Nocsak, aki Brunella Gasperinit szereti, rossz ember nem lehet! :))) A trilógiából kedvencem az első (az Én és ők), ezt néhány évente elolvasom, ha felüdülésre vágyom!
Nekem is mindegy, hol találxunk, csak jól be lehessen rúgni! :)))
Ha mán mindenki így "kitárulkozott" csatlakozom a serhez (akarom mondani a sörhöz vagy a sorhoz, na mán megint összevissza beszélek).
Szinte tinédzser vagyok (ha megszorozzátok néggyel...), lélekben feltétlenül. Hímnemű. A cigarettán és a kávén kívül minden káros szenvedélyt szeretek (mértékkel ugyebár :), azaz a nőket, a számítógépet és a sört, bort, pálinkát (kb. ilyen sorrendben) - és a leírtak ellenére sem vagyok alkoholista, legalábbis tagadom. :)))
A Bambi Presszó egy nagyon kellemes hely a Bem téren, szemben a külügyminisztériummal. Van két óriási előnye, egy: általában van hely és korrektek az árak, kettő: nincs messze tőlem, így nem kell sem pacsálnom a benzint, sem BKV-zni. :-)))
Komolyra fordítva a szót: ez bárki számára megközelíthető és hétvégén is mindig megy innen villamos, továbbá parkolóhely is van.
Hamár bemutatkozunk: 25 éves leszek John Lennon halálának 24.-edik évfordulóján, hímnemű vagyok, és magam is dohányzom, illetve bensőséges viszonyt ápolok a sörrel.
Jó Neked! Áruld már el, hogy miből áll az a keverék, amiből fél pohár is elég a becsiccsentéshez, nekem ugyanis ehhez több üveg sörre és némi gyorsítóra van szükségem, és a mai árak mellett ez nem elhanyagolható szempont. (Bocs, de ezt nem hagyhattam ki. :-O)
Jó Neked! Áruld már el ehhez ugyanis több üveg sörre és némi gyorsítóra van szükségem, és a mai árak mellett ez nem elhanyagolható. (Bocs, ezt nem hagyhattam ki. :-O)
A toptalival kapcsolatban azt javaslom, hogy mindenki írja meg, hogy neki melyik hely és időpont lenne jó.
Nekem változatlanul bármelyik hely (lehetőleg Budapesten) és szinte bármilyen időpont jó.
Mi az a Bambi? Merre felé van? Ja, és ha már a rövid bemutatkozásnál tartunk, én is leányzó vagyok, 22 éves, dohányzó, nagyon ritkán én is fogyasztok alkoholt, de már fél pohár akármitől is rendesen be tudok csiccsenteni - ennyire bírom, és mióta vezetek nap mint nap, azóta még annyira sem bírom.
Brunella Gasperini, aki az Én és Ők, meg Mi és Ők könyveket írta? Nagyon aranyos.
A Bambit nagyon szeretem, igaz, sokan vannak, de van benne valami békebeli (na jó, 70-es évekbeli presszó-) nyugalom. De mostanában már az Örsig is kijutok simán.
Ez a találkozó-lehetőség egészen lelkesítő, tényleg jó lesz térdünket csapkodni, miközben ugyanazokat a kishülye dolgokat emlegetjük fel.
Én egy kicsit bemutatkozom, csak pár adat, ami érdekes lehet egy ilyen találkozón. Csaj, 30 év (kissé visszamaradott egzisztenciálisan :), dohányzik, alkoholt fogyaszt.
Szoval, van egy konyv, amit nagyon szeretek, Brunella ajgaiosfdsnemtomki, es o ir a gyerekkorarol (o is hypochonder:). Szoval, az o papaja orvos volt, es gyerekkoraban o is remulten szaladt minden tunettel a papajahoz, hogy pl. apu, ha itt megnyomom faj. Mire apuka mondta, hogy akkor ne nyomogassa. :)))
Nekem kb. itt mult el a hypochondriam. :)
(jo, persze azert lappang, de nagyon vidam volt ezt olvasni)
A kálciumban igazából nem tudom mi az okosság, azt csak úgy iszom, de az tény, hogy a magnézium tabi tényleg nagyon jó. Egy hete kezdtem el iszogatni rendszeresen, és tök jó. Lehet, hogy az egész betegség kiindulópontja a magnézium hiány - jó lenne, ha ilyen egyszerű lenne. A pszichológust azért nem tartom különben annyira jó ötletnek, mert ő tényleg nem élte, éli azt át, amit te, úgyhogy szerintem egymást jobban tudnánk, tudjuk gyógyítani. Szerintem.
Nem tudom a tropic tali kinek mikor, hol lenne jó, de nekem egy pénteki nap lenne a legjobb. Jól hangzik ez a "Bemes kávézó" is, de nem lehetne inkább az Örs vezér tere környékére tenni inkább? Ott még az autót is könnyű lerakni. Nem tudom ki merre felé lakik, de nekem pl. az a környék lenne a legkényelmesebb. Én kint lakok a XVII. kerületben, és este elég gázos lenne egyedül haza menni a belvárosból.
Egyébként én ezt a talit úgy képzelem el, hogy egy nyugis helyen, ahol szinte, vagy csak mi vagyunk. Nem tudom ti hogyan vagytok vele, de én bevásárlóközpontokban, és túl zsúfolt helyeken elég feszélyezve érzem magamat, pedig az utazással amúgy nincs problémám, ott nem zavar a sok ember.
Sziasztok. Én még csak most kezdek rájönni, hogy pánikbeteg lehet. Na jó sejtettem már előtte is. Ezek a tűnetek. Aközlekedési probléma. Megdöbbentően ismerős. Igazándiból én még nem tudtam lépni semmit. Valószínűleg tényleg pszihológushoz kéne mennem. De pl én nem akarok gyógyszereket szedni. A kérdés az, hogy milyen módszerek vannak amelyekhez nem társul gyógyszer. Kineziológus, személyiségfejlesztés vagy mi?
Helyes, akkor topictali lesz, ez nem kérdés. Én spec. javaslom a Bambi presszó kiülős részét a Bem téren. Kellemes hely, és az árak sem borzasztóak. Itt jegyzem meg, hogy szívesen elmegyek kocsival azokért, akik nem mernek BKV-zni /ismerem az érzést/. A hazavitelt már nem garantálom. Émbörök, ki van benne?
Talán kezdjünk hozzá a szervezéshez. Hál' Istennek már tudok közlekedni, tehát a hely nekem mindegy (persze nem baj ha Budapesten van). Egyénileg vállalkozva, az időm elég rugalmas, tehát nagyon tudok alkalmazkodni.
Első nekifutásra javaslom a Városligetet, aminek a környékén elég sok vendéglátós hely van, de - jó idő esetén - akár sétálni is lehet.
Fokozható a helyszín, támogatom, hogy valahol magasban, esetleg híd közepén legyen. Esetleg az Eiffel torony tetején Párizsban, ahova kedvezményes repülőjeggyel mehetünk. ("Ugyan már, hát ki az a hülye, aki visszautasítana egy oda-visszautat alig 5K-ért az első osztályon. Nem kell izgulni, olyan még nem volt, hogy egy gép fenn maradt.". :)
Egyébként újra bedobom kedvenc könyvemet, régebben ajánlottam, csak azóta sokan eltűntek (gyógyultan, remélem), a Hogyan legyünk boldogtalanok? címűt. Elég jó gyógymód kiröhögnie magát az embernek.
Aki nem élt át pánikrohamo(ka)t, az egyszerűen nem tudja elképzelni, milyen (szörnyű) az. (És szerintem ez még a "profi" pszichiáterekre is igaz!)
A másik elterjedt tévhit pedig az, h ez tkp. "hiszti", némi akaraterővel legyőzhető. "Érdekes módon", senkinek nem fordul meg a fejében, h egy cukorbetegnek azt modja, győzze le a betegségét, de egy pszichés betegségben szenvedőt, az emberek jó része nem hajlandó betegnek tekinteni. Szerencsére ez a nézet azért lassacskán - hála az ismeretterjesztésnek és kevésbé hála az egyre több betegnek - kezd megváltozni!
Klubtali jöhet!
Szinhelynek javasolok egy csak metróval megközelíthető, jó szűk vagy tág pincét, kijáratok lezárva! :))) (Bocs a morbid humorért, de én is emléxem, amikor többszöri próbálkozásra sem sikerült lemennem a metróba, ott kódorogtam a megálló körül vagy fél órát és végül kénytelen voltam taxiba ülni - az még ment - és úgy hazamenni. Hülye módon csak ekkor mentem pszichiáterhez - ez is jellemző, h a pánikbetegek még orvoshoz fordulni is szégyellnek-félnek-, és szerencsémre elég jól sikerült visszaszorítani ezt a rusnya kórt!)
Akkor te mégsem parafenoménra gondolsz, hanem természetgyógyászra!
Bevellom férfiasan, én nem igazán hiszek ezekben az energiaátadásos dolgokban, de ettől persze működhet. Egy viszonylag kedvező tapasztalatom volt a reikivel kapcsolatban. Ismerek is olyat aki ezt űzi (papírja is van róla :))) Ha érdekel, emilben elküldöm a nagyon szimpatikus hölgy nevét és telefonszámát.
Nem csoportterápia volt, egyéni kis beszélgetések, és nagyon sokat segített, de van még hova haladni, egyébként szintén kognitív viselkedésterápia volt.
Érdekes, én is teával és magnéziummal erősítem a lelkem. :) A magnézium nagyon hatásos, lazítja a vegetatív idegrendszer okozta görcsöket (nem értek hozzá, valami okos majd kifejti, mi is az igazság), a kálcium hogyan hat és mire jó?
Igen, nekem is feltűnt, hogy viszonylag sok fiú van a tropicban. Érdekes, mert a pánik betegség lelki eredetű, és általában a lányok azok, akik gyengébbek lelkileg, és általában elő jön ez náluk.
Pheodora, örülök, hogy van egy sorstársam, aki szintén régóta nem szed gyógyszert, és most anélkül próbál "lábra állni". Én is rengetegszer elbizonytalanodom, főleg amikor úgy érzem, hogy nem tudok uralkodni rajta, és újra előjön a roham. Iszonyat nagy akarat erő és kitartás kell. Én soha nem tudtam magamat rávenni egy ilyen csoportos terápiára, ne kérdezd miért. De ami sokat segített, és erősít az a jóga, és néha esténként kb. 15 percet szobabiciglizek. A gyógyszert azt hiszem valamilyen szinten helyettesítettem az orbáncfű teámmal, amit minden reggel és este iszok mézzel :o), és minden nap megiszok egy db magnézium tablettát, és egy db kálcium tablettát. Nem tudom mi az okosság benne, de nálam bevállt.
Hú, sziasztok, jó (persze valójában nem jó), hogy újra sokan vagyunk.
Alice, ingyenes terápiára a SOTE Magatartáskutató Intézetét ajánlom, a Kálvária téren van, ezek alapján kidobja a gugli. Én oda jártam, és van pszichiáter, pszichológus, tehát kaphat gyógyszert is ÉS terápiát is. Szerdánként van fogadónap, akkor veszik fel és osztják be az új betegeket.
És a többieknek:
Rengeteg fontos dolgot leírtatok, heartbreaker, gratulálok a harcodhoz, adott most egy kis lendületet nekem is. Igen, valóban nem szégyen pánikbetegnek lenni, de azt hiszem, ott a bibi, hogy az ember valahol magában generálja a bűntudatot, mintha erről ő tehetne, mintha jobb, okosabb élettel, ügyesebb problémakezeléssel megoldhatná, csak hát ugye... És így nehéz kitárulkozni országnak-világnak. Én már sok barátomnak elmondtam, és senki nem tartott utána bolondnak, hisztérikának, gyakorlatilag mindenki elfogadta, és amikor kell, igazodik ahhoz, hogy igen, sajnos egyszerű, mindennapi helyzetek komoly feladatot jelentenek. Valójában már ezzel, hogy nem kell titkolgatnom, kihúztam egy méregfogát, de van még elegendő. :( Például a munkahelyem. Bár lassan szoktatom magam a gondolathoz, hogy elárulom, de tartok attól, hogy megértenek, tolerálnak, csak éppen innentől úgy veszik, hogy kevésbé lehet rám számítani.
Gyógyszer-terápia: 8 hónapja nem szedek gyógyszert, és igen, bennem is megvan az a dac, hogy csakazértse, de kezdek elbizonytalanodni. Jártam terápiára, sajnos kicsit rövidre sikerült, dokinénim elment szülni, nagyon érzem a befejezetlenséget, de persze szintén dacból kisütöttem, hogy majd elboldogulok az eddig kapott "anyagokkal". Mára odáig jutottam, hogy kezdem elfogadni, újra szükségem van gyógyszerre, illetve hogy bizony keresnem kellene más pszichomókust. Ám engem is meglepett, ahogy morgolódót, hogy sokan csak a gyógyszerekre, mellékhatásaikra gondolnak, amik persze borzasztóak, és jelentősen befolyásolják az ember életét, de azt hiszem, ez csak az egyik eszköz a "gyógyulásra".
A Klubba én is szívesen beszállok, viszont annyit hadd kérdezzek meg, hogy jól látom, hirtelen többségbe kerültek a fickók? Előttük külön le a kalappal, mert ők még a nemükhöz kapcsolódó sztereotípiákkal is meg kell, hogy küzdjenek. Mi csajok legalább kihasználhatjuk ezeket a sztereotípiákat, és nyugisabban zokoghatunk nyílt színen. :) (No nem mintha vágynék erre. :)
Még annyit, hogy tényleg mindannyiunkban van valami közös, de mégis valamiben különbözünk. Szerintem mindenki attól gyógyul meg, amiben hisz, nekem pl. a jóga rengeteget segített, még így is, hogy kb. másfél éve nem szedek semmilyen gyógyszert,ami azon kívül, hogy egy ideig jó, nehéz róla leállni, és rengeteg káros mellékhatása van.
Az embernek szembe kell néznie a pánikkal, bármennyire nehéz is, hiszen az emberek kb. 80%-a átesik pánik rohamon, csak mindenki máshogy éli meg. Mi lehet, hogy valamivel gyengébbek vagyunk az átlag embereknél lelkileg, de nincs lehetetlen, és nem feltétlenül a gyógyszer a megoldás.
Erre a Clubbos dologra egyébként már én is gondoltam. Szerintem nagyon jó lenne úgy beszélgetni, mulatozni egyet, hogy olyan emberekkel vagy körülvéve, akik hasonlóan élnek ebben a világban mint én. Az a kérdés ki merre lakik, és hogyan lehetne egy ilyet össze hozni. Én pl. Budapesten élek, bár nekem nem okoz problémát az utazás (sokaknak tudom, hogy probléma ez), az egy dolog, hogy messze az otthontól kicsit furin érzem magamat, de gondolom ezt az érzést mindenki ismeri.
Köszi, hogy grafomán alkatoddal megspóroltál nekem néhány leütést, és helyettem is leírtál néhány dolgot. Ebben a pánikbuliban az az érdekes, hogy nagyon sokan jönnek rá alapvető dolgokra. A Házipatika fórumán pl. egy hölgy magától talált rá a magatartásterápiára (mennyivel jobb lett volna, ha az orvosa ismerteti). Te ezt írtad: "Aztán felébredt bennem a dac, hogy menjen a fenébe az összes hitetlen, mindenki, aki kisebbrendűnek, gyengének, hülyének, tehetetlennek, stb. néz minket!" Vannak az ún. "bátorító önközlések", amelyek a kognitív terápia részei. Nálam ez így hangzik: "Nem számít, mit gondolnak rólam mások".
Ezeket az okosságokat nem én találtam ki. Abban a könyvben olvastam, amelyikről már korábban is írtam (676-os hozzászólás). A könyvet egyébként a Medicina könyvkiadó adta ki.
A klubbal nagyon egyet tudok érteni. Szerintem fontoljuk meg, ill. kezdjünk hozzá!
Azért mer morgolódok, nem azt jelenti, hogy nem értünk 1et. Tudod, aktív asztmás is vagyok, és rá vagyok szorulva a gyógyszerekre. Morgolódok is rendszeresen, hiszen pl. a hőrgőim gyulladására szívogatott szteroid hatására még a hangom is megváltozott, de tudom, hogy pillanatnyilag nem tehetek mást. Doki néni modndta, hogy a tudomány jelenlegi állása szerint, életem végéig szükségem lesz a gyógyszerre. Szóval, utálom a gyógyszereket, mert csak azért is, mert nem természetesek.
Ígérem, hogy legközelebb jobban odafigyelek a fogalmazásra.
Tehát, én is szedek gyógyszert, de a gyógyulásnál nem bízom magamat kizárólag a bogyókra, hanem igyekszem természetes gyógymódokat is igénybe venni.
Ha kíváncsi vagy rá, akkor emilben megírom a gyógyszerellenességem okát.
Kicsit megszegvén ígéretem, nem tételesen válaszolgatok, de a legutóbbi hozzászólás gondolatokat ébresztett bennem, amiket meg kell veletek osztanom.
Az tény, hogy a pánikbetegség legalább olyan gyűjtőfogalom, mint a rák. Valóban baromi sok verzióban/súlyosságban/fajtában fordul elő, ami felvet egy nagyon érdekes helyzetet. Annak, akinek sosem volt ilyen betegsége, az fel sem fogja mi ez, hajlamos teljesen kétségbe is vonni az egész létezését ab ovo. Én magam is jópárszor kénytelen voltam átélni olyan szituációkat, amikor a legmélyén voltam a dolognak, hogy a legrégebbi és legjobb barátaim képtelenek voltak felfogni, hogy VALÓBAN képtelen vagyok átélni bizonyos szituációkat, mert egész egyszerűen nem megy az, ami nekik, boldog civileknek egy teljesen természetes, magától értetődő élethelyzet. Ebből fakadóan nekem is furcsa látni azokat a tüneteket, amik nekem nem jelentek meg, pusztán azért, mert nem éltem át őket /lásd: hypochondria és egyéb állatfajták/. Csak itt van az őrűlt különbség: én nem vonok kétségbe egy tünetet sem, nem söprök le semmit az asztalról azzal a felszólalással, hogy "Ilyen márpedig nincs!". Mert még ha nem is ennyire súlyos szinten, de én magam is átéltem/átélem a dolgot. Egyébként amikor ez a dolog utolért, akkor úgy gondoltam, hogy nem nagyon kéne ezt terjeszteni, mert esetleg a "civilek" ketyósnak, hülyének, stb. néznek, stigmatizálódom. Aztán felébredt bennem a dac, hogy menjen a fenébe az összes hitetlen, mindenki, aki kisebbrendűnek, gyengének, hülyének, tehetetlennek, stb. néz minket! Éppen úgy beszéltem róla bárkinek, mint ha pl. porcleválás volna a térdemben, ez is betegség, ami kezelést igényel, az is. Ha valaki ezt nem fogja fel, kapja be. Uff, én szóltam!
Az a nagyon nagy baj, hogyha valakinek szívbetegsége, emésztési zavara, gerincferdülése van, azt nyugodtan meg lehet említeni egy társaságban, ezt nem. Ha valaki bevesz egy bogyót és megkérdezik a környezetben levők, hogy mi ez, ha azt mondja, hogy antibébi, vérnyomáscsökkentő, anticiduum, akkor mindenki bólogat, hogy "Persze, ez előfordul, kell az néha." Ha kiderül, hogy nyugtató, antidepresszáns, akkor a sok korlátolt, tudatlan barom rögtön ferdén kezd nézni az emberre. Ez a nagyon nagy baj, hogy sok a tudatlan, akinek lövése nincs arról, hogy mi ez, vagy ami rosszabb, nem is érdekli, vonalból elutasítja. És ezzel minket hoz lehetetlen helyzetbe. /Itt jegyzem meg, hogy nekem általában a barátaim teljesen jól megértették a dolgot és abszolút nem néztek hülyének, de volt, aki elutasította csípőből a dolgot, nem volt jó./
Gyerekek, azt hiszem, hogy ami ellen küzdeni kell, az a tudatlanság, a lekezelés. Soha a büdös életben nem bírtam elviselni az igazságtalanságot, és amióta benne vagyok ebben a dologban, rengeteg ilyet láttam, felnyílt a szemem. Valahogy fel kéne fogatni a "civilekkel", hogy mi ez a dolog, és hogy mivel jár, nem pedig szemlesütve mászkálni az utcán, mintha mi tehetnénk a nyavajánkról, mintha mi volnánk a hibásak bármiben is! Ha gondoljátok, akár Clubot is alakíthatunk, vagy bármi mást, lényeg, hogy senki ne szégyellje magát azért, amiről nem tehet. Hogy ne érezze magát magányosnak, stb. Hm? Ki tart velem?
A másik téma: a dolog legelején én is úgy voltam, hogy bogyót nem szedek be, mert nem. Na ez volt a baromság, a dafke tagadása a bogyóknak, ez még a "civil" életemből maradt reflex volt. Fel kell ismerni mindenkinek, hogy valóban semmi értelme fölöslegesen, dacból szenvedni, ha bogyó kell, hát bogyó kell. Természetesen csakis ésszel, és hallgatva az orvos/ok/ra, végülis nekik ez a szakmájuk, nem nekünk, átlag betegeknek. És ami a másik fontos feladat: tudnunk kell, hogy melyik bogyó mivel jár. Egy példa: én régebben elég sokat foglalkoztam a drogfüggéssel, pusztán mert érdekelt. Sok helyen olvastam, hogy a kőkemény heroinfüggőknek írnak fel rendszeresen Pl. Depridolt vagy Rivotrilt, amik bizony kőkemény nyugtatók, lassítók. Na akkor hördültem fel, amikor olvastam, hogy pánikosoknak ugyanezeket írogatta fel sok "orvos". Namármost: senki ne vonjon közénk és a kőkemény herkások közé bármilyen párhuzamot, ne mondja nekem senki, hogy ugyanolyan tompítást igényel egy ön és közveszélyes keménydrogos, mint egy pánikos! Szóval, pontosan tudnunk kéne, hogy mi bajunk van, és hogy miként lábalhatunk ki belőle. Ehhez pedig szükséges az egymás közötti, a "civilekkel", és az orvostársadalommal való kommunikáció. Hogy ne fordulhasson elő senkivel az, hogy hülyének nézzék, hogy kiszorítsák, hogy félrekezeljék, hogy elszigetelődjön. Mert ezek a veszélyes szituációk, amikbe belekeveredhet az átlag pánikos, ezek miatt nem élhet normális életet.
Na jó, megint grafomán voltam, mostmár lelövöm magam. :-)
Ne morgolódj mán, azt hittem 1et értünk abban, h nem szidjuk (nagyon :) a gyógyszereket (se)! :)))
Azért mert valakire azt mondják "pánikbeteg" az kb. ua., mintha azt mondanák: "rákos". És itt most nem a betegség súlyosságára gondolok, hanem a sokféleségére. Szinte minden "pánikbeteg" más kórban szenved, és ezért más kezelést igényel. (ezért sincsenek könnyű helyzetben az orvosok se...) Természetesen a pánikbetegségnek is vannak különböző súlyosságú formái, de - hál' Isten - azért a zöme elég jól karban tartható.
Mivel más-más terápia szükséges a betegeknek, ezért van akinél a gyógyszeres terápia válik be, van akinél a magatartásterápia, van akinél a kombinált terápia stb.
A gyógyszerek sok szenvedőn segítenek, és mivel egyre több hozzáférhető, ezért remélhetőleg még többön fognak. Természetesen a kiegészítő kezelések jótékony hatását nem lehet kellőképp hangsúlyozni.
A jóga, relaxáció, sport stb. minden lelki eredetű betegség leküzdésében hasznos, így természetesen a pánikbetegségnél is. DE ne legyetek gyógyszerellenesek! Ha sikerül boldogulni gyógyszer nélkül, az szerencse, de ha csak gyógyszerrel, ne szégyelljétek, és főleg NE szenvedjetek fölöslegesen! Ezek a depresszió elleni gyógyszerek általában jól tolerálhatók, viszonylag kevés a mellékhatásuk és hosszú távon is biztonsággal szedhetők. Ezek nem keverendők össze az erős nyugtatókkal, amelyekhez valóban hamar hozzá lehet szokni és kábítószerekhez hasonló a hatásuk!
Éppen csak arra volt időm hogy átfussam a topicot, de holnap ígérem, tételesen reagálok minden elhangzott kérdésre. csak azért szóltam hozzá, hogy tudjátok, nem tűntem el, holnap jövök, bye!
