Lelki egység? Már ebben sem vagyok biztos, ehhez is nagyon elvadultam. Olyan lelki egységélmény, amiből az egyedüllétbe visszahúzódhatok... csak ez nagyon önkényes, nagyon önző, nagyon gyermeki valahol. Apaképem nem volt egyébként, tehát rossz sem lehetett vele a viszonyom. Van erről egy elmélet, hogy a soha nem ismert apa soha el nem érhető férfiakat hoz az életünkbe.
Az unokahúgaim a családom jelenleg, de ők már kinőttek a rajzfilmes korból. Mostanában én olvasok inkább mesét, mert az nekik "dedós". Manapság nagy divat a meseterápia, de azt nem annyira ismerem. Volt egy híres pszichoanalitikus, Bruno Bettelheim, az ő könyve népszerű volt régebben Magyarországon is. Többek közt egy volt tanárom ajánlotta, és nagyon érdekesek a meseelemzései.
Lehet, hogy az utalásaidtól nem fogják elárulni, szeretnének-e gyereket. Ha egy nő ezt mondja, attól még magában bármit gondolhat egy pasi. Meg kell tudni, vannak-e konkrétan ilyen szándékai neki is.
Teherbe eséssel való trükközés? Ezt tényleg passzolom. :) bár elfogadom, mint emberi gyengeséget, hogy ez létezik és sok nő él vele, ami ellen nem igazán lehet tenni. Erre mondják, ha egy nő igazán gyereket akar, akkor senki tudja eltántorítani.
Úgy értettem a különbözőséget, hogy teljesen más a motivációnk. Te gyereket szeretnél és anyaként kiteljesedni, nekem az elsődleges a lelki egység megélése. Fontos a szexualitás, fontos a férfi, és a gyerek minden esetben csak utána következhet, ha egyáltalán. Megkockáztatom, hogy egy válási szituációban, ha lenne gyerekünk, azt mondanám, hogy vigye magával a gyerekeket, mert szerelem nélkül már nincs értelme. Akkor már szakadjak el mindentől, ami rá emlékeztet. Ha szívózna, akkor belengetnék mindenféle papírt arról, hogy személyiségzavaros vagyok, nem vagyok alkalmas anyának. Na, ez lenne az én gyengeségem.
Nem könnyű a válasz, mert én sajnos nem tudok erre biztatót írni. Én azt látom, hogy az ilyen házas emberek csak könnyű szórakozást akarnak a harmadiktól (nem csak házas férfiak csinálnak ilyet). Persze nem ismerem a konkrét helyzetet. Lehet, hogy valamelyik házastársnak éppen nem jó a szex, mert mondjuk kicsi a gyerek vagy elfoglaltak stb. Sőt, olyan is lehet, hogy a harmadik fél vágyik szórakozásra, vagy éppen ő szeretne komoly kapcsolatot. Azt biztos, hogy szerelemre nem képes egy ember egyszerre két ember iránt, és ezt nem csak azért mondom, mert az antropológia ezt már bebizonyította.
Ha te folyamatosan belefutsz ebbe a problémába, akkor az tényleg nem véletlen. Például mindig az elismerést keresed, amit nem kaptál meg apukádtól. De ha megkapnád, akkor meg sértődötten eldobnád, csak hogy kínozd. Egy foglalt pasinál nincs meg az esélye annak, hogy sérülj. Ha engem kérdeznél, én azt mondanám, hogy olyan kapcsolatot keress, amiben egyedülálló a pasi. Most mintha kicsit büntetnéd magad, ráadásul olyanért, amiről nem is tehetsz. Ha jól emlékszem, Ödipusz is olyanért bűnhődött, amit nem is követett el tudatosan.
Nem kérdezgettem, de igyekeztem a tudomására hozni mind a kettőnek, hogy a gyerektelenséget nagyon nem tartom ideális állapotnak. Véletlen úgy alakult, hogy mindkettővel pont olyan ráhangolódott állapotban találkoztam. De persze külön időpontban, mikor éppen egy ideig nem találkoztam az egyikkel vagy másikkal.
Sajnos nekem nincs olyan szerencsém, hogy abban reménykedjek, hogy kiszakadjon a koton. Talán jobban tettem volna, ha mindenfélét hazudozok, és megjátszom magam, mert akkor talán összejött volna. Én sajnos elkövettem azt a "hibát", hogy próbáltam az erősségeimet kiemelni, miközben a gyengeségeimet se titkoltam. Erre úgy látom, hogy nem vevők a pasik. Nem voltam olyan, mint az a festett csaj a recepción, aki előadja hogy szuper háziasszony és odaadó feleség egyszemélyben, miközben szuperdémon az ágyban ... És csak úgy kipotyog belőle két gyerek.
"Valószínűleg ez teljesen különbözik attól, amit te megélsz."
Senki nem születik úgy, hogy a szerelem szakértője lenne. Ez olyan, hogy sokszor kell gyakorolni, hogy végül meg tudd különböztetni, hogy mi a mély érzelem, és hogy mi a szimpla testi vágy vagy csak a beleképzelés.
De sajnos nem jót kérdezel, mert nem igazán éltem szerelmi kapcsolatban. Ha azt kérdeznéd, hogy hogy lehet nem szerelmi, de szeretetteljes kapcsolatban élni, akkor tudnék tanácsot adni.
Egyébként Szepes Mária Vörös Oroszlán jutott eszembe, hogy ott szembesültem először ezzel a "kínzó szerelemmel", a szaturnuszi szerelemmel, amiben magamra ismertem. Se nem frigiditás, se nem bujaság. Olyan élmények, mintha az okos lány hozta is volna meg nem is. Amikor már majdnem ott vagyok, hogy meglépjem, akkor valami elhidegít, amikor teljesen elhidegülnék, valami visszahúz, és ezt vég nélkül. Valószínűleg ez teljesen különbözik attól, amit te megélsz. Ha látsz a plátóid valamelyikében fantáziát, lépd meg, ha a gyerek ennyire fontos neked, és valamelyik férfitól megkaphatod, akkor miért ne? Kérdezgetted már ilyen irányban?
Ettől én is tartottam, a "vesszőfutástól", ha úgy tetszik. Igen, fontosabb volt a megélhetésem, mint annak a kockáztatása, hogy a pasi miatt esetleg veszélybe kerül, mert még mindig olyan 19. századi állapotok uralkodnak, hogy nem tudná elviselni egy kollektíva. A más félrekúrását lehet, de nekem mintha nem lenne szerencsém... tapasztaltam már maró gyűlöletet olyan nőtől, akinek elvileg szabadon volt engedve a palija, aztán mégsem, mert rám írt a nő, hogy "hogy' képzeltem" és ő nem úgy gondolta a nyitott házasságot. Én iszonyatosan túlbonyolítom, hol lelkiismereti kérdést csinálok abból, hogy egy másik nőnek nem okozok fájdalmat, hol a saját kényelmem a fontos. Ezért gondolom, hogy ödipális konfliktust akarhatok valahol, tudat alatt megélni, mert túl sok a bonyolítás, és ha tényleg akarnám, akkor rástartolnék. Nem? De. Szóval itt valami van. Több, külső tényezős, valamiféle általam sem értett konzervatív berögződés, nem akarom feltúrni valaki boldogságát, csak, ha nagyon muszáj, és nekem az a boldogság, ha ő boldog, és ha ő egy kerek egészben él egyébként, akkor mindent megteszek, hogy ettől távol tartsam magam. Persze azon vitatkozom magammal, hogy ha csak szex lenne közöttünk, az felbomlasztja-e ezt a boldog családi kört, ha nem tudja meg a feleség, de szerintem igen, csak lassabb és nem olyan erősen hat a folyamat, attól még megváltozik a pasi viselkedése, és előbb-utóbb kiderül minden, nem létezik titok, csak olyan történés, ami még nem derült ki.
Szerintem nekem a Shrek volt kb. az utolsó ilyen animációs. :) Olyan, mintha mégis gyereked lenne, a kisgyerekesek vannak mindig képben ezekkel a mesékkel.
Igaz, én is néztem már felnőttként Disney meséket, pl. Mulant a 20-as éveim elején láttam. Most az Oroszlánkirály egy kicsit előhozta belőlem a kíváncsiságot a gyerekkori élmények miatt, azt hiszem, azt meg fogom nézni, ha fölrakják valahova majd. :)
Bocs, még az is kimaradt, hogy én az első vagy második beszélgetésnél rögtön jeleztem, hogy férjnél vagyok.
Az álompasinál szívinfarktus közeli állapotba kerültem, mikor közölte, hogy barátnője van. A zöld pulcsisnak viszont nincs jelenleg kapcsolata. Én meg nagy vidáman belevágtam a lecsóba, mikor rákérdeztem, hogy egy ilyen jóképű fiatalembernek miért nincs még családja? Azt hiszem, valami fájó pontot érintettem, de ezt már nem tudom meg.
Szóval a gyárban tizenvalahány éve az idősebb (jobb helyzetű) asszonyok szóltak meg, de ráadásul még meg is aláztak. Azért skarlát betűt nem kellett a ruhámra varrnom, de ki voltam közösítve. Nekem csak a férjem és a hasonlóan "szégyenbe került" nők társasága maradt, na nem mintha ez akkora büntetés lenne. De azért nem is kellemes. És persze az ember nem is szeretne mindenben az örök lúzerek szintjére lemenni.
Mai fiataloknak ebből a szempontból szerintem könnyebb (persze mindig vannak kivétlek). Mai lányoknak már az anyjuk íratja föl a fogamzásgátlót, engem anyám még nőgyógyászhoz se mert elvinni ("meg kell tartóztatni magad kislányom"). Mai lányoknál természetesebb, hogy több év együttjárás vagy együttélés előzi meg a házasságot. Nem vizslatják rögtön az első kajla, elálló fülű, pattanásos udvarlót, hogy milyen lesz a fizetése, el tudja-e tartani a kislányomat?
Viszont annyiból a mai fiataloknak nehezebb, hogy az elköteleződés nehezebben megy nekik. Félnek a monoton, szürke hétköznapoktól, és nem értik, hogy miféle örömöt adhat a gyereknevelés vagy házasság éveken át (jó esetben egy életen át).
De ha visszamegyünk az időben, ez valószínűleg hatványozottabban igaz szüleinkre, nagyszüleinkre, akár a hátrányokat, akár az előnyöket nézzük.
Családról és lelki problémákról. Tegnap valamiért nagyon meg akartam nézni a Jégvarázst, pedig már rég kinőttem abból a korból ... (Bocs, ha már ismered a sztorit.)
Elza az értelem, és testvére Anna, az érzelem. Elzának az a csodás képessége, hogy jeget és havat tud varázsolni. Ezek mind a hideg fejet, a racionalitást, a független nőt jelképezik szerintem. Anna a cserfes, aki "csak" annyit tud, hogy felvidítja a többieket. És persze folyamatosan férjhez akar menni ...:)
Anna hozzá akar menni az egynapos pasihoz (egy herceghez, akit egy napja ismer). Elza ezt ellenzi, mert szerinte egy nap alatt nem lehet megismerni senkit (pedig ebben a történetben nem ez az egyetlen eset). Elza ezután egy jégvárba zárkózik, ahová Anna próbál bejutni. Ebben Annának egy másik pasi segít, akit szintén aznap ismert meg.:) A pasi egy szegény munkásember, és népviseletben jár.
Anna számára rosszul végződik a kaland, és csak egy szerelmes csók képes megmenteni. Azt hiszi, hogy ezt a hercegtől kapja meg, és a szegényember ezért lemond Annáról, és átpasszolja őt a hercegnek. A herceg sajnos nem menti meg, és sajnos a munkásember se ér oda időben, így Anna jéggé fagy. Végül Elza rájön, hogy mennyire szereti a testvérét, és erre Anna kiolvad, újra éled. Elza pedig megtanulja, hogy a varázserejét hogyan képes használni. Ezt sajnos a szülei nem tanították meg neki.
Szóval a kétféle típusú nő, az értelem és érzelem (ahogy Jane Austen megírta 200 éve). Nem feltétlen gonoszságból bántják egymást, csak éppen szörnyű, mikor egy családban az egyik elnyomja a másikat.
Még a kancsalságomról írnám, hogy ha tényleg zavarta volna őket, akkor azt már az elején kimutatták volna. Szóval marad az életkorom, illetve a tény, hogy házas vagyok. Mivel ugyanabba a generációba tartoznak, mint én, szerintem azt hiszik, hogy a házasságot mindenáron meg kell menteni.
Én szégyen, nem szégyen, de ebben úgy gondolkodom, mint a Dr. Csont a filmbéli antropológus. Az ember szeriálisan monogám, vagyis egyszerre csak egy élete párja van, viszont az nem feltétlen örök életre. Kb. négyévenként gyengül a szerelem, és vagy megerősíti a gyerek vagy elválnak útjaik (mégha nem is költöznek szét ténylegesen). Namost én a házasságomat már rég eltemettem, pl. a szexuális életemet. Ekkor robbant be az álompasi az életembe, mikor már azt hittem, hogy én nem is vagyok képes ilyesmit érezni. Próbáltam palástolni, de hát nem az a típus vagyok. Szerintem most azt hiszi, hogy valami mániákus vagyok, vagy esetleg így szerzem a kuncsaftokat ....
"a házas ember tabu, legalább az ismeretség elején, egy házas nővel vagy férfival a többség inkább nem kezd."
Akkor én valami mutáns vagyok:), mert mikor anno a férjemmel megismerkedtem, nem azt néztem, hogy házas. Hanem hogy a második mondata az volt, hogy problémái vannak a feleségével. Gyakorlatilag három hónap alatt lezajlott az egész (a hivatalos része persze tovább húzódott), vagyis bejelentette otthon, hogy ő ezt nem csinálja tovább, mert talált másvalakit. Aki csak szeretőt keres, az szintén a problémáival indít, viszont ott három hónap után inkább ígérgetésbe megy át a kapcsolat. Vagyis minden szex után megígéri a házas fél, hogy majd elválik.
Ahhoz jobban kéne jelezned felé a randizási szándékodat, hogy rájöjjön, férfiként is esélye van nálad."
Általában fiatalabbnak látszom a koromnál, tehát sajnos azt hitte, hogy én vagyok a fiatalabb vagy legalább egykorúak vagyunk. Hogy kissé bonyolítsam a dolgot, párhuzamosan zajlottak az események mindkét plátói pasival, kis időbeli eltéréssel az álompasi javára. Egyikkel se kerestem a kapcsolatot, sőt inkább kerültem.Aztán spontán módon mindkettővel megtörtént a beszélgetés. Aztán azt továbbiak követték.
Lényeg, ami lényeg, hogy kiderült, mindkettő azt hitte, hogy nekem gyerekeim vannak! Azon túl, hogy még a szégyent is ki kellett lábon hordanom (ezek azt hiszik, hogy még gyereket se vagyok képes szülni), még az is kiderült, hogy mindkettő fiatalabbnak hitt az életkoromnál. Az álompasinál nem is próbálkoznék randikéréssel, mert átharapná a torkomat. De a másiknál még egy ideig reménykedtem, és hidd el, annál finomabban nem lehet jelezni a randiszándékot! Konkrétan megmondtam neki, hogy most melyik busszal járok. Aztán másnap elosont a buszmegálló mögött, és csak akkor vettem észre, mikor messze járt. Mivel mindkettő rendes pasi, ezért nem is hibáztatom őket. egyszerűen tudomásul kéne vennem, hogy az életkorom, a diliflepnim és a kancsalságom (azt még nem írtam, hogy kancsal is vagyok) olyanhátrányok, amik jelentősen lecsökkentik az értékemet a házasság piacán, Arról nem is beszélve, hogy megkérdeztem a férjemet, hogy elvett volna-e, ha már akkor kancsal vagyok? Egy másodpercig habozott, mielőtt rávágta az igent ...
Nem hiszem, hogy hiba lenne, előbb-utóbb úgyis szóba került volna a magánélete, illetve a házas ember tabu, legalább az ismeretség elején, egy házas nővel vagy férfival a többség inkább nem kezd. Ahhoz jobban kéne jelezned felé a randizási szándékodat, hogy rájöjjön, férfiként is esélye van nálad.
"Ezeknek a nőknek, de a Bridget Jonesnak is mindene a párkapcsolati témák körül forog."
Pont ezt mondtam tegnap a sógornőmnek, hogy B. J. nem igazi szingli, mert mihelyst alkalom adódik, azonnal esküvőről és kisbabás képekről ábrándozik. Csak mivel ez nehezen jön össze neki, úgy állítja be, mintha direkt lenne egyedül sokáig. Mivel sok hozzá hasonló huszonéves van (sőt harmincasok, negyvenesek), ezért ezt jól el lehet adni a mozikban.
Abban teljesen igazat adok, hogy a valódi szingli más (régen agglegénynek, aggszűznek hívták őket). Ő direkt választja az egyedüllétet. Viszont az ilyen emberek általában nem is harcos feministák, nem akarják ráerőltetni másokra az életmódjukat. Pl. keresztanyám rajtam kívül még négy gyereknek volt a keresztanyja, akiktől 10 keresztunokája született összesen (ebben még az enyéim nincsenek benne).
Helyesebb lenne, ha Bridget Jones-t későn érőnek neveznénk, ami az ő generációjában gyakori vagy esetleg kortünet (most nem jut eszembe, hogy ez Z vagy X vagy melyik generáció). Te talán lehet, hogy már nem is éltél át hasonlót. Mikor én 23 éves voltam, és összejöttem a későbbi férjemmel, akkor a gyárban valódi vesszőfutásnak voltam kitéve. Én voltam a "kis kurva", aki "elszedte attól a szegény nőtől a férjét". Az senkit nem zavart, hogy az akkori feleségével a kapcsolatukból nem született gyerek, illetve olyan boldogtalan volt a házasság, hogy a nő 39 kilóra fogyott. Azóta már új férje van és gyereke, tehát ennyit az én "gonoszságomról".
Most ismételni látszik magát a történelem, csak fordítva. Ismét én lehetek a "kurva" egyesek szemében, csak mert nem elégszem meg azzal, hogy jegygyűrű van az ujjamra húzva. Hanem hozzám való társat, születendő gyerekeimnek megbízható apát keresek. Ez miért bűn? Nem vagyok rá büszke, hogy mindez idáig a férjemmel nem jött össze. Nyilván mind a ketten hibáztunk. De úgy gondolom, jogom van a boldogsághoz, hogyha lehetséges (és természetesen a férjemnek is). Csak az a baj, hogy a lehetséges pasik szerintem attól félnek, hogy én ezt nem gondolom komolyan, és ez csak fellángolás nálam.
Ez ismerős nekem is a családból, hogy lelki probléma nemcsak, hogy szégyen volt, de sokszor inkább "nem létezett". Lehet, hogy azért lettem ennyire érzékeny, mert kompenzálni akartam. Nem is csak szégyellnivaló, hanem lelki probléma, mint olyan, az egy értelmezhetetlen jelenség volt, lehetett látni, ahogy összezavarodnak, ha ilyesmi mégis ritkábban előfordult, illetve láthatóvá vált valakinél a családban. Pl. egyik, nálam fiatalabb családtagomról tudni lehetett, hogy drogozik, de ami nem látszik annyira, az ugye nincs is, és kórházba kellett kerülnie ahhoz, hogy a "mit szólnak a szomszédok ösztön" legalább aktiválódjon a szülőkben. (ugyanez a hozzáállás a mi családunkat is jellemezte)
"Tehát sajnos azt el kellene fogadnod, hogy személyfüggő is, hogy ki mennyire kapható a beszélgetésre. Egy anyagias, gyakorlatias gondolkodású embertől ne várd azt, amit magadtól. Bár tudom, hogy az ember nem válogathatja meg a családját és a barátokat se mindig." A barátokat meg tudjuk válogatni, vannak bizonyos kényszerkapcsolatok, amelyeket nem annyira, de nem muszáj ezeket barátságnak nevezni. Nekem kifejezetten megkönnyebbülés volt beismernem magamnak, hogy ez nem egy barátság, így minden a helyére került. Nem látom, hogy gyakorlatiasabb lenne nálam, pl. pénzt is mindig én adtam neki kölcsön (amíg meg nem untam, bár mindig visszaadta, mégis a kölcsönkérés után úgy tett, mintha én tartoznék neki valamivel), és még egy viszonylag egyértelmű nyomtatvány kitöltéséhez is állandóan segítségül hívott másokat. A beszélgetésre való kaphatóság meg eléggé kettős mércével volt kiporciózva, ha neki kellett magáról beszélnie, akkor beszélt, az én problémáimat vagy nem értette vagy kigúnyolta. De én sem vagyok olyan típus, hogy mindent elmondjak, a legsúlyosabb lelki problémákat magamban tudom megoldani, viszont ha valaki meg közben a sajátjairól picsog a fülembe, akkor a kettőnk problémája iszonyatos teherré válik. Szerintem az ilyen ember szívja azoknak a vérét, akik olyan hülyék, hogy ezt elfogadják, vagy hozzá hasonló típusokkal barátkozzon.
Nálunk is volt egy egyedülálló nő, akit az egész család szeretett, tisztelt. De ha belegondolsz, ezeknek a filmeknek, sorozatoknak a nőalakjai sokszor nem is önállóak, állandóan a párkapcsolat, pasihiány miatt sírnak, és a Szex és NY-ból is a 4 csajból kettőnek lett családja(? szerintem jól emlékszem), és a Carrie is végül kibékül a Biggel.(?) Ezeknek a nőknek, de a Bridget Jonesnak is mindene a párkapcsolati témák körül forog. Ezt valódi szingliségnek beállítani, erre hivatkozni feminizmusként hülyeség. Ezek ilyen "pszeudoszinglik". A párkapcsolat hiánya még nem jelent függetlenséget, ha egyébként állandó hiszti tárgya a pasitéma.
"ha valami olyat teszek amit megfogadtam h nem teszek meg, hogy valami bajt elkerüljek azzal ártok valakinek? Mekkora butaság, tudom!!"
Szerintem az eszeddel te is tudod a választ, mint mi itt mindannyian, hogy ez csak kitaláció részünkről. Viszont hiába tudjuk, nagyon nehéz ezt elhinni, és eszerint élni, vagyis megállni a kényszercselekvéseket. Ezek olyan agyi folyamatok, amik nagyon erősen rögzülnek, és nagyon nehéz a hibás körből kitörni. Általában a terapeuta segít azzal, hogy ezt a felelősséget leveszi a válladról, amíg önállóan nem tudod ezt megcselekedni. Vagyis ott van melletted, és támogat, amíg megteszed az első lépéseket.
"Bizonyos szabályokat állitottam magamnak hohy mit mikor csinálok a gondolataim alapján."
Igen, szerintem ez gyakori más kényszerbetegeknél is. Van, aki pl. háromszor elmossa a poharakat, még akkor is, ha mellette éppen felrobban a kávéfőző (ezt a szakirodalomban olvastam). Mert úgy érzi, hogy ha kevesebbszer mosná el, azzal ártana a családtagjainak.
"A férjem amugy egy tökéletes háztartást vár el, ahol egy teli mosogato már vitára ad okot."
Ha amúgy egyetértesz vele, akkor meg lehetne beszélni, hogy te most nem érezted jól magad, és azért nem csináltál meg mindent. Kicsit nehezebb, ha te nem vagy annyira maximalista, mert azt nem fogja megérteni. Anyósom, a konyhatündér tegnap a húgát szidta, hogy az milyen lusta, csak azért mert nála szalad a ház. (Igazából nem az anyósom, csak az apósom élettársa.)
Elmondanám, hogy már egy felnőtt gyereke meghalt (valószínűleg) pszichoszomatikus betegségben, de az ilyen tények egyáltalán nem akadályozzák anyósomat abban, hogy másokat fikázzon ...
Egyáltalán nem zavar, hogy vitatkozunk, és én szerintem értem a te álláspontodat. Én inkább generációs különbséget érzek. Te még fiatal lehetsz, aki azt hiszi, hogy mindent meg lehet oldani. Én meg már tudom, hogy vannak bizonyos dolgok, amikkel együtt kell élni.
Nem hiszem, hogy a férjemnek hagynám a házat, ami egy kicsit az "életművem". Én találtam ki, hogy költözzünk ide, és az én szüleim segítettek a legtöbbet, nem csak anyagilag. Az ő apja az építkezésen is csak mutatóba volt kinn, azóta meg gyakorlatilag felénk se nézett. Pedig már hívtuk, na nem mintha nagyon hiányozna ...
A plátóinak a közelben van egy hasonló háza, és ha összejönnék vele, abban az esetben persze megosztoznánk ezen a férjemmel. A másik pasi magától költözött ide, mert fontos neki a természetközeli életmód. Pedig nem ez a szakmája, mert egy logisztikai cégnél dolgozik. És egyáltalán nem flancos pasi, mert busszal jár, és a D. áruházban veszi a cuccait (főleg vadász pulcsit hord). Pedig lenne pénze. A buszon ismerkedtünk össze, és fél szavakból is megértettük egymást. Sajnos elkövettem azt a hibát, hogy a magánéletéről kérdeztem, és kijelentette, hogy "ami nincs, arról nem lehet beszélni". Sőt hozzátette, hogy a családból hozza a rossz beidegződéseket. Azóta sajnos kerül, és én ezt megláttam.
Attól félek, hogy öregnek tart (egy évvel fiatalabb, mint én), ráadásul "flepnis" vagyok, szóval talán nem tart főnyereménynek ...
(Hogy csavarjak még egyet a dolgon, nem ő az, akinek elsőként éreztem életemben, hogy gyereket szülnék. De az a pasi tényleg olyan messze áll tőlem társadalmilag és érzelmileg, hogy akár a Holdban is lehetne. De ezen a három pasin kívül nincs az életemben senki, ha a férjemmel együtt számolom.)
"Én észrevettem, ha ő rosszkedvű volt, ő leszarta, észre sem vette, ha velem volt valami."
Végre van időm írni, mert úgy alakult, hogy az én családomnál Szenteste volt az ünnep, tegnap meg a férjem családjánál. Hát zongorázni lehetne a különbséget. A férjem családja nem gazdag, de annál anyagiasabb. Ha száz évvel ezelőtt élnénk, azt mondanám, hogy a tipikus kispolgár. Giccses képek a falon, és pár évente új szőnyeg meg ülőgarnitúra a nappaliban. Az egy szentségtörés, ha én lelki dolgokról próbálok beszélni.
Az én szüleim se gazdagok, de kevesebbet adnak a külsőségekre. Ők a tárgyakat inkább használják, mint dicsekedjenek vele. Az emberi kapcsolatok fontosabbak nekik, bár azt nem mondhatnám, hogy a minőségre törekednek ezen a téren.:) A lelki bajok az ő generációjuk számára szégyen, pl. az ő nemzedékük úgy gondolkodik, hogy az alkoholisták is tehetnek arról, hogy azok.
Tehát sajnos azt el kellene fogadnod, hogy személyfüggő is, hogy ki mennyire kapható a beszélgetésre. Egy anyagias, gyakorlatias gondolkodású embertől ne várd azt, amit magadtól. Bár tudom, hogy az ember nem válogathatja meg a családját és a barátokat se mindig.
"a gúnyos, lélekölő viccelgetés arról, hogy az egyedülálló nőket vagy kurvának vagy frigid picsának nézik"
A szüleim hasonló korú rokonságában van egy szingli nő, és soha semmi lenézést nem kapott. Ez az életforma abban a korban is létezett, csak éppen nem szinglinek hívták. A régebbi korokban igen nagy megbecsültséget kapott a család egy-egy agglegény vagy hajadon rokona, ismerőse, mert ő tudott a többiek bajával vagy gyerekével is foglalkozni. Igaz, hogy akkoriban nem hirdették azt a médiában, hogy a szingliség magasabb rendű lenne a családnál (ma este lesz a tv-ben a Bridget Jones babát vár, ami a szingli-divat leáldozását is jelenti egyben).
Én azt figyeltem meg, hogy a szingli pasik inkább azok, akiknek lelki problémái vannak.
Életszerűtlen? Átélhetetlen? Keresem a jó kifejezést.
Egyébként pont tegnap szembesültem egy ismerősöm rosszindulatával az egyedüllétemmel kapcsolatban. Tudod, az a gúnyos, lélekölő viccelgetés arról, hogy az egyedülálló nőket vagy kurvának vagy frigid picsának nézik. Örülök, hogy már nem része az életemnek ez az ember. Minek hazudjuk azt, hogy barátok vagyunk? Amikor ő egyedül volt egy szakítása után egy napig, érdekes, én nem gúnyolódtam rajta, hanem meghallgattam. Vagy amikor öngyilkos gondolataim voltak, akkor is a párkapcsolati problémáit tolta. Én észrevettem, ha ő rosszkedvű volt, ő leszarta, észre sem vette, ha velem volt valami. Ennyit a kapcsolataik mögé bújó felfuvalkodott emberekről...
Gondolj abba bele, hogy ha csak a ház felének az árát berakod egy államkötvénybe, mondjuk 3 vagy 5 évesbe, és itt több millióról beszélünk, tehát a kevés kamat itt már nem is olyan kevés, akkor az milyen jól jön később. Ha gyereket akarnék, akár így is gondolkodhatnék, hogy jól fog jönni az a pénz az új házasságomban is, és nem engedném át egy balféknek, aki nem akart a gyermekeim apja lenni. És akkor tényleg befejeztem...
Egy frászt álmodott arról, csak kell neki a házad, a férfiúi hiúságát egy kicsit sérti, hogy másba vagy szerelmes (annyira nem, hogy összeszedje magát, és megadja neked, amire vágysz, egy igazi férfiszerepet nem akar betölteni). A te naiv álmod neki lehetőség. Ne hagyd magad. Az a te házad. Ha emberséges vagy, vagyonmegosztással a fele az övé lesz, azért is örüljön, amit kap, ha végül sikerülne valaki mással lelépned. Nem, én ezeket nem bírom elnézni... :D
Sajnálom, nem akartam sokat vitatkozni, csak a legtöbb érved nekem nem volt érv. De biztos úgy van, hogy a beállítódásunkhoz keressük meg a magyarázatokat. Ami nekünk megnyugtató magyarázat, az a másiknak nem és fordítva.
Igen, részben igen. Bizonyos szabályokat állitottam magamnak hohy mit mikor csinálok a gondolataim alapján. A férjem amugy egy tökéletes háztartást vár el, ahol egy teli mosogato már vitára ad okot. Annyit foglalatoskodtam a gondolatokkal, hogy nem csináltam meg mindent uhy mit kéne ... gondolod hohy ilyen gondolatok másnál is elöfordulnak? Gondolod hogy ha valami olyat teszek amit megfogadtam h nem teszek meg, hogy valami bajt elkerüljek azzal ártok valakinek? Mekkora butaság, tudom!! De ez van....ezek a gondolatok kitöltik a mindennapjaim... köszönöm hogy meghallgatsz!
Esetleg gondolj arra, hogy az ünnepek után itt várunk, és szeretnénk, ha megírnád, hogy telt! Mai nap nekem kb. ötször jutott eszembe, hogy a plátóim a barátnőjével van, és boldogok. Szerencsére gyorsan elhessegettem a képet, nem lovaltam bele magam a fájdalomba, az önkínzásba. Arra gondolok, hogy az unokahúgaimnak milyen ajándékot vettünk. Én választottam, és a férjem fizette ki, mert semmi pénzt nem sajnál, ha a rokonaim ajándékáról van szó. Majd megírom, hogy tetszett nekik, mert elég merész ötlet kiskamaszoknak ruhát venni. Tudjátok, a lányoknak ilyenkor már önálló ízlése van.:)
Közben az előző kommentemben már írtam arról, hogy mit lehetne a családodnak mondani. Ezek a gondolatok szerintem bármelyik embernél előjöhetnek, csak éppen 1-3%-nál okoz betegséget. Tehát nem gondolnám olyan szörnyűségnek, amit ne lehetne bevallani. Főleg hogy sokan járnak hasonló cipőben.
Ha nincs más rituáléd vagy gondolatod, akkor lehet, hogy nem is kényszerbetegség (hanem mondjuk szorongás), de ezt egy szakembertől kéne megkérdezni. Az, hogy szalad a háztartás, az minek "köszönhető"? Úgy érzed, hogy esetleg rossz történik, ha kiporszívózol? Vagy csak egyszerűen nem marad rá időd?
Az, hogy arról álmodott, még nem jelenti azt, hogy el akarja venni. Különben se arról álmodott, hogy elveszi, hanem hogy megkapja, mert az álma szerint nekem lesz másik.
Nem kívánok senkit manipulálni. Csupán leírom a véleményem, ami több év tapasztalatán nyugszik, még akkor is, ha ez nem egyezik a tiéddel.
Igen, én úgy érzem, hogy azok a szakszervezetek, ahol több a férfi, azok eredményesebben lépnek fel az érdekeik védelmében. Tehát továbbra sem győztél meg, hogy miért jó az, ha nők rabszolgabérért bármit megcsinálnak, és az miért egyenjogúság? Ha a munkáltatók azt látják, hogy van olyan jó bolond, aki annyi pénzért megcsinálja a melót, akkor nem is fognak többet fizetni. Volt már ilyen a történelemben egyébként, mikor az angol textilgyárakban nőket és gyerekeket dolgoztattak napi 16 órában, míg a férfiak munkanélküliek voltak a külvárosokban. Ez a Twist Olivér világa. Többek között ez adott Marxnak ihletet, hogy kidolgozza az elméletét.
Én még soha nem tapasztaltam olyat a környezetemben, hogy az egyedülálló nőt bárki megszégyeníteni próbálná. Olyat viszont igen, hogy a háztartásbelit lenézik, ócska őskövületnek tartják. Ez akkor is sértő, ha te úgy érzed, hogy mindig muszáj mindenkinek az arcába vágni az igazságot (lehet, hogy a te igazságodat?).
Lehet, hogy a te társadalmi köreidben másképp van, és a jómódú vállalkozó feleségek azt látják életük értelmének, hogy otthon üljenek szépen kisminkelve. De még az ő védelmükben is el lehet mondani, hogy van olyan férj, aki ezt igényli. Hogy a felesége partikat szervezzen, és a befolyásos barátokat meghívja.
Továbbra sem győztél meg, hogy a családközpontú és munkaközpontú nőket, nevezzük őket így, két külön kasztba kéne sorolni. És valami csodalényként mutogatni egyiket a másiknak. A legtöbb nőben egymás mellett élnek ezek a szerepek. Az, hogy te fiatalságod okán ennyire kisarkítva látod a helyzetet, még nem jelenti azt, hogy minden nő hazudik magának, aki családra, férjre, otthonra vágyik. Valószínű munkájuk is van, csak éppen arról nem beszélnek annyit.
