Az élet önámítása önmagában az, hoigy az egyénnek neked, nekem van valamilyen elképzelése, vágya az élettel kapcsolatban."
Ez a szubjektivizmus csapdája. Elkerülném
Nem szoktál megéhezni?
Nincsenek önálló gondolataid, amelyek a mindenki mástól különbözőségedből, az egyéniségedből fakadnak?
Tudom, hogy szereted Schoppenhauert, de ő sem tudta elkerülni.
Magányosan élt mert anyjának köszönhetően gyűlölte a nőket, de azért volt egy kutyája.-:)
A többi, megbocsáss, de számomra nem emészthető és nem is akarom, hogy az legyen.
Egyébként én mindig azon csodálkoztam, hogy azok akik ezt a filozófiát közel érzik magukhoz vajh miért nem lógadzkodnak egy darab kötélen a gerendán?-:)
Nyílván azért-jöhetne a furfangos válasz- mert akkor nem lenne "Igaz"-zuk, hiszen az élet ami önmagáért való, élni akar és elkerülni a halált.
De az már nem megengedhető filozófiájukban, hogy ezt az életet különböző sllangokkal, önámtásokkal kitöltsék, mondjuk szerelmesek legyenek egy lányba, inkább a bolhás kutyájukat választják társnak, mert az anyjuk komp akart lenni de nem komp lett.
Összegezve, ahhoz beszariak, hogy kinyírják magukat, de ahhoz, hogy az életüket kényelmesebbé és ezzel (akár különböző fokú önámítások árán is, merthogy ki nem szarja, szarná le egyébként) kényelmesebbé tegyék meg nem elég bátrak.
A sors kegye. Mindegy. Valami, ami nem elsajátítható, nem tanulható, hanem eleve meglévő vagy valamilyen külső/belső felismerés révén szerzett állapot.
"Az élet önámítása önmagában az, hoigy az egyénnek neked, nekem van valamilyen elképzelése, vágya az élettel kapcsolatban."
Ez a szubjektivizmus csapdája. Elkerülném. Az életnek - itt az emberi létezésnek - vannak objektív feltételei is, "léthatározmányai", én erre célzok. Az ember ún. "ontológiai státusza" mindenkire egyformán vonatkozik. Az emberi létezés lehetőségei és korlátai a priori adottak. (A sok pénz vagy a dicsőség, hírnév pl. csak mennyiségileg képes ezen változtatni, minőségileg nem.) Az emberi létezésnek a fundamentális, mély tragikuma, a férfi-nő kapcsolat paradoxonai, a Lehetetlennek a megmutatkozása (némileg fenomenologizálva) azok, amelyek előhívják egyéni és kollektív szinten az élet változatos önámításait.
"Az első éhezés érzésénél maga az élet ami "igaz" hajt téged a vágyakozásba!"
Ne hívjuk ezt vágynak és végképp nem "igaz". Az élet önfenntartó mechanizmusai automatikusak (ennek eszközei az ösztönök, a hormonok bonyolult rendszere). De a képlet, mely szerint 'minden, ami az életet fenntartja, "igaz", ami ellenében lép fel, "hamis" ' - a Természet igazsága, de nem az emberi világé. Az ember vágyai, az etika terrénuma és az amorális Természet örök ellentmondásban volt és lesz egymással.
"Merthogy mi az igaz??"
Schopenhauer három "sérelme".
"Kozmológiai sérelme az, hogy világunk egyike a végtelen térben található számtalan golyóbisnak, rajta "az élő megismerő lények penészbevonatával". Biológiai sérelme, hogy az ember állat, amelynél az intelligenciának csupán az ösztönök hiányát és az élővilágba való fogyatékos szerves beilleszkedést kell kompenzálnia. Pszichológiai sérelme pedig, hogy tudatos énünk nem úr a saját házában..."
Ezeket a sorokat bátran írhatta volna egy keresztény tanító is, mondjuk Jézus.
Nyilván néhány releváns mondattal ki lenne egészítve, mégpedig azzal kapcsolatban, hogy az önmagának való élet, létnek, mégis mi a releváns önmagán túlmutató értelme.
Tehát én nagyon örülök, hogy neked ez tetszik.
Nem biztos, hogy ebből az aspektusból belegondoltál, de talán majd megteszed.
Fogalmam sincs. Valláskutató, kultúrantropológus, szociálpszichológus tudna erre adekvát választ adni. Én csak azt állítom, hogy a monoteizmus megszilárdulhat szeparáltan, egyéni szinten is, sőt. A Pascal-, Kierkegaard-féle személyes, szubjektív természetű hitre gondolok.
(De adnék azért egy választ: a primitív kultúrákra jellemző erős szocialitás, a közösségnek az egyénnel szembeni primátusa eleve kizárja azt szerintem, hogy az adott primitív kultúrában valaki - a közösség tradícióival, szokásaival ellentétben - rálépjen egy külön útra, amelynek a vége a monoteizmus lenne. Nem kizárt persze, de nem valószínű.)
Az élet önámítása alatt különféle hiedelmeket, szublimációkat, pótcselekvéseket értek, amelyek úgy gáncsolják ki a tudatot, hogy az azzal tisztában sincs. Így lehetséges, hogy magasztos, akár szent dolgokat is csak egyfajta menekülésnek látok, amelyek burkoltan az élet önigenlését hivatottak szolgálni.
Az élet önámítása önmagában az, hoigy az egyénnek neked, nekem van valamilyen elképzelése, vágya az élettel kapcsolatban.
Ugyan mi ezzel a probléma?
Az első éhezés érzésénél maga az élet ami "igaz" hajt téged a vágyakozásba!
Ezért nagyon nem értelek:
Így lehetséges, hogy magasztos, akár szent dolgokat is csak egyfajta menekülésnek látok, amelyek burkoltan az élet önigenlését hivatottak szolgálni. S győz a praktikus, pragmatista, funcionális szemlélet, létmód. A belekapaszkodás a legkülönfélébb dolgokba (pl. amiket lenn írtam). A létigazság praxissá szelidül. Működik, ami nem igaz.
A monoteizmus nem önámítás. Hanem egy társadalmi minta pszichológiai lenyomata a világkép szintjén. Nem saját magát ámítja a hívő a monoteizmusban, hanem egy memetikai replikátor ámít.
Önámítás az, amikor a személyes lét képzeletbeli, mesterséges kontextusára hivatkozva hisszük azt, hogy kozmikus kontextusban nincsen jelentősége. Ki kell kukucskálni a város falain, megnézni, hogy hogyan illeszkedik az emberlét a valóságba, és máris világos, hogy milyen jelentősége van.
Nem. A hit kegyelem kérdése. Bennem a szikrája sincs meg és nem utal semmi arra, hogy ez változzon, amit nem is bánnék.
Az élet csakis magát akarja, a létezés a par excellence öncél. Nincs semmi, ami rajta túlmutatna (mármint azok számára, akik nem rendelkeznek hittel). Az élet önámítása alatt különféle hiedelmeket, szublimációkat, pótcselekvéseket értek, amelyek úgy gáncsolják ki a tudatot, hogy az azzal tisztában sincs. Így lehetséges, hogy magasztos, akár szent dolgokat is csak egyfajta menekülésnek látok, amelyek burkoltan az élet önigenlését hivatottak szolgálni. S győz a praktikus, pragmatista, funcionális szemlélet, létmód. A belekapaszkodás a legkülönfélébb dolgokba (pl. amiket lenn írtam). A létigazság praxissá szelidül. Működik, ami nem igaz.
"A monoteizmus nem kreáció, hanem egy társadalmi viszony kozmológiai kivetülése"
Jogos. Projekció-értelemben értettem, mert bár nem minden kreáció projekció, de minden projekció kreáció is.
"nem az emberben van, hanem éppenhogy interperszonális síkon van."
Igen, de akkor is egy emberi igénynek a kivetüléséről van szó, a lényeg ez. Hogy aztán az az egyén szintjén, individuális módon vagy interperszonális síkon manifesztálódik - másodlagos.
A monoteizmus nem kreáció, hanem egy társadalmi viszony kozmológiai kivetülése, és nem az emberben van, hanem éppenhogy interperszonális síkon van.
Az élet jelentőségét meg olyan viszonyban lehet látni, amilyenben az ember nézi. Ha az ember agyilag bezárja magát a város meg a kultúra kreált valóságába, akkor persze, hogy csak saját viszonylatában tudja értelmezni az életét.
A harmadik bekezdésben lévő Sajnos.-ig úgy gondoltam, nincs vele mit vitatkozni, teljesen egyetértünk. De ott szerző mintha ellentmondana addigi mindegy/nem számít véleményének, és érzelmekkel is reagálva értékelni kezdi a jelenséget, mintegy panaszkodik. Mintha nem értene valamit, de mindent tudni vélne. :)
(azt remélve idézem, hogy beszélgetés is kerekedik belőle)
Isten - a monoteizmus dogmatikus Istene - nem létezik, vagy ha mégis, úgy az minden létező Rossz ős-oka. Ne felejtsd el: a földi élet és annak minden romlottsága is Isten műve! Isten nem több, mint egyebek közt emberi kreáció, az emberi létezés vigasztalan állapotából való menekülési kísérlet, kollektív gyógyír. Az emberben belül létezik, ekképp nincs realitása. Szép álom, és örülj, ha van hited. De igazságot ne remélj onnan...
Kozmikus szempontból minden élet felesleges, hiábavaló, még a legzseniálisabb elméké is. Csakis a bizonytalan, szánalmasan jelentéktelen emberi értékrendszerben van/lehet jelentősége. De még ott is elenyészik idővel, ahogyan az emlékezet is halványul...
De aki él, ha már él, akkor csapja be magát a halálig. Praktikus szinten ez álellentmondás lesz. Versenyfutásról van szó: a gyarló, állati életakarat az egyik versenyző, és az emberi létezést illető Igazság (amely a halál-, önpusztításvágyban jelentkezik a végpontokon) a másik. "Élni, mintha..." Sok mély gondolkodó tűzte ezt a jelszót zászlajára. A legtöbben nem voltak következetesek, hiszen az igazi következetesség csakis a halált jelentené. Éltek, mintha. Mintha számítana bármi is. Mintha létezne abszolút jó és abszolút rossz, létezne isteni igazságszolgáltatás, lennének következmények. Tudták: nincsenek. Viszont éltek. És élünk. Sajnos. Pedig nem akartuk. De itt vagyunk. Amíg tart a versenyfutás, az önbecsapások különféle primitív (focimeccs, kocsma, politizálás) és szofisztikált (művészetek, vallás, filozófia) útjai, addig csak álellentmondásről lehet beszélni. A lényeg, hogy mindeközben tudjuk, hányadán állunk. Ha meg már nem... akkor úgyis mindegy.
...persze akárhogy is csűröm-csavarom a szavakat, mint egy rossz szofista, attól még a képlet a Napnál is világosabb: élni = hamis. Meghalni = igaz. Az élet menekülés, önbecsapás, önértéke látszólagos, relativisztikus, talmi. A halál, az enyészet, a pusztulás az egyetlen realitás. Épp ezért nem feltétlen szükséges siettetni. Csak hát ugye az a pár év, évtized lelki-szellemi kín és a kudarcra ítéltetett szánalmas küzdelem a végső vereség előtt... Megértem, aki ki akarja hagyni.
Jó, de az is érdekes, hogy hogyan kapcsolódik a Bostrom gondolatmenete a vallásos hithez. Persze, az abszolút kétségnélküliséghez semmi köze, de annál inkább a misztikus kozmológiához: hogy ugyanis alapjában véve más volna a világ, mint látszólag. Nem véletlen, például, hogy a Mátrix film világának a felépítése a gnosztikus világképet követi.
Mi pedig kedves Sipi folytatjuk ugye a Mátrixban élünk?-topikban, a téma szaktopikjában e nagyonis érdekes teóriát? Ami szerintem viszont abszolút nem marhaság (és ott le is fogom részletesen írni hogy miért).
"...arra mutat rá, hogy ha az ésszerűség keretein belül akarunk maradni, akkor vagy azt kell hinnünk, hogy egy bármely civilizáció (például a miénk) nagy valószínűséggel soha nem jut el odáig, hogy a mi világunkhoz hasonló élethűségű szimulációkat csináljon, vagy pedig azt kell hinnünk, hogy valószínűleg egy szimulációban vagyunk."
Aha. Én meg arra mutattam rá, hogy ez marhaság. Egyrészt semmilyen empirikus alap nincs rá. Másrészt ha elfelejtjük hogy egy, a világról szóló állítás igazolásául nem elég a tiszta spekuláció, akkor meg az ilyen spekulációval az jön ki, hogy majdnem végtelen sok szimulált világ, viszont csak egy valódi világ van, vagyis gyakorlatilag biztos hogy a miénk szimulált. És így ez a (-z amúgy teljesen alaptalan, de Bostrom módszerű) következtetés is marhaság.
De ezt a témát befejeztem. Felesleges lenne még 5x leírni ugyanazt.
Nem, Papához, Bostrom nem feltételez nagyon nagyszámú szimulációt, hanem arra mutat rá, hogy ha az ésszerűség keretein belül akarunk maradni, akkor vagy azt kell hinnünk, hogy egy bármely civilizáció (például a miénk) nagy valószínűséggel soha nem jut el odáig, hogy a mi világunkhoz hasonló élethűségű szimulációkat csináljon, vagy pedig azt kell hinnünk, hogy valószínűleg egy szimulációban vagyunk.
A "számtalan sok" nem az ő becslése, hanem a tiéd.
És te magad hivatkoztál az empiriára, amikor megfogalmaztad ezt a becslést.
No jó, de én azért is szólamlottam fel, mert a panteizmus nem ugyanaz mint a deizmus. Ezeket a fogalmakat tisztáznod kell magadban.
Kösz az észrevételt, de ezt úgy kb 20 éve tisztáztam. Mint írtam, a speciális szubjektív hipotézisem egy deista, panteista agnoszticizmus. Ez egy felsoroló jellemzés, mely nem azt jelenti hogy az egymás után írt szavakat ugyanannak gondolom....
Igen, ezt te így becsülöd. Én viszont -szintén becsléssel-, azt gondolom, hogy az élet kialakulása valószínűleg egyáltalán nem nehéz ügy.
Egyfelől tehát mindketten csupán a szubjektív becslés eszközével operálunk, mely lássuk be annyira nagyon nem feltetetlhető meg egykönnyen bármi abszolút vagy objektív módszernek...
Másrészt az élet keletkezése valóban nem nagy ügy, de én nem ezt írtam, hanem azt, hogy olyan univerzum keletkezése valószínűtlen (sem nem azt hogy a Föld létezése egyedi), mely ennyire affinis az élet kifejlődésére...
3. Az életkörülmények egyáltaán nem stabilak. Persze rövid távon igen. De hosszú távon állandóan változnak, kataklizma kataklizmát követ
A mi aspektusunkból, emberi léptékkel mégiscsak gyanúsan stabilak. Véletlen pont addig lesz stabil, amíg el tudjuk hagyni, legalább néhány önfentartó kolóniával a Földet.. Minő véletlen lesz ez is nem?
Nekünk ezideig szerencsénk volt, de még messze az az időszak, amikor a nagy kozmikus kataklizmákat ki tudjuk majd védeni.
Itt a bibi, hogy ez a szerencse kb annyira valószínű, mint hogy létezzen egy teremtő transzcendencia - legalábbis ez az én becslésem...
De a lényeg, és a tény az, hogy itt vagyunk, és ahogy a tudós mondta az elméletben Isten hiányát firtató uralkodói kérdésre: "Uram, nem volt szükségem erre a hipotézisre.". Nekünk sincs szükségünk rá, hiszen nélküle minden világosabb egyszerűbb, jobban magyarázható. Ami meg még nem, az majd...
A kreacionisták elterjedt nézete szerint - és tudod: több millió légy elv (én legalábbis emiatt nem söpröm le az asztalról) - meg pont ellenkezőleg, pont egy teremtővel könnyebb magyarázni...
Hát igen, de ez más téma.
Nagyonis összegfügg, mivel minden baj oka szerintem, a babonás, hívő emberi gondolkodásmód..
"A "beláthatatlanul sok" is egy lehetséges becslés, és az empirikus vizsgálódás ott jön a képbe, amikor ezt megbecsülöd. Amikor megbecsülöd az alapján, amit empirikus alapon tudsz a világról. Az, hogy akkor ezek szerint nagy valószínűséggel egy szimulációban vagyunk, csak egy következtetés. Nem elrugaszkodott a tapasztalatoktól, hanem a tapasztolatokra támaszkodik."
Eddig egyáltalán nem erről volt szó, hanem éppen az ellenkezőjéről. Arról, hogy a szimulációk számát nem empirikusan kapja meg (hiszen hogyan, mi alapján tehetné ezt?), hanem eleve spekulatív módon. Vagyis feltételezett egy nagyon nagyszámú szimulációt (olyan alapon hogy az elvileg lehetséges, és akkor bizonyára van is), és akkor ebből egfyetlen egy számtani művelettel számol egy valószínűséget. De hangsúlyozom, nem volt semmilyen empirikus alap a becslésre. Hiszen pont ez a bajom az egésszel, és erről pofázok már órák óta, hogy az egészből kimarad az empiria.
Az abszurd pedig az az eredmény, amit mondtam, vagyis hogy ilyen teljesen spekulatív alapon (és ez nem is argumentum ad absurdum) az jön ki, hogy gyakorlatilag biztos hogy szimulációban élünk. Mindez elméletileg, egy számítással, anélkül hogy erre bármilyen jel, bizonyíték lenne. Ez az abszurdum.
"Nem. A transzcendens azt jelenti, hogy kivül esik, túl van valamin. (Transcendere: átmászni, átlépni, meghaladni) A teológiában azt jelenti, hogy az Univerzumon kívüli, a pszichológiában pedig azt jelenti, hogy a tudatosságon túli, vagyis a tudattalan."
Egy fogalom jelentésén vitázol? Nézz már utána jobban hogy mit jelent. Egyébként pontosan azt, amit írtam.
Egy elvont fogalom jelentése nem olyan mint egy konkrét tárgy (asztal) fogalmáé. Hanem homályosabb, sokszor körülírt, a jelentésébe valamennyire a használata, és a kontextusok is beleértendők, de legfőképpen nem jelöl egy konkrét tárgyat (asztal), hanem nincs is jelölete csak jelentése van. Ez megnehezíti a pontos leírást, de nem teszi lehetetlenné. Pontosan tudom hogy a filozófiában, vagy akár a teológiában mit jelent, és milyen a használata a szónak (leírtam), úgyhogy ne gyere nekem ilyenekkel, hogy azt jelenti hogy "átmászni", meg "átlépni", mert még azt hiszem hogy csak valamiféle dacból kötözködtél egyet. Eh, nincs nekem ilyenekre időm... ;-)
A "beláthatatlanul sok" is egy lehetséges becslés, és az empirikus vizsgálódás ott jön a képbe, amikor ezt megbecsülöd. Amikor megbecsülöd az alapján, amit empirikus alapon tudsz a világról. Az, hogy akkor ezek szerint nagy valószínűséggel egy szimulációban vagyunk, csak egy következtetés. Nem elrugaszkodott a tapasztalatoktól, hanem a tapasztolatokra támaszkodik.
Olyan ez, mint amikor például empirikus alapon megállapítod, hogy a hollók nagyrésze fekete. Az meg egy következtetés, hogy ha veszel egy hollót, akkor az nagy valószínűséggel fekete. Nem értem, hol itt neked az abszurd.
"Lényegében ez a szimulációs érv alapja. Az, hogy "dehát ez abszurd" nem tudom, mit akar jelenteni. Ezzel az erővel azt is mondhatnád, hogy "ki hallott már ilyet", vagy hogy "lári-fári"."
Mind a hármat jelenti. De úgy látszik nem hangsúlyoztam eléggé az elképzelés abszurdítását. Most megteszem.
Arról beszélünk, hogy beláthatatlanul sok szimuláció lehetséges (hiszen a világban számtalan sok ilyet futtató civilizáció van/lesz, és ezek egyenként is számtalan, vagy akár végtelen sok szimulációt futtatnak). Ebben az esetben az a helyzet, hogy az egy darab valódi világ áll szemben a végtelen sok szimulációval. Ekkor jön a statisztikátok, és kiszámoljátok, hogy az esély 1 a végtelenhez vagyis gyakorlatilag biztos hogy szimulációban vagyunk. Ezt nevezem én abszurd kimenetelnek. De ez csak bűvészkedés a számokkal, a fő érvem a szimuláció ellen továbbra is változatlan: Ilyen, az emipikus vizsgálódástól elrugaszkodott érveléssel semit nem lehet megtudni a való világról.
Ami a gyakorlati következményeket illeti, nem hiszem, hogy jelen körülmények között radikális jelentőségének kellene lennie egy ember életében annak a felismerésnek, hogy a valóság szimuláció. De lehetnek mérsékelt jelentőségei. Ha a valóság egy szimuláció, akkor például talán nagyobb a valószínűsége, hogy van halál utáni élet. Az egyik szerzőtől (Robin Hanson 2001) olyat is olvastam, hogy ha a valóság egy szimuláció, akkor nagyobb a valószínűsége, hogy hamarosan hirtelen véget ér. Meg egyéb, életvezetési szempontból érdekes jelentőségeket fejteget:
Igen, ha kiderülne hogy szimulációban vagyunk, akkor elvileg több meglepetésre számíthatnánk mit imígyen. Talán ez is lehetne egy szimuláció elleni érv: Viszonylag kevés a meglepetés a világban. A világ ugyan érdekes, hiszen ahogy fokozatosan fedezzük fel (és még nagyon az elején vagyunk), sok csodálatos dolgot látunk, de az olyasfajta meglepetéseknek, szabálytalan, vagy kirívó történéseknek mintha híján lenne, amiket az ember elvárna egy olyan szimulációtól, amelyben kísérletként fut.
És persze a jövőben akár nagyobb jelentőségűvé is válhat, hogy egy szimulációban vagyunk, egyéb felismerések fényében. Ki tudja.
Hát nyilván. A jövőben még lesznek újdonságok, és meglepetések. De bármiben fogadnék, hogy azok nem a szimuláltságunkkal lesznek kapcsolatban. Hanem ezzel a nagyon is valóságos, karcos, részvétlen saját valódi, igazi világunkkal, amelynek nem virtuális szereplői, hanem életre, öntudatra, és értelemre ébredt része vagyunk, olyan része, amely egykor talán az egészet uralni fogja.
"Azt ami maga a fogalom jelent, vagyis hogy tapasztalatfeletti, megismerhetetlen, érzékfeletti, nem anyagi, stb."
Nem. A transzcendens azt jelenti, hogy kivül esik, túl van valamin. (Transcendere: átmászni, átlépni, meghaladni) A teológiában azt jelenti, hogy az Univerzumon kívüli, a pszichológiában pedig azt jelenti, hogy a tudatosságon túli, vagyis a tudattalan.
"Vajon ha feltételezzük, hogy egy jó szimuláció megcsinálható, vagyis majd valamikor létező lehet (vagy akár most is létező lehet -persze nem nálunk, hanem a akárhol másutt -nehogymár itt fusson velünk), akkor abból következik az ellenkező irányban, hogy a transzcendencia is létezik? Ez sehogy sem következik semmiből."
Haha :D Oké, akkor ezt a simulation argument-et ezek szerint jól megbeszéltük.
"Amikor a monoteista teológia arról beszél, hogy Isten transzcendens, ezzel nem mond többet, mint amilyen értelemben a szimuláció építője transzcendens a szimuláció világához képest:"
A szimulált világhoz képest a szimuláció futtatója (aki egy szupercivilizáció a reális világban) valóban úgy aránylik (olyan a viszonya hozzá), mint a reális világhoz képest egy afeletti, feltételezett transzcendens teremtő lénynek.
Tehát ez a viszonyuk.
Viszont az állapot, a státus, az más. Itt háromféle feltételezett státus van, a szimulált világtól, a reális világon át a transzcendens világig (vagy lényig). Vajon ha feltételezzük, hogy egy jó szimuláció megcsinálható, vagyis majd valamikor létező lehet (vagy akár most is létező lehet -persze nem nálunk, hanem a akárhol másutt -nehogymár itt fusson velünk), akkor abból következik az ellenkező irányban, hogy a transzcendencia is létezik? Ez sehogy sem következik semmiből.
Továbbá még egy különbség: A szimulált, és a szimuláló világ között nem csak a logika, hanem a fizika törvényei is közösek, és azonosak. Legalábbis olyan értelemben, hogy a a szimuláció hardvere, és a szoftvere a reális világ fizikai, és logikai törvényszerűségeinek megfelelően fut (hiszen másként nem is lehetne). Viszont a szimulációban, szubjektíve felépíthetnek egy olyan világot, amelyben látszólag mások a törvények mint a reális világban.
A transzcendenciával az a baj, hogy igazából csak egyet tudunk róla. Azt ami maga a fogalom jelent, vagyis hogy tapasztalatfeletti, megismerhetetlen, érzékfeletti, nem anyagi, stb. Vagyis maga a fogalom tételez egy olyan jelensége, ami a fogalom szerint is megismerhetetlen. Ez egy önmagának ellentmondó fogalom, így értelmetlen.
Vagyis a monoteista teológia a transzcendencia tételezésével mégiscsak többet, és mást mond mint a feltételezett szimuláció bentlakója az ő szimulálóiról. Mégpedig azért mond többet és mást, mert a transzcendencia fogalma, mibenléte elképzelhetetlen és értelmetlen, nem úgy mint a való reális világ fogalma.
Amikor a monoteista teológia arról beszél, hogy Isten transzcendens, ezzel nem mond többet, mint amilyen értelemben a szimuláció építője transzcendens a szimuláció világához képest:
1) Kívül van a világon
2) Transztemporális, hiszen a szimulációt újraindíthatja, időben ugrálhat, nem köti a szimuláció lineáris időbe vetettsége
3) És felette áll a szimuláción belüli természeti törvényeknek, azokat tetszés szerint meghatározhatja, és nem kell a saját létének törvényszerűségeihez igazítania.
Amilyen szempontból valószínűleg nem transzcendens egy szimuláció építője a szimuláció világához képest, az az, hogy a logika törvényei számára is ugyanazok. De igazából a monoteista teológia sem szokta erőltetni azt a kérdést, hogy felette áll-e a logikának Isten, mert filozófiailag nehéz volna ezt Isten természetére vonatkozó kérdésként értelmezni, nem pedig a logika természetére vonatkozó kérdésként.
"Amennyiben a valódi világ eléggé nagy (és empirikusan úgy tűnik, hogy az), akkor a jövőben ebben a világban számtalan sok (vagyis nagyon sok) virtuális világ fog létrejönni. Egyszerűen azért, mert a sok civilizáció sok, és sokfajta szimulációt fog előállítani. Vagyis a helyzet az lesz, hogy egy darab reális, igazi világ (amelyben a szimulációk futnak) áll szemben a számtalan sok szimulációs világgal. Tehát egy ilyen helyzetben ha csak statisztikailag (mint jeles tudósunk) ki akarjuk számolni egy világ esélyét arra hogy szimulált-e, akkor azt kapjuk, hogy szinte biztosan szimulált. (Hiszen egy kivételével minden más világ szimulált.)"
Lényegében ez a szimulációs érv alapja. Az, hogy "dehát ez abszurd" nem tudom, mit akar jelenteni. Ezzel az erővel azt is mondhatnád, hogy "ki hallott már ilyet", vagy hogy "lári-fári".
Ami a gyakorlati következményeket illeti, nem hiszem, hogy jelen körülmények között radikális jelentőségének kellene lennie egy ember életében annak a felismerésnek, hogy a valóság szimuláció. De lehetnek mérsékelt jelentőségei. Ha a valóság egy szimuláció, akkor például talán nagyobb a valószínűsége, hogy van halál utáni élet. Az egyik szerzőtől (Robin Hanson 2001) olyat is olvastam, hogy ha a valóság egy szimuláció, akkor nagyobb a valószínűsége, hogy hamarosan hirtelen véget ér. Meg egyéb, életvezetési szempontból érdekes jelentőségeket fejteget:
És persze a jövőben akár nagyobb jelentőségűvé is válhat, hogy egy szimulációban vagyunk, egyéb felismerések fényében. Ki tudja.
"a szóban forgó 3 db állításból, (amelyek nincsenek logikai kapcsolatban egymással (egyikből nem következik a másik)) miért kellene az egyiknek igaznak lennie?"
Erre válaszoltam az 5552-ben ("egyszerűen csak azért, mert..."). És azt is jeleztem, hogy ennél jobban nem tudom kifejteni, ott a cikkben a részletes bizonyítás.
