Levetkőzött a nyár s odaszólt az ősznek: vidd és add át ruhám a méla magánynak eljövetelére, a part már szendereg - álmot akart a homok, s a vadkacsákat
jobban elrejti a hajlongó sástelep, ha ködfátylad a hullámot eltakarja; hordjon sok színt az erdő, hát isten veled táncoló napsugár és szellő románca.
Nógat az idő a meztelen fohászra, az áhítat csendjét áldja meg gyertyafény ölelése, véget ért már a lányregény.
S felhúzta magára köpenyét az évszak, apró, barna gombok rajtuk a gesztenyék, bókoló, bozontos tincsekkel rőt fején.
Eső kering az utcán, s idebent a lámpa körül gyűrűzik a csend, ahogy ülök és várlak. Nincs más világ: magamba búvom el. Ilyenkor nem hiszem, hogy látni kell, ilyenkor óriás vagyok, aki elég magának, lebegek fönn, a csont-palack felett és az sem érdekel, hogy kerek szemmel figyelnek a tárgyak.
Ülök és várlak. Mióta várok így?
Emlékszem, meggyűltek az évek, feltornyosult a megvárattatás, közben mosoly fürösztgetett, közelség, jószó, szívesség és kézfogás, lassanként gyanús lettem önmagamnak s előrebukván a jövő felé (hogy ki jön még és ki az, aki nem jön) belémfagyott a maradék lehellet és meggyűlöltem, akit várni kellett –
és most eszméletem hideg falára kikönyökölve nézek innét, s mint az igazi boldogok, a tétovázó ifjúságra s a lépteidre gondolok.
Te vagy bennem a bizonyosság, az önvédelem és a gőg, a különbség, az azonosság, a fejtartás mások előtt. Ha jössz, a padló is megéled, körvonalat kap a világ, a tárgyak előrefeszülnek, türelmük szétveti az ajtót, lebiccenő fejem fölött a lámpa lélegző virág, jaj, nézd, hogy szeretek, szeretek várni rád,
nézd, én, az egykori csavargó, hogy ülök itt, nyugalmi lázban, e mozdulatlan mozdulásban, ülök és várlak, várlak – állj meg! egy perccel előbb, mint belépsz, még felmutatlak a világnak.
pedig volna még volna még valami mondanivalóm a nyíló nárcisz- mezőkről például az alkonyi szélben riadtan lobogó hegyi füvekről a hegyekről a folyókról égről és földről a tengerekről az óceánok alatt vergődő tűzhányókról a szerelem végtelen napéjegyenlőségeiről amikor az idő is ellankad mint a patak ha szomját oltja benne a szarvas egyszóval kettőnk dolgáról az emberiség nevében volna még talán volna még
Tudod, amikor a nyári Nap esti csenddé olvad és megannyi zöngést feledve belekábul zöld fátylába az erdő, akkor jönnek elő vizek rejtekéből, virágok kelyhéből, levelek redőiből, s mindenhonnan, ahová titkot rejtett a Mindenség az a perc, amit remegve óhajt a költő, amiért mosolyt könnyez az emlékező vén, amit horzsolt kézfejével védve nyújt anyja felé a gyermek.
Mennyire, mennyire vágyakozik, mind, kinek porból adódott, és porrá porlad majd szét a káprázat világa! Miről tud majd szólni az Ige? Miről tud majd többet merengeni a magány? A semmi vagy a minden az, ami fáj? A minden tudása vagy a tudás hiánya löki majd elemésztő tűzbe meggyűrt életünk lapjait? Pedig csak egy percet vágyunk, egy olyan kis semmiséget, amiért vigasztaljuk a síró ember- kölyköt, átsegítjük a kérgesedő erű szenvedést az úton! De késői poharakat nyújtunk özönvíz idején a szomjazónak és rólunk formálódik minden hitetlenként visszanéző megkövült álmodozás!
Tudod, amikor csillagos paplant húz magára a Megérkezés, és utolsó vonatunk is elszisszen a töltésen, mindig kiállok az ablakba. Sután, mint eszmélő ember, mint megnyugvásba feledkező
mondom az imát. Hiszem, hogy minden szavunkat felkapja valami kozmikus véderő, lendületében meg nem törik, nem kérkedik, nem kételkedik, mindent eltűr, mindent remél, mindent hisz, ezért mindig elér mindenhová! Most tőlem, hozzád.
A fény a legszebb a gyermek arcán! Cirógatva hajlik, makacs kis ajkakon csücsörít, maszatos öklöcskékbe rejtőzik, s Világot lép meg-megránduló gondolatokkal.
A fény a legszebb édesanyám karján! Mikor gyermekként rámmosolyog, glóriát von megtűzött haja köré, prizmába fogja könnyeit, megáld, és színes virágokból rak örökszín - trónust.
A fény a legszebb az asszony ölén! Belopja villanását egy ősi ösztönnek, megold, párát remeg megfáradt kínok kútja felett, Alkonyatkor éled, Hajnalban fakad, Örökkön ég.
: Valamit tart kezében a Hold. Innen úgy tűnik. Kitárt szárnyú lepkeként ring csillagselymében az éjszaka, mohó ajkával tejútra téved a vágyakozás. Fényért kiált egy útszéli lámpaoszlop, párából épít nyoszolyát a felszántott határ. Része vagyok, hozzá hidegülök, elvisz, tarka ernyőjével együttpörgök az ősznek. Nézem, ahogy lányom alszik. Szája szögletében megcsillan a félbehagyott játékok belefeledkezése, apró lábfejéről távolságot moccan egy meg nem tiltható mozdulat. Szőke haja olvadt vattacukor. Őrzője vagyok, de az időt meglophatom! Apró öklét simítom, a pillanat évekből épít majd ékszertelen kápolnát.
: sírásomtól nem alszik a hitem léptemtől riadt a félelem hűvös párnámon néma filmekből szakított kép mögöttem a hold. Bennem forog a semmi lassan ellép a fényben lebeg sorszámát nézi majd számolja zsákutcája macskaköveit az utolsó fizető angyal. Glóriát cipel vasalt szívében izzik a parázs a múlt venyigéjétől borzad életre az emésztő láng sikolyrajzot lehel a világ kohójának sziluettjére egy mezítlábas gyermek ajka. Csönd van most szinte hallom ahogy benyit az egyetlen épen maradt tollal keresztet karcol tenyerembe az éj.
Jó reggelt, szép napot, kellemes hétvégét kívánnok!:-)
********
Pilinszky János
Elég
A teremtés bármilyen széles, ólnál is szűkösebb. Innét odáig. Kő, fa, ház. Teszek, veszek. Korán jövök, megkésem.
És mégis olykor belép valaki és ami van, hirtelenűl kitárúl. Elég egy arc látványa, egy jelenlét, s a tapéták vérezni kezdenek.
Elég, igen, egy kéz elég amint megkeveri a kávét, vagy ahogy „visszavonúl a bemutatkozásból”, elég, hogy elfeledjük a helyet, a levegőtlen ablaksort, igen, hogy visszatérve éjszaka szobánkba elfogadjuk az elfogadhatatlant.
A vonzás törvénye széles körben használt ezoterikus fogalom. Alapelve, hogy minden gondolat rezgéseket bocsát ki és a hasonló a hasonlót vonzza.
A vonzás törvénye egyszerűen megfogalmazva: minden gondolat valósággá válik. Azt a dolgot, amelyre gondolsz – legyen az akár jó, vagy akár rossz – vonzod magadhoz, és így elérheted. Ha az ember túl sokat gondol rosszra, akkor gyakrabban történnek vele rossz dolgok, ezért jó, ha pozitívan gondolkodunk, mivel a jó dolgokat ugyanúgy magunkhoz vonzhatjuk, mint a rosszakat.
Ó, virrasztások évszaka! Vastagon fog a tinta, zordul. A rozsdalevü éjszaka már hatkor a kertekre csordul: Reves fák nyirka folydogál s te arra gondolsz: mennyi éved van hátra még? Jaj meg-megáll a láb, mert fél, hogy sírba téved.
Volt emberek. Ha nincsenek is, vannak még. Csodák. Nem téve semmit, nem akarva semmit, hatnak tovább. Futók között titokzatos megállók. A mély sötét vízekbe néma, lassú hálók. Képek, már megmeredtek és örökre szépek.
Alkonybibor; sötétlő cipruságon a nyugvó nap mosolygó fénye reszket... Valaki jön, mély gyászban, haloványon, és néz, csak néz, néz egy ledőlt keresztet.
...Sötét az éj, csupán a hold világit, csalogány szól a bokrok rejtekében... Éjfélt ütött. - Susogás, - jő a másik... S átöleli halványan, hófehéren...
1932-ben egy fiatal németországban élő fiatal lány, Margaret Schwarzkoph szállt meg a Frye házban. Amíg Margaret sikeresen elmenekült az egyre fokozódó zavargások elől az Egyesült Államokba, addig beteg édesanyja Németországban maradt, így amikor nem sokkal ezután meghalt, Margaret nem tudott elbúcsúzni tőle.
A lány gyásza mélyen megérintette Frye lelkét, aki pontosan tudta, milyen érzés örökre elveszíteni egy édesanyát. Ekkor vetette papírra élete első és egyben utolsó költeményét
Mind elmegyünk, a ringatózó fák alól mind elmegyünk, a párás ég alatt mind indulunk a pusztaságon át a száraz ég alá, ahányan így együtt vagyunk, olyik még visszanéz, a holdsugár a lábnyomunkba lép, végül mind elmegyünk, a napsütés is elmarad és lépdelünk a csillagok mögött a menny abroncsain, tornyok fölé, olyik még visszanéz és látni vágy, hullott almát a kertben, vagy egy bölcsőt talán ajtó mellett, piros ernyő alatt, de késő már, gyerünk, ahogyan a harangok konganak, mind ballagunk mindig másként a csillagok mögött, a puszta körfalán, ahányan végre így együtt vagyunk, mind elmegyünk.
Kellemes délutánt kívánok a borongós idő ellenére is!:-)
*********
Weöres Sándor
ARS POETICA
Öröklétet dalodnak emlékezet nem adhat. Ne folyton-változótól reméld a dicsőséget: bár csillog, néki sincsen, hát honnan adna néked? Dalod az öröklétből tán egy üszköt lobogtat s aki feléje fordul, egy percig benne éghet.
Az okosak ajánlják: legyen egyéniséged. Jó; de ha többre vágyol, legyél egyén-fölötti: vesd le nagy-költőséged, ormótlan sárcipődet, szolgálj a géniusznak, add néki emberséged, mely pont és végtelenség: akkora, mint a többi.
Fogd el a lélek árján fénylő forró igéket: táplálnak, melengetnek valahány világévet s a te múló dalodba csak vendégségbe járnak, a sorsuk örökélet, mint sorsod örökélet, társukként megölelnek és megint messze szállnak.
A vers a lélek pancsolása hangban, fényben, ízlelésben, tapintásban. A vers önkitárulkozás, önkifejezés, az Én árnyalatinak fölvillantása. A vers ünnep a hétköznapokban, képzeletbeli utazás szavak szárnyán vagy a csönd fedélzetén. A vers tükõr, melybe ha belenézek (beleolvasok), meglátom
önmagam, és önmagamban a gyarlóság mellett a magasztosat,
vagyis az örök emberit. A vers repülésvagy éppen zuhanás: magasság és mélység érintése. A vers a Vágyak, álmok, benyomások, érzések, érzelmek, gondolatok ki- futópályája. A vers a szó és a szavakon túli, a szavak mögötti végtelen és kiszolgálta- tott világ. A vers áldás és átok,
Kegyelem és kárhozat, menny és pokol, az ellentétek békés egymásba csitulása.
A vers a felnőtt lélek gyermekien tiszta és őszinte játéka:
Barátom, ki azt mondod, ismersz engem, nézd meg a szobámat: nincsenek benne díszek, miket magam választottam; nyisd ki szekrényemet: benn semmi jellemzőt sem találsz.
Kedvesem és kutyám ismeri simogatásom, de engem egyik sem ismer. Ócska hangszerem rég megszokta kezem dombját-völgyét, de ő sem tud mesélni rólam.
Pedig nem rejtőzöm - csak igazából nem vagyok. Cselekszem és szenvedek, mint a többi, de legbenső mivoltom maga a nemlét.
Barátom, nincs semmi titkom. Átlátszó vagyok, mint az üveg - épp ezért miként képzelheted, hogy te látsz engem?
Az utak, melyeket nem járunk, az utak, melyek bennünk maradnak, azok is vezetnek, számolatlanul, valahová. A szavak, melyeket nem ejtünk ki, a szavak, melyek bennünk maradnak, azok is föltárják lényünket, maradéktalan. A csaták, melyeket nem vívunk meg, a csaták, melyek bennünk maradnak, azok is bővítik bennünk titkon a hazát. A magvak, amelyeket nem vetünk el, a magvak, melyek bennünk maradnak, azok is megsokszorozzák, végtelenül, az életet. A halál, melybe nem halunk bele, a halál, mely bennünk marad, az is mélyíti bennünk a hallgatást. És mindenütt, mindenbe gyökeret ereszt a vers.
*
A VERS (Poezia)
A villám sem él sokáig fényében magányosan, csupán addig, míg elérhet felhőtől az első fáig, mellyel egyesülni vágyik. A vers maga is olyan. Fényében magányosan addig él, ameddig élhet, felhőtől elér a fáig, indul tőlem, s meglel téged.
