Remelem, nem leszunk sokan!! Ez a topic arrol szolna, hogy mik azok a nehezsegek, amikkel az egyedulallo anyaknak meginkabb nehez megkuzdeniuk es mik azok a csapdak, amik csak menet kozben derulnek ki. Arrol nem is szolva, hogy miert lettunk egyedulallo anyak?
Egyszoval, aki hasonlo cipoben jar, az ne habozzon csatlakozni sorstarsaihoz.
Segítségnyújtó-mátrix :D Tényleg kell, mert mindenre nem lehet felkészülni, de megpróbálni nem árt... És ha már előbújtam a sötétből: én mindig szimpatizáltam a gyerekes családokkal, nem gondoltam, h könnyű stb., de benne lenni több kisgyerekkel a mindennapokban, nos, az teljesen más - ahogy teljesen más Nektek, egyedül-anyáknak egy klasszikus apa-anya együtt él felállással szemben, ahol legalább a felelősség oszlik és (még a leghagyományosabb családmodell esetében is) a gyerekek körüli teendők/pénzkeresés/házimunka. Szóval aki nem volt hasonló helyzetben, jó esetben próbálja elképzelni, mennyire más és nehéz és ennek függvényében segíteni. De kérni kell és muszáj, mert pont ez véleményt is változtat és máshogy csak megzakkanni lehet...
De persze azóta általában van fagyasztott kenyér a mélyhűtőben. Az ebédrendelésben profi vagyok:) De ettől független azt gondolom, hogy létezhet, adódhat olyan helyzet, ha jó, ha tudom, hogy vki azonnal ugrik.
Pl. pont ilyen estekben is, mikor sikerült elkapnom a hányós-hasmenős vírust nekem is, derült égből érkezett, és Peti még jóval kisebb volt, nem játszott egyedül stb.
Bármi lehet.
Szomszédok nálunk aranyat érnek. Pont ezért is húzom annyira, hogy beköltözzünk-e a városközpontba (mert jó lenne, gyalog járhatnánk oviba, dolgozni, nem kéne autóba ülni naponta) vagy maradjunk.
Az egyik szomszéd lett a szitter is, a fiai, férje bármikor jön azonnal szerelni (villany, víz és fűtésszerelők:), falat fúrni stb.
Itt teljes falu-feeling van:) A süteményből mindig kapnak a szomszédok, vasárnap pl. a másik szomszédnál vacsorázunk, mert ugye "annyira édes és vagyány ez a Petike, ide is jön neki a Mikulás" és még a fél utcába, hiába mondom, hogy nem kell:), a gyerekek az utcán játszanak, plédeken piknikeznek stb.
(persze, városszéle, zsákutca stb.)
Szóval a szomszédokkal, utcával, akkora szerencsém van, hogy el sem hiszem.
De mindezek mellett megnyugtat, hogy igenis van, akik bármikor azonnal ugranak, ha vészhelyzet van.
(pont mindkét szomszéd, plusz a barátnőm férje - aztán anyuék is ideérnek, de ugye ők 30km-re laknak)
Szerintem is jó és megnyugtató a segítségnyújtó-mátrix, nálunk a szomszéddal nagy az összedolgozás (mondjuk mi barátok is vagyunk), plusz a rögtön riasztható nagyszülők vagy ovis csoporttársak is jó, ha vannak és bevethetők. Nálunk az ovi is tök állat, mindenki szívesen segít mindenkinek, van vagy 6-7 szülő, aki beugrik, ha kell (elhozni időben a gyereket, ha megakadok, nyáron a szünet alatt felügyelet stb.)). Mondjuk ehhez meg kell tanulni kérni, amitől sok mindenki ódzkodik, nem tudom, miért. Nem szégyen az.
Ilyenkor, ha jobb nincs, bevethető taxis is, hoznak kaját, gyógyszert. Vagy szomszéd, elég kevés olyannyira antiszoc szomszéd van, aki hasonló esetben elküld a búsba segítés helyett. De ettől még jó az ilyen ismerős, akár arra, h a mama se zakkanjon meg és ki tudjon mozdulni gyerek nélkül ;)
(Én is azért vagyok ilyen okos, mert nagyszülők messze/használhatatlanok, férj azért szokott dolgozni is és mikor 3 gyerekkel vagyok itthon, vannak érdekes helyzetek. Élelmiszert én már jó ideje házhozszállítóst rendelek, pár tartalék kaja lefagyasztva a hűtőben, hétköznap kérhető ebédszállítás.)
szerintem az a jobb tanacs, hogy igenis legyen egy ilyen ember keznel, semmint hogy ugyis meg lehet oldani mindent, te meg orulj, hogy egy mazlista vagy, es 5 ev alatt soha nem szorultal segitsegre
Amúgy soha ennyi időm nem volt magamra, mint most, és ez nagyon jó! Na meg kell is, mert a hétköznapok iszonyúan kiszippantják az ember.
Nekem óriási biztonságérzést nyújt, hogy van olyan ember, akit akármikor hívhatok, ha baj van. Én is csak ajánlani tudom Niumének, hogy ha lehet, rendszeresítsen maguknak egy pótnagyit.
Bk, gratula a nagyobb kéróhoz és a falaidhoz! Jó, hogy már itt jártok.
De nekem többször volt olyan, hogy lázas, beteg gyerekkel itthon, a gyerekorvos kijön hozzá mindig (ez a luxusunk megmaradt születése óta), de a gyógyszertárba el kéne menni, persze naná, hogy pont ilyenkor kaja (akármi más) sincs itthon stb.
ÉS biza ilyenkor kell vki, aki elmegy a gyógyszerért, kenyérért.
És volt olyan is, hogy kiszáradás miatt azonnal kellett indulnunk a kórházba (késő este), és a hányós-fosós gyereket nem hagytam egyedül hátul a kocsiban, hanem a barátnőm férje vitt be.
(hozzá kell tennem, hogy ez akkor történt, mikor még élt a férjem, csak éppen dolgozott)
Szóval szerintem azért előfordulnak olyan helyzetek, mikor vkit ugrasztani kell. És biztonságot ad az embernek, ha tudja, hogy van ilyen, van kitől segítséget kérni. (amit persze lehet, hogy nem is kell felhasználni nagyon sokáig)
Más: ma voltam fogadóórán az oviban, és csupa-csupa jót mondtak a fiamról:)))
persze tud dilis is lenni, de azt is olyan szépen csomagolták be:)
"az egyedülanyák egyébként is hétköznapok logisztikai zsenijei" ez nagyon jó:))))))
És elnézést a múlktoriért, vmiért az volt bennem, hogy ez lesz az első külön karácsony. Amikor a gyerkők apukáznak, az lesz a Te napod:) Forró fürdő, nyugiban lehet olvasni a kádban, akkor eszel, amikor akarsz. Lehet a nappaliban a könyv/dvd felett nasizni stb.stb.stb. Ezek a napok is fel tudják ám tölteni az embert:)
Cöge, hajrá!!!!:))) (és csak halkan jegyzem meg, hogy a pasiról is mesélhtnél vmit:)
Írj bátran, bármit, ami eszedbe jut, amin tépelődsz. Ilyenkor sokminden az ember eszébe jut, gondolkodik, lehetőségeket vonultat fel. Majd ez is lecsillapodik.
(azért írtam Neked múltkor, hogy én a temetés után 1 évig vártam, hogy megszólaljon a telefon - tudom, nem teljesen normális dolog, de a helyzet sem normális)
Nem tudtam, hogy külföldön élsz.
Lányod bölcsis lesz, mikor visszamégy dolgozni?
Ha adhatok egy hétköznapokra vonatkozó tanácsot: legyen valaki, akit éjjel-nappal, bármikor tudsz ugrasztani, ha szükséges. Mindenféle mérlegelés nélkül (késő van, biztos alszik stb.)
Muszáj, hogy legyen ilyen ember melletted. Akármi előfordulhat.
Nem érsz időben a gyerekért, mert csúcsforgalom van, nem tudtál eljönni a mh-ről, éjszaka hány és be kell vinni az ügyeletre (hiába vezet az ember, hányós kicsit nem ültet egyedül hátra, mellette kell lenni), totál beteg, lázas, de el kell menni a gyógyszertárba, kenyeret kéne venni stb.
Nem, nem lesz mindig beteg, dehogy, és sőőőt, nem lesz tele ilyen helyzettel az életed, de elő fog fordulni és akkor muszáj lesz ezt a fajta segítséget igénybe venni.
Be kell valljam, a segítségkérés nekem nagyon nehezen ment/megy, de muszáj, mert százfelé mi sem tudunk szakadni.
Niume, én abszolút offtopic vagyok, de ennyit engedj meg: a lelki társ kifejezésnek épp ez a lényege: a lelketek talált és fog találni egymásra, nem a testetek. Mindegy, hogy hányan vannak.
Egyébként szerintem a túlvilágon csak a hozzánk közel állókat látjuk, nincs "tumultus".
Niume, szerintem valamiben hinni kell. Ilyenkor úgyis kapaszkodik az ember a legkisebb rezdülésbe is. Én is hiszek... múltkor jöttünk haza messzebbről, kocsival, már sötét volt, de a lámpák mellett elmenve a visszapillantóban épp láttam, hogy a lányom felfele néz és integet. Mondom neki, mit csináltál? Azt mondta, integetett neki a dédi és ő visszaintett. Dédi épp 1 éve halt meg :(
Ha eldöntjük, melyik verzió miatt aggódsz (lélekvándorlás vs. tumultus) és ez utóbbival kezdjük: itt sincs teljes összevisszaság, van rendezőelv: országok, nyelvek, mást ne mondjak mobiltelefon. Ott is tuti van, különben mindenki összevissza szökdöshetne, márpedig ha nyilvántartják a lelkeket, és nyilván kell tartani őket életükben, h elnyerjék méltó jutalmukat/büntetésüket, akkor nyilván van rendszer a beköltözés után is.
Ha lélekvándorol, akkor pedig ponthogy találkozhattok, akár ebben az életedben is, de egyszer biztosan :)
Szóval nem úszod meg, el kell majd számolnod vele, mit is csináltál :D
Hahó lányok! Ma voltam életem első, leendő lakásában :)) Hihetetlenül jó volt!!! Már a belső falak megvannak, fehérek, nyílászárókat tették éppen be. Lelki szemeim előtt láttam a konyhámat, a lányom szobáját :) Holnap megyek megint csempét nézni, már jobban el tudom képzelni, mi hogyan lesz.
(és csak halkan írom, hogy jövő héttől nyílik egy üzletem, - fő a többláb - de pssszt, nem akarok még semmit elkiabálni:))
hát én azt nem bírtam (mertem) kivárni, hogy rendbejöjjön a gazdaság, így 3 év után beadtam a derekemat (pedig felesküdtem mindenre anno, mikor gyes után visszamentem dolgozni, hogy sohasohasoha többet nem leszek manager ;-)...A munka reményeim szerint nem lesz több (max. némi adminisztrációval), 2-3 hónapja már úgyis én csináltam mindent, a 10 ember 90%-a boldog (azzal az egyel meg majd megküzdök), a pasim büszke (nameg a lányom is ;-), anyagilag kicsit könyebb lesz majd, úgyhogy azt hiszem, végülis jó döntést hoztam. Mondjuk tudatosan vártam ki, míg lelkileg, magánéletileg és egészségileg teljesen rendben lettem, míg bejáratódott a baby-szitter, míg lement a költözés...hát majd beszámolok, holnap kezdek :-)
niume,
olvaslak ám közben én is, továbbra is kitartást kívánok neked!
niume, az atlagos ketszulos kertvarosi csalad a legritkabb, ezt nem biztataskent, de ez a teny
es ami biztos, hogy nem fogsz tudni felkeszulni mindenre, ne is akarja, keszulj fel arra, ahol eppen tartotok meg 1-2 lepesre elore, es meg igy is lesznek helyzetek, amikben meg kell majd birkozz a varatlannal
Sírjál nyugodtan, most ez a normális! Teljesen a helyén van minden, amit érzel, gondolsz.
Emlékszem, kb. 3 hónappal a férjem halála után bementem egy informatikai boltba, vettem vmit, majd az eladó mondta, hogy "hölgyem, ezt a férje egy pillanat alatt felszereli". Na, én ott rögtön a pultnál úgy elkezdtem bőgni, hogy a pasi nem tudta, mi bajom...
Az a tapasztalatom, hogy az emberek, a környezet nem nagyon tudnak mit kezdeni ezzel a helyzettel.
Mo-n ugye a gyásznak nincs kultúrája, olyan, mintha nem lehetne róla beszélni, mintha minél hamarabb túl kéne lenni rajta.
Az ilyen tragédiához pedig pláne nem tudják hogyan viszonyuljanak. Mivel erre jórészt még minta sincs, ez nem egy természetes helyzet. (mint mikor vki békésen, nagoyn öregen meghal)
A saját szüleimen is ezt vettem észre. Totál úgy éreztem, hogy túl sokat várnak tőlem ebben a helyzetben. Hozzak meg olyan döntéseket stb., amiket ilyenkor lehetetlen ebben az állapotban.
A gyászévre visszatérve: nem azt mondtam, hogy 1 év múlva minden rózsaszín lesz. De a nagy munkán addigra kb. túlleszel. Nehéz lesz utána is, sőt, sokszor, de az intenzív, az energiaelszívó, a lesúlytó gyász és mérhetetlen bánat nem már lesz.
És ez így van rendjén.
És természetes, hgoy most nem tudod elképzelni, hgoy a lányod bárkit apának szólítson. Nem is kell. .Ennek nem most van az ideje. Mikor pedig MAJD eljön, akkor természetes lesz.
BK, nehogy azt hidd, hogy akár Peti akár ez a pici lány majd kizárólag jószívvel emlékszik az apjára.
Peti - szerintem - teljesen egészségesen, ügyesen dolgozta fel ezt, kiegyensúlyozott kisfiú, de sokszor esténként még mindig mondja, hogy "szomorú vagoyk, hogy meghalt apa. Nagyon-nagyon hiányzik"
(ilyenkor mondom, hogy nekem is hiányzik, és csinálkjuk tovább a dolgunkat - fogmosás, sütés, játék stb. - nem állok meg lamentálni, de ettől még látom, hogy tényleg mennyire szomorú)
De akármilyen hülyén hangzik, örülök, hogy "a másik apukát akarok, olyat, aki nem a csillagok közül vigyáz rám" mondat is elhagyja a száját. Megy tovább az élet.
EZ persze nem jelenti azt, hgoy apát elfelejtjük.
És nem rég' döbbentem rá, hgoy ez az egész tragédia végigkíséri majd az életünket. Úgy értem, hogy nem tudom, mi vár ránk, Peti lesz kamasz is, ő hogy éli meg nyíladozó értelemmel, hgoy meghalt az apja, milyen fájdalom lesz neki, mikor az agyával is felfogja stb.stb.stb.
És Balázsnak nagyon köszönöm a hozzászólást.
Kicsit kusza voltam, elnézést, de annyi minden kavarog bennem.
Jövök még.
Niume, Te pedig bármikor bármennyit írj, sírj itt. Segíteni fog. Nekem sokat segített. Én 1 évig öntöttem a lányokra (2005ös babák) a bánatom. Soha, egyetlen rossz szót sem kaptam, sőt...
Ráadásul ugye néha most is elfáradok, leeresztek, azt is ők kapják szegények.
Framboos, dehogy, nem ti hasonlítgatjátok össze az elvált és özvegy helyzetet!
De nagoyn sokan, és én nem értem. Egyáltalán magát a hasonlítgatást sem. Mindegyik más helyzet, másért nehéz.
Igen, pokoli volt az a 25 nap, amíg kerestük. Nem tudtam, miért imádkozzam, hogy megtalálják és vége legyen ennek a bizonytalanságnak, vagy hogy ne találják meg, mert addig még van remény.
Aztán az azonosítás is nagyon nehezen ment, sokáig tartott. Végül majd' 2 hónappal volt a temetése a halála után.
(ezt Niumének mesélem dióhéjban) És a halála után még 1 évig vártam a telefont, hogy hátha vhol, vmelyik általam nem körbejárt kórházból vagy a rendőrségről valaki hív, hogy kómában volt, amnéziás volt, magához tért és él.
Tudtam, hogy meghalt, hogy eltemettem, de ennek az egész borzalomnak, hogy eltűnt és sokára lett meg, hogy nehéz volt az azonosítás, az lett a vége, hog ymaradt egy ezredhajszál, hogy hátha mégsem ő volt...
niume, mindig van vki nehez helyzetben, es olyankor o ir sokat, o ker tanacsot, tamaszt, most te vagy ebben, maskor mas, a topik azert van, hogy segitsen annak, akinek epp nehezebb, es persze egyutt oruljon, mikor annak van itt az ideje
Lassan másfél éve rettegek, hogy nem láthatom a két srácomat felnőni. Hogy történik valami és elveszítem őket.
Hat éves voltam amikor apukám meghalt. Beteg volt, nagyjából tudta, hogy mi vár rá. Emlékszem, elsőben a k betűt tanultuk aznap amikor a temetése volt. Másnap a tanárom nagy piros tollal összefirkálta a kitöltetlen munkafüzetemet. Teleikszelte a feladatlapot. A mai napig fáj ez végtelen igazságtalanság. Apámat temettem lecke helyett...
Ahogy múltak az évek, hiányzott is meg nem is. Ugye nem tudtam, hogy mi nem "jutott" nekem és a körülöttem levő csonka vagy működésképtelen családok sem erősítették bennem az apa hiányt. Van három bátyám, ők egyengették az utamat.
Már felnőtt voltam amikor igazából hiányozni kezdett. Amikor először kellett megállnom a lábamon. Listát írtam, hogy mi mindent nem tanultam meg tőle. És hiányzott amikor elkezdtek a helyére kerülni a dolgok az életben. Amikor az Olimpián futottam, kevés "külső" gondolat fért meg a fejemben de végig bennem volt egy fájdalom, hogy apám ezt nem láthatja.
Amikor a srácok születtek, ismét felerősödött bennem a fájdalom. Egyrészt, hogy ezt sem láthatja, hogy a család bővül és él tovább, meg, hogy nincs ott mellettem amikor állok a két pöttöm gombóc fölött és gondolkodom, hogy na most mit csinálunk.
Amikor nőttem fel, nem gondoltam, hogy nekem szükségem lenne apára. Sőt, büszke is voltam arra, hogy milyen kemény legény vagyok. Aztán elmúlt néhány év és amikor elkezdtem visszanézni, akkor láttam meg az űrt. Néha még ma is félkarú embernek érzem magam.
niume, én is egész nap rátok gondoltam (meg a pipacs hozzászólására), és azt gondolom,egyáltalán ne érezd úgy, hogy baj ha sokat írsz. írj nyugodtan, amennyit csak írsz, biztosan megértő szemekre találsz itt. Borzasztó nehéz lehet, én nem is merek mit mondani, felfoghatatlan, elképzelhetetlen, sok erőt, vigasztalódást kívánok én is.
Niume, tudom, hogy nem vigasz (írtam már neked a másikban is) és kb. olyan finomságú, amit írok, mint anyukád vigasztalása: a férjed ne sajnáld, mert megélte veled a szerelmet, az összetartozást, a közös babavárást, szülést, a lányotokat, azt, h apa lett, családos férfi. Igen, megérhetett volna többet is - de rosszabbakat is. Innen fikció bármi, mert nyilván nem csak csupa jó történt volna vele, csak ekkor fog mindig eszedbe jutni, ekkor fog igazán hiányozni - és mikor támasznak kellene. És úgy nagyjából mindig még egy jó ideig. De nagy eséllyel azt akarná, h ne miatta bánkódj, hanem éld tovább az életed boldogan a lányotokkal - mert mindkettőtöknek ez az egyetlen értelmes érdeke. Hogy lesz-e még társad és őt hogy hívja a lányod, lesz-e még gyereked és mi lesz 3-5-20 év múlva - ezeket mi sem tudhatjuk...
Nagyon nehéz lehet...Annyira emlékszem, mikor csomagot küldtél neki c vitaminnal, nehogy skorbutja legyen, mert ott drága volt a gyümölcs... Ölellek Benneteket.
Sírj amennyit csak tudsz és írd ki magadból! Nem tudok semmi vigasztalót írni, csak hogy ha erre jársz, várunk szeretettel!
Niume, nem vigasz, de hidd el, hogy amíg a te lányod az apjáról mosolyogva fog megemlékezni, addig az enyém nem így fog gondolni a sajátjára. Ez nagy különbség...
Niume, most olvastam végig, ez borzasztó, nagyon mellbevágott a történeted... sajnos semmi épeszű tanácsom sincs, okoskodni meg nem szeretnék... írj le mindent bátran, amit egy virtuális közösség nyújtani tud, azt megtesszük... atyavilág...
