Keresés

Árpád_népe

Ókori Lexikon:

Zoroasztész régi perzsa nyelven Zarathustra, mai perzsa nyelven Zerdust, az óperzsa vallás (parszizmus, parszi hit) alapítója. Magát a nevet sokféleképpen magyarázzák. Oppert szerint annyit jelent mint «arany ragyogása»; Darmestetter szerint «vörös», «aranyszínű»; Burnouf szerint «tevék birtokosa»; Ascoli szerint «földmívelő» stb. Éppen oly vitás és homályos az élete és kora. Szülővárosának rendesen Ragát vagy Gezust (arabul Siz, ma Tachti Szulejman) nevezik. Életrajzára nézve azt mesélik, hogy királyi vérből származott, és hogy gyermekkora daemonokkal folytatott harczban telt el, mígnem 30 éves korában Ormuzd őt maga elé vitette, és neki az Avestát átadta. Z. erre visszatért a földre, és kezdé az új vallást hirdetni. Haláláról is különböző híreket meséltek. Z. korát illetőleg már a régi írók is nagyon eltérnek egymástól. Ctesias (Kr. előtt 400 körül) azt mondja, hogy Z. 800 évvel korábban élt; Plinius szerint Z. 1000 évvel előzte meg Mózest, és így tovább. Újabb írók, így Justi is, legvalószínűbbnek tartják, hogy Z. valamivel Darius és az Achaemenidák trónralépte előtt élt. Duncker az 1000. év körül helyezi Z. fellépését; Spiegel Ábrahám korába. Vannak azonban olyanok is, kik Z.-t egyszerűen mondahősnek tartják. Tana az ősi árja vallás átidomításán alapszik. A sok Istenség közül egy láthatatlan, mindenható bölcs világteremtőt (Mazdao = Ahuras Mazda) fogadott el, mint a világosság, igazság és jóság istenét. Tanait a Zend Aveszta foglalja magában, mely szent könyv csak Kr. u. 220–240 körül nyerte mai alakját. Z. vallása elsősorban Bactriában (keleti Iránban) terjedt el, ahonnan idegen elemekkel keveredve nyugati Iránba hatolt, és Elő-Ázsia népei között is hivőkre talált. Kelet Indiába az indo-scythák hozták az új tant az iráni nyelvvel együtt. Idővel Z.-t nemcsak mint bölcs vallás-alapítót hanem mint a csillagvizsgálás, titkos jóslás és magusi tudomány megalapítóját is tisztelték és bámulták, és számos ilyféle munka szerzőjének tekintették (l. még Ormuzd). Hdt. 1, 131 sk. Plut. Is. 46. Plin. 30, 3 sk. Just. 1, 1. A Zarathustra névalakot a görögök között először a lydiai Xanthus használta Kr. e. 470 körül. – Irodalom: Spiegel, Das Leben Zarathustra’s (Müncheni akad. értekezés, 1867). Windischmann, Zoroastrische Studien (1863 és 1866). For. Spiegel, Erânische Alterthumskunde (1, 684 sk.) Haug, Essais on the sacred language writings and institutions of the Parsees (London, 1884, 3. kiad.). A lurief sketch and customs by Ervad Sheriarji Dadathai Bharuchâ (Bombay, 1893). Rapp, Religion und Sitte der Perser (Zeitschrift der Deutschen morgenländ, Geselsschaft, 1865). Duncker, Gesch. des Alterthums, 4. köt. 50 sk. Justi, Gesch. d. alten Persiens, 67 sk. Müller Miksa, Essays, 1. köt. 7. értekezés. Ad. Brodbeck, Zoroaster (Leipzig, 1893). Stuhr, Religionssysteme der heidn. Völker. Harlez, Des origines du Zoroastisme (Paris, 1879). Darmestetter, Ormuzd et Ahriman (1878). Hovelacque, L’Avesta, Zoroastre et le mazdeisme (2 köt. 1881). Desai, History of the Kings of Persia (Bombay, 1895, 2. köt. 7. szak. Desai szerint Z. Kr. előtt 2700–2600 körül élt). Stein M. A., Zoroastrian deities and Indo-Scythian coins (Indian. Antiquary, 17. köt). Tiele C. P., Gesch. der Religion im. Alterthum, 2. köt.

Pallas nagy lexikona:

Zoroaszter (zendül Zarathustra, modern persául Zerdust), a parszi hit prófétája. Talán egy vallásalapító élete sincs oly mesés legendákba burkolva, mint Z.-é. Életkörülményeiről mit sem tudunk. Maga a Zarathustra név etimologiája rejtély előttünk. Némelyek zara (az új persa zer) a. m. arany és thvis a. m. fénylő, ragyogó szókra bontják, mások zarath a. m. öreg és ustra a. m. teve szók összetételének mondják, e szerint a parszi próféta neve annyit jelentene, hogy vén tevés. Haug azt tartja, hogy a Zarathustra név a. m. az öregek feje. Ez azonban mind csak találgatás. Születési ideje és helyére nézve éppen olyan ellentmondók a hagyományok, mint amilyen bizonytalan nevének értelmezése. A történelem számos Z.-t ismer. Berosus egy Kr. e. 2200. élő Z.-ről tesz említést, ki Babiloniában egy méd dinasztiát alapított volna. Más görög irók Pythagoras ilyen nevü mágus tanítójával tévesztik össze a parszi prófétát. Vannak, kik azt állítják az ókori irók közül, hogy Z. maga volt az a baktriai király, ki a XIII. sz.-ban a mi időszámításunk előtt Ninust legyőzte. Eudoxius szerint hatezer évvel élt Z. Plato halála előtt. Születési helye a Zend-Aveszta szerint az Airjana Vaedsában levő Daradsa folyam partján volt; hogy hol volt ez a mitologikus folyó: nem tudhatni. Más parszi legendák a Kaspi-tenger partját és a mostani persa főváros mellett fekvő Rágha nevű romvárost mondják a parszi hitalapító szülőhelyének. Világi rangjára vonatkozólag is szörnyen eltérők a vélemények. Több iró a médek királyának mondja. Khorenei Mózes az örmény történetiró mint méd főnökről beszél róla, ki Semiramis kortársa lett volna. Mohammedán források közt a Ferhengi Dsihángiri szerzője a régi persa királyok családjából származtatja Z.-t. Nem csoda ezért, ha akadtak tudósok, kik Z. létezését is kétségbe vonták. Néhányan abban a nézetben vannak, hogy Z. nem egy személy, hanem egy egész kaszt, a papi kaszt elnevezése. Ide látszik mutatni a gathákban előjövő kifejezés zarathustrotema a. m. a legzarathustrább, azaz főpap. Volt olyan kutató is, ki Z.-t a vihar istenével akarta azonosítani. Duncker német történész és Tiele hollandi vallástörténetíró az időszámításunk előtti ezredik évbe teszik Z. fellépését. Ez azonban csak hipotézis. L. Parszik, Parszizmus és Zend-Aveszta.

Хурриты (II--I тыс. до н. э.)

Первые сведения о хурритах

Начиная с III тыс. до н. э. с территории распространения майкопской культуры несколькими волнами расселяются на юг и юго-запад хурриты - народ хурри, как они себя называли (от хурритского «хурри» - «утро, восток»; ср. инг. «Iуйре» - «утро»). Первая волна переселения хурритов на юг в Месопотамию и на запад в Сиро-Палестину относится к середине III тыс. до н. э.

Urartui aranymedál

Kr. e. VI. század

Hanilgalbat (also spelled Hanigalbat, Khanigalbat) was a kingdom in northern Syria. The name was also used as a geographical term for the area between the Khabur and Euphrates rivers in Neo-Assyrian times.

No native sources for the history of Hanilgalbat have been found so far. The account is mainly based on Assyrian official documents, some private correspondence, and Hittite and Egyptian sources. This is bound to give a biased view. The chronology of the middle-Assyrian period is badly known: Often it is not even possible to establish synchroneity between the rulers of different countries and cities, let alone give uncontested absolute dates.

The definition and history of Hanilgalbat is beset by a lack of differentiation between linguistic, ethnic and political groups.

Hittite annals mention a people called "Hurri", located in north-eastern Syria. The annals of the Hittite king Hattusili I, unfortunately only known from later copies, mention an enemy from the city (determinative) of "Hurri". It has been speculated that this determinative might have been used instead of KUR, country. Probably, the original form of the name was "Hurla". The Akkadian version of the text gives "Hurri" as Hanilgalbat, which is also the name the Assyrians used. They used the term "Mitanni" only at the very end of the Middle Assyrian era, after the end of Hanilgalbat as a political entity.

Egyptian sources apply the term 'nhr', Naharina (from the Akkadian word for 'river'). The name "Mitanni/Maitani" is first found in the "memoirs" of the Syrian wars (ca. 1480) of Amememhet who lived at the time of Amenhotep I (1517 - 1496 BC) and maybe his two successors.

To complicate matters, a agglutinating Hurrite and a Mitanni language that is believed to belong to the Indo-European language family have been reconstructed from rather scarce sources. A Hurrian passage in the Amarna-letters, normally composed in Babylonian, the lingua franca of the day, shows that the Royal family of Hanilgalbat spoke Hurrian.

Bearers of names in the Hurrian language are attested in wide areas of Syria and the northern Levant that are clearly outside the area of the political entity known as Hanilgalbat. There is no indication that these persons felt as members of a Hurrite people or owed allegiance to the political entity of Hanilgalbat, although the term "Auslandshurriter" (Hurrian expatriats) has been used by some German authors. In the 14th century BC there were numerous city-states in northern Syria and Palestine ruled by persons with names in the Hurrian language. If this can be taken to mean that the population of these states was Hurrian as well, then it is possible that these entities were a part of a larger political entity with a shared Hurrian identity. This is often assumed, but without a critical examination of the sources. Differences in dialect and regionally different pantheons (Hepat/Shawushka, Sharruma/Tilla etc.) point to the existence of several groups of Hurrian speakers.

Therefore, this entry is restricted to the political entity called Hanilgalbat by its Assyrian enemies.

Hanilgalbar was located in Northern Syria, extending from Nuzi (modern Kirkuk) and the river Tigris in the east to Aleppo and middle Syria (Nuhashshe) in the west. Its centre was in the Khabur valley, with two capitals: Taidu, and Washshukanni, which is called Ushshukana in the Assyrian sources. The whole area allows agriculture without artificial irrigation, cattle, sheep and goats were raised. It is very similar to Assyria in climate.

The area was settled by both Hurrian and Amoritic-speaking (amurru) populations.

As early as Akkadian times, Hurrians are known to have lived east of the river Tigris on the northern rim of Mesopotamia and in the valley of the Khabur. Hurrians are mentioned in the private Nuzi-texts, in Ugarit and the Hittite archives in Hattushsha. Cuneiform texts from Mari mention rulers of city-states in upper Mesopotamia with both Amurru (Amorites) and Hurrian names. Rulers with Hurrian names are attested for Urshum and Hashshum , for example. Tablets from Alalakh (layer VII, from the later part of the old-Babylonian period) mention people with Hurrian names at the mouth of the Orontes. There is no evidence for any invasion from the North-east. Generally, these onomastic sources have been taken as evidence for a Hurrian expansion to the South and the West.

A Hittite fragment, probably from the time of Mursili I, mentions a King of the Hurrians (LUGAL ErÍn.MESH 'Hurri'). This terminology was last used for King Tushratta of Hanilgalbat in a letter in the Amarna archives. This text can be taken as evidence for the existence of a Hurrian state, as opposed to a purely linguistic assignation of enemy people. The normal title of the king was 'King of the Hurri-men' (without the determinative KUR indicating a country).

It is believed that the warring Hurrian tribes and city states were united under one dynasty after the collapse of Babylon (due to the Hittite sack by Mursili I in 1595 BC and the Kassite invasion), the Hittite conquest of Aleppo (Jamchad), the weak middle Assyrian kings and the internal strifes of the Hittites had created a power vacuum in upper Mesopotamia. This led to the formation of the kingdom of Hanilgalbat.

Hanilgalbat was not destined to hold its lands uncontested. One on hand, the territory between the upper Euphrates and the Tigris had been the target of Hittite expansion since the time of Hattusili I. On the other, following the defeat of the Hyksos, Egyptian rulers tried to regain the territories they had held intermittently in northern Syria since perhaps as early as the Old Kingdom. The rise of the Hittites and dynastic conflicts weakened Hanilgalbat, which led to its eventual submission to a resurgent Assyria.

Shaushtatar, king of Hanilgalbat sacked Assur sometime in the 15th century and took the silver and golden doors of the Royal palace to Washshukanni. This is known from a Hittite document, the Suppililiuma-Shattiwazza treaty. There are no Assyrian sources describing this event. Kühne thinks that Shaushtatar's campaign fell into the reign of Assur-nadin-ahhe I , whom he replaced by Enlil-Nasir II (1430-1425). The names of these kings are known from the Assyrian list of kings. While this interpretation is plausible, it lacks any independent corroboration. This would put Saushtatar's assumption of the throne of Hanilgalbat around 1400 BC (S. Loyd gives 1460). Nuzi seems to have been incorporated into Hanilgalbat under Shaushtatar as well. The palace of the crown-prince, the governor of Arapha has been excavated. A letter from Shaushtatar was discovered in the house of Shilwe-Teshup. His seal shows heroes and winged geniuses fighting lions and other animals, as well as a winged sun . This style with a multitude of figures distributed over the whole of the available space is taken as typically Hurrian. A second seal, belonging to Shuttarna, but used by Shaushtatar, found in Alalakh, shows a more traditional Akkadian style

The military superiority of Hanilgalbat was probably based on the use of two-wheeled war-chariots, driven by the 'Marjannu'-people. A text on the training of war-horses, written by a certain Kikkuli has been found in the archives recovered at Bogazköy (Hattusa).

After the sack of Assur, Assyria may have paid tribute to Hanilgalbat up to the time of Ashur-uballit I (1365-1330 BC). There is no trace of that in the Assyrian king lists, therefore it is probable that Assur never had a governor from Hanilgabat but was ruled by a native Assyrian dynasty that owed allegiance to the house of Shaushtatar. During the rule by Hanigalbat, the temple of Sin and Shamash was built in Assur.

Already under Ahmose, Egypt tried to gain territory in Palestine, Ahmose led some campaigns in the southern Levant. Thutmose I (1493-1481) led campaigns in northern Syria as well (ca. 1500 according to another chronological system). At that time, the territory of Hanilgalbat is thought to have included the former Hittite vassals states of Aleppo, Alalakh, Ama'u and Kizzuwatna , the latter located between the Taurus and Amanus mountains (Cilicia. About 1490 BC, Egyptian troops reached 'nhr', Hanigalbat. A battle between the pharao and an unnamed king of Hanilgalbat was fought near Aleppo, which resulted in an Egyptian victory. Thutmose I marched on to the Euphrates and erected a border stone.

King Barattarna is known from a cuneiform tablet in Nuzi and an inscription by Idrimi of Alalakh. Egyptian sources do not mention his name, that he was the king of 'nhr' Thutmose III fought against can only be deduced from the synchroneity with Idrimi. If Parsha(ta)tar, also known from a Nuzi inscription, is an alternative spelling of P/Barattarma or another king is debated.

It was under the rule of Thutmose III that Egyptian troops were to cross the Euphrates and to enter the core-lands of Hanilgalbat. In 1450 he fought an alliance of 330 Syrian princes and tribal leaders under the ruler of Kadesh at Megiddo. Hanilgabat had sent troops as well. Wether this was done because of existing treaties, an actual rule in this area or only in reaction to a common threat remains open to debate. The Egyptian victory opened the way north. Thutmose III again waged war in Syria in the 33rd year of his rule (1447 BC). The Egyptians crossed the Euphrates at Karchemish and reached a town called Iryn (maybe present day Erin, 20 km northwest of Aleppo. The Egyptian army sailed down the Euphrates to Emar (Meskene) and then returned home via Syria. A hunt for elephants at the Lake of Nija was important enough to be included in the annals. This was impressive PR, but did not lead to any permanent rule. Only the area at the middle Orontes and Phoenicia became part of the Egyptian territory.

Victories over Mitanni are recorded from 1445, Egyptian campaigns in Nuhashshe (middle part of Syria) in 1442. Again, this did not lead to permanent territorial gains. Parattama or his son Shaushtatar controlled the North Syrian interior up to Nuhashshe, and the coastal territories from Kizzuwatna to Mukish in the kingdom of Alalakh at the mouth of the Orontes. Idrimi of Alalakh, returning from Egyptian exile could only ascend his throne with Barattama's consent. While he got to rule Mukish-Ama'u.Ni'i, Aleppo remained with Hanilgalbat.

If we accept Kühne's short chronology, the sacking of Assur would have taken place around 1400, that is, Shaushtatar II would really be Shaushtatar I. Most scholars seem to favour a longer chronology, though.

Under Amenhotep II Hanilgalbat seems to have re-gained influence in the middle Orontes-valley that had been conquered by Thutmose III. Amenhotep fought in Syria in 1425, presumably against Hanilgalbat as well, but did not reach the Euphrates. Later on, Egypt and Hanilgalbat became allies, King Shaushtatar himself was received at the Egyptian court. Amicable letters, sumptuous gifts and letters asking for sumptuous gifts were exchanged (Hanilgalbat was especially interested in Egyptian gold). This culminated in a number of Royal marriages, when the princesses Gilu-Hepat (Kilughépa), daughters of Shaushtatar II and Tatu-hepat (Tadughépa) daughter of Tushratta both married Amenhotep III, Tatu-hepat to Amenhotep IV as well after the death of her first husband. Some scholars have tried to identify Tatu-Hépat as Néfertiti, wife of Akhenaton. Peaceful relations were to continue under Thutmose IV. When Amenhotep III fell ill, the king of Hanilgalbat sent him a statue of the Godess Ishtar of Niniveh that was reputed to cure diseases. A more or less permanent border between Egypt and Hanilgalbat seems to have existed near Qatna, at the coast, Ugarit was part of the Egyptian territory.

The reason Hanilgalbat sought peace with Egypt may have been trouble at the Western border. A Hittite ruler called Tudhalija conducted campaigns against Kizzuwatna, Arzawa, Isuwa (on the upper Euphrates), Aleppo, and maybe against Hanilgalbat itself. The chronology of the period is confused, as there seem to have been two or even three rulers of the name of Tudhalija, and it is often not clear to which of these the sources refer. Kizzuwatna may have fallen to the Hittites at that time.

Artassumara followed his father on the throne, but was murdered by a certain UD-hi.

Tushratta had been placed on the throne by UD-hi after the same had murdered his brother, He was probably quite young at the time and destined to serve as a figurehead only. But he managed to dispose of the murderer, maybe with the help of his Egyptian father-in-law.

At the beginning of the rule of the Hittite King Suppiluliuma I, Kizzuwatna under the local ruler Shunashshura had been under Hittite control. It seceded from Hatti, but was re-conquered by Suppiluliumas. In what has been called his first Syrian campaign. Suppiluliumas then invaded the western part of the Euphrates valley and conquered the Amurru and Nuhashshe in Hanilgalbat.

According to the Suppiluliuma-Shattiwazza treaty, Suppiluliuma had made a treaty with Artatama, a rival of Tushratta. Nothing is known of Artatama's previous life or connection, if any, to the Royal family. He is called king of the Hurri, while Tushratta goes by the title of King of Mitanni. This must have disagreed with Tushratta . Suppiluliuma started to plunder the lands of the west bank of the Euphrates river and he annexed Mount Lebanon. King Tushratta threatened to raid beyond the Euphrates if even a single lamb or kid was stolen.

Suppiluliuma then recounts how the land of Isuwa on the upper Euphrates had seceded in the time of his grandfather. Attempts to conquer it failed. In the time of his father, other cities rebelled. Suppiluliumas claims to have defeated them, but the survivors fled to the territory of Isuwa that must have been part of Hanigalbat. A clause to return fugitives is part of many treaties between sovereign states and between rulers and vassal states, so possibly the harbouring of fugitives by Isuwa formed the pretext for the Hittite invasion. A Hittite army crossed the border, entered Isuwa and returned the fugitives (or deserters or exile governments) to Hittite rule. "I freed the lands which I captured; they dwelt in their places. All the people whom I released rejoined their peoples and Hatti incorporated their territories."

The Hittite army then marched through various districts towards Washshunikanni. Suppiluliumas claims to have plundered the district and to have brought loot, captives, cattle, sheep and horses back to Hatti. He also claims that Tushratta fled, but obviously, he failed to capture the capital. While the campaign weakened Hanigalbat, it did not endanger its existence. In a second campaign, the Hittites again crossed the Euphrates and subdued Halab, Mukish , Niya, Arahati , Apina , Qatna as well as some cities whose names have not been preserved. Charioteers are mentioned among the booty from Arahati, who were brought to Hatti together with all their possessions. While it was common practice to incorporate enemy soldiers in the army, this might point to a Hittite attempt to counter the most potent weapon of Hanilgalbat, the war-chariots, by building up or strengthening their own chariot forces.

All in all, Suppiluliuma claims to have conquered the lands "from Mount Lebanon and from the far bank of the Euphrates". But Hittite governors or vassal rulers are mentioned only some for cities and kingdoms. While the Hittites made some territorial gains in western Syria, it seems unlikely that they established a permanent rule east of the Euphrates.

Tushratta had possibly suspected Hittite intentions on his kingdom, for the Amarna letters include several tablets from Tushratta concerning the marriage of his daughter Tatu-hepat with Akhenaten, explicitly to solidify an alliance with the Egyptian kingdom (EA 17). However, when Suppiluliumas invaded his kingdom, the Egyptians failed to respond in time - perhaps because of the sudden death of Akhenaten, and the resulting struggle for control of the Egyptian throne.

A son of Tushratta conspired with his subjects and killed his father in order to become king. His brother Shattiwazza was forced to flee. In the following unrest, Assyrians and Alsheans invaded the country, and the rival ruler Artatama/Atratama I gained ascendancy, followed by his son Shuttarna II. Suppililiuma claims that "the entire land of Mittanni went to ruin and the land of Assyria and the land of Alshi divided it between them", but this sounds more like wishful thinking. Shuttarna maintained good relations with Assyria and gave the palace doors of Assur that had been taken by Shaushtatar back to Assyria. Such booty formed a powerful political symbol in ancient Mesopotamia.

The fugitive Shattiwazza may have gone to Babylon first, but eventually ended up at the court of the Hittite king, who married him to one of his daughters. The treaty between Suppililiumas of Hatti and Shattiwazza of Mitanni has been preserved and is one of the main sources on this period. After the conclusion of the Suppililiuma-Shattiwazza treaty, Piyashshili, a son of Suppiluliuma led a Hittite army into Hanilgalbat. According to Hittite sources, Piyashshili and Shattiwazza crossed the Euphrates at Carchemish, then marched against Irridu in Hurrite territory. They sent messengers from the west bank of the Euphrates and seemed to have expected a friendly welcome, but the people were loyal to their new ruler, influenced, as Suppiluliuma claims, by the riches of Tushratta. ?Why are you coming? If you are coming for battle, come, but you shall not return to the land of the Great King!? Shuttarna had sent men to strengthen the troops and chariots of the district of Irridu, but the Hittite army won the battle and the people of Irridu sued for peace.

Meanwhile, an Assyrian army "led by a single charioteer" marched on Washshukanni. It seems that Shattuara had sought Assyrian aid in the face of the Hittite threat. Possibly the force sent did not meet his expectations or he changed his mind. In any case, the Assyrian army was refused entrance and set to besiege the capital. This seems to have turned the mood against Shuttarna, perhaps the majority of the inhabitants of Washshunikanni felt they were better of with the Hittite Empire than with their former subjects. Anyway, a messenger was sent to Irridu to Piyassili and Shattiwaza, who delivered his message in public (at the gate of the city). Piyassili and Shattiwaza marched on Washshukanni, and the cities of Harran and Pakarripa seem to have surrendered to them. While they were at Pakarripa, in a desolate country, where the troops suffered hunger, they received word of an Assyrian advance, but the enemy never materialised. The allies pursued the retreating Assyrian troops to Nilap_ini, but could not force a confrontation. The Assyrians seem to have retreated back home in the face of the superior force of the Hittites.

Shattiwazza became king of Hanilgalbat, but must have been quite dependent on his Hittite allies. Some scholars speak of a Hittite puppet kingdom, a buffer-state against Assyria. After the Hittite king Suppililiuma had taken Carchemish and the land west of the Euphrates, that were governed by his son Piyassili, Hanilgalbat was restricted to the Khabur and Balikh valleys and became more and more dependant of Hatti. Assyria under Ashur-uballit I began to infringe on Hanilgalbat as well. Its vassal state of Nuzi, east of the Tigris was conquered and destroyed.

The royal inscriptions of Adad-nirari I (c. 1307-1275) relate how King Shattuara of Hanilgalbat rebelled and commited hostile acts against Assyria. How this Shattuara was related to the dynasty of Partatama, and how Hanilgalbat came under Assyrian control is unclear. Some scholars think that he was the second son of Artatama II, the brother of Shattiwazza's one-time rival Shuttarna. Nothing is known of any involvement of Enlil-nârâri and Arîk-den-ili, Assur-uballit's successors on the throne of Assyia in the affairs of Hanilgalbat. Adad-nirari claims to have captured King Shattuara and brought him to Assur, where he took an oath as a vassal. Afterwards, Shattuara was allowed to return to Hanilgalbat, where he paid regular tribute. This must have happened during the reign of the Hittite King Mursili II, but there is no exact date.

Despite the Assyrian strength, Shattuara's son Wasashatta rebelled. He sought Hittite help, but as that kingdom was preoccupied with internal struggles, possibly connected with the usurpation of Hattusili III, who had driven his nephew Urhi-Teshup into exile, the Hittites took Wasashatta's money but did not help, as Adad-nirari's inscriptions gleefully note. The Assyrians conquered the Royal city of Taidu, and took Washshushikannu, Amasakku, Kahat, Shuru, Nabula, Hurra and Shuduhu, as well. They conquered Irridu, destroyed it utterly and sowed a salt-plant over it. The wife, sons and daughters of Wasashatta were taken to Assur, together with lots of loot and other prisoners. As Wasashatta himself is not mentioned, he must have escaped capture. There are letters of Wasashatta in the Hittite archives. Some scholars think that he became ruler of a reduced Hanilgalbat called Shubria . While Adad-nirari conquered the core of Hanilgalbat between the Balikh and the Khabur, he does not seem to have crossed the Euphrates, and Carchemish remained part of the Hittite kingdom. With his victory over Hanilgalbat, Adad-nirari claimed the title of Great-King (sharru rabû) in letters to the Hittite rulers, who still did not consider him as an equal.

During the early years of the reign of Shalmaneser I (1270s-1240s) King Shattuara II of Hanilgalbat, a son or nephew of Wasahatta rebelled against the Assyrian yoke with the help of the Hittites and the nomadic Ahlamu around 1250 B.C. His army was well prepared, they had occupied all the mountain passes and waterholes, so the Assyrian army suffered from thirst during their advance.

Nevertheless, Shalmanesar won a crushing victory. He claims to have slain 14,400 men, the rest were blinded and carried away. His inscriptions mention the conquest of nine fortified temples, 180 Hurrian cities were "turned into rubble mounds", Shalmanesar "?slaughtered like sheep the armies of the Hittites and the Ahlamu his allies?". The cities from Taidu to Irridu were captured, as well as all of mount Kashiar to Eluhat and the fortresses of Sudu and Harranu to Carchemish on the Euphrates. Another inscription mentions the construction of a temple to Adad in Kahat, a city of Hanilgalbat that must have been occupied as well.

A part of the population was deported and served as cheap labour. Administrative documents mention barley allotted to "uprooted men", deportees from Hanilgalbat. For example, the governor of the city Nahur, Meli-Sah received barley to be distributed to deported persons from Shuduhu "as seed, food for their oxen and for themselves". The Assyrians built a line of frontier fortifications against the Hittites on the Balikh.

Hanilgalbat was now ruled by the Assyrian grand-vizier Ili-ippada , a member of the Royal familiy, who took the title of king (sharru) of Hanilgalbat. He resided in the newly built Assyrian administrative centre at Tell Sabi Abyad , governed by the Assyrian steward Tammitte. Assyrians maintained not only military and political control, but seem to have dominated the trade as well, as no Hurrian names appear in private records of Shalmanesar's time.

Under Tukulti-Ninurta I (c. 1243-1207) there were again numerous deportations from Hanilgalbat to Assur, probably in connection with the construction of a new palace. As the Royal inscriptions mention an invasion of Hanilgalbat by a Hittite king, there may have been a new rebellion or at least native support of a Hittite invasion. The Assyrian towns may have been sacked at this time, as destruction levels have been found in some excavations, which can't be dated with such precision, however. Tell Sabi Abyad , seat of the Assyrian government in the times of Shalmanesar was deserted somewhere between 1200 and 1150 B.C.

In the time of Assur-nirari III the Mushku and other tribes invaded Hanilgalbat and it was lost to Assyrian rule. The Hurrians still held Katmuhu and Paphu.

With the beginning of the 1st millennium BC, Hanilgalbat became fully Aramaized. In the inscriptions of Adad-nirari II , Assurbanipal II and Shalmaneser III, Hanilgalbat is still used as a geographical term, probably as a conscious archaism.

• Kirta
• Shuttarna I, son of Kirta
• (P/B)Arat(t)ama (spelling unclear)
• Parsha(ta)tar, maybe identical with above, father of Shaushtatar
• S(h)aushtatar/Saushsattar
• Artatama I
• Shuttarna II (son of Artatama I)
• Artashshumara (brother of Tushratta)
• Tushratta
• Shattiwaz(z)a, son of Tushratta

--unknown dynastic connection

• Shattuara
• Wasashatta, his son, deposed by Adad-nirari I
• Shattuara II, son or nephew of Wasashatta ? defeated by Shalmaneser I

• Amasakku, location unknown
• Eluhat
• Harranu, fortress
• Hurra, maybe near Mardin
• Irridu/Irrite, between Carchemish and Harran, maybe Ordi or Tell Bender
• Kahat, Tell Barri on the Jaghjagh
• Katmuhu
• Nabula, Girnavaz near Nusaybin
• Nahur
• Pakar(r)ip(p)a
• Paphu
• Nuzi/u (Arrapha), Jorgan Tepe near Kirkuk
• Shuduhu, maybe in the Khabur-area
• Shuru, maybe Savur at the northern rim of Tur-'Abdin
• Sudu, fortress
• Taidu, Royal city, location unknown
• Tell Sabi Abyad , seat of the Assyrian governor (Assyrian name unknown)
• Urkesh, Tell Mozan in northern Syria, Hurrian capital of the late 3rd Millennium
• Washshukanni, Ushshukana, on the upper Khabur, maybe Tell Fecheriye or Tell Hamukar

• Nuzi, excavated by an American expedition under R.F.S. Starr, 1930s.
• Tell Fecheriye
• Tell Rimah, Sindjar
• Tell Sabi Abyad , currently being excavated by a Dutch team

• E. Gaal, "The economic role of Hanilgalbat at the beginning of the Neo-Assyrian expansion." In: Hans-Jörg Nissen/Johannes Renger (eds.), Mesopotamien und seine Nachbarn. Politische und kulturelle Wechselbeziehungen im Alten Orient vom 4. bis 1. Jahrtausend v. Chr. Berliner Beiträge zum Vorderen Orient 1 (Berlin, Reimer 1982), 349-354.
• Amir Harrak, "Assyria and Hanilgalbat. A historical reconstruction of the bilateral relations from the middle of the 14th to the end of the 12 centuries BC." Studien zur Orientalistik (Hildesheim, Olms 1987).
• C. Kühne, "Politische Szenerie und internationale Beziehungen Vorderasiens um die Mitte des 2. Jahrtausends vor Chr. (zugleich ein Konzept der Kurzchronologie). Mit einer Zeittafel." In: Hans-Jörg Nissen/Johannes Renger (eds.), Mesopotamien und seine Nachbarn. Politische und kulturelle Wechselbeziehungen im Alten Orient vom 4. bis 1. Jahrtausend v. Chr. Berliner Beiträge zum Vorderen Orient 1 (Berlin, Reimer 1982), 203-264.
• R. F. S. Starr, Nuzi (London 1938).
• Weidner, "Assyrien und Hanilgalbat". Ugaritica 6 (1969)

Gaston_Maspero

Michael P. Streck asszirológus (Universität München):

"Egy újasszír levél jól mutatja azokat a logisztikai problémákat, melyekkel az Asszíria felé vonuló urartui hadseregnek az Antitaurus-hegység felett meg kellett küzdenie: megjavítják az utakat, melyek irányomba futnak, és hidakat vernek."

"...feleségül vette Dentü-Mogyerban Őnedbelia vezérnek Emes nevű leányát."

Emeš a nyár istennője volt a szumíroknál....

----------------------------

Götz i. m. 807. o.:

"... a Kr.e. 1. évezred első felében, a mai Örményország területén virágzott hurri utódállamban, Urartuban is világosan felismerhetők az ószumér műveltség jellegzetes vonásai. A társadalmi szervezetben 2000 év múltán még egyszer megvalósult az ősi szumér theokratikus állam eszméje. Ugyanígy az urartui földművelés, kertgazdálkodás magas fejlettsége, a hatalmas méretű csatornázási és mezőgazdasági teraszépítési munkálatok, az építőművészet akkoriban az egész Közel-Keleten egyedülállóan kimagasló perfekciója, a fémművesség messze területekre eljutott kiváló minőségű készítményei mind arra vallanak, hogy az urartui műveltség igen régi és mély gyökerekből táplálkozott, amelyek a 2. évezred hurri kultúráján keresztül kétségkívül az ószumér időkig nyúltak vissza (mindezt l. Schmökel et alii 1961). Néhány kutatónak már századunk elején feltűntek az urartui műveltség ezen sokrétű ószumér összefüggései. C. F. Lehmann-Haupt pl., aki az első rendszeres régészeti kutatásokat végezte az egykori Urartu területén, nyomatékosan rámutatott arra, hogy az urartuiak feltűnően sok ősi szumér sajátosságot újítottak fel, s évezredes szünet után a 3. évezred mezopotámiai motívumainak egész sora jelent meg újra náluk (vö. Lehmann-Haupt: Armenien Einst und Jetzt)."

"Nem volt ilyen német király, vagy császár"

Ugyanaz a képtelen, újabb kori történelemfabrikáló csoportokról, nemzetközi középkorhamisító-hálózatról szőtt fantasztikus elképzelés, amely az írott források masszív egymásraépülései és a régészek abszolút kormeghatározó módszerei folytán ugyanúgy pillanatok alatt kártyavárként omlik össze, mint a Cassiodorusról összehordott képzelgés...

És ha kiássák a csontjaikat a Riadénál? :)

Az abszolút kormeghatározásnak sem hiszel?

OFF.)

Csak hogy elkeserítselek...

Nem volt ilyen német király, vagy császár... Rajzolni bármit lehet, bármikor... 

Balról jobbra:

1. Német gyalogos

2. Német lovas

3. Fejvértet viselő magyar lovas

X. század első fele

Angus McBride rajza

Nagyítás

Madarász Henrik hunogur mintára páncélba bújt szász harcosaii elkeseredetten küzdenek a Kárpát-medencéből adóbehajtásra érkezett lovas egységek ellen

Angus McBride rajza

Nagyítás

Magyar páncélos lovagok párviadala

IX--X. század

Angus McBride rajza

Nagyítás

Kárpát-medencei harci egységek által folytatott hadjárat Nyugat-Európában

X. század

Angus McBride rajza

Nagyobb_kép

Magyar páncélos lovag találkozása egy szláv harcossal és egy varég kereskedővel

IX. század

Angus McBride rajza

Nagyítás

Komoróczy Géza:

"Részben győzelmeinek, főként azonban a kimmer-szkíta támadásoktól való félelemnek tulajdonítható, hogy meghódolt Aššur-bán-apli előtt Urartu királya; 642 táján Kuraš, a perzsa törzsek uralkodója fizetett önként adót ..."

Halálosan megsebesített urartui nemes és szkíta király

Kr. e. VI. század

Nézd_meg_nagyban

1. Kaukázusi harcos, Kr. e. IX--VIII. sz.

2. Urartui király a harci szekéren, Kr. e. VIII. sz.

3. A nyeregből hátrafelé nyilazó kimmer lovas, Kr. e. VIII. század

Jobb_felbontásban

A méd kérdésben alapvető:

Kiss Bálint: Magyar régiségek; Füskúti Landerer Lajos, Pest, 1838

OFF

Ezt viszont nem értem:

Himler_Márton_és_a_szekerébe_fogott_ájtatos_gójok

Ez a szálasista tordai és literáti Vágó Pál a festőnek valami leszármazottja lett volna??? Nehezen hihető

ON

Vágó Pál

A magyarok Kijev előtt

1896--99

Vágó Pál a zajos világváros Párizsból hazatér kis szülővárosába, hogy kipihenje magát, s új erőt merítsen az alkotáshoz. Nyugtalan, szebbítő szándéka még kellő megfontoltság esetén is törvényszerűen ütközik a befogadó helyi társadalom hagyományaival és szokásaival. Az első világháborút követő gyors és kemény rendszerváltások újabb konfliktussal terhelik a művész és a városka lakóinak kapcsolatát. Itt lép be a képbe 1920 késő nyarán Rassay Károly, hogy segítsen rendezni Vágó Pál és a helyi – elsősorban katolikus – elit között elmérgesedett viszonyt.

Rassay visszaemlékezése: "Képviselőtársam elmondotta, hogy egy öreg rokona él Jászapátiban, akinek a nevét bizonyára ismerem. Úgy hívják, hogy literáti Vágó Pál, néhány évtized előtt az ország egyik ünnepelt festője.

A név valóban ismerős volt előttem. Diákkorunkban bevittek bennünket Szegedre és a kultúrházban megmutatták a nagy képet, amely Ferenc József látogatását ábrázolta a szegedi árvíz alkalmából. A kép nagy benyomást tett rám. Ez volt az első monumentális festmény, amit láttam. Vágó Pál volt az alkotóművész. Most már izgatni kezdett az eset. Képviselőtársam elmondotta, hogy Vágó Pál már hosszú évek óta Jászapátiban él a családi házában. Valami meggondolatlanságot követett el a kommün alatt, és azóta üldözik. Az öregúr idegei felmondták a szolgálatot. Valami társadalmi bojkottról van szó. Nem nagyon láttam, hogy hogyan tudnék én segíteni ebben az ügyben.

„Nem hatósági üldözésről van itt szó, – felelte kérdéseimre képviselőtársam. Ebben az esetben nem is terhelnélek, hanem magam eljárnék az igazságügy miniszternél. Erkölcsi támogatás és bátorítás kellene az öregúrnak. Nagy megnyugvás lenne számára, ha üldözői látnák, hogy mellette állsz.” És ezzel előállott a kérésével. „Nagyon szerénytelen vagyok – kérdezte – ha arra kérlek, hogy látogasd és hallgasd meg az öreg urat?”

A hét végén leutaztam Jászapátiba. A kirándulásra Rudi bátyám is elkísért. Késő este lett, mire Jászapátiba megérkeztünk. Az állomáson egy alacsony, szikár, hegyes franciaszakállas öregúr integetett felém. Az ismerkedés, lelkes üdvözlés keretében megtörtént és megindultunk a házigazdánk lakása felé. Már az úton tájékoztatni kezdett a „botrányos” helyi viszonyokról. Szenvedélyes kitörések között támadta ellenségeit, akiknek élén a katolikus plébános és annak valami Erdélyből „ideszaladt” szász ügyvédje állottak. Szerencsésen hazaérkeztünk, ahol az öregúr a legszeretetreméltóbb nagyvilági házigazda szerepében mutatkozott be. A vacsora előtt már nem is esett szó a „botrányos” ügyről. E helyett lelkesedéssel mutogatta párisi emlékeit és beszélt az ottani életéről. Előhozta a francia becsületrend keresztjét, amelyet a magyar pavilont díszítő történelmi festményéért kapott. Megcsodáltuk az értékes műtárgyait, amikkel tele volt a lakása. A lakás maga érdekes keveréke volt a régi magyar úri házak komoly bútorainak és a párisi bohém művészi rendetlenségnek. Gyönyörű, antik francia étkészletből fogyasztottuk el a gazdag vidéki vacsorát. Vacsora után következett a komoly tárgyalás. Kértem, hogy mondja el az ügyet annak minden előzményével. Az elbeszélés nem ment simán. Hol a művészi lelkesedés, hol az ellenségei iránt érzett indulat ragadta magával. Végre azonban tisztán állott előttem az eset. Valóságos kis korkép alakult ki előttem.

Amikor évekkel azelőtt, az akkor már külföldön is nagy sikereket elért és idehaza is előkelő szerepet betöltő művész váratlanul otthagyta a fővárost, és visszavonult szülővárosába, hamarosan megindult a harc közte és a község vezetői között. Az alkotni vágyó nagy művész és a maradi vidéki szellemnek össze kellett ütközni. Vágó Pál elkeseredett harcot indított minden ellen, ami szépérzékét bántotta. A rendetlen utcák, az önkényes járdaelfoglalások, az eliszaposodott árkok, a kivagdalt fák, mindannyi alkalom volt az összeütközésre. Türelmetlenségében figyelmen kívül hagyta a nagy szakadékot, ami az ő világvárosi elgondolásai, művészi érzéke, és a jó szándékú, de szűk látókörű vidéki emberek elmaradottsága és önzése között tátongott. Eljött egy pillanat azonban, amikor a művészi szépérzék már nemcsak a maradiságot és önzést, hanem a primitív vallásos elfogultságot is kihívta maga ellen. Ebből keletkezett a tragédia.

Jászapáti főterének egyik oldalán egy nagyobb emeletes épület állott. A község iskolája. A tér, amely valószínűleg egy piactérnek is szolgált, – elég szegényes képet nyújtott. Talán ez az érzés vezette azt a derék, vallásos polgárt is, aki végrendeletében akként intézkedett, hogy az általa tett hagyományból, egy keresztet állítsanak a tér közepére. A gondolat szép volt, de a kivitelezés nem vette figyelembe a művészi szempontokat. A magas, kovácsolt könnyed vaskereszt a keskeny kőállványon valóban szegényes látványt nyújtott az emeletes épülettel mint hátérrel. Vágó Pál művészi ízlése tiltakozott a megoldás ellen, de nem volt sikere. Talán a múltból ellene összegyűlt ellenszenv, talán a hagyományozó iránti megbecsülés, talán a vallásos érzés, – szembefordult Vágó Pál jó szándékú tiltakozásával. Vágó Pál nem tudott belenyugodni a döntésbe.

És ekkor jött a nagy alkalom. Az 1919-es kommün alatt a helyi direktórium Vágó Pált Jászapáti község „szépészeti népbiztosának” nevezte ki. Azt hiszem, az egész országban példa nélküli tisztség volt az, amit Jászapáti Vágó Pálnak juttatott. A tiszai harcok idején fogságba került, több száz hadifoglyot is bocsátottak rendelkezésére. Vágó Pál lelkes buzgalommal fogott hozzá, hogy valóra váltsa nagy művészi programját. Ennek is legelső pontját: a Fő tér rendezését, planírozását, parkosítását. Hogy a sok vitát okozott keresztet el kellett helyezni régi helyéről - azzal tisztában volt. De hová? Gyönyörű tervet dolgozott ki a kereszt elhelyezésére. A temetőbe menő úton egy ligetet akart kiképezni, és abban úgy állítani fel a keresztet, hogy a temetőbe menő bánatos népek tekintete arra essen. Költői gondolat volt. Talán meg is szerették volna az emberek, ha a terv valóra válik. A rohanó események azonban minden tervet keresztül húztak. A kereszt felállítását épp úgy, mint a tér rendezését, és Vágó Pál többi művészi elgondolását. A Tanácsköztársaság megbukott, és a Fő térről elvitt kereszt a temetőhöz vivő úton fekve érte meg a nagy változást. Literáti Vágó Pál álmai szertefoszlottak, és nem kerülte el a meg nem értett lelkek mártíromságát. A „literáti” nemesi nevet hamarosan új váltotta fel, „literáti” Vágó Pálból a „keresztromboló” Vágó Pál lett.

Keserves napok virradtak a szegény öreg művészre. A gyerekek csúfondáros szavakat kiabáltak utána, ha végigment az utcán. Az esetet kiszínezték, eltorzították. A végén már tanúk is akadtak, akik saját szemükkel látták, amikor kezében nagykalapáccsal az öregúr maga rombolta le a keresztet. Mindezt a sok gyalázkodást, rágalmat az öreg festő hősiesen tűrte. De történt valami, ami teljesen felborította lelki egyensúlyát.

A Jászapáti Gazdakör nagy politikai eseményre készült. Vacsora keretében vendégül látta a Kisgazdapárt politikusait. A díszvacsora főszónokául nem kisebb személyiséget jelöltek ki, mint Meskó Zoltán nemzetgyűlési képviselőt és földművelésügyi államtitkárt. A fogadás és az estély megrendezésére bizottságot alakítottak. Ennek a bizottságnak legfontosabb feladata volt a meghívandó vacsoravendégek névsorának összeállítása. Egyesek úgy vélték, hogy a vacsoráról nem hiányozhat a község világhírű nagy fia, Vágó Pál sem. Mások ellenezték a meghívást. A vitát fellebezhetetlenül eldöntötte a község plébánosa. Kijelentette, hogy a keresztény irányzat diadala idején nem lehet a keresztromboló Vágó Pál a díszvacsora meghívott vendége. A keresztromboló Vágó Pál nevét törölték a vendégek névsorából.

Ez volt az utolsó szalmaszál a teve hátán. Felindulva beszélt még hetek múlva is a hallatlan inzultusról. Egyenesen megrendítő volt hallgatni a gyermeteg kedélyű, költői lelkületű művész tiltakozását. Hivatkozott nagy nemzetközi sikereire, amelyeket nem kis részben vallásos tárgyú festményeivel ért el. Az eset komikuma háttérbe szorult az általa felidézett tragikus következmények mellett.

Megnyugtattam, hogy mindent elkövetek, hogy elégtételt szerezzek neki. Budapestre visszatérve elmondottam az ügyet régi kereszténypárti papképviselő társaimnak. Művelt, felvilágosodott gondolkodású emberek voltak. Fel is háborodtak, mulattak is a modern boszorkányperen. Sajnos, nem tudtak segíteni. Nem sok bizakodással fogadták tervemet, hogy az egyházi felsőbb hatóságok útján tudjak békét teremteni. Igazuk volt. Néhány heti sikertelen próbálkozás után más megoldáshoz folyamodtam. Elhatároztam, hogy a plébános ellen a bíróságnál feljelentést teszek, és így fogom kényszeríteni, hogy elégtételt adjon a felzaklatott lelkű művésznek.

Ez volt a Vágó-ügy, ami személyes közreműködésemre várt. Így a kitűzött tárgyalásra újra lerándultam Jászapátira. Rudi bátyám is elkísért utamra, és aranyos kedélyével a mesterségéhez tartozó bölcsességével nagy segítségemre volt az öregúr lelki előkészítésénél. Nem volt könnyű dolog. Most már nem békés elintézést, hanem szigorú megtorlást követelt. Szerencsére a tárgyaló bíró jóindulatú és művelt ember volt, aki ismerte a helyi viszonyokat, és ami fő: érzéke volt a humor iránt. Felkerestem őt a tárgyalás előtt, és elmondottam neki, hogy békésen akarom elintézni az egész ügyet. Megígérte, hogy segítségemre lesz. Úgy is történt. Rendkívül komolyan vezette a tárgyalást, amely nem szűkölködött a viharos és komikus jelenetekben. A bíró végül komoly intelmet intézett a felekhez, és felhívta őket, hogy keresztény és magyar emberhez illően intézzék el békésen a vitát. A tárgyalás többszöri felfüggesztése után létrejött a béke. A végén a plébános visszavonta a keresztrombolás vádját, elismerte, hogy a panaszost jó szándék és művészi túlbuzgóság vezette a „meggondolatlan” cselekedetében. Mielőtt a magánvádló szólhatott volna, megköszöntem a vádlott igazi keresztény magatartását, amellyel elégtételt adott az ország „legkiválóbb” művészének, és elejtettem a vádat. Költségekről nem volt szó, és így az ügy befejeződött.

Az öregúr nem nagyon volt megelégedve az elintézéssel, de azért lelkében örült, hogy legalább külsőleg a béke helyreállott. Most már a plébános ügyvédje ellen fordult a haragja, no de ez már nem volt veszélyes. Az ügyvédet szidni azonban abban az időben is népszerű volt. Hazafelé menet az öregurat elfogta a lokálpatriotizmus. Kijelentette, hogy bejárta a fél világot, de olyan kék ég, mint Jászapáti felett, nincs az egész világon. Nem használt, hogy siettünk csatlakozni a véleményéhez. Fel kellett másznunk a toronyba. A felhőtlen tavaszi ég valóban ragyogó kék volt, de a dolog természeténél fogva, az összehasonlításra alkalmas tárgy nem volt kéznél.

Ebéd előtt gyönyörködtünk az öregúr freskóiban. Az udvar felé néző belső falakat a legfantasztikusabb tárgyú képek díszítették. Azután sétálni mentünk a parkba. Már egy félórája sétáltunk a fákkal, bokrokkal szegélyezett utakon, amikor megkérdeztem, hogy mekkora területen fekszik a park. Csak erre várt az öregúr. Büszkén cipelt fel bennünket a padlásra, mert csak onnan lehet látni a határait. Nagyot mulatott, amikor meglepetésünkre kiderült, hogy az egész kert aligha foglalt el többet, mint a szokásos 2-300 négyszögölet. A nyugtalan alkotni vágyó lélek művészi tervezéssel úgy építette ki a kanyargó és egymást metsző utakat, hogy valóságos labirintust teremtett. Közben már teljesen beleélte magát a gondolatba, hogy pocsékká verte ellenfeleit. Amikor mogorva házvezetőnője ebédre hívott bennünket, büszkén kiáltotta neki: „Na öreg, ezt a napot is megemlegeti a plébános. Így még nem tanították őt móresre.” De nem nagy sikere volt az öregasszonynál. Hiába, rá is igaz volt a Goethe-i igazság: „Est gibt für Kammerdiener keinen Herren.” [Komornyiknak nem parancsol senki. – HL] Maradjék már nyugton, vén veszekedő, – szájaskodott vissza az asszony. Ki a csoda fél magától? Még a kondás, a pulyák se ijednek meg a fenyegetésétől.”

Ebéd után még egy nagy harcom volt a házigazdával. Láttam már az ebéd alatt, hogy valami fúrja az oldalát. Lassan készülődni kezdtünk a visszautazásra. Egyszerre csak azzal állott elő, hogy menjünk a műterembe. A főfalon egy hatalmas festmény lógott, amely egy komor, toporzékoló, fekete bikát ábrázolt, rajta keresztben elnyúlva egy gyönyörű vörös hajú nő. Az öreg a kép előtt lelkesen magyarázni kezdte, hogy a „termékenység” témáját ennél finomabb formában még nem vitték vászonra. Kijelentette, hogy élete egyik legnagyobb alkotásának tartja ezt a művét és kért, hogy hálája jeléül vigyem magammal. Rudi bátyám huncutkodva még szította is büszkeségét, és nagy elismeréssel magyarázta az akt anatómiai tökéletességét. Nagy zavarban voltam. Végül a zsémbes házvezetőnő jött segítségemre. „Ó, maga vén szemérmetlen, – esett neki – hát ezt a disznóságot akarja ezekre a finom urakra rálőcsölni. Istenfélő ember nem enged be ilyen csúnyaságot a házába.”

A méltatlankodó kitörés nagy vihart kavart fel. Közben jó ötletem támadt. Nagy elragadtatással dicsértem a festmény művészi szépségét, de megmagyaráztam, hogy a kis lakásomban nem tudom úgy elhelyezni, hogy csak a műértők lássák. Naponta keresnek fel a választóim, és attól félek, hogy az öreg templomjáró nők a maguk műveletlenségében nem tudják megérteni a művészileg kifejezett mély szimbólumot. Végül egészen elszomorodva beleegyezett, hogy egy kis vásznat vigyek el emlékül. Igaz, hogy ennek a témája sem volt áhítatra indító jámbor kompozíció. Egy holdvilágos tájat ábrázolt két fürdőző nimfával. De volt egy előnye. Rajta volt a művész önarcképe, a fák közül leselkedő szatír figurájában. Az egész téma oly finoman és művészien volt kidolgozva, hogy nem volt politikailag sem veszélyes. Elégedetlenkedve festette rá az ajánlást. De ezzel még nem volt lezárva a vita. Másnap express levelet hozott a posta. Az öregúr keservesen panaszolta, hogy egész éjjel nem hagyta aludni a lelkiismerete, amiért nem engedtem meg neki, hogy méltóan fejezhesse ki háláját. Kért, hogy levelével menjek el, a Nemzeti Szalonba és fogadjam el tőle az évek óta ott heverő képét, amelynek címe: „A kereszthalál apotheozisa.” Mint levele végén megjegyezte: „azt legalább a farizeusok is megnézhetik.”

Eleget tettem kívánságának. Büszkén mutogattam pap képviselőtársaimnak a keresztromboló Vágó Pál művészetét. A keresztre feszített Krisztust az égből leszálló angyalok kara veszi körül. Művészi erejének teljében alkotott képe az utolsó percig lakásom legfőbb dísze és nekem egy nagy művészre emlékeztető kedves emlékem maradt.

:DDD