40; NÉMETH 1991, 119).
Amint azonban a régészeti leletek esetében nem lehet minden esetben bizonyítani, hogy a messzi földre elkerült tárggyal együtt egy ember vagy embercsoport is elmozdult, elvándorolt, ugyanúgy a 7. század elejéről vagy közepéről származó embertani leletek esetében sem igazolható, hogy a/ az adott ember vagy apja vagy nagyapja jött-e egyenesen Belső-Ázsiából, b/ mivel egyelőre — tudomásom szerint — ismeretlen a mongoloid népességek 5-6. századi lakóterületeinek — enklávéinak — nyugati határa, így nem lehet tudni, hogy a 6. századi kelet- vagy közép-európai mongoloidok mind „egy menetben" érkeztek-e Belső-Ázsiából a Kárpát-medencébe, vagy pl. a hun korszakban a Volga-vidékig eljutott mongoloid népesség 6-7. századi leszármazottainak másodlagos vándorlásáról van-e szó.
Ezeknek a nehézségeknek az ismeretében az embertani adatok (ti. az avar kori mongoloidok) történeti szempontú értékelésében egy másik forrásanyag megállapítása lehet segítsünkre.
Ugyanis a korai avarok egy része belső-ázsiai fizikai megjelenésének/külsejének felelhetnek meg az avarok nyelvéről írottak is. Németh Gyula szerint ugyanis ,,az avarok tehát [ti. ami nyelvüket illeti] törökök voltak, nyelvmaradványaik áttekintése arról tanúskodik, hogy körülbelül ugyanazt a török nyelvjárást beszélték, amelyet Attila nemzetsége. Ez olyan nyelv, amely nagyon közel állt az orkhoni feliratok nyelvéhez. Tarthatatlan az az elmélet, miszerint az avarok mongol eredetűek és mongol nyelvet beszéltek" (NÉMETH 1991,126).
Ha egy eurázsiai térképen megnézzük egyfelől az egyes kora avar kori mongoloid népességek embertani típusainak eredeti földrajzi helyzetére vonatkozó földrajzi megjelöléseket: Szelenga-folyó, Kelet-Tuva, Altaj-vidék, Bajkál-vidék, másfelől az avarok nyelvéről szóló megállapítás Orkhon-folyó helyét, akkor azt látjuk, hogy ezek, ti. mind az antropológiai földrajzi helyek, mind a nyelvészeti hely Eurázsia egyazon „mikro-regiójában", a mai Mongóliától északra elterülő vidékeken és Mongóliában fordulnak elő (1. kép 2). Ez megfelel a kutatásban leírtaknak (összefoglalóan: ERDÉLYI 1982, 15-18, 1. kép 1; POHL 1988, 18-37; BÁLINT 1989, 147-148), vagy legalábbis nincsen ellentmondásban azokkal.
Ha szabad a kunbábonyi 1. sírban eltemetett férfi embertani típusából kiindulva — több lépcsőben —távolabbi, a kora avar népesség/gens egészére vonatkozó következtetést levonni, akkor az annyi lehet: a korai avarokra vonatkozó történeti-embertaninyelvészeti források összhangba hozhatók egymással. A Kárpát-medencébe betelepedő avarok — az avar vándorlást követő második generáció — egyik képviselőjeként a kunbábonyi 1. sírban eltemetett férfi — mint cseppben a tenger — híven reprezentálja azt a belső-ázsiai népességet, mely a 6. század közepén, többezer kilométeres vándorlással eljutott a Kárpát-medencébe.
Tanulmányok a kora avarkori kunbábonyi vezérsírról1
1. rész
Táblázatok és képek nélkül
Forrás: Studia Archaeologica I.
A SÍR KELTEZÉSE — KRONOLÓGIAI KÉRDÉSEK
H. Tóth Elvirának a kunbábonyi 1. sír leleteinek előkerülése után azonnal kialakult a sír keltezéséről szóló véleménye, azaz a temetkezés a közép avar kor elején történt.2
Ebben a véleményében H. Tóth Elvirát nem ingatta meg Garam Éva, Bóna István, Joachim Werner, Kiss Attila kora avar korra történt keltezése sem.3 S ennek megfelelően az 1. sír leletanyagának teljes közlésekor —immár a szerzőpáros neve alatt—ugyanez a vélemény rögzült: ,,So müssen wir sein Grab unbedingt als die späteste bekannte frühem arischen Fürstenbestattung betrachten, denn dieser Khagan herrschte überwiegend in der zweiten Hälfte des Jahrhunderts und erlebte sogar noch die Ansiedlung neuer Völkergruppen.'' (H. TÓTH-HORVÁTH 1992, 220). Pedig H. Tóth Elvira számára volt olyan „intő jel" — saját gondolatmenetén belül! —, amely alapján revideálhatta volna a kunbábonyi 1. sír keltezéséről szóló nézeteit: a kunpeszéri „ első sírcsoportot az éremmel keltezett piramis alakú fülbevalók és ,,P" tartó fülű kardok alapján... a 7. sz. legelejére keltezhetnénk. "(H. TÓTH 1984,16). „így áll elő, hogy e keltezés szerint a kunbábonyi fejedelmi leletet, amely kétségen kívül a 7. sz. második feléből származik és akunpeszéri temető első sírcsoportját két generációnyi időköz választaná el egymástól. Ez viszont a meglevő rokonvonást figyelembevéve aligha képzelhető el. " (H. TÓTH 1984,17). De H. Tóth Elvira nem a biztoshoz igazította a bizonytalant, hanem fordítva.
Érvelésének új formája jelent meg a bábonyi monográfiában (H. tóth-Horváth 1992): a sírleletek között talált, két igen vékony, eltérő nagyságú ezüst korong (Nr. 74, Taf. XXIV. 5, átm.: 1,7 cm; Nr. 72, Taf. XXIV. 4, átm.: 2,4 cm) közül az egyiket (Nr. 74) — újabb arany és ezüst obulusok bevonásával (H. TÓTH-HORVÁTH 1992, 85-87) — halotti obulusnak nevezd. Mivel a blanc arany obulusok (BÓNA 1970, 258; GARAM 1978,210-213) a közép avar korra jellemzőek — érvel H. Tóth Elvira (+Horváth A.) —, ha tehát a kunbábonyi 1. sírban két halotti „obulus" fordul elő (amiből óvatosságból csak az egyiket nevezi obulusnak!), akkor a kunbábonyi 1. sír is logikusan csak közép avar kori lehet (H. TÓTH-HORVÁTH 1992, 217, 220).
Az okfejtés azonban sántít, mert: a/ az arany blanc halotti obulusok akkor tűnnek fel, amikor a bizánci solidus vagy triens eltűnik az avar kori sírokból (BÓNA 1970,258-259), és az arany blanc érmek — mintegy pótszerként — is csak a közép avar kor előkelőinek sírjaiban bukkannak fel (BÓNA 1970, 258-259; GARAM 1978, 212). b/A kunbábonyi 1. sírban eltemetettnek az eredetileg sírjába tett több mint 2,341 kg aranylelet mellett, rokonsága — ha akarta volna — tehetett volna még egy trienst, vagy akár egy könnyű- vagy rendes solidust. c/ Az első nem arany, hanem ezüst obulus(ok) éppen az eddig legsúlyosabb aranyleleteket tartalmazó avar sírban bukkant(ak) volna fel? Nem paradox helyzet alakult ki? Nem abszurd érvelés ez? d/ Az analóg blanc arany halotti érmek ezidáig mindig egyesével kerültek elő (GARAM 1978, 221). Miért éppen ebben az esetben lenne ezüstből két példány? (Két korong van, még ha a szerzők csak az egyiket fogadják is el obulusnak (H. TÓTH-HORVÁTH 1992, 85-86). e/ A halotti arany obulusok Garam É. összeállítása szerint (GARAM 1978, 211) 0,9 és 1,6 cm közötti át-mérőjűek, egyetlen esetben van egy 1,7 cm átmérőjű példány. Ez a határeset. így az 1. sír korongjai: Nr. 74 (átm.: 1,7 cm) és aNr. 72 (átm.: 2,4 cm) éppen a határon vagy azon kívül lennének.
A fenti okok miatt nem tartom elfogadhatónak a kunbábonyi 1. sír Nr. 72 és 74-es ezüst korongjainak sem együttes, sem csak az egyik példánynak halotti obulusként való meghatározását, és belőle következően nem tartom meggyőzőnek a sír ezzel vagy ezekkel történt közép avar kori keltezését.
A Nr. 62 tubus 1,6 cm átmérőjű arany korongpárhoz/fenekéhez hasonlóan a Nr. 72 és 74-es ezüst korongok is lehettek valamilyen — elpusztult? — tárgy alsó zárólapjai.
A kunbábonyi 1. sír kronológiai helyét a kutatás jelenlegi szakaszában csak a relatív kronológia keretében lehet megadni.
Nyilván lehetséges más szempontok kiválasztása is, de itt és most erre a vizsgálatra az öwereteket és kardokat, ill. szablyákat választottam ki. Az övre-konstrukciók (Kiss s. a. 3., 5-6. kép) készítésekor figyeltem fel arra, hogy míg a bócsai fegyverövön korong alakú öweretek vannak, addig (ezzel szemben) sem a Malája Peresőepina-i, sem a kunbábonyi 1. sírban levő fegyveröveken ilyen veret nem fordul elő. A Malája Perescepina-i és a kunbábonyi 1. sírban talált leletgazdagság alapján ez csak azzal magyarázható, hogy a Malája Peresčepina-i és kunbábonyi 1. sír fegyverövei szerkezetileg egyszerűbbek voltak, s rajtuk az övek alapvető két elemén (csat+szíjvég) kívül — magán az övön — semmiféle díszítőelem sem volt, s csak a kardhoz és íjtegezhez vezető szíjak végén helyezkedtek el kisszíjvégek.
Az 1. táblázatba csak az álcsatos kör övvereteit és kardjait, valamint kontrollként jellegzetes közép avar kori sírok öwereteit és szablyáit vettem fel. A táblázatból levonható következtetések:
a/ Az álcsatok szempontjából a kunbábonyi 1. sír beleillik az öntött álcsatok körébe,
b/ A kunbábonyi 1. sír ül. fegyverövének (KISS s. a 6. kép) aranyszíjvégei (Nr. 46 a-c, Taf, XVI. 1-3) pontos másai a bócsai fegyveröv aranyszíjvégeinek (LÁSZLÓ 1955, XL VII. t. 1-3, 5). Azaz ebben a vonatkozásban a kunbábonyi 1. sír és a bócsai sír egykorú.
c/ A kunbábonyi 1. sír I. fegyveröve (KISS s. a 3. kép) granulációs díszű nagyszíjvégének (Nr. 29, Taf XII. 5-6) a Malája Pereácepina-i nagyszíjvég (BOBRINSKOJ 1914, 115, XIII. t. 41d = WERNER 1984, 13. t 41, 29. t 3 a-3 b) felel meg. Ebben a vonatkozásban e két sír egykorú,
d/ Míg — mint erről már feljebb volt szó — sem a Malája Perescepina-i sír, sem a kunbábonyi 1. síröv-veretei között nincsen korong alakú övveret, ezzel szemben a bócsai, a kömyei 71. sír, a csengelei 1. sír övveretei között megjelennek a korong alakú öv-veretek, s ezek a közép avar kori Kiskőrös-vágóhídi 1. sír és a Zelovce/Zsély 175. sírban is előfordultak. Ebben a vonatkozásban a Malája Perescepina-i és kunbábonyi 1. sír idősebb a bócsai és a közép avar
e/ A karikás markolatú, hármas tagolású kardfüg-gesztős egyenes kardok és szablyák kicserélődése a kora- és közép avar kor határán, megfelel az általános megfigyeléseknek (legutóbb: Kiss 1991, Tab. 3).
Mivel a c/ pontban foglaltak alapján a kunbábonyi 1. sír I. fegyveröve a Malája Perescepina-i Kuvrat sír (|650) (WERNER 1984,43) övével egykorú; a b/ pontban foglaltak alapján a kunbábonyi 1. sír III. fegyveröve a bócsai fegyveröwel egykorú; de a ál pontban foglaltak alapján a kunbábonyi 1. sírban nincsen korong alakú öweret, ugyanúgy, mint a Malája Peres'éepina-i sírban, ebből az következik, hogy bár a kunbábonyi 1. sírban eltemetett 60-70 éves férfi — a valójában viselt — I. fegyverövét (KISS s. a.) a Malája Perescepina-i sírban eltemetett Kuvrattal (|650) egy időben készíttette, használta, a III. fegyverövét a bócsai fegyveröwel egyidőben is használta, de a bócsai (+ kömyei 71. sír, csengelei 1. sír) és a közép avar kori korongos övveretekkel szemben a kunbábonyi 1. sír III. fegyveröve régebbi szerkezetű. Vagyis az arany, öntött álcsatos díszöveket viselő férfiak között egy Malája Perescepina-Kunbábony 1. sír-Bócsa sorrendben felénk fiatalodó sor állapítható meg.
A Malája Pere§cepina-i Kuvrat sír (t650) (WERNER 1984,43) és a granulált szíjvégek — 650 körül végetérő (GARAM 1988, 169-172) —kronológiája alapján kétséges, hogy szabad-e, s ha igen, mennyire szabad a kunbábonyi 1. sírban eltemetett férfi leleteit a 7. század második felére keltezni?
Az 1. táblázat alapján leszögezhető, hogy a Malája Perescepina-Kunbábony 1. sír-Bócsa (felénk fiatalodó) sor kora avar kori leletegyüttesei közül csak a bócsai leletegyüttesnek van tipikusan közép avar kori leletegyüttesekkel kapcsolata. Vagyis a 650-ben meghalt Kuvrat kagán Malája Perescepina-i sírja alapján a vele egyidős kunbábonyi 1. sírban talált leletegyüttes összetételében kora avar kori, s a leletegyüttes keletkezése mindenképen a közép avar kor kezdete előttre keltezendő, sőt az ugyancsak kora avar kori, de tőle fiatalabb bócsai sír alapján annál valamivel még előbbre, azaz korábbra is. Tehát továbbra is fenn kell tartanom a kutatásban (Garam, Bóna, Werner, Kiss) elfogadott álláspont helyességéről szóló véleményemet: a kunbábonyi 1. sír leletegyüttese a 7. század középső harmadában jött létre.4
A kunbábonyi 1. sírban eltemetettről annyit lehet tudni, hogy 60-70 éves korában (MARCSIK-SZALAI 1992, 281) — a sírban levő juh csontok alapján az őszi hónapokban (H. tótH-Horváth 1992, 68) — meghalt, a mongoloid taxonba, a bajkáli rasszhoz tartozó férfi (MARCSDC-SZALAI 1992, 281-283), akinek sírjában több mint 2,341 kg arany (H. TÓTH-HOR-VÁTH 1992, 21-23, a szerző összeadása) volt.
A kunbábonyi 1. sírban eltemetett férfit a régészeti irodalomban gyakran titulálták/titulálják kagánnak.5
A kérdés most már „csak" annyi, melyek azok a kritériumok, amelyek alapján bizonyítottan kimondható, a kunbábonyi 1. sírban eltemetett férfi kagánnak minősíthető vagy sem? Vagy van-e objektív kritériuma — pl. olyan insigne, azaz királyi/kagá-ni hatalmi jelvény — mely a sírt egyértelműen kagá-ni sírnak minősíti?
A kunbábonyi 1. sírban eltemetett kagán vagy nem kagán voltának kérdésében a következő szempontokat vettem figyelembe: 1. a sír méretei, 2. a sírban talált nyílhegyek száma, 3. a kagáni insigne megléte vagy hiánya, 4. a kunbábonyi 1. sír és Kuvrat kagán vele azonos korú Malája Perescepina-i sírjának összehasonlítása, 5. a kunbábonyi 1. sír aranymennyisége az avar kagáni kincstárnak fizetett aranymennyiséghez viszonyítva.
A kunbábonyi 1. sír méretei
A sír hossza: több mint 225 cm, szélessége: 138 cm (H. TÓTH-HORVÁTH 1992, 14). A közelében, légvonalban 7 m-re fekvő (H. TÓTH-HORVÁTH 1992, 17) 2. sír — amely esetben fel sem merült a kagáni rang lehetősége — hossza 270 cm, szélessége 110-125 cm (H. TÓTH-HORVÁTH 1992, 17). Ha az 1. sír hosszát — éppen a közelében fekvő 2. sír alapján — a szerzők 280-300 cm-re becsülték (H. TÓTH-HOR-VÁTH 1992, 95), akkor meg kell állapítani, a feltételezett méltósággal, kagáni címmel ellentétben, az 1. sír egyáltalán nem extra méretű sír, annál is inkább, mert a koporsó vagy koporsóvá alakítottheverő(?) (H. tóth-horváth 1992, 72-85) az azt hordó rudak miatt (H. TÓTH-HORVÁTH 1992, Abb. 33) eleve hosszabb kellett legyen az átlagos síroknál.
A kunbábonyi 1. sír mérete (kb. 280-300x138 cm) — a sírban talált leletek számától, minőségétől és a sírban talált aranyleletek súlyától függetlenül — igen szerénynek mondható, s a kagáni rangról szóló hipotézist nem támasztja alá.
A nyílhegyek száma
László Gy. feltételezése szerint (LÁSZLÓ 1955, 144-150) az avar/kora avar sírokban levő nyílhegyek száma nem a nyíltegezben fizikailag elhelyezhető nyílhegyek számának felel meg, hanem — általában — a lehetséges tegeztartalomnál jóval kisebb számban, kevesebb került sírba (vö. H. TÓTH-HORVÁTH 1992, Tabelle s. 164-167). László Gy. feltételezése szerint a sírokban talált nyílhegyek száma tükrözi az eltemetett rangját.
Ha a kunbábonyi 1. sírban az avar kagán nyugodott volna — elfogadva László Gyulának azt a valószínűsíthető feltételezését, hogy a sírokban talált nyílhegyek száma és az eltemetett rangja között valamiféle egyenes korreláció van —, akkor a kunbábonyi 1. sírban talált 25 nyílhegy (H. TÓTH-HORVÁTH 1992, 49) és a bócsai sírban talált 25 nyílhegy alapján (LÁSZLÓ 1955, 231) azonos rangú volt a bócsai és kunbábonyi 1. sírban eltemetett, függetlenül a két sír aranyleleteinek súlybeli különbségétől. Azzal meg még kevésbé nem tudok mit kezdeni a kunbábonyi 1. sírban eltemetett feltételezett kagáni rangja szempontjából, hogy a bócsai sírban Garam É. újabb nyílhegyszámlálása szerint nem 25, hanem 27 nyílhegy lett volna (GARAM 1993, 57, Taf. 17-18).
A kunbábonyi 1. sírban talált 25 nyílhegy alapján — meg kell jegyezni, hogy éppen a rozsdás vas nyílhegyeknek a megtaláláskor történt eltulajdonításának csekély eshetősége miatt — a kagáni rangról szóló feltételezés nem látszik valószínűnek.
A kagáni insigne megléte vagy hiánya
Ha sorra vesszük a kunbábonyi 1. sír leleteit, akkor az arany karperecpáron és a temetésnél használt szemfödőt és a koporsót, ill. az azt hordozó rudakat borító ezüst- és aranylemezeken kívül valamennyi tárgy olyan, amely megnevezésében, tehát funkciójában azonos a sokkal szegényebb sírok tárgyaival, természetesen azzal a különbséggel, hogy — azokkal szemben — a kunbábonyi tárgyak zöme aranyból készült. Tehát — a karperecpárt leszámítva — hiányzik/hiányzanak az/azok a tárgy/tárgyak, melyek insignének, megkülönböztető jelnek, a kagá-ni/királyi jelvénynek minősíthetők lennének. Hogy mi lehet ez a tárgy, azt addig nem is lehet tudni, amíg egyszer egy még gazdagabb sírban, egy valóban kagáni sírban nyomára nem jutunk.
Vagyis a kagáni insigne hiányában — az arany karperecpár aligha tölthet be ekkora szerepet — az 1. kunbábonyi sír nem látszik a kagán sírjának.
A kunbábonyi 1. sír és Kuvrat kagán azonos korú Mala-ja Perešcepina-i sírjának összehasonlítása (2. táblázat)
A kunbábonyi 1. sír és a Malája Perescepina-i sír két egymástól független politikai alakulatban (államban?) „jött létre". így nem lehet „számonkérni" a kunbábonyi 1. sírban azt, hogy milyen tárgyak fordulnak elő a Malája Perescepina-i sírban és fordítva. Mivel a Malája Perescepina-i sírban — többek között éppen a három monogrammos gyűrű (WERNER 1984, Taf. 32; WERNER 1992, Abb. 1-2) alapján — Kuvrat kagánt temették el (WERNER 1984, 43; WERNER 1992, 430-433), a sír arra éppen ugyancsak alkalmas, hogy megnézzük, mi az azonosság és mi a különbség a kunbábonyi 1. sírral szemben, s haván azonosság, akkor az elegendő-e annak megállapítására, hogy a kunbábonyi 1. sírban is egy kagán nyugodott, s ha van különbség, akkor annak alapján kizárható-e a kunbábonyi 1. sírban eltemetett a lehetséges kagánok sorából?
Megtudjuk tőle például, hogy a nomád oguzok nem tisztálkodnak székelés után, asszonyaik pedig, bár nem csapodárok, egy-egy vakarás erejéig nem átallják felfedni szemérmüket az idegenek előtt. Ibn Fadlán találkozik a tetűt csemegéző baskírokkal, ezek fából készült falloszt hordanak mellükön, és hozzá mint teremtőjükhöz áldásért imádkoznak. Álmis bolgár király a kezéből eteti hússal a követeket, a lidérces északi fényt dzsinnek lovascsatájaként közvetíti rémüldöző vendégeinek, majd miután kiderül, hogy a mecset- és erődépítéshez igényelt összeg nem érkezett meg, házi őrizetbe helyezi őket. Egyedül Ibn Fadlán élvezi kegyeit, ennek folytán döbbenetes riportban számolhat be arról, hogy a prémmel kereskedő és a Volgán érkező oroszok hogyan ravatalozzák fel előkelőségeiket egy hajószerű építmény tetején, s az elhunytnak szóló baráti szolgáltatásként hogyan közösülnek sorban annak rabnőjével, s hogyan fojtják meg és égetik el a lányt végül urának holttestével együtt.
Beszámoló a volgai bolgárok földjén tett utazásról
Corvina, Bp., 2007 (Fontes orientales sorozat)
Több okból is jelentős a parthus (és a méd) történelem szempontjából:
Ibn Fadlán a nagy jelentőségű utazások történetében az egyik nagy ismeretlen ismerős, akiről csak útijelentéséből tudunk meg egy keveset. 920 körül a volgai bolgárok királya levelet írt al-Muqtadir bi’lláhi kalifának (908–932), hogy küldjön embereket, akik őt és népét az iszlám tanításaiban eligazítják, és mecsetet építenek számára. Egyúttal szakembereket és anyagi segítséget kért tőle egy erődítmény építéséhez, ellenségei támadását kivédendő – a háttérben az állt, hogy a király szabadulni szeretett volna a kazár uralomtól, s e célból szövetkezni akart a kalifával. Al-Muqtadir természetesen örömmel válaszolt a kérésre, s útnak indított egy küldöttséget, amelynek Ibn Fadlán is tagja volt. A küldöttség 921. június 21-én indult útnak Bagdadból. Először Bukhárába mentek, ahol fogadta őket a számánida uralkodó, majd Khwárizmon keresztül az oghuz törökök, a besenyők és a básghirdok (baskírok) földjén átutazva 11 hónapnyi utazás után 922. május 12-én megérkeztek a volgai bolgárok földjére. A küldöttségnek az iszlám terjesztése mellett természetesen egyéb feladatai is lehettek: az egyik a kor nagyhatalmi harcában a potenciális türk stb. etnikumú szövetségesek fölkutatása és biztosítása, a másik a kevéssé ismert népek földrajzi, politikai viszonyainak és szokásainak a megismerése az egyre bővülő kereskedelmi kapcsolatok szolgálatában (ezen belül a rendkívül jelentős szőrmekereskedelem játszott fontos szerepet). Ibn Fadlánnál jobb, eszesebb és élesebb szemű megfigyelőt aligha küldhetett volna a kalifa: nemcsak mindenre kíváncsi volt, hanem különleges érzéke volt a másra, a szokatlanra, amit pontosan, lényegretörően ragadott meg, s színesen és plasztikusan tudott megfogalmazni. Számos mai etnológust megszégyeníthet azzal, ahogy beszámol az oghuz törökök házassági szokásairól, a betegekkel való bánásmódjukról, arról, hogyan tisztálkodnak és a nők viselkedéséről. A baskíroknál a vallási hiedelmekről (a meglepő phalloszkultuszról) és furcsa étkezési szokásaikról. Ám leginkább a volgai bolgárok mélyreható és sokoldalú etnográfiai jellemzését bámulhatjuk: az étkezési szokásoktól, néhány fontos mitológiai hiedelmüktől a gyereknevelésen, örökösödésen, jogszolgáltatáson át a temetkezési szokásokig és a két nem kapcsolatáig.
Ibn Fadlán útijelentését mindeddig az őstörténészeink csak egy szűk köre használhatta alapvető forrásként, hiszen a baskírokról és a kazárokról szóló beszámolók alapvető adalékok a magyar őstörténet 8–9. századi szakaszához. (Tudvalévően 840-ig Baskíriában éltek a magyarok, s a korabeli források szinonimaként használták a baskírt és a magyart; a Kazár Birodalomhoz tartozásuk pedig a honfoglalást megelőző időszak közismert ténye).
Immár több mint fél évszázaddal később eljött az idő, hogy az őstörténészek mellett a történelem és a kultúrtörténet iránt érdeklődők népesebb tábora számára is hozzáférhetővé váljon e rendkívül becses szöveg első magyar kiadása a fordító, Simon Róbert kimerítő kommentárjai és tanulmánya kíséretében.
"Ami a folyamelterelést illeti, Jordanes szerint 410-ben Alarik "vizigót" királyt temették el így, a dél-itáliai Busentus folyót elterelve."
De volt ilyen szokás a kazároknál is, Ibn Fadlán ír arról, hogy a kazár nagykirályokat egy udvarban temették el, amit aztán elárasztottak vízzel, hogy "ne férjen hozzá se ördög, se ember, se férgek, se csúszómászók. Amikor megvolt a temetés, mindazokat, akik a temetésen részt vettek, lefejezik, hogy senki se tudja, hogy melyik házban (van) a király sírja. Ezt a sírt egyébként "paradicsom"-nak nevezik, és azt mondják: "Bement a paradicsomba".
"... a magyar őstörténet kutatói,írói, régészei már majdnem minden létező dolgot elmondtak ezzel kapcsolatban. Élükön Baráth Tibor!"
Nem is hinnéd, mekkora anyag van még az avarokról (akár írott, akár régészeti), amiről a köznek fogalma sincs. Évtizedekre témát adhat még ebben a topikban.
Baráthnak a tanulmánysorozatát ismerem, sok értékes gondolatot tartalmaz. Az afrikai vonalat is érdekesnek tartom. Mindamellett az avarokról nem írt túlságosan sokat, legalábbis nem rájuk hegyezte ki a mondanivalóját.
Magyarországon is szint eminden ember tud Attila aranykoporsójáról, de Jókai népszerű regénye, majd Gárdonyi könyve előtt semmi nyoma ilyen "hagyománynak".
Móra Ferenc jött rá (sajnos már elég régen olvastam a kis fejezetet erről, így a pontos részletekre nem emlékszem), hogy a magyar népköltészetből kerülhetett át Ipolyihoz ez a motívum, amiben talán igaza lehet, ha figyelembe vesszük, hogy az egyik mongol népmesében előfordul a hármas fémkoporsó... Ez utóbbiról Móra még nem írt.
Ami a folyamelterelést illeti, Jordanes szerint 410-ben Alarik "vizigót" királyt temették el így, a dél-itáliai Busentus folyót elterelve.
Bóna szerint valószínűbb, hogy fakoporsóról volt szó, ami a Noin Ula-i fejedelmi temetkezéseknél pl. megfigyelhető. Szerinte a Jordanesnél előforduló copercula szó nem magára a sírládára, hanem annak hármas fémborítására, vereteire utal. Ez a híradás viszont szerinte is hiteles, Priszkosz eredeti hun siratóénekekben hallhatott róla, az ő művének mára elveszett szövegrészletét viszont már csak Jordanestől ismerjük.
Újabban mintha Németh György is foglalkozott volna Karthágó és a só c. kötetében a témával. (Remélem, jól emlékszem.)
--------------------------------------
Magyarok eredete a régi és mostani magyaroknak nevezetesebb cselekedeteivel együtt c. népszerű munkájában Szekér Joákim utal tudomásom szerint először Atilla hármas koporsójára (Wéber Simon Péter, Pozsony--Komárom, 1791, I. köt., 71. o.). Nem tudom, hogy Németh utal-e erre a kötetre az említett fejezetben.
A hagyományos nézetet kronológiai nehézségek is terhelik, hiszen a Dunántúlt megszálló köznép temetkezései mintegy 60 évvel később indultak mint a vezető-, és középrétegéi, amint azt Mesterházy is megírja. A helyzetet tovább súlyosbítja, hogy 10 köznépi temető horizontálstratigráfiai vizsgálatával kimutatható volt azok 1000 utáni megkezdése, és kétségtelen kapcsolatuk az állam-, és egyházszervezéssel, a magánbirtok kialakulásával.
Az embertan eredményei tovább erősítik kétkedésünket a hagyományos felfogás
tarthatatlanságáról. Éry Kinga a honfoglalók három társadalmi rétegének etnikai különbségét állapította meg, különböző származásuk alapján.
A köznép avar-kori eredete régészeti és embertani módszerekkel egyaránt bizonyítható. A tanulmány mindezek alapján a magyarság etnogenezisét a hagyományos felfogástól eltérő módon rekonstruálja – a több, különböző származású törzsből nem régen összeállt honfoglaló magyar törzsszövetség és a Kárpát-medencében hosszabb ideje együtt élő, az avar korban kiformálódott „köznép” összeolvadásának folyamataként.
Szőke Béla óta a klasszikus honfoglaló temetőkben és a köznépi temetőkben nyugvók etnikai azonosságát a tárgyi hagyaték számos párhuzamával igazolja a magyar régészet. Azonban az etelközi magyarság tárgyi hagyatékának több évtizedes hiábavaló kutatása rámutatott arra a tényre, hogy a honfoglaló magyarság tárgyi hagyatéka már az új hazában alakult ki. Ezt igazolja a kavar hagyaték elkülönítésének mindeddig sikertelen volta is. Mindez azt jelenti, hogy az etelközi magyarságot a tárgyi hagyaték segítségével nem, csak a temetkezési szokások vizsgálatával mutathatjuk ki. A temetkezési szokások mély gyökereit, etnikumjelző mivoltát a régészet számos kor és kultúra vizsgálatával igazolta.
Mindennek elméleti hozadéka rendkívül súlyos, hiszen a klasszikus honfoglaló és köznépi temetőkben gyakorolt temetkezési szokásokat Szőke Béla óta több neves kutató is igazolta. A köznép temetkezési szokásai a szarmatákéval és az avarokéval mutatnak messzemenő megegyezést, amint azt már Szőke Béla is megírta.
A „Dunántúl-jelenség”, a klasszikus honfoglaló „vezetőréteg” hiánya a Dunántúlon, nem magyarázható az Árpádok köznépének ottani megszállásával, amint azt Mesterházy Károly tette, hiszen ugyanazon társadalom különböző rétegei sohasem települnek meg egymástól elkülönülve.
A Kárpát-medence lakossága a X-XI. században genetikailag heterogén volt, egyes genetikai vizsgálatok a honfoglalók ázsiai eredetét is alátámasztják.
Kimutatható-e a honfoglalás kori csontokban a bejövő magyarok genetikai mintája, s ha igen, annak milyen a kapcsolata a jelenleg élőkével? - többek között erre a kérdésre kereste a választ a Szegedi Biológiai Központ Genetikai Intézete és a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) Régészeti Intézete. A közös kutatás során tíz magyarországi X-XI. századi temetőt tártak fel, köztük klasszikus honfoglalás kori temetkezési helyeket és a honfoglalás előtt már itt élő népek "köznépi" temetőit. Munkájuk lényegesen eltér a hasonló programot felvállaló Czeizel Endre vezette korábbi vizsgálatoktól. A szegediek éppen a honfoglalás kori csontok elemzésével jutottak új információkhoz. Az ezeréves minták mellett a mai genetikai állományt is vizsgálták. Összesen 110 csontvázat vizsgáltak meg, ám mindössze 27-ből sikerült azonosításra alkalmas DNS-t nyerni. Összehasonlításként 250 mai magyar, illetve Korondon élő székely hajszálaiból is DNS-mintát vettek. A kutatók egyrészt a kizárólag anyai ágon öröklődő mitokondriális DNS-t vizsgálták, az apai öröklődést az Y-kromoszóma segítségével kutatták.
... Egyértelmű, hogy a ma élő magyarok és székelyek genetikai állománya alapvetően a köznépi temetőkben talált mintákhoz hasonlít, semmint a honfoglaló magyarokéhoz. Ennek oka, hogy a kisszámú honfoglaló népcsoport egy nagyobb létszámú őslakos közösségben - genetikai szempontból - felhígult.
Azaz, egész pontosan: csak attól fogva kelhettek át az északabbi szakaszon biztonsággal, miután a bolgárok és a magyarok a folyó mindkét partján a szövetségeseik lettek. A déli szakasz hadsereg számára továbbra sem volt járható.
Nyilvánvaló, hogy mivel az átkelés elé a földrajzi nehézségeken túl (a Kaszpi-mélyföld mocsaras keleti része stb.) a bolgár-magyar határvédelem a folyó jobb partján még a keleti területek szövetségre kényszerítése után is további akadályokat gördített, a mongoloknak más utat kellett választaniuk – a korábbiakhoz hasonlóan – hogyha át akartak jutni Európába. Csak a Volga menti bolgárok és magyarok szövetségbe kényszerítése után vált lehetővé a mongolok számára, hogy a Volga északabbi, már nem mocsaras szakaszain az átúsztatást megkíséreljék.
Ráadásul a szövegösszefüggés is sejtetni engedi, hogy Csormakántól függetlenül és az ő felvonulását megelőzően ugyan, de nem egy másik, északi útvonalon jutott el a bolgár-magyar területek Volgától nyugatra eső tartományaiba (miután az említett országok nyugati területeit a fővárosokkal együtt szövetkezésre bírta) Szübőtej:
„Ögödej kagán megvárta, míg káni méltóságra emelték, a belső szolgálatot teljesítő tízezer testőrt, a derékhad népét neki alárendelték, s akkor Csaadaj bátyával történt korábbi megbeszélés alapján hadba küldte Okoturt és Mönggetüt Csormakan-korcsi megerősítésére, aki a Dzsingisz kán atya elintézetlenül hagyott népei közül Baktat népének Kalibaj-szoltánja ellen vonult hadba. Korábban Szübeetej-baatur is hadba indult, s eljutott egészen a kanglin, kibcsaut, badzsigit, oruszut, aszut, szeszüt, madzsar, Kesimir, szergeszüt, bular, kerel népig, átkelt az Adil meg a Dzsajak bővizű folyóján …”
A mongolok titkos története a „bátor” Szübőtej nyugati irányú hadmozdulatairól a következőket írja:
„Korábban Szübeetej-baatur is hadba indult, s eljutott egészen a kanglin, kibcsaut, badzsigit, oruszut, aszut, szeszüt, madzsar, Kesimir, szergeszüt, bular, kerel népig, átkelt az Adil meg a Dzsajak bővizű folyóján”.
Neked, aki láthatóan annyit foglalkozol a korszak hadtörténetével, nem tűnt fel, hogy az elbeszélés először a Volgát (Adil) említi, s csak utána az Ural (Dzsajak) folyót???
Mindez arra mutat, hogy az említett hadjáratnál megint a Kaszpi-tó déli partjai mentén vonultak, és csak visszaúton, amikor már sikerült előbb keletről, majd nyugat felől is megtörni a bulgárokat, magyarokat a Volga mindkét partján, kockáztatták meg a nyilvánvalóan nehéz és kockázatos volgai átkelést.
Jelenleg az avar kori bizánci érmek leletkatalógusán dolgozom. Mivel a felvett és újból meghatározott teljes éremanyag kiadása bizonyára éveket vesz igénybe, úgy gondoltam, hogy hasznos lenne, ha a fülkesírokról rendezett szegedi konferencián legalább a biztosan, illetve feltehetőleg fülkesíros temetkezésekből származó bizánci érmeket ismertetném.1 Annak ellenére, hogy előkerülésük óta ezeket az érmeket — az egy közöletlen solidus kivételével — többen és többször is tárgyalták,2 meghatározásuk körül mégis sok a bizonytalanság, a pontatlanság, ami sajnos az avar kori bizánci éremleletek nagy részére általában is érvényes. Egy okkal több, hamar az avar kori fülkesírokról folyik eszmecsere, akkor a keltezésükben fontos szerepet játszó bizánci érmek numizmatikai adatai rendben legyenek.
A továbbiakban hat temetkezésből előkerült négy, eredeti bizánci solidusról, egy utánveretről és egy lenyomatról lesz szó, melyeket a lelőhelyek sorrendjében ismertetek. Mivel célom a hat temetkezés érmekkel való közvetlen, illetve általuk magának a szokásnak a közvetett keltezése, most csak az érmek e szempontból szükséges adatait ismertetem: a pénzek típusát és a típusok kibocsátási idejét Wolfgang Hahn bizánci éremhatározója alapján (HAHN 1973-81, a továbbiakban MB). Az érmek teljes numizmatikai leírása az előkészületben levő éremkatalógusban kerül közlésre. A lelőkörülményekre, egyéb leletekre, sírmellékletekre3 csak annyiban térek ki, ameny-nyiben ezek valamelyike lényegesen módosítja az érmeken alapuló keltezést.
1. Deszk-G/Klárafaha-Kukutyin, 30. sír. Nő. Vékony, kerek aranylapocska, egy „bizánci érem" lenyomatával, a medencén. Szív alakú, vékony aranylemezek a medence körül. Az kétségtelen, hogy az aranylemezke pénzt utánoz, de a lemez sírban való helyzete alapján nem egyértelmű, hogy ez a pénzpótlék obulusként került-e a sírba, vagy mint a szív alakú aranylemezek, ruhadíszként szolgált-e? A bizánci érem kifejezést azért tettem idézőjelbe, mert a pénzutánzat vizsgálata során kiderült, hogy itt egy bizánci solidus nyomán készült barbár után veret lenyomatáról (1. kép 1) van szó.4 Ez abból látható, hogy a lenyomaton a császár mellképe tükörképe az eredeti érmek előlapján megszokott ábrázolásnak, ami csak úgy jöhetett létre, ha már a lenyomathoz használt minta előlapja is tükrös volt Ilyenre pedig csak a bizánci pénzeket utánzó barbár készítmények között találunk példát, amikor az utánzatot készítő „mesterek" egy az egyben másolták a mintául szolgáló eredeti pénzt az utánveretek verőtöveinek vésésekor.5 Továbbá az olvashatatlan körirat és a császárkép durva kidolgozása is egyértelműen amellett szól, hogy ez a lenyomat nem eredeti solidusról készült Az avar kori éremutánzatok között ez az egyetlen ránk maradt lenyomat melyet egyszerű készítési módja miatt feltétlenül meg kell különböztetni a verőtövön készült, jóval nagyobb számban ismert utánveretektől, utánzatoktól.
A lenyomat rossz megtartása miatt csak annyit lehet megállapítani, hogy a felhasznált utánveret valószínűleg Focas (602-610) olyan solidusát követi, melyen az uralkodó fejékéről kétoldalt nem lógnak le csüngődíszek. Ilyen előlapú solidusokat (MIB 7, 9, 11) 603 végétől vertek, egészen Focas uralkodása végéig (610. október 5.).
2. Kiszombor-O 2. sir. Férfi. Focas (602-610) egy solidusa (1. kép 2 a-b) obulusként került a sírba. Erre egyértelműen utal az érem előkerülési helye: a koponyától jobbra. Ilyen típusú solidusokat (MIB 7) 603 végétől 607 augusztusáig vertek Konstantinápolyban.
3. Németszentpéter/Sinpetru German (Ro): Férfi. A jelenlegi is mereteink szerint magányos temetkezést csak részben sikerült megfigyelni és dokumentálni (DÖRNER 1961). A fejjel északnak eltemetett halott lábaitól viszonylag távol fellelt részleges lótemetkezés alapján Lőrinczy Gábor úgy véli, hogy itt egy nem megfigyelt fülkesírral van dolgunk (LŐRINCZY 1994,325).
Az érem átfúrt és kopott volta egyértelműen amellett szól, hogy eltemetése előtt hosszabb ideig csüngőként szolgált. Erre utal az érem sírban való helyzete is—a bal kulcscsont belső végén —, noha ez alapján az aranypénz obulusként való végső felhasználása is könnyen elképzelhető.
Az érem Heraclius (610-641) könnyű súlyú, 20 karátos solidusa (1. kép 3 a-b). Ezt a típust (MIB 65) 616-625 között verték Konstantinápolyban. Esetleg csak 620 tájától, az időszak második felétől, amennyiben az ennél a típusnál elsőként jelentkező hátlapi BOXX jegy — a hagyományos OBXX helyett — valóban időbeli egymásutániságot jelent.6
4. Szeged-Makkoserdő 24. sír. Férfi. A mellkas közepén talált érem II. Constans (641-668) 654-659 között, Konstantinápolyban veretett solidusa (MIB 26) (2. kép 1 a-b). Az általánosan elfogadott vélemény szerint az érem obulusként került a sírba.
5. Szegvár-Oromdülő 761. sír. Nő.7 A bordázott ezüstfüllel ellátott érem az áll alól, a nyak környékén került elő, gyöngyök társaságában. Eredeti felhasználásának megfelelően, gyöngysor függőjeként temették el tulajdonosával.
Az érem Heraclius császár(610-641) teljes súlyú solidusa (2. kép 2 a-b). Ezt a típust (MIB 11) 616-625 között verték Konstantinápolyban. Az érmen hosszabb használatra utaló kopásnyomok látszanak.
6. Szegvár-Sápoldal 1. sir. Férfi. Egyértelmű ásatási meg figyelések hiányában a sírgödör típusáról eltérnek a vélemények A fennmaradt ásatási dokumentáció alapos elemzése után Bóna István arra a következtetésre jutott, hogy a temetkezés, a korábban elterjedt véleményekkel szemben, nem fülkesír volt.8 A temetkezésről időközben előkerült ásatási fotók, a lelőhelyen végzett hitelesítő ásatás eredményei, valamint száznál több fülkesír feltárása során szerzett tapasztalata alapján Lőrinczy Gábor biztos benne, hogy Csallány Dezső eredeti meghatározása a fülkesírról helytálló volt.9 Anélkül, hogy ez állásfoglalás lenne, sőt éppen amiatt, mert ehhez a kérdéshez, megfelelő ismeretek híján, hozzászólni nem tudok, a sírban talált érmet bemutatom az avar kori fülkesírokból előkerült bizánci pénzek között. Az obulusként eltemetett — az állkapocs bal oldalán, a fogakon találták — verdefényes arany érem utánveret, melyet Mauricius Tiberius (582-602) solidusa után készítettek (2. kép 3 a-b). Ilyen típusú solidusokat (MIB 6) hosszabb ideig, 584-től 602-ig, a császár haláláig vertek Konstantinápolyban. A 18 éves emisszión belül csak a császárportré mérete jelent bizonyos egymásutániságot. A legkorábbi példányokon az uralkodót nagy fejjel ábrázolták, ami idővel közepes lesz, majd kimondottan kicsivé válik. Az átmenet folyamatos és ideje nem meghatározható. A szegvár-sápoldali utánveret Mauricius-portréja a közepes méretűek közé sorolható. Ez annyit mindenképpen jelent, hogy előképe semmi esetre sem tartozhatott a típus legkorábbi, még 584-ben vert példányai közé.
A bizánci solidusok többségére, így a konstantinápolyi veretekre is áll, hogy egy bizonyos császár uralkodásán belül való keltezésük csak típusok, un. emissziók alapján lehetséges, mivel a rézpénzekkel ellentétben ezeket csak ritkán látták el évre pontos, az uralkodási évek számán, vagy az indikción alapuló dátummal. Az egyes típusok „futamidejét" történeti adatok és numizmatikai meggondolások alapján lehet több-kevesebb pontossággal megállapítani. Attól függően, hogy az egyes uralkodók milyen sűrűn változtattak pénzeik külalakján, vannak hosszan élő és rövid, csupán néhány éven keresztül kibocsátott típusok. Ebből következik, hogy a solidusok típusának pontos meghatározása általában nem adhat egyetlen verési évet, amint ez a bizánci rézpénzek vagy az arab ezüstök és aranyak esetében megszokott.
Ennek ellenére igen lényeges, különösen a több évtizedig uralkodó császárok esetében, hogy amennyiben mód van rá, akkor az érmek közelebbi típusát is meghatározzuk. Egyáltalán nem mindegy, hogy pl. egy Heraclius (610-641) solidus melyik emisszióhoz tartozik. Ha ugyanis az érem közelebbi típusa egyáltalán nem ismert, akkor csak Heraclius uralkodását vehetjük alapul, amiből csak annyi következik, hogy a solidust a császár 42 éves uralma alatt bármelyik évben verhették. De ha az emisszió is meghatározható, akkor annak hosszától függően akár 4-re vagy akár 2-re is lecsökkenhet a lehetséges kibocsátási évek száma, illetve lényegesen megváltozhat a solidus verésére kapott kezdődátum. A példánál maradva: 610 helyett 626, illetve 637/38.
Közismert, hogy a leletösszefíiggésben előkerült érmek a jelenségek abszolút keltezéséhez csupán egyetlen biztos adatot nyújthatnak: megadják azt az évszámot aminél a régészeti jelenség, esetünkben egy-egy temetkezés, biztosan nem lehet korábbi. Ez az évszám, az ún. terminus post quern az évre pontosan nem keltezhető típusok esetében többféle módon definiálható:
1/ A terminus post quern legyen az emisszió kezdődátuma. Előnye, hogy biztosan és egyértelműen behatárolja a földbekerülés lehetséges legkorábbi időpontját, hátránya, hogy eltereli a figyelmet az emisszió hosszáról. Ez különösen a hosszú életű típusoknál torzíthatja el a valóságos időrendi viszonyokat, mivel a temetkezések tényleges korára túlságosan korai becslést ad.10
2/ A terminus post quern legyen az emisszió teljes ideje. Előnye, hogy az emisszió éveit nem sűríti össze egyetlen dátummá, figyelmeztetve, hogy már az érem verését sem lehet élesen behatárolni, következőleg a terminus post quern sem lehet egyértelmű. Hátránya, hogy a fix időpont helyetti hosz-szabb-rövidebb időszakaszokkal való keltezés köny-nyen félreérthető, illetve félremagyarázható.
3/ A terminus post quem legyen az emisszió idején belül kijelölt bizonyos év, vagy időszakasz. Alkalmazása csak akkor lehetséges, ha vannak olyan kiegészítő körülmények, melyek valószínűsítik, hogy az érmet inkább ekkor és nem az emisszió más éveiben verték. Hátránya, hogy az így kapott időpontról vagy időszakaszról csak mint valószínű vagy a legvalószínűbb terminus post quemről beszélhetünk, ami pedig törvényszerűen csökkenti az így nyert eredmény megbízhatóságát.
Mivel a Mauricius utánveret kivételével viszonylag rövid 4, 6 és 10 évig futó emissziókról van szó, a terminus post quemek meghatározásához az első, a klasszikus definíció minden további nélkül alkalmazható. Ez alapján a fulkesíros temetkezésekre a bennük lelt solidusok, illetve utánzataik alapján az alábbi időpontok adódnak: 584 — Szegvár-Sápoldal; 603 — Kiszombor-O, Deszk-G; 616 — Szegvár-Oromdűlő; 620 —Németszentpéter; 654 — Szeged-Makkoserdő.
De az így kapott évszámok értelmezéséhez néhány dolgot feltétlenül szem előtt kell tartani. Az nyilvánvaló, hogy az 584-es évszám, egyrészt az emisszió 18 éves futamideje miatt, másrészt, mert utánveretről van szó, nem értékelhető ugyanúgy mint a rövidebb emissziók kezdőéve. A 616-os és 620-as évek, történeti dátumok hiányában, a típusok relatív gyakorisága alapján becsült időhatárok, melyek nem lehetnek olyan pontosak, mint a történeti adatokon nyugvó 584-es, 603-as és 654-es évszámok. Továbbá biztosra vehető, hogy az először a 603-as év legvégén vert Focas solidusok legkorábban csak a következő, a 604-es évben juthattak az avarokhoz. Emiatt az ilyen típusú solidusok legkorábbi verési dátumból két temetkezésre is adódó 603-as terminus post quern minden további nélkül 604-re módosítható.
Ezek figyelembevételével a fülkesírok keltezéséről, illetve a sírforma használati idejéről a következőket lehet kijelenteni: amennyiben a szegvársápoldali 1. sír valóban fülkesír volt, akkor az érmes fülkesírok közül ezt a sírt áshatták meg a legkorábban, akár már az 584 utáni évek valamelyikében. Ez minden további nélkül lehetséges, de egyáltalán nem szükségszerű. A további két-két, legkorábban 604-től, illetve 616 körültői keltezhető fülkesíros temetkezés alapján — ha a vitatott szegvár-sápoldali sír solidusát figyelmen kívül is hagyjuk — a temetkezési forma létezése a 7. század első harmadában bizonyítottnak vehető. A szeged-makkoserdei solidus pedig egyértelműen jelzi a sírforma 654 utáni években való meglétét is. A pontosan meghatározott érmek kezdődátumából levezethető szigorú terminus post quemek alapján, ha többet nem is, de ennyit biztosan állíthatunk.
Mivel érmeink nem szórvány leletek, hanem temetkezésekből származnak, ezek pedig olyan korszak emlékei, melyről nem csak régészeti, hanem történeti ismereteink is vannak, meg lehet kísérelni, hogy az így tett időrendi megállapításokat a régészeti-történeti adatok bevonásával pontosítsuk. Az esetenként módosítható terminus post quemek kissé vagy akár lényegesen is jobban becsülhetik a temetkezések tényleges, de pontosan nem meghatározható időpontját. Minden ilyen további lépés gondos körültekintést és egyedi mérlegelést igényel, mert semmit sem ér az így nyert élesebb keltezés, közelebbi korbecslés, ha megbízhatósága kétes.11
Elöljáróban annyit okvetlenül meg kell jegyeznem, hogy jelenlegi ismereteink alapján a kora avar kori fülkesíroknak, ellentétben a padmalyos, valamint a kétoldali padkás, illetve füles sírformákkal, nincsen párhuzama a délorosz sztyeppe 6. századi lovasnépeinek régészeti emlékei között (SOMOGYI 1987,140-145,139,2. térkép, 149; SOMOGYI 1991,105-106, 119,1. térkép; LŐRINCZY 1993,117, 7. j; LŐRINCZY 1994, 316-319).12 Ez annál is feltűnőbb, mivel a három különböző sírtípus nyilvánvalóan azonos gondolati háttérre, nevezetesen arra a törekvésre vezethető vissza, hogy a síron belül jól elválasszák a halottat a tor során feláldozott állatok eltemetett maradványaitól. Ez a szokás, más egyéb között, nem ázsiai avar örökség, hanem az avarsággal jött kelet-európai lovas népekre jellemző.13 Ezért kézenfekvő arra gondolni, hogy a halotti rítus harmadik megnyilvánulási formája, a fülkesír, csak itt a Kárpát-medencében alakult ki, a Körös-Tisza-Maros táján megtelepedett kelet-európai eredetű lovas népek körében. A szokás széles körű elterjedésére az érmes fülkesírok első megközelítésben való keltezése során is a 7. század adódott.
A szegvár-sápoldali 1. sír megásásával Bóna István legkésőbb 590 körül számol és a halottban a honfoglaló avarság egyik képviselőjét látja (BÓNA 1979; BÓNA 1980). Mivel szerinte a szegvári halottat nem fülkesírban temették és a sírleletet, a temetkezési szokások és a viselet részletes elemzése után, az avarság ázsiai rétegének fontos emlékeként határozta meg, jogos a kérdés, miért foglalkozom itt mégis vele?
A szegvár-sápoldali 1. sír Bóna István tanulmánya megjelenésekor még magányos temetkezésnek számított. Lőrinczy Gábor hitelesítő ásatása 1986-ban további 9 sírt — közöttük két fülkesírt(!) — eredményezett az 1952-ben feltárt első temetkezés körül (LŐRINCZY 1987; LŐRINCZY 1993, 116, 39. sz.; LŐRINCZY 1994, 328; LŐRINCZY s. a.). Ezek pedig a tájolás, a sírforma és a részleges állattemetkezések alapján az avarokkal betelepült kelet-európai lovas népek temetkezéseiként határozhatók meg. Továbbá maga az 1. sír temetkezési szokásai között is vannak olyanok, melyek nem Ázsiába, hanem a pontuszi sztyeppére vezethetők vissza: a halott K-Ny-i tájolása, a részleges lótemetkezés. De a lecsatolt kard bal kar mellett való elhelyezése sem okvetlenül ázsiai szokás, mivel a 6. századi lovas népek temetkezéseiben kivétel nélkül így találjuk ezt a fegyvert.14 Ezek ismeretében és a lelőhely teljes feltárása során nyert újabb adatok miatt elengedhetetlen az 1. sírról eddig kialakított elképzelések általános felülvizsgálata és okvetlenül tisztázni kell az újabban feltárt sírok és az 1. sír viszonyát. A magam részéről itt csak a temetkezés különleges Mauricius solidusával kívánok foglalkozni.
Az érem alapos elemzése és az előképül szolgáló solidustipus meghatározása után Bóna István arra a megállapításra jutott, hogy a szegvár-sápoldali Mauricius solidus kétségtelenül utánveret, de nem barbár utánveret, hanem félhivatalos birodalmi hamisítvány. A mintául vett solidus szerinte az emisszió legelső példányai közül való, 584-ből vagy a rá következő évekből. Ez a két numizmatikai jellegű, kiegészítő megállapítás a kulcs a temetkezés éles keltezéséhez. Ezekből kiindulva, s történeti adatok bevonásával Bóna István úgy gondolja, hogy ilyen solidusokat a 6. század 80-as éveiben lezajlott balkáni avar hadjáratok során szorongatott helyzetben jutott valamelyik város veretett és fizetett ki az ostromlóknak sarc fejében. Ezért az érem avarokhoz kerülését az 586-ig tartó hadjáratokhoz köti és mivel a solidus verdefényes, úgy véli, hogy nem sokkal ez után, a 80-as évek második felében, legkésőbb 590 körül, mint a temetkezés legfiatalabb darabja, már föld alá is került (BÓNA 1980, 35-36, 92). Ez a kronológiai modell szép példája annak, miként lehet más jellegű adatokból levezethető körülmények bevonásával leszűkíteni az érem adta tág terminus post que-met. De a módszerből (vö. a terminus post quern 3. meghatározásával) az is következik és az alábbiakban erre kívánom felhívni a figyelmet, hogy nem minden esetben ez az egyedüli és kizárólagos megoldás.
Vegyük sorra a keltezési modell alkotóelemeit! Ami az utánveret mintájául szolgáló solidus típusát illeti, azt a császárportré közepes mérete miatt, semmi esetre sem sorolhatjuk az emisszió legelső képviselői közé. Következőleg, az ilyen típusú pénzek verési ideje nem szűkíthető le egyértelműen az 584-es, illetve az utána következő egy-két évre. De ez az apró kiigazítás, inkább numizmatikai szőrszálha-sogatás, önmagában nem befolyásolja lényegesen az éremmel való korai keltezés lehetőségét.
Sokkal fontosabb azokat a körülményeket megvizsgálni, amelyekből Bóna István úgy véli, hogy az utánveret nem helyi, hanem birodalmi hamisítvány. Elemzésében ennek két okát is adja Az egyik a szegvári érem hibás, de első ránézésre szabályos feliratai, a másik, hogy 626 előtt, a rendszeres bizánci adófizetések korában szükségtelen lett volna az ezekben az évtizedekben gyakori, eredeti bizánci pénzek utánzása, hamisítása (BÓNA 1980,34,11. j.).
Ami az első megállapítást illeti, a szegvári utánveret felirata kétségtelenül más jellegű mint az avarként számon tartott utánveretek akár legjobban sikeredett feliratutánzatai. Tipológiai alapon valóban a hivatalos birodalmi és a barbár veretek között foglal helyet. Utóbbiakon egyértelműen látszik, hogy értelem nélkül másolták őket. Készítőik nyilván nem tudtak írni-olvasni. Különösen a Heraclius solidusokat másoló utánveretek előlapi „felirata" siralmas. De ez nem is csoda. A 28 apró, sűrűn rótt betűből álló eredeti körfeliratot még egy olvasásban járatos mai átlagember sem tudná helyesen kibetűzni, nemhogy egy analfabéta A hátlapi felirat és a CONOB jegy másolása már lényegesen jobban sikeredett.15 Mivel joggal feltehető, hogy a hátlapok verőtövét ugyanaz a személy készítette, ez a minőségi javulás csak azzal magyarázható, hogy a hátlapon, a rövidebb felirat miatt, a betűk lényegesen nagyobbak, ritkábban állnak, azaz pl kivehetők.
Másrészt meggyőződésem, hogy a birodalmi verdék ötvösei között is csak elvétve akadt írástudó. A birodalmi veretek szabályos és helyes felirataira inkább az lehet a magyarázat, hogy a hivatásos vésnökök barbár kollégáikkal szemben jó minőségű minták, nagyított rajzok után dolgoztak és — lévén ez a szakmájuk — összehasonlíthatatlanul nagyobb gyakorlattal rendelkeztek, a nyilvánvaló minőségellenőrzésről nem is beszélve. Ezért úgy gondolom, hogy a közvetlen előképről való másolásnál — amennyiben a kitűzött cél valóban az eredeti éremkép minél jobb visszaadása volt — a másolt felirat, illetve az egész éremkép minősége elsősorban attól függött, hogy az eredeti éremkép és a felirat mennyire volt tisztán kivehető. Ezután jött a kézügyesség és a gyakorlat, nem tagadva, hogy a betűvetés ismerete kétségtelen előny lehetett.
A Mauricíus utánveret feliratát Bóna István szerint biztosan nem készíthette analfabéta Ez a feliratok tipológiáján (1/tartalmilag, formailag hibátlan; 2/ tartalmilag hibás, formailag majdnem hibátlan; 3/ tartalmilag, formailag romlott, de értelmezhető; 4/ az értelmetlenségig rontott) alapuló formális logika szabályai szerint korrekt, de a fenntiek alapján nehezen bizonyítható állítás. Arról nem is beszélve, hogy a „ha írástudó, akkor nem barbár" implikáció az igen nehezen körüljárható probléma leegyszerűsített megragadása lenne.
Bóna István másik érve az utánveret helyi, azaz avar eredete ellen, hogy 626 előtt, a rendszeres bizánci adófizetések korában szükségtelen lett volna az ezekben az évtizedekben gyakori, eredeti bizánci pénzek utánzása, hamisítása Mai felfogásunk szerint valóban nehéz elképzelni, hogy az avarok az eredeti bizánci érmek beolvasztásával nyert arany egy részéből ismét bizánci érmeket állítottak volna elő akkor, amikor eredeti pénzeknek is bővében voltak. Ez ellen szól az a körülmény is, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum Éremtárában őrzött, jó minőségű arany utánveretek az utolsó adófizetéssel bekerült soli-dusokat (MB 8,613-616 és MB 11,616-625) utánozzák. Azonban korai példaként a Mauricius utánveret már nem áll egyedül, gondolok itt a deszki/klárafalvi lenyomathoz használt Focas-solidust másoló utánve-retre. Ez, valamint a kora középkori barbár életfelfogásban bizonyíthatóan jelenlévő, számunkra irracionálisnak tűnő elemek (POHL 1988,178-185) mindenképpen óvatosságra intenek a kérdés modern szempontból való megítélésében.
Az azóta előkerült tác-gorsiumi 7. sírból közzétett igen érdekes hamispénz (FÜLÖP 1987,243,1-2. ábra) egy értékes adalék arra nézve, hogy milyenek voltak a Bizánci Birodalomban gyártott és az avarokhoz is elkerült hamis solidusok. Ezek a „pénzek" hibátlan azaz eredeti verőtövön készültek. De nem aranyból, hanem aranyozott rézből. A Bizánci Birodalmon belül, a pénzgazdaság viszonyai között, ez volt az igazi üzlet, amennyiben a pénzhamisítóknak sikerült eredeti verőtövekhez jutniuk és a hamisított pénzeket forgalomba hozniuk. De az sem elképzelhetetlen, hogy az állami verdékben is előállítottak ilyen solidusokat, a barbároknak juttatott aranyadó felhígítására16 Ehhez képest a szegvári típusú, súlyra könnyebb, de színarany utánveretek előállítása nagy ráfordítással is —gondoljunk a verőtő házilagos előállítására — csak szerény, solidusonként kb. fél gramm arany nyereséget hozott volna A fenti megjegyzések alapján a szegvár-sápoldali utánveret közelebbi jellegét és keletkezésének körülményeit — azon túl, hogy nyilvánvalóan nem hivatalos verde terméke — nem lehet egyértelműen meghatározni. A következmény, hogy a modell utolsó eleme, a balkáni hadjárat időpontjával való keltezés, csak igen feltételesen alkalmazható. Feltételesen és nem is egyértelműen. Mint láttuk, az utánveret nem az emisszió legelső példányai után készült. Ezért az utánveret készítését és avarokhoz kerülését, még a félhivatalos birodalmi hamisítvány verziót elfogadva sem lehet csak az 5 84-5 86-os balkáni hadjáratokkal összekapcsolni. Később is másolhatták egy biztosan nem rögtön 584-ben vert eredeti Mauricius solidusról és az 586-ig tartó nagy hadjáratot követő, a századfordulóig tartó balkáni avar betörések akármelyiké során is az avarokhoz juthatott. Ez pedig komolyan megkérdőjelezi a temetkezés 80-as évek második felére való éles keltezését, jobban mondva a keltezés kizárólagosságát.
Csak az érem alapján, minden más mellékkörülményt mellőzve, a solidustípus numizmatikai meghatározásából a temetkezésre adódó terminus post quern az 584-602 közti évek valamelyike. A közepes méretű császárportré alapján esetleg az emisszió középső évei. Ez a sírlelet keltezésére 584-től felfelé elég nagyjátékteret ad. Ebbe belefér a Bó-na-féle 590 körüli keltezés is, de az ehhez felhasznált modell alapelemei sajnos nem elég egyértelműek ahhoz, hogy ezt mint az egyedüli lehetséges megoldást fogadhassuk el.17
Ami a kiszombori Focas solidust és a deszki/ klárafalvi lenyomatot illeti, világos, hogy különbséget kell tenni a numizmatikai meghatározásukból adódóan azonos terminus post quemek keltező ereje között. A lenyomat több fázisú keletkezése miatt (Focas solidus — utánveret — lenyomat) biztosra vehető, hogy előállítása és eltemetése nem a legkorábban lehetséges 604-es évben, de nem is a szorosan következő években történt. Készítése és használata még jóval 610 után is elképzelhető, azokban az években, amikor már Heraclius pénzei is forogtak az avarok országában.
Mint láttuk, a németszentpéteri könnyű solidus kibocsátásával Wolfgang Hahn csak a 620-as évektől számol. A két Heraclius solidusra adódó 616-os szigorú terminus post quemet azonban egyéb történeti-régészeti körülmények is módosítják. Mivel 626-ban megszűnt a korábban rendszeres aranyadó, az utolsóként még kifizett solidustípusokat (MB 11,65,616-625) feltehetően gondosabban őrizték, mint korábban. Ez elsősorban a lakosság kevésbé tehetős rétegére állhatott, akik számára egy-egy nehezen beszerezhető aranypénz féltett és ritka ereklyévé vált. Nem véletlen, hogy mindkét ilyen típusú érmet nyakban viselte nem kimondottan jómódú egykori tulajdonosa. Ezért ez a két temetkezés, azon túl, hogy biztosan 616 után ásták meg őket, nagy valószínűséggel jóval fiatalabb mint ezt az érmekből adódó szigorú terminus post quern önmagában jelzi, ami a fülkesírok 626 utáni használatát igazolja.
A Focas, illetve Heraclius érmeket tartalmazó fülkesírok alapján jogosan állíthatjuk, hogy azok az emberek, akik a 602 és 626 között fizetett bizánci adó aranyaihoz a Körös-Tisza-Maros vidékén is hozzájutottak halottaikat fülkesírokban is eltemették.
A szeged-makkoserdei solidus adta 654-es terminus post quern első megközelítésben csak a sírforma 7. század közepe utáni meglétét bizonyítja. Azonban az alább ismertetendő történeti-régészeti adatok ezt a keltezést alaposan megváltoztatják.
Röviddel ezelőtt Bóna István hívta fel rá a figyelmet, hogy az avaroknak juttatott bizánci aranyadó 626 utáni leállítása — a korábbi felfogással szemben — a numizmatikai anyagban is kimutatható. Véleménye szerint a kevés II. Constans és IV. Constantinus érem nem közvetlenül Bizáncból, hanem az onogur-bolgár bevándorlás révén került a Kárpátmedencébe (BÓNA 1993,531,536). De nem csak az avarokhoz, hanem a kelet-európai lovas népekhez irányuló 7. századi bizánci éremforgalom jelenleg ismert adatai is megerősítik ezt az elgondolást. Ha azonban érzékelhető mennyiségű bizánci pénz 626 után legközelebb, még egyszer és utoljára, az onogur-bul-gárokkal került az avarokhoz, akkor ilyen pénzekkel csak az onogur-bulgár bevándorlás után számolhatunk. Ennek időpontját mind a történeti, mind a numizmatikai adatok alapján a 680 körüli évekre kell helyeznünk. Ebből következik, hogy éles keltezésre csak a leletcsoport legfiatalabb pénzei, a 674-681 között vert so-lidusok alkalmasak.18
A makkoserdei solidus — egy kopott, hosszabb ideig megőrzött darab — is csak ezek után az évek után kerülhetett föld alá, vagyis a temetkezés szigorú terminus post quemjét (654) a történeti és numizmatikai adatok egybehangzó tanúsága nyomán 674/81-re kell módosítani. Ezt a sírban talált lemezes öv-veretek, egy jellegzetes szárnyas, bronz csatkarika is alátámasztják, mivel ezek egyértelműen 7. század végi, 8. század eleji közép avar kori típusok.19 Továbbá, a IV. Constantinus solidust (MB 4C, 669-674) tartalmazó, a bevándorlók vezető rétegét reprezentáló ozora-tótipusztai sírok leletanyaga egyértelműen rokon és egykorú a gyenesdiási előkelő harcos temetkezésével.20 A gyenesi sírban ennek ellenére egy a makkoserdeivel azonos típusú, ugyancsak kopott II. Constans solidus volt.21 Ezek a körülmények, valamint a Kiskőrös-típusú ezüst éremutánzatokhoz használt előképek (SOMOGYI s. a.) arra engednek következtetni, hogy a bevándorlók birtokában a bevándorlással egykorú pénzeken kívül korábbi, az 50-es, 60-as években vert ezüst- és aranypénzek is voltak. Ezek a bevándorlás utáni évtizedekben egymás mellett forogtak az avarok országában és amint éppen a makkoserdei sír példázza, az „őslakosok" is szert tehettek ilyen soli-dusokra. A fulkesírokra nézve ez annyit mindenképpen jelent, hogy a sírforma a 7/8. század fordulóján még bizonyítottan ismert volt a Körös-Tisza-Maros vidékén.
A dolog egyetlen „szépséghibája", hogy a makkoserdei fülkesírban eltemetett férfi Ny-K irányú tájolása eltér a korábbi fülkesírokban tapasztalt K-Ny, ÉK-DNy irányú tájolástól. A kérdés az, hogy ennek a különbségnek milyen jelentőséget kell, illetve szabad tulajdonítani (LŐRINCZY 1994,13. j.).
A bizánci érmeket is tartalmazó fülkesírok alapján a szokás 7. századi jelenléte egyértelműen kimutatható. Az is fennáll, hogy a délorosz sztyeppéről a 6-7. századból egyáltalán nem ismerjük ezt a sírformát. Ez a negatívum azért lehet jelentős érv a későbbi, helyi kialakulás mellett, mert a másik két kelet-európai sírformára már több első generációs temetkezést is sikerült kimutatni a térség kora avar kori emlékanyagában.22 Ezért jelenleg minden amellett szól, hogy a fülkesírokat a kelet-európai lovas népek leszármazottai alakították ki új hazájukban, legkorábban a 6. század végétől.
A fülkesírok 8. századi időrendje, a kora avar és késő avar kori fülkesírok kapcsolata bizánci érmekkel sajnos nem követhető nyomon, mivel az onogur-bulgárok által behozott bizánci pénzek rövid közjátéka után a keltező érmek végleg eltűnnek az avarok vidékéről.
Lehet, hogy Julianus csak a szokásos latin szóhasználat miatt hívta így, de az is lehet, hogy a médek korábban (bizonyos történelmi időszakokban) a hun-avarok egyik csoportja voltak
Atta gondoltam, hogy te is olvastad a Moór-tanulmányt, és adva vannak (még a mongol időkben is!) a leírások, hogy déli útvonalon, a Kaukázuson át jöttek
Ibn Fadlán
Nyilvánvaló, hogy mivel az átkelés elé a földrajzi nehézségeken túl (a Kaszpi-mélyföld mocsaras keleti része stb.) a bolgár-magyar határvédelem a folyó jobb partján még a keleti területek szövetségre kényszerítése után is további akadályokat gördített, a mongoloknak más utat kellett választaniuk – a korábbiakhoz hasonlóan – hogyha át akartak jutni Európába. Csak a Volga menti bolgárok és magyarok szövetségbe kényszerítése után vált lehetővé a mongolok számára, hogy a Volga északabbi, már nem mocsaras szakaszain az átúsztatást megkíséreljék.
In: