Six tribal leaders l to r Little Plume Piegan Buckskin Charley Ute Geronimo Chiricahua Apache Quanah Parker Comanche Hollow Horn Bear Bruleacute Sioux and American Horse Oglala Sioux on horseback in ceremonial attire Vintage News Se
Ez a látványos küldöttség 1905-ben ment Washingtonba, útközben meglátogatták a Carlisle iskolát is, ahol ha jól tudom, valamennyiüknek volt egy-két gyereke. Teljes díszben felvonultak a gyerekek előtt és köszöntötték őket.
***
Már meg nem tudom mondani, hogy hol, de találkoztam már méltatlankodással amiatt, hogy 1894-ben, Oklahomába érkezésekor Geronimonak kellett Quanah P. elé járulni, ezzel is kifejezve alárendelt helyzetét. Pedig furcsa is lett volna fordítva, hiszen QP személyesen vette rá a komancs és kajova vezetőket, hogy fogadják be rezervátumukra a néhány száz szerencsétlen hadifoglyot, akikre aktuálisan nagyjából annyi szükségük lehetett, mint egy púpra a hátukon. Persze biztos lehet valami hátsó szándékot, távlati politikai célt találni, ha nagyon keresünk, mindenesetre sok apacs számára ez a gesztus a túlélést jelentette. Ezzel tisztában is voltak és a misszionáriusok szerint igyekeztek békében lenni a komancs szomszédokkal.
Most, hogy Geronimoról gondolkodom, egy olyan történet jut eszembe, amit szerintem minden nő értékelni tud. Könyvében mesél négy asszonyról, akik több évnyi mexikói rabszolgaság után sikeresen megszöktek, de menekülésük során egyiküket megtámadta valamilyen vadállat, vállát letépte, kezét, lábát és arcát összeroncsolta. Hónapokig tartó ápolás után végül meggyógyult és hazatért, de szörnyű külseje miatt magára maradt a közösségben. Azt már nem mondja el Geronimo, hogy mély tiszteletet érezve a lány bátorsága miatt ő maga vette feleségül, s bár ez a házasság valószínűleg jelképes volt, a nő státusára nyilván hatást gyakorolt. Az sem mellékes, hogy történetét Geronimo nem mulasztotta el legfontosabb emlékei közt megörökíteni.
Érdekes különben, hogy szerelméről, első feleségéről külön megemlíti, hogy nem volt erős. Pedig a csirikava nőideál a mítikus "Fehérre Festett Asszony" alakjából táplálkozik, aki a gyermekeit felfaló sárkány ellenében mégis felnevelt egy (más változatban két) fiút, aki a sárkányt megölve az emberek számára lakhatóvá tette a világot. Gondoltam már rá, hogy bemutatok néhány asszonyt is, ha egyszer eljutok odáig, mert igazán megérdemlik.
Egy istenarc van eltemetve bennem, Tán lét-előtti létem emlék-képe! Fölibe ezer réteg tornyosul, De érzem ezer rétegen alul, Csak nem tudom, mikép került a mélybe.
Egy istenarc van eltemetve bennem, Néha magamban látom, néha másban. Néha állok, mint fosztott ág, szegényen, Ha rossz órámban eltűnik egészen Alter-egóm az örök vándorlásban.
Egy istenarc van eltemetve bennem, A rárakódott világ-szenny alatt. A rámrakódott világ-szenny alól, Kihűlt csillagok hamuja alól Akarom kibányászni magamat.
Egy istenarc van eltemetve bennem, S most ásót, kapát, csákányt ragadok, Testvéreim, jertek, segítsetek, Egy kapavágást ti is tegyetek, Mert az az arc igazán én vagyok.
Egy istenarc van eltemetve bennem: Antik szobor, tiszta, nyugodt erő. Nem nyugszom, amíg nem hívom elő. S bár világ-szennye rakódott reája, Nem nyugszom, amíg nem lesz reneszánsza.
Ez a kép Gregory Gallo munkája, és egyike azoknak az alkotásoknak, amik első benyomásukkal - egy csillámporos gif-képeslaphoz hasonlóan - leginkább menekülésre késztettek. Mégis, legutóbbi beírásom után ez a kép újra és újra eszembe jutott, és határozottan éreztem, hogy valamiben tévedek. Megnéztem hát jobban, és valóban, igazságot találtam benne, abból a megnyilatkozó fajtából, ami a képzőművészet sajátja. Az alkotó "true native american spirit" meghatározással kommentálta munkáját, és valószínűsítem, hogy hátsón billentene, ha megtalálná és értené, amit írok. Pedig most dicsérni fogom :)
Egy gyönyörű verset olvastam valamelyik valfil topikon arról, hogy valahol mélyen a romok alatt egy istenarc van eltemetve bennünk, amit kemény munkával, küszködéssel ki kell ásnunk. Én hiszek ebben. Hiszem, hogy valamennyien magunkban hordjuk istenarcúságunk szépségét, amit teljes ragyogásában talán csak egy vagy két ember látott, amikor véresen, ráncosan, torzan és csatakosan először megmutatkoztunk ezen a világon.
Egy ismerősöm a napokban megütközve kérdezte, mi tetszik nekem abban a kéjgyilkos-tekintetű fotóban, amit az előző hozzászólásomba beszúrtam. Nem tetszik benne semmi, de sokmindent megmutat abból, hogyan perzseli le arcunk szépségét az a tűz, amit saját magunk gyújtunk ösztöneinknek és indulatainknak kiszolgáltatva, és a szenvedés, amiben mások égetnek minket - egészen hasonló indulataiknak engedve. Ahogy a pusztulás jelei átrajzolták Naiche - eredendően tényleg szép - vonásait, az mindennél többet mond háborújának és fogságának természetéről.
Most mégis jobban érdekel ez a másik arc, amin szerető kezek igazították el a tökéletlen részleteket, a szabálytalan szájat és füleket, a vad keserűség korai ráncait. Azt gondoltam, ez hazugság és giccs. De már nem gondolom. Talán így lehet csak megmutatni azt az igazibb valóságot, azt a mélyen elrejtett arcunkat, amit az anyák látnak, amit az Isten lát és láthatóvá szeretne tenni. Amit - a magunkét és egymásét - ki kellene mentenünk a tűzből.
Brown alapmű, de érezhetően egy kicsit elfogult az indiánok javára. (Ha a magyar fordítás címét komolyan vesszük, akkor ezzel nincs is semmi baj.)
Stingl túlheroizál, tárgyi tévedések is vannak benne. (Azért Karl May-nál és Coopernél komolyabb... :-))
A Vadnyugat hőskora szerintem annak hasznos, aki szereti a bőséges képanyagot, akár a szöveg rovására is. (Pl. a néprajzos érdeklődésűek) Én nem ilyen vagyok, ezért nekem kevésbé tetszik, mint pl. egy kevesebb képet, ám annál több írott információkat tartalmazó kötet. Szóval, ez ízlés dolga.
Stingl szerintem komolytalan, leginkább gyerekeknek, serdülőknek való.
A Vadnyugat hőskora egy igen alapos történelmi enciklopédia, de nem éppen az indiánokra van kihegyezve, sokkal inkább a fehér telepesek terjeszkedésére.
Helló mindenki.... Szeretném megérdeklődni hogy a következö könyveket mennyire lehet elfogadni hitelesnek? Stingl Miloslav: Indiánok hadiösvényen Davis William C: A Vadnyugat hőskora Brown Dee: A Vadnyugat története indián szemmel
Persze rengeteg más regényt is olvastam Karl May, J.F.Cooper stb de ezek dok. műveknek tüntek...
Amit most írok, az súlyosabb számomra mindennél, amit eddig írtam.
Hónapok óta foglalkozom Naiche életével, s már az elején meglepett, hogy 1913 utáni sorsáról a neten szinte semmit nem találtam. Számtalan igaz és kitalált történet kering ifjúságáról, melyekben bátor, de nem túl bölcs harcosként, kegyetlen gyilkosként, kedves fogolyként, és - talán ez a téma merül fel legtöbbször - testi szépségével kitűnő férfiként mutatják be. Ez utóbbi benyomást retusált fényképek, romantikus művészi alkotások és erotikába hajló kitalált történetek erősítik. Esik még szó családjáról, művészetéről is, és néha olvastam egypár kelletlen mondatot arról is, hogy keresztény lett és felvette a Christian nevet.
Ez a tette mélyen megérintett, mert olyan valódi és mély elköteleződést jelent, ami bizonyossá tette számomra, hogy keresztelésekor sem volt a mellébeszélés embere. De vajon nem bánta-e meg? Előfordul ilyesmi. Ki tudja, talán a bűntudat kényszerítette térdre, látva népének szenvedését, amit ő maga okozott, amikor nem engedelmeskedett apja akaratának, nem tartotta meg a békét... Talán így akart vezekelni, talán ettől remélte népe szabadulását... Mi történt utána?
Két feleségét és nyolc gyermekét hagyta Fort Sill temetőjében, egy csecsemőjüket pedig már Alabamában ellopták, (soha többé nem látták), legkedvesebb felesége, Haozinne a szabadulás után - új lakóhelyük bejárása közben - infarktust kapott és meghalt.
És ezen a ponton elhallgatnak a mesélők. Valami elmondhatatlan dolognak kellett történnie. Talán összeroppant a szabadság és özvegység súlya alatt? Inni kezdett vagy szenilitás tört ki rajta, amiről az utókor tapintatosan hallgat?
A kezemben van egy könyv, és a könyvben egy levél, amit ő maga diktált, a "staid old Naiche" a Jicarilla Rezervátumon élő apacsok számára 1915-ben. És nem egyszerűen csak a kezemben van. Úgy fogom, mint egy végrendeletet, egy rég halott emberét, akitől épp most lopják el az arcát, a sorsát és a méltóságát. Ez a levél elmond mindent, amit ő mondani akart magáról élete végén. A levél hosszú és két részből áll. Mindkét részből a fő gondolatokat idézem, hozzátéve, hogy a szöveg - mondanivalóját tekintve - teljesen egységes, és semmit nem hagyok ki, ami megváltoztatná a jelentését. Az első rész J. Denton Simms lelkésznek, a második rész az indiánoknak szól.
I.
"... Here we live in White Tail a few Christians of us. About four or five of us work hard with our own people. All of our people have heard the good teaching but not all try to live that Way. Five of us, Duncan, Stephen, Cooney, Jasper and myself, try to help our people and keep them from going back in the old way. When we have no missionary here we have meetings in the same way. One who can read, reads to us and we sing Indian songs and pray in the same way on Sunday. This is all I am going to say to you as a brother and to your wife as a sister as we are all God's children. But now I want to talk to the Indians and you can read it to them in church.
II.
... My life belongs to Jesus. Jesus gave his life for me and now what Jesus wants me to do I will do it. I ask him to help me and He helps me a whole lot, I can see my life is changed. My heart is changed, my sins are washed away....
Jesus is waiting for you, looking for you all the time to make up your mind to walk in this Road. Jesus wants to save you. He don't want to see you walk in the dark. You know the preacher who is teaching you every Sunday. He is my brother, his wife is my sister. Miss Hospers is my sister. They are white - you say how are they the brothers and sisters of me an Indian? Because God is we Indian's Father the same as He is their Father and we are all His children - brothers and sisters together. ...
...So you brothers I hope do what I tell you. I hope to hear from you and every time I come to our church I will pray for you.
This is all, so good by my brothers.
Naiche
És mert tudom, hogy az is számít, mások mit mondtak róla, Paul Jette kereskedő szavait idézem, amit egy kétesélyes üzleti ügyük után mondott:
" That's a good Indian. He's honest. Naiche can have anything he wants from my store on credit."
Ezt az utat járta be a meggyilkolt Mangas Coloradas unokája, Cochise fia, aki a Boscom-affért gyermekként szenvedte el, a szabad csokonen apacsok utolsó főnöke.
Ha gondolni akarunk rá, tiszteljük meg vele, hogy így gondolunk rá, ahogy ő maga akarta.
(Donald B. and Ruth K. Herbert : YAH-ET-TE A Struggling Missionary's Record of work among Geronimo's People on the Mescalero Apache Reservation 1914-1919 221.p)
Ezek a képek szintén ott készültek, sőt az alsó ugyanakkor. A felső Geronimo, az alsó Naiche. Állítólag ekkorra értették meg, hogy megint rászedték őket, és akár kivégzés is várhat rájuk. Az akasztástól rettentően féltek, mert azt tartották, hogy törött nyakkal nem tudnák megvédeni magukat a gonosz szellemektől a túlvilágon. Kevés ilyen kép van, ahol már nem is néznek a fotósra.
"A férfi komor tekintete megmutatja, mikor veszíti el végleg a reményt."
Bocsi, természetesen :) Geronimo csirikavái, ítéletükre vártak. Ezután Floridába vitték őket. A bal szélen Naiche áll, ezt főleg onnan tudom, hogy egy fejjel magasabb a többieknél. Annyira rossz a kép, hogy mást nem tudok azonosítani rajta.
"Én azt mondtam, hogy a Britek támogatták az indiánokat, és ez nem csak katonai lehet. Sajnos azt nem tudom, hogy hogyan-mivel támogatták őket, valószínűleg utóbbiaktól függ, hogy milyen mértékben avatkoztak be a Britek az amerikaiak belügyeibe."
Ez igaz. Amennyire én tudom, bújtogatták őket rendesen, de nem hivatalos kormánykörök, hanem a brit prémvadászok, kereskedők, akikkel megmaradt a korábbi jó viszony.
"Naívnak naív vagyok, de annyira nem, hogy ne lássam reálisan az indiánok súlyát a háborúban, de egy indiánnak az indiánok a legfontosabbak:)"
Ebben persze igazad van! :-)
"A black hawk-osért bocsánatot kérek, én voltam trehány."
A Little Turtle-ügyben voltál "trehány", a Black Hawk-ban én voltam lusta, ott az 1832 abszolút pontos dátum. :-)
"Ja, és az amerikaiak mivel avatkoztak a Britek belügyeibe (hacsak azt nem számítjuk bele, hogy meg akarták szálni kanadát:))?"
Igen, én arra gondoltam, persze, az igaz, hogy talán valóban nem a "beavatkozás a belügyekbe" a legjobb kifejezés erre. Mindenesetre egy hódító célú háború is elég markáns cselekmény, azt hiszem! :-)
Igazad van, a kezdeményezés ezek szerint mindenképpen az amerikaiaké volt (bár arra kíváncsi vagyok, hogy milyen "diplomáciai" előzménye volt annak, hogy az USA csapatokat küldött az indián területekre). Másik. Én azt mondtam, hogy a Britek támogatták az indiánokat, és ez nem csak katonai lehet. Sajnos azt nem tudom, hogy hogyan-mivel támogatták őket, valószínűleg utóbbiaktól függ, hogy milyen mértékben avatkoztak be a Britek az amerikaiak belügyeibe. Ennek kéne utánanézni, csak nem tudom, hol:) Na meg ettől függ a casus belli "jogossága" is (már ha ez volt a casus belli:)).
Naívnak naív vagyok, de annyira nem, hogy ne lássam reálisan az indiánok súlyát a háborúban, de egy indiánnak az indiánok a legfontosabbak:)
A black hawk-osért bocsánatot kérek, én voltam trehány.
Ja, és az amerikaiak mivel avatkoztak a Britek belügyeibe (hacsak azt nem számítjuk bele, hogy meg akarták szálni kanadát:))?
1812. június 18-án üzentek hadat az amerikaiak. (Ne felejtsük el, hogy Franciaország az USA szövetségese volt a Függetlenségi Háború alatt is! Az USA számított arra, hogy a kanadai franciák majd melléjük állnak, de ez nem következett be, sőt az agresszió inkább összekovácsolta Kanada népét!)
Szerepel ebben természetesen az indiánok brit támogatása is, de véleményem szerint ez volt a legkevésbé hangsúlyos (úgy értem, a valóságban, mert az ugye elég hülyén venné ki magát, ha egy diplomáciai jegyzékben azt írnák le, hogy "azért támadunk önökre, mert meg akarjuk hódítani az országukat." :-))
Azt lehet mondani, hogy a kitűzött háborús célokat tekintve az USA egyedül az indián konföderáció felbomlását érte el, de ez gyakorlatilag már a háború előtt a Tippecanoe melletti csatával megvalósult. Ugyanakkor sem a brit tengeri hegemóniát nem sikerült megtörni, sem területnyereséget nem sikerült elérni (sőt!), de még a francia szövetséges győzelme is elmaradt. Az persze más kérdés, hogy - mint minden vereségből - az amerikaiak ebből is nagy nemzeti legendát kovácsoltak, de hát ennek nem kell bedőlni, erre van példa elegendő: Alamo, Little Big Horn stb.
Ahhoz képest, hogy a hadsereg létszámt tekintve többszörös túlerőben voltak, ez elég szánalmas eredmény. Ezért gondolom, hogy az 1812-es háború bizony katonailag amerikai vereség volt, amit csak az 1814-es genti békében sikerült "döntetlenre menteni", amikor visszaállították a háború előtti határokat.
"Ezt a szeminol háború után írtam, Little Turtle háborúja pedig előbb volt."
Így van, én úgy általában néztem a polgárháború előtti komolyabb indián háborúkat - amiket egyébként szépen precízen összeszedtél, - és ez a kettő nekem nagyon hiányzott.
"Szerintem Barbossa indián szemszögből nézte a dolgot, és a háborút azért robbantották ki az amcsik, mert Tecumseh fellázadt '11-ben, és őt támogatták a Britek, ami azért szvsz durva beavatkozás volt az USA belügyeibe."
Értem én, hogy ő indián szemszögből nézte, azért is írtam, hogy az angolok vonatkozásában nem lehet győzelemnek ítélni.
Tecumseh egyébként nem lázadt fel, csak a szövetséget igyekezett összehozni. Harrisonék vonultak Tippecanoe-hoz, nem Tecumsehék keletre! (Ez kicsit olyan, mint amikor Jellasic Pákozdnál védte a horvát függetlenséget az elnyomó magyarokkal szemben! :-))
Nem a britek segítették őt, hanem északra menekültek a vereség után és az amerikai invázió után a britek kértek segítséget tőle (ugyanis elég komoly létszámhátrányban voltak).
Nem hinném, hogy egy indián lázadás elegendő okot jelenthetett egy északi expanziós hadműveletre.
Ne legyünk naívak! Az 1812-es háborúban nem Tecumsehről szólt, az indiánok szerepe ebben marginális volt. Ez egyszerűen az angol-porosz-orosz-osztrák vs. francia háború mellékhadszíntére volt, az amerikaiak elérkezettnek láttak az időt, hogy az Európában harcoló britekkel szemben "befejezzék a függetlenségi háborút", azaz meghódítsák Kanada nagy részét is. És - dacára a nagy számbeli fölénynek - ebben látványos kudarcot vallottak.
"Az USA ezért, és mert ezután nem nagyon avatkoztak a belügyeibe, azért elég jól járt a háborúval."
Az USA elég jól járt, de ebben az esetben sokkal inkább ők avatkoztak a Brit Birodalom belügyeibe, mint fordítva.
"Szóval végülis indián szemszögből igaz a vereség és a kezdeményezés is."
A vereség igaz, a kezdeményezés nem.
"A másik pontban egyetértek, bár szerintem az 1790-es évek elírás:)"
1. Az 1812 - es brit - amerikai háborúnak nem néztem jobban utána, mert az indiánokra koncentráltam. Azokból a történelmi enciklopédiákból, amelyek megfordultak a kezemben, csak annyit tudtam meg erről a háborúról, hogy volt, és hogy a britek elfoglalták Washingtont. Arról, hogy az amcsik provokálták ki a háborút, nem tudtam. Ezért írtam hülyeséget.
2. Upsz! Little Turtle háborúja tényleg kimaradt, habár:
"Ezután tudtommal nem történt jelentősebb fehér - indián összetűzés egészen a polgárháborúig, amellyel egyidőben a minnesotai dakoták megtámadták az északiakat."
Ezt a szeminol háború után írtam, Little Turtle háborúja pedig előbb volt. Black Hawk háborújára viszont nincs mentségem.
Az indián történelemmel kapcs. kiadványok általában az 1860 utáni időre fókuszálnak, azon belül is a préri - népekre és az apacsokra. Például Dee Brown A vadnyugat története indián szemmel - c. könyvében a sziúknak és a csejenneknek több fejezetet is szentel, míg az 1860 - at megelőző időszakot egyetlen fejezetben foglalja össze. Emiatt az én ezzel kapcsolatos ismereteimben is sok a "fehér folt", holott szerintem legalább olyan érdekes része az indiánok történelmének, mint a későbbi időszak.
Szerintem Barbossa indián szemszögből nézte a dolgot, és a háborút azért robbantották ki az amcsik, mert Tecumseh fellázadt '11-ben, és őt támogatták a Britek, ami azért szvsz durva beavatkozás volt az USA belügyeibe. Az igaz, hogy a Britek jól bírták a strapát, sőt még Washingtont is elfoglalták, de az indián törzsszövetség Tecumseh halálával felbomlott (meg egyébként is szétverték már az amcsik), és így az USA észak-nyugati részén megtörték az indiánokat. Az USA ezért, és mert ezután nem nagyon avatkoztak a belügyeibe, azért elég jól járt a háborúval.
Szóval végülis indián szemszögből igaz a vereség és a kezdeményezés is.
A másik pontban egyetértek, bár szerintem az 1790-es évek elírás:)
1. "1812 - ben Anglia hadat üzent az USA - nak, s az indián szövetség csatlakozott az angolokhoz. A végeredmény: amerikai győzelem, az indiánok számára pedig rezervátum."
Tudtommal az amerikaiak támadtak - bár, ettől még elvileg lehet, hogy hivatalosan az angolok üzentek hadat a US Army inváziójának hatására -, de ami ennél sokkal fontosabb: igen erős túlzás az 1812-es háborút amerikai győzelemnek tekinteni (úgy értem az angolok rovására)! A legjobb indulattal is csak döntetlennek lehetett kihozni, hiszen ahhoz képest, hogy el akarták foglalni egész Brit-Kanadát, a háború végén nemhogy területet nyertek volna, hanem még veszítettek is. Más kérdés, hogy a békéből - mivel Anglia háborúban állt Napoléonnal is az európai hadszíntéren - az amcsik végül is nem jöttek ki olyan rosszul, de ez diplomáciai siker volt és nem háborús győzelem.
2. "Ezután tudtommal nem történt jelentősebb fehér - indián összetűzés egészen a polgárháborúig, amellyel egyidőben a minnesotai dakoták megtámadták az északiakat."
Rosszul tudod! Csak két példa:
- A miami törzs és szövetségeseinek küzdelme az 1790-es évek végén (benne az USA két legsúlyosabb katonai vereségével, amit az indiánok elleni küzdelem során elszenvedett).
Lesz bene egy kis töri is, de erre szükség van, mert a szövetségi viszonyok idővel változtak.
A missisippitől keletre élő törzseket négy fő nyelvi csoportba lehet sorolni. Algonkin (a), irokéz (i), sziú (sz) és muszkogi (m). Mindegyik csoport valamelyik hozzá tartozó törzsről kapta a nevét. A törzs neve után írt betűvel fogom jelezni, hogy az melyik nyelvcsoporthoz tartozik. Az irokéz törzsek az Erie és az Ontario - tó környékén éltek, kivéve a cserokikat és a tuszkarórákat, akik délebbre, a muszkogik szomszédságában. Az algonkinok az atlanti parton Virginiától északra valamint a Nagy Tavak környékén és azoktól északra, egészen az eszkimókig, az Ohio völgyében és a préin. A sziú népek a Nagy Tavak környékén, és azoktól nyugatra a périn ( hidatsza, varjú, mandan, omaha, stb) és a Missisipi mentén ( ajova, otó, biloxi ). A szűkebb ételemben vett sziúk (dakota, lakota, nakota) az Ohio völgyéből kerültek a Nagy Tavak vidékére. Élt még egy kis csoport Virginiában is, ide tatozott pl a moniton (monakán) törzs. A fehérek megjelenése előtt az egymással háborúzó irokéz törzsek közül öt (mohauk, szeneka, onondaga, oneida, kajuga) békét kötött, és megalakították az Irokéz Tötzszövetséget (más néven Öt Nemzet). Ez a csoport viszont továbbra is hadban állt a Huronokkal (wyandotok, i). az Erie törzs (i) valamint az ún "semleges nép" (i) nem foglalt állást. Az irokézek ezeenkívül ősi ellenségei voltak a szomszédos algonkin törzseknek is(ottava, abenaki, algonkin, stb). Délebbre, Virginiában viszont létrejött egy erős algonkin szövettség, a mintegy 30 kisebb törzset tömörítő powhatan törzsszövettség, amely hadban állt a közeli monakánokkal (sz). Velük kerültek kapcsolatba és összetőzésbe a XVII sz. elején az első angol telepesek, és néhány év alatt legyőzték (tulajdonképpen szétzüllesztették) őket. Két - három évtizeddel később Massachusetts - ben a Mayflower zarándokai ugyanezt tették a wampanoagokkal(a), majd a píkotokkal (a) is összetőzésbe kerültek. Ez utóbbiakból kivált a mohegánok (nem mohikánok!) csoportja Uncas szacsem(törzsfőnök) vezetésével, és az angolok oldalára álltak. Az 1637 - 1638 - as píkot háborúban a fehérek, a mohegánok és a narraganszetek (Miantonomo szacsem vezetésével) legyőzték a píkotokat. Eközben a franciák kanadában terjezkedtek, s maguk mellé állították a huronokat (i). Válaszként az angolok szövtkeztek az ellenséges irokézekkel. A franciáknak más szövetségesekre is szükségük volt, hogy ellensúlyozzák az irokézeket, ezért szövetkeztek más tradicionális irokéz - ellenségekkel is( Odzsibva, ottava, stb). A narraganszet Miantonomo volt az első tözsfőnök, aki egy erős szövetséget akart létrehozni a fehérek ellen. Szövetségben állt az irokézekkel(i), és őket is meg akarta nyerni az ügyének. A mohegánok viszont Uncas vezetésével a narraganszetek ellen fordultak, sőt, Uncas meg is ölte Miantonomót. Időközben a tuszkarórákat (i) délről előzték, és ők is csatlakoztak az irokéz törzsszövettséghez (innentől nem öt, hanem Hat Nemzet). A semleges eriek (i) befogadták a menekülú huronokat (i), ezzel pdig khívták az irokézek haragját. Ekkoriban a lenap (delavár, a) Tamanend főnök jó viszonyban volt az angolokkal. A sziúk(sz) ekkor még a Nagy - Tavak és a Missisippi forrásvidéke környékén éltek. A franciákkal szövetséges Odzsibvák(a), ottavák(a) és potavatomik(a) szoros kapcsolatban álltak egymással (Három Tábortúz szövetsége). Az odzsibvák(a) és a krík(a) támadást indítottak a sziúk(sz) ellen. A sziú nakoták közül kivált assziniboinok pedig átálltak az ellenség oldalára. a sziúk délnyugat felé vonultak, itt viszont a szaukokba (a), a róka indiánokba (a), az ajovákba (sz) és az otókba (sz) ütköztek. Végül 1700 körül a sziúk kivándoroltak a prérire, de a nakoták (középső) és a dakoták (keleti sziúk) még a XIX. sz. elején is hadban álltak az Odzsibvákkal. A lakoták (nyugati sziúk) nyugati szomszédai a csejennek (a) voltak, akik valamivel előbb érkeztek a prérire. Az angol - francia - és indiánháborúk csúcspontja a hétéves háború (1757 - 1763) volt, amely során a lenapok (delavárok) már a franciák oldalán álltak. A két szembenálló csport: - franciák, huronok (i), lenapok (a), algonkinok (a), odzsibvák (a), ottavák (a), saunik (a), abenakik (a), potavatomik (a), mikmakok (a) és más algonkin törzsek. - angolok, irokézek, mahikenek (mohikánok, a), és más törzsek. A hétéves háború után a vesztes franciák lemondtak kanadai gyarmataikról, de az egykori francia - szövetséges ottavák (a) és odzsibvák (a) Pontiac főnök vezetésével egy ideig még eredményesen harcoltak az angolok ellen. Az Amerikai Függetlenségi Háborúban az irokézek az angolok oldalán maradtak, az ex - franciabarát lenapok (a) és mahikenek (a) viszont az amcsik oldalára álltak. A háború után mindkét fél kisemmizte szövetségeseit, s az egykori bajtársakat rezervátumlakókká tették. A sauni (a) törzsfőnök, Tecumseh egyesítette az amerikaiak ellen a saunikat (a), odzsibvákat (a), irokézeket (i), valamint a délnyugati kríkek (m) red sticks csoportját, és a nakotákat (sz). Ennek kapcsán a sziúk és az odzsibvák békét kötöttek. 1812 - ben Anglia hadat üzent az USA - nak, s az indián szövetség csatlakozott az angolokhoz. A végeredmény: amerikai győzelem, az indiánok számára pedig rezervátum. Délnyugaton öt jelentős törzs élt, az ún. öt civilizált törzs, a csokta (m), cseroki (i), krík (m), csikaszó (m) és a kríkektől különvált szeminol (m). Ezek néha háborúztak egymással, s Tecumseh háborúja idején ezek közül csak a red sticks - kríkek álltak Tecumseh mellé. 1813 - 1814 - ben az amerikaiak ismét háborúztak a red sticks - kríkekkel, s ebben a háborúban a cserokik és az alsó - kríkek az amerikaiak oldalán harcoltak. A 30 - as években a szeminolok álltak hadban az amerikaiakkal, Osceola vezetésével. Végül mind az öt törzset az oklahomai indián területre deportálták (habár a szeminolok kis csoportjai egészen az 1920 - as évekig tartották magukat!). Ezután tudtommal nem történt jelentősebb fehér - indián összetűzés egészen a polgárháborúig, amellyel egyidőben a minnesotai dakoták megtámadták az északiakat. Végül a dakoták egykori ellenségeikhez, az odzsibvákhoz hasonlóan rezervátumba kerültek. A polgárháború utáni nagy indiánháborúk idején a préritől keletre már nem léteztek szabad törzsek.
Ha ezt le tudod fordítani eguzki sporttárs, van benne róla szó:
Indian Slavery and Slaves
It may be doubted whether slavery, though so widespread as to have been almost universal, existed anywhere among very primitive peoples, since society must reach a certain state of organization before it can find lodgment (see Social organization). It appears, however, among peoples whose status is far below that of civilization.
Among the Eskimo, slavery appears to have been wholly unknown, although in the part of Alaska immediately N. of the Tlingit, where the Eskimo borrowed much of Indian culture and arts, it is possible that it existed in some form, as Bancroft affirms. Dall discovered no traces of slavery in Alaska, and doubts if it ever existed there. If the institution ever gained a foothold among the Eskimo it was foreign to their own culture and habits, was of comparatively recent introduction, and was practiced only in a much modified form.
Beginning with the Tlingit, slavery as an institution existed among all the northwest coast Indians as far as California. It practically ceased with south Oregon, although the Hupa, of Athapascan stock, and the Nozi (Yanan), both of northern California, practiced it to some extent, according to Powers. Among the former, a bastard became the slave for life of one of the male relatives of the mother and was compelled to perform menial service; nor could he or she marry a free person. Such slaves seem to have been entitled to purchase freedom, provided they could accumulate sufficient wealth. Both the Klamath and the Modoc seem to have had slavery in some form. The Klamath word for slave is lugsh, from luktha, 'to carry a load,' indicating that the slaves were the carriers of the tribe (Gatschet). The institution had found its way up Columbia River also, at least as far as Walla Walla River, where it was known to the Cayuse of Waiilatpuan, and to the Nez Percé of Shahaptian stock. From the west coast it appears to have passed far into the interior, where it was practiced, probably in a much modified form, by the Indians of the Mackenzie river region. It is said that the Etchareottine were called Awokànak, 'slaves', by their Cree neighbors, an epithet which in its French and Indian forms came to be the name (Slave or Slavey) under which they are best known.
The northwest region, embracing the islands and coast occupied by the Tlingit and Haida, and the Chimmesyan, Chinookan, Wakashan, and Salishan tribes, formed the stronghold of the institution. As we pass to the eastward the practice of slavery becomes modified, and finally its place is taken by a very different custom. Among the tribes mentioned, slavery seems to have existed long enough to have secured a prominent place in mythology and to have materially modified the habits and institutions of the people. It was no doubt the origin of ideas of caste and rank widespread among tribes of the northwest coast, but comparatively unknown elsewhere among our Indians. It varied considerably among different tribes, the most essential characteristics, however, being similar, as was the general mode of life of the peoples practicing it. The above named were fishing tribes and expert canoe men, depending for food far more on the products of sea fisheries than on game. All lived in settled villages. With all, the essential condition of rank and position was wealth, not renown gained in war. The slaves consisted of prisoners taken from neighboring tribes, chiefly women and children; and, among most tribes, of their descendants. Over most of the area in question there appears to have been a regular traffic in slaves, the source of a considerable part of the private wealth. Jewett states in his Narrative (1815) that a Nootka chief had in his house "nearly fifty male and female slaves, no other chief having more than twelve." Simpson estimated that slaves formed one-third of the population of the Tlingit. The price of an adult slave was about $500 in blankets; of a child, 50 blankets, about $150:
Servitude in the northwest appears to have been of a rather mild type. Slaves, as a rule, were well fed and well treated, as was natural with valuable property. The condition of the bondman indeed seems generally to have been little inferior to that of his master, whom he assisted in paddling, fishing, and hunting, even in making war on neighboring tribes. Expeditions were often undertaken for the primary purpose of slave catching. The slaves made or helped make canoes, cut wood, carried water, aided in building houses, etc. Enslaved women and children were household drudges, performing the laborious and menial tasks which elsewhere fell to the lot of free women. The distinction between the slave and the free man was especially sharply drawn in all ceremonial practices, from which slaves were rigidly excluded, and generally also with regard to marriage, for the slave usually could not mate with a free man or woman, though the Makah men, Swan asserts, frequently married female slaves. The male offspring of such marriages seem to have occupied an equivocal position between freemen and slaves. Slaves seem to have had no well-defined rights; they could not own property and were subject to the caprices of their owners, who had power of life and death over them. Among the Tlingit it was customary to kill slaves and to bury their bodies beneath the corner-posts of the chiefs' houses at the time when they were erected; but this does not appear to have been done by the Haida. At other times they were given away or freed to show that their owner was so wealthy he could easily afford to part with them. Swan states that when a chief died among the Makah his favorite slaves were killed and buried with him.
Punishment for short comings was sometimes severe, the owner of a slave being responsible to no one. Occasionally slaves were killed outright in moments of passion.
Investigation of slavery among the tribes of the Great Plains and the Atlantic slope is difficult. Scattered through early histories are references to the subject, but such accounts are usually devoid of details, and the context often proves then) to be based on erroneous conceptions. Had slavery existed among the Eastern and Southern tribes, we should find in the mass of documentary history as full accounts of the practice as there is concerning the less-known tribes of the northwest coast. The unsatisfactory character of the references should make us cautious in accepting statements regarding the existence of slavery. The early French and Spanish histories, it is true, abound in allusions to Indian slaves, even specifying the tribes from which they were taken, but the terms "slave" and "prisoner" were used interchangeably in almost every such instance. Hennepin, in his account of his own captivity among the Sioux, uses these terms as equivalent, and speaks of himself as a slave, though his story clearly shows that he had been adopted by an old chief in the place of a lost son. With the exception of the area above mentioned, traces of true slavery are wanting throughout the region north of Mexico. In its place is found another institution that has often been mistaken for it. Among the North American Indians a state of periodic intertribal warfare seems to have existed. Disputes as to the possession of land, retaliation for acts of violence, and blood revenge were the alleged causes; but underlying all was the fierce martial spirit of the Indian which ever spurred him from inglorious peace to stirring deeds of war. In consequence of such warfare tribes dwindled through the loss of men, women, and children killed or taken captive. Natural increase was not sufficient to make good such losses; for while Indian women were prolific, the loss of children by disease, especially in early infancy, was very great. Hence arose the institution of adoption. Men, women, and children, especially the latter two classes, were everywhere considered spoils of war. When a sufficient number of prisoners had been tortured and killed to glut the savage passions of the conquerors, the rest of the captives were adopted, after certain preliminaries, into the several gentes, each newly adopted member taking the place of a lost husband, wife, son, or daughter, and being invested with the latter's rights, privileges, and duties. It sometimes happened that small parties went out for the avowed purpose of taking captives to be adopted in the place of deceased members of families. John Tanner, a white boy thus captured and adopted by the Chippewa, wrote a narrative of his Indian life that is a mine of valuable and interesting information. Adoption occasionally took place on a large scale, as, for instance, when the Tuscarora and the Tutelo, on motion of their sponsors in the federal council, were formally adopted as offspring by the Oneida, the Delaware as cooks (an honorable position) by the Mohawk, and the Nanticoke, as offspring by the Seneca. In this way these alien trbes acquired citizenship in the Iroquois League; they were said to be "braces" to the "Extended Cabin," the name by which the Iroquois designated their commonwealth. (See Adoption, Captives).
Nor is it impossible that slaveholding tribes might have substituted adoption. Indications of the manner in which such change might have been effected may be found among the Tlingit and other northwest Coast tribes, who not only freed their slaves on occasions, but made them members of the tribe. They also sometimes married slaves, which was tantamount to adoption. Wherever slavery did not exist, adoption seems to have been universally practiced. Except that prisoners of war were necessary to recruit both institutions, the two are very unlike. The slave of the northwest coast held absolutely no status within the tribe, whether he came into possession of the individual as the result of war or was bought as a slave from a neighboring tribe. Whatever privileges were his were granted as a favor, not as a right. On the other hand, the adopted person was in every respect the peer of his fellow-tribesmen. If he proved equal to the position assigned him in the tribe, and improved his opportunities, his advancement was sure, and he might aspire to any office attainable by the individual into whose place he had been adopted. If the new member of the tribe proved a poor hunter, a poor provider, or, above all, if he lacked courage, his position was not enviable: he was despised, and treated according to his demerits, probably worse than if he had been born a member of the tribe. Still there was nothing in his position or treatment to justify the statement that he was a slave, and his ignominy and shame were probably not greater than were usually incurred by the poor and worthless. It was the usual custom to depose the coward from man's estate, and, in native metaphor, to "make a woman" of him. Such persons associated ever after with the women and aided them in their tasks. Such was the custom among the Pawnee, as recorded by Grinnell (Pawnee Hero Stories, 26, 1893), who also gives a still more curious custom, by which young men who had not attained any special standing in the tribe lived as servants in the families of men of position and influence, and performed many offices almost menial. Dunbar speaks of these servants as being parasites and as usually being the must worthless members of the tribes (Pawnee Indians, 1880).
In most tries polygamy was permitted, and it was a common practice for men to take to wife female captives. As a legal wife such a woman was entitled to the same privileges as her married sisters in the tribe, but her actual treatment depended largely upon her capacities and her personal popularity. When she was introduced into a family where there already were several wives, jealousy was easily aroused, and the new wife was likely to be abused and driven to menial tasks. No doubt such women were often assumed to be slaves by the casual observer.
European influence materially modified almost every art and practice of the Indian. No sooner had the border wars begun than the natives discovered a higher value for the white prisoners of war than adoption. Although white men and children were adopted into Indian tribes and lived and died with them, the ransom offered in ready money, in whisky, or in powder and guns changed the status of the white captive. He was very generally held in captivity for ransom, or taken to the French, English, or Spanish, according to his nativity, and disposed of for a cash payment. Cases were not rare in which white captives were redeemed and sent back to their friends even after formal adoption into a tribe. The practice of redeeming captives was favored by the missionaries and settlers with a view of mitigating the hardships of Indian warfare. The spread of Indian slavery among the tribes of the central region was due in part to the efforts of the French missionaries to induce their red allies to substitute a mild condition of servitude for their accustomed practice of indiscriminate massacre, torture, and cannibalism (see Dunn, Indiana, 1905). During the interval between his captivity and redemption, usually lasting months, occasionally several years, the white captive, unless adopted, was made to do menial tasks, and his lot was hard. The white prisoner, indeed, unless very young, rarely proved satisfactory as an adopted member of the tribe. He did not often take kindly to Indian life, was quick to seize an opportunity to escape, and was always welcomed back by his friends, whereas in the case of the Indian, adoption severed all former social and tribal ties. The adopted Indian warrior was forever debarred from returning to his own people, by whom he would not have been received. His fate was thenceforth inextricably interwoven with that of his new kinsmen.
The Southeastern Indians, Cherokee, Creeks, Choctaw, and Chickasaw, soon after the settlement of the country by Europeans carne into possession of runaway Negro slaves. The Indians were quick to perceive their value as servants, and we soon find them buying and selling black slaves. There is nothing to show that this introduction of black slaves among the Muskhogean tribes and others materially changed the status of the Indian prisoner of war. The Seminole of Florida married many Negro runaways, whose position seems to have been in all respects like that of other members of the tribe. There were, indeed, among the Seminole several settlements of runaway negro slaves who had their own chiefs and seem to have been a recognized part of the tribe.
Europeans made a practice of enslaving or selling into slavery captive Indians. Carolina was early made by the Spaniards a hunting ground for Indian slaves, who were deported to Cuba. Numbers of the male children of the conquered Pequot were transported to the West Indies from Massachusetts and sold into slavery, while the women and girls were scattered among white families (Bradford in Coll. Mass. Hist. Soc., III, 360, 1856). The English settlers of South Carolina practiced the enslavement of Indians on a large scale, and during the years 1702-1708 sent out three expeditions against the Yamasee, Apalachee, and Timucua, of north Florida. They carried back to Charleston almost the entire population of 7 large towns, in all, some 1,400 persons, who were sold as slaves to the Carolina settlers or distributed among the Creeks, who assisted in the enterprise. Indeed, in the early days of the colonies the enslavement of Indians by settlers seems to have been general. See Adoption, Social Organization.
És mi a helyzet a rabszolgatartással? Ez mennyire volt általános dolog az észak-amerikai törzseknél? J.P. Averkijeva orosz néprajztudós sok éven keresztül tanulmányozta az északnyugati partvidék törzseinek (nútka, kwakiutl, cimsián stb.) életét, ahol teljesen általános dolog volt a rabszolgatartás.
A törzsek egymás közti viszonyával kapcsolatban: Volt ugye északon egy nyugati sziú (teton vagy lakota), északi csejenn, arapaho törzsszövetség. A déli csejennek ( Colorado, észak-Texas)viszont Dee Brown könyve szerint - ha jól emlékszem, - szövetségben álltak a komancsokkal és a kajovákkal. Az 1860 - as években a déli csejennek felvándoroltak északi rokonaikhoz, ezzel csatlakoztak az ottani szövetséghez. A komancs - kajova és a sziú - csejenn - arapaho szövetség tehát egymással is valami laza szövetségfélében voltak, de ez leginkább abban merült ki, hogy egymást nem ,,bántották''. A kajovák még északon, Black Hills környékén éltek, szövetségben lehettek a varjakkal,( crow, apsaroke ), mert pl Vergődő Madár kajova törzsfőnök varjú származású volt. A nyugati sziúk legfőbb ellenségei a varjak ésa paunik ( pawnee, páni, póni ) voltak. Ezek a nagy indiánháborúk idején segítették az amerikai hadsereget a sziúkkal szemben. Elvileg létezhetett egy varjú - hidatsza szövetség is ( nem biztos ), mert a varjak legközelebbi rokonai a hidatszák, és mindkét törzs hadban állt a sziúkkal. A Winnetou - könyvek szerint az apacsok harcoltak a kajovákkal és a komancsokkal, ezt viszont nem tudom megerősíteni. Tény viszont, hogy az apacsok fosztogatták a pueblo népeket, valamint a papagókat és a pimákat. Ez utóbbi két törzs - a paunikhoz és a varjakhoz hasonlóan - a fehérek mellé állt az apacsokkal szemben. Ugyanakkor egyes apacs törzsek egymást sem komálták.Summa summarum: a rokon nem mindig barát, a barát barátja sem mindig, az idegen viszont nem feltétlenül ellenség. A missisippitől keletre eső vidékről kevesebbet tudok, de ha érdekel, 2 - 3 napon belül írok erről is.
Egyébként már néhány hónapja olvasgatom a topicot, és nagyon örülök,hogy rátaláltam. Majd írok még.
Six tribal leaders l to r Little Plume Piegan Buckskin Charley Ute Geronimo Chiricahua Apache Quanah Parker Comanche Hollow Horn Bear Bruleacute Sioux and American Horse Oglala Sioux on horseback in ceremonial attire Vintage News Se 
Ez a kép Gregory Gallo munkája, és egyike azoknak az alkotásoknak, amik első benyomásukkal - egy csillámporos gif-képeslaphoz hasonlóan - leginkább menekülésre késztettek. Mégis, legutóbbi beírásom után ez a kép újra és újra eszembe jutott, és határozottan éreztem, hogy valamiben tévedek. Megnéztem hát jobban, és valóban, igazságot találtam benne, abból a megnyilatkozó fajtából, ami a képzőművészet sajátja. Az alkotó "true native american spirit" meghatározással kommentálta munkáját, és valószínűsítem, hogy hátsón billentene, ha megtalálná és értené, amit írok. Pedig most dicsérni fogom :)
Amit most írok, az súlyosabb számomra mindennél, amit eddig írtam. 
Nancy Marie Mithlo alkotása, a 2001-es Velencei Biennálé anyagából. 
Ezek a képek szintén ott készültek, sőt az alsó ugyanakkor. A felső Geronimo, az alsó Naiche. Állítólag ekkorra értették meg, hogy megint rászedték őket, és akár kivégzés is várhat rájuk. Az akasztástól rettentően féltek, mert azt tartották, hogy törött nyakkal nem tudnák megvédeni magukat a gonosz szellemektől a túlvilágon. Kevés ilyen kép van, ahol már nem is néznek a fotósra. 
"A férfi komor tekintete megmutatja, mikor veszíti el végleg a reményt."
Üdv mindenkinek!