Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Nagyon egyszerűen kellene szólni ebben az agyonbonyolított világban. Veretes, tiszta, igaz beszéddel lehántva a sallangokat, az utánzatok idegen koloncát, a cifra cikornyák vadhajtásait.
Fehér szavak kellenének, újra felfénylő, megtalált szavak, lesikált, erős tölgyfa szavak, masszívak, faraghatóak, kemények, érthetők.
Vissza kell adni hitelét, becsét, szépségét a szónak, a szóra érdemes szavaknak, melyekkel szót válthatunk, és szót érthetünk egymással jó szóban szűkölködik korunkban.
Úgy gondolnak ránk a kései utódok, mint rottyokra, akik hitetlenkedve nézték, amint a buldózerek sorra tarolták a gyárakat, házakat, együtt, s földönfutókká lettek saját földjükön.
S bár megtörtént, most mért kellene hagynunk, hogy történetünket szétnyiszálják ollóikkal, mint filmszalagokat, s újra ragasszák tetszésük szerint, hogy unokáink ne is tudjanak rólunk, éltünk-holtunk-időnkről semmit, sőt, meg se szülessenek lehetőleg?
a hangod a szemed a simogatásod hogy megértesz hogy értelek ebben a csupa érthetetlen könyörtelen életben ugye csak ez van, már csak ezért érdemes a szerelemért, hiszen csak ez maradt tiszta és szép ebben a kurva világban
a porcok szép egésze, az opálfényű, bűvös rejtelem, a mozdulatok biztos kecsessége s a bizonyosság: megmaradsz nekem eddig, vagy addig. Számlálni hiába.
A Kálvárián sétálgattam lassan. Fölöttem összeértek még a lombok, de jól tudom: én napra nap lebomlok valami elmúlt. Ma is odavan egy töredék. Mert semmiségnek tűnő apró jel nélkül nap nem múlik el: hiányzik már a porcok szép egésze, szív bátorsága - a száj nem perel.
Elvadult felhőkuvaszok az égen: felfénylünk néha tündökletesen. Eltűnhetünk csapongó szélsörényben - jössz még velem?
Ígérem: felkél a hold nemsokára, opálszeliddé lesz az alkonyat, és ép egész a lombok zárt világa — elsirathatsz. Én elsirattalak.
Egyszer csak fellobogtál, éjjel-nappal kéklő lánggal égtél, hiába próbált elfújni a szél, hiába formált az út porából hívogató ál-alakot, sosem mentél utána.
Visszatartott szigorú iránytűd, meg nem téveszthetőn.
Mi volnék most már nélküled? Lyukas vederből elpergő hamu, papírfoszlány, korláton fennakadva, egy homályban eltűnő állat árnya.
Egyszer majd keresni fogjuk egymást. Végigmégy, mint vak, a szobán. Tapogatsz karszéket, padlót, falat. Érinted létem kihűlt körvonalait, s nem hallod, hogy hangtalan tátogással próbálok feléd kiáltani. Aztán feladod. Ülsz egyedül. És mintha mázsás súly dördülne, úgy hull le egy apró malterdarab a mennyezetről...
Kedvedért megjátszom, mintha hinném a könyörületes mesét, hogy van fogódzó a bizonytalanban.
aztán sora eltűntek a régi nevetések elvesztek minden reggel minden régi-új viccel mosollyá szelídültek de hát ilyen az élet és vigyorrá torzultak mert ezt hozta a holnap mélyükön keserűség vibrált az észszerűség parancsa erősebb lett eltüntették a viccek valahai leányok sugárzó látomások szépségétől vakulva áttűntek a seholba aztán már azt nevettük mért is maradtunk együtt? a sivatag kitárult kacagásunk elárult aztán már nem nevettünk szomorú lett a testünk már vicceket sem mondtunk mentünk meg-megbotoltunk csak a hold maradt a régi vöröslő kobald égi pályáján bandukolva buddhafeje vigyorra torzult ha minket nézett a régi nevetések messziről visszhangoztak te tudtad mindég tudtad az egész világ talmi de bele lehet halni mosolyogva ledéren ahogy a hold az égen mikor felhők takarják rajtunk vigyorgó arcát mállik a nevethetnék bohócarcról a festék igen te mindég tudtad a legvégén az útnak nem marad immár semmi miben lehetne hinni s mert hosszúak az esték
Sárga holdak bámulnak be minden résen. Csiszolatlan éjszakákon követelik büntetésem. Vallatnak a kialvatlan ablakszemek álom híján számolom a sápadt képű esküdteket.
Meleg nappalaim levetettem neked. Nagyon fázom. Mindent beismerek.
Törvénylenek a félreértett évek. Összes vétkem testet öltött, miért a tiédet, hogy fogom még egyszer megfelezni a megmaradt felem. Te-óta félek. Magam szeletelem
– Nem történt semmi. Tényleg nem. Ami meg… lényegtelen. És ha szeretlek, hát nem azért. Annak ellenére. – Szeretlek. Kimondtam (a) végre. Értsd meg most, ha tudod, visszamenőleg. Valami utólag is kell. Sok volt az előleg.
A merengő éggel fel nem ér se gond, se gondolat. Álmomban lebegett elém ez a megfoghatatlan mondat, hajlékonyan kibújva az okok láncolatából, majd ébredéskor sem merült el valótlanul, ahogy az álmok szoktak más alkalommal. Valahogy megmakacsolta magát, beleakaszkodott az emlékezetbe, bár oly szelíden, hogy érintésétől a dühök is elültek apró remegéssel, mint a vízfodrok szürkületkor. Ráolvasás, varázslat, valami nyájas és hatékony boszorkányság, az lenne jó most, az kellene: tán kivillanna akkor egy arc, merengő, mint megbékélt víztükrön az ég, csak egy kicsit, csak egy pillanatra. Ne mondd, hogy nem lehet.
hazamenni hová kihez végleg becsukódott ajtó mögött akik azt mondanák isten hozott kisfiam isten kitért előlem a honvágy hozott a tékozló fiú lelkifurdalása ismeretlenekkel találkozom az út rossz irányba kanyarodik velem idegen vagyok itt az álmok füstbe mentek a falu a temetőbe rám szakad hirtelen a múlt fuldoklom az emlékeimben az asszony aki egykor olyan fontos volt nekem szomorúan néz rám ősz haja és elhasznált évei alól igaza lehet Platónnak hogy a csók lélekcsere nem nyálcsere csupán szaporábban ver a pulzusom és az ő arcán is pirosság fut át hiába az idő is csak arra jó hogy elteljen velünk vagy akár nélkülünk
Lehet, hogy mégis a hűtlenség a hűség? Nem úgy, hogy elhagyod, akit szeretsz, és hátat fordítasz a múltnak. Egy háznak. Egy utcának. Egy városnak. A hazádnak is, hogyha van. Másképpen gondolom ezt az egészet. El kell ugyanis döntened, hogy mi az igazság. Vagyis melyik az igazi? Az-e, ami az évek során egymásra rakódott rétegek alatt talán még mindig érintetlen? Vajon azt kell-e továbbra is szenvedéllyel szeretned? Végül is némi képzelőerővel még láthatod. Az elragadtatás ilyenkor annyit jelent, hogy elragad titeket a múlt, magával visz, és megmutatja, milyenek voltatok egykor. Élhetnél így is. De nem ez a hűség. Akkor sem, ha vadul leszaggatod, amit azóta mindketten magatokra öltöttetek, és akkor sem, ha csak óvatosan simogatod, ahol a legérzékenyebb. Míg felforrósodik. Mint egy értő restaurátor finom ecsettel a reneszánsz festményt. Eltávolítja az időt, és felragyognak a színek. Annyira valódiak, hogy teljesen valószerűtlenek. Előbukkan egy elfelejtett fénycsík, egy aranyló ruhaszegély, egy kávébarna mellbimbó, egy rózsaszín ágyék. Hiszen ez mind itt van most is, ha tényleg tudod, hogy mi a hűség. Visszanézhetsz persze. Miért ne? Ám csakis akkor leszel hűséges, ha képes vagy hűtlen lenni ahhoz, aki voltál. Aki volt ő is. Tudom, nehéz ezt megérteni. Pedig egyszerű. A régi szerelem csak akkor ér valamit, ha nap mint nap új is. Ha úgy szereted a másikat, mintha sohasem láttad volna. Ha ő is így szeret téged. Próbáld végigsimítani, ami még megvan romló hazádból. Hegyeket, völgyeket. Ne képzelődj! Ne emlékezz közben! Amíg enélkül is érzed őket, hűséges vagy.
Megyünk által a Tiszán; fúj a szél, hajunk, ingünk lobog. Tengerkék az ég. Fúj a szél; az arcunk is ég. Megyünk a fák tornyai iránt. Alföld, hajlong az akác, a fűzfa, csúcsra tör a nyár.
Nyárfa, akácfa, fűzfa; ott visz egy táska egy kisdiákot! Fut, fut, fut egy kisdiák, elfut, visszafut, elfutna, visszafutna már.
Tiszai árterek: Holt-tengerek. Nézd, nézd, távolabb a réten egy lidérc: a régi festő ott lebeg.
S lomok: városom herélt szélkakasai kappankodnak a szemétdombon.
Elűznek, kitűznek, elűznek, kitűznek. A föld nem az emberé; az ember a földé. Minden dolog összefügg. Bármi történik, az a föld fiaival történik. Ha az emberek a földre köpnek, magukat köpik le – mondja az indián.
Arcomra, testemre sárt kenek, legyek a föld fia, legyek az indián.
Ha ezt a földet leköpöd, az arcomat köpöd le. Ha ezt a hazát fölszántod, az arcomat szántod föl.
Megyünk által a Tiszán; fúj a szél, hajunk, ingünk lobog. Megyünk a fák tornyai iránt.
Uram, nagyon elfáradtam, fáradtnak születtem, és oly sokat mentem, a kakas kukorékolása mióta felébresztett, és nagyon magas a domb, mi iskolájukhoz vezet.
Uram, nem akarok többé az iskolába menni, add, kérlek, ne kelljen többé oda mennem.
Apámmal szeretném követni a friss vizű patakokat, mikor még az éj erdők titkát járja, hol hajnalűzte szellemek menedéket keresnek.
Súlyos-gyümölcsű mangófák alatt akarom délutáni álmom aludni, s felébredni a fehérek bömbölő szirénahangjára, amikor a cukornád-óceán közepén trónoló üzem a szabadba okádja néger munkások özönét.
Uram, nem akarok többé az iskolájukba menni, add, kérlek, ne kelljen többé oda mennem.
Mondják, azért kell a kis négereknek oda járni, hogy olyanok legyenek, mint azok az urak a városban, azok a comme-il-faut urak, de én nem akarok olyan lenni, mint amilyen az a városi úr, az a comme-il-faut úr.
Hadd csavarogjak inkább a cukorgyárak környékén, hol sorakoznak a jóllakott zsákok, híznak a barna cukortól, bőröm-színû barna cukortól. S inkább hallgatom éjszaka, mikor a szerelmes Hold hajlongó kókuszpálmák fülébe suttogja sejtelmesen öregember rekedt hangját - két cigaretta szippantás között meséli Zamba és Nyúl sógor történeteit, s még sok mást is, mit nem találunk a könyveikben.
S aztán még, egyáltalán, olyan szomorú az iskolájuk, szomorú, mint azok az urak a városban, azok a comme-il-faut urak, kik már táncolni sem tudnak holdfénynél, kik már mezítláb járni sem tudnak, kik már este mesélni sem tudnak.
Ne szóljatok hozzám nem létezem láthatatlan vagyok a kutyák is lepisilnek az utcán, mert összetévesztenek a lámpaoszloppal, vakargatom hűséges depresszióm fületövét
Én váltakozó izmusokban nőttem fel. Gyűjtőfogalmak rendszertelen rendszerében, összevont fogalmak sommás, kategorikus imperatívuszában. Az izmusok KRESZ-tábláján különböző színekkel jelölték őket, hogy az egyszerű ember is kiigazodjék. A táborok hívei valamilyen isták voltak. Róluk készültek a listák, a vád- és emlékbeszédek.
Ebben az izmusokra tagolt világban mindenki megkapta a pecsétet, és a pecséttel járó sorsot, melyet kilóra mértek. A világ olyan volt, mint a térkép, színes jelekkel behatárolt: melyik izmus hol fekszik, meddig terjed, mi övezi, mennyi a lépték.
Csak később kezdett a kartográfia megbomolni. Egyik izmus belenőtt a másikba vagy fordítva - mindegy! Mocsaras, holt árterek keletkeztek. Megváltozott a táj egysége, mondták, lecsapolás, kéregmozgások. Meg azt, hogy az izmusok lejártak, egyik ista olyan, mint a másik ista. Különösen, ha ugyanazista. De hát ez is csak izmus: szervilizmus.
Az oroszlán szerint a terrorista róka veszélyes számára, kivégzi hát. Érvelésében nem talál hibát a tigris, a majomnép gyilkolója. Vak félelem költözik a vadonba, tücsök se cirpel, madár se dalol, halál kúszik faóriások alól kígyózó öleléssel fölfelé; így kezdődött, és néhány év elég, holdbéli táj van a dzsungel helyén, élettelen, hideg. Megszelídül a király, vélitek? Bölcsebb volna ketrecbe zárni őt, mielőtt az őserdőt öli meg.
Az ember erre-arra vándorolhat, de ott van otthon, ahol dolga van, ott tartja számon hazáját a holnap, ahol megpróbált élni hasznosan, ahol a tálentum - amit az Isten adott neki - a legjobban fialt, ahol úgy élt, hogy izzóvá hevítsen kihűlt hitet, reményt, mit jég takart. Pistám, bejártad az egész világot és mindenütt akadt tennivalód, fotóidon indusok, indiánok tűnnek elénk: országok, nációk, arcok keletről és arcok nyugatról, kopár s termékeny tájak, boldog és lidérces álmok - millió darabból áll össze a világ, a Nagy Egész. Ám itthon itt voltál, ahol akácfák poros levelét szaggatja a szél, ahol tépázott nemzedékek álmát veri a jég, ha háborgó az éj, ahol a fényre szomjazóknak adtad művészeted tündöklő kincseit,
hogy hírnöke legyél a virradatnak, mely egyre távolabbról érkezik.
Azóta hiszek egy szebb és jobb világ Eljövetelében, amióta a szabadság Lángoló ketrecében tengetem Fogyatkozó nappalaimat. Amióta feléledtek közelmúltunkat Önös érdekből tagadók éhes Ragadozói; a múlt hibáit és bűneit Gátlástalanul felnagyítók, A sikereit pedig törpévé zsugorító dögevői. Amióta a megelőlegezett bizalom szavazatai által Megválasztott fölkentjeink Zsákmányszerző serege élvezkedik A szegénység könnyízű tengerében. Amióta a törvényes lehetőségeikkel Visszaélő cselekedetek Mindennapjaiban a múlt cinikus Visszatértét látom. Amióta a vissza nem térítendő milliók Kiagyalói és élvezői Arcukra öltik a szegények Életfogytiglanra ítéltetett tekintetét. Amióta a múlt igazságtevői A húsosfazék körül tülekedve Hazáról és népről szónokolnak, És pirulás nélkül Okádják arcunkba eljövendő idők Nagyszerű lehetőségeit. Amióta törvényeinket A maguk szája íze szerint alkotók Szó-buldózereikkel Lesöprik lelkükről Az igazság és a becsület Betonoszlopait. Azóta, amióta a szeretet Megváltó hatalmában Reménytelenül reménykedem.
