"Oh természet, oh dicső természet!
Mely nyelv merne versenyezni véled?
Mily nagy vagy te! mentül inkább hallgatsz,
Annál többet, annál szebbet mondasz."
ADY ENDRE IFJÚ SIRÁLYI KEDVEKKísértnek az ifjú sirályi kedvek, Mióta hallom: tenger ver riadót Nyár nyugtalan, boldog alkonyatain Szomjas, szenderek-ülte szívednek. Tenger ha megmarad vajon-e jónak? Nagyon szerette néhány nyár idején Szívemet, aki nagy fényben, pazaron Libegett, mint bíboros doge-csónak. Szereted-e, a csillagok ha hullnak? Járj ott a partokon múltakra-lesőn: Nagyon elevenek voltak valaha A csillagok ott, a csókok és a múltak. S kódor, követő lelkemet majd intsd be, Mikor Tengert nézel az ablakodon, A szerelmetes, a csillag-hullató, Régi, áldott tömlöcbe és bilincsbe. Ifjú sirályi kedvek babonáznak, Óh, Tenger, óh, múltak, óh, Kedves, te ott, Óh, drága s örökös Venézia, én,
Opálos színei bágyadt ködében Leszáll reám a kora alkonyat, Kései tûzrózsák nyílnak a réten S az égen a mély csöndesség fogad. Nagy topolyafák gallya hullong gyéren És sötétben hallgat a tó S a kolomp úgy méláz a lomha légben, Mint altató.
Hûs szele húz át az õsznek a réten, Fázik a lelkem, érzi a deret, Keresnék valamit a messzeségben, Kihunyt fényt, elnémult üzenetet... Oly hirtelen borult az est fölébem S az õsz oly gyorsan rámtalált, Úgy állok itt a hervadó vidéken, Mint a topolyafák.
Petőfi Sándor: Az utólsó virágok (Koltó, 1847. október)
Őszi idő a javából,
A természet homlokáról
minden szépet leragad.
Nincsen a mezőkön semmi,
Még a kertben is keresni
Kell már a virágokat.
Kis Juliskám összeszedte
És bokrétává kötötte
A maradék szálakat.
Jól tevéd, kis feleségem,
Kedvet szerzesz evvel nékem
S tán velök sem tész roszat.
Már ha úgyis halniok kell,
Haljanak hát legalább el
Itt, hol látják szemeink;
Könnyebb lesz talán halálok,
Hogyha azok néznek rájok,
Akik őket szeretik.
Weöres SándorBarangolók
Gyöngy az idő, vándoroljunk,
nincs szekerünk, bandukoljunk,
lassú folyó ága mellett
járjuk a halk fűzfa-berket.
Este a láb gyönge, fáradt,
lombok alatt nézünk ágyat.
Szöcske-bokán jő az álom,
száll a világ lepke-szárnyon.
Ha ki fának rendeltetett, erdőben kell éljen. Magányos fán vihar fészkel, villám ül hegyében. Ahány gallya, annyi néma, görcsös jajgatása; álló sírját állhatatos gyökere megásta.
Mozdulatlan, mint a bálvány, gyér lomb szikár foglya, vedlett törzse csak mihaszna erényét ragyogja.
Dögmadarak elkerülik, vijjog némasága; maga termi keselyűit önemésztő ága.
Ha ki fának rendeltetett Magányos fa, dermedt, ágas karó, irgalmatlan ég aljába vertek.
Magányos fa, terhe, kínja puszta földnek, égnek, nem te hagytad el az erdőt, az hagyott el téged.
Tél van, csak poroszkálnak a napok a naptárban, de az ég megkegyelmez lassan a korán útra kelőnek. A láthatár szélén pezsgőszín fellegek nőnek, s így kevésbé fáj a pőre, hidegszürke január. A ma és a tegnap még kéz a kézben jár, hisz' a Hold a Napnak még átint a békés horizonton. Talpam alól csontig hatol a télbe dermedt beton, de lelkem már az enyhülésre készül. A reggel a sötétből oly hirtelen derül, mintha mosoly ömlene el a házak tetején. Igen, itt legbelül a tavasz már enyém. Már nem rémíthet se fagy, se konok szélvihar, az se, ha majd a február szűz havat kavar, mert bennem a kikelet már öntudatra ébredt.
Nagy tavakért lelkesültem, Tengeren is átrepültem. Őszi fényben és homályban, Fel-feltámad régi vágyam: Társaimmal útra kelni, Fényt és felhőt úszva szelni.
Majd ha végem itt elérem, Vadlúd formám vissza kérem. Jó barátok, ismerősök, Hogyha jönnek bíbor őszök, Nézzetek fel majd az égre, Égen úszó vadlúd-ékre, S azt mondjátok eltűnődve: Újra vadlúd lett belőle, S most ott száll a V-seregben, Hangja szól a fellegekben.
Két falevél, fenn a lomb tetején, vígan él, és egy szép napon nyár elején, ahol áll a leány, oda néz a legény. Íme, így indul el a regény.
Száz tüzes bók, súgva száll fenn a fán, és a lány elpirult minden szép szó után, mikor éjszaka felkel a hold és a szél, összeér csókban a két levél.
Még esküvő ily szép sose' volt, százmillió levél táncolt, így ünnepeltek hét napon át, csupa virág volt a világ,
És a két falevél, fenn a lomb tetején, vígan élt, míg egy szép napon, ősz közepén jött a kőszívű, vén, irigy szél, nagyot fújt, és a két levél a földre hullt.
(Az a) két falevél, fenn a lomb tetején, vígan élt, míg egy szép napon, ősz közepén jött a kőszívű, vén, irigy szél, nagyot fújt, és a két levél a földre hullt.
Vándor, ki elhaladsz mellettem, ne emelj rám kezet! Én vagyok tűzhelyed melege hideg téli éjszakákon, én vagyok tornácod barátságos fedele, melynek árnyékába menekülsz a tűző nap elől, és gyümölcsöm oltja szomjadat.
Én vagyok a gerenda, amely házadat tartja, én vagyok asztalod lapja, én vagyok az ágy, melyben fekszel, a deszka, amelyből csónakodat építed. Én vagyok házad ajtaja, bölcsőd fája, koporsód fedele. Vándor! ki elmégy mellettem, hallgasd meg kérésem: Ne bánts!
József Attila TélValami nagy-nagy tüzet kéne rakni, Hogy melegednének az emberek. Ráhányni mindent, ami antik, ócska, Csorbát, töröttet s ami új, meg ép, Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! - S rászórni szórva mindent, ami szép. Dalolna forró láng az égig róla S kezén fogná mindenki földiét. Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni, Hisz zúzmarás a város, a berek... Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni És rakni, adjon sok-sok meleget. Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni, Hogy fölengednének az emberek!
A köd ma felszállt, mint a tömjén papok himbáló füstölőjén, s öreg zsoltárokon merengnek a sziklahomlokú hegyek. Fehércsuhásan száz boróka a lankán térdre hullt a hóba, s a krisztustövisek bogyója mint olvasó, lassan pereg. Fejem felett a zúzmarás ág szelíd hajlása halk imádság, s tudom, ma mélységes szívemhez sekély szavam nem érhet el. Talán a perc is mozdulatlan, az Isten itt olyan közel van, megáldja mind a cinkefészket, s ezüstös csendben ünnepel. Pity-pitty! - csak ennyi hang az élet, a hóba rókaláb se mélyed, oly egyszerű itt minden fenség, oly nagyszerű e némaság! Mi mért nem tudjuk ezt a békét, s a lélek hamvas hófehérjét miért nem tartjuk büszke bájjal, mint szűzi hó terhét a fák? A nap dereng, mint messzi ábránd. Most álmodik a medve málnát, a nyúl rügyet, - s akár az álom, ringatva múltat és jelent, - a bükkfaágról valahányszor egy sóhaj rezdül, mint a zápor, pihék csodája hull szememre, s puhán szívemre száll a csend.
Ferenczy HannaJanuárEzer konok kis csepp kopog árad, terül tócsába gyűl. Zúg, riogat, hórongyokat cibál a szél - még itt a tél. A kert komor, csupasz bokor ázott madár - tavaszra vár. De semmi jel, fény nem felel - a szürke ég
Weöres Sándor
Barangolók
Gyöngy az idő, vándoroljunk,
nincs szekerünk, bandukoljunk,
lassú folyó ága mellett
járjuk a halk fűzfa-berket.
Este a láb gyönge, fáradt,
lombok alatt nézünk ágyat.
Szöcske-bokán jő az álom,
száll a világ lepke-szárnyon.
Sárhelyi Erika
Szilágyi Domokos
