Elengednélek, visszahívnálak nagy vízben vetnék neked ágyat s fáradhatatlan tengerészed, kezemmel körülhajóználak. Amerre mennél, mennék utánad. Nyár van, kiköltözöm az ég alá szerelmed nomádjának: süssön a Nap, mint a végzet - egész testemmel égjek!
Erőt az elérhetetlen jövő ad s holnapi romlása a vágynak. Darazsak golyózápora luggatná át a koponyámat, venné a világ véremet, de én csak mosolygok, mert látlak.
Elengednélek, visszahívnálak, hangya-gyászmenet hömpölyög, előle eltaszítanálak. Porból fölszedve vizet adnék, sebed kimosnám szavaimmal. Melléd feküdnék, s a világot elsötétíteném hajaddal.
Felkavaró szerelmes verseket találtam Zimonyi Zita új verseskötetében, amely az utolsó szerelem hisztériájáról szól. Ilyen őszinte, megrázó kitárulkozással sose találkoztam még. Ízelítőnek feltettem néhány verset. Érdemes végigolvasni a kötetet, nem lehet letenni. (Valentin-napi különleges ajánlással kezdődik, vajon mi rejlik mögötte?)
Zimonyi Zita
(töprengés)
elröpíti-e hozzád a gondolat
érzékekről felszálló óhajomat,
a sürgetést, hogy jöjj hamar,
elröpíti-e hozzád a gondolat,
hogy két ág puha-pihe tövén
esengve hív-vár a fészekmély,
elröpíti-e a gondolat sietve
verdeső vágyamat szívedhez,
Hadd felejtsem végre el a szigorú telet Mikor a hó megülte a tájat, az életet Létem izzó napja nézz rám Nem szólok, csak csodállak némán
A kopár föld végre zöldbe öltözött Porcsinrózsák hajladoznak kába fejem fölött Virágok takarója borítson szerelmem Csak szeress, és ne felejts el engem
Halkan csobog a dalos patak Ahol elöször megpillantottalak Ott dölt el végleg a sorsom, az életem Amikor szembenéztél velem
izzó bolygók között bolyongva találtam rád vénusz puha szirmaira szólított szíved száguldva széthulló univerzumokon át csillagok lótuszkelyheiben megmártóztam veled s most érzem benned a pillanatot semmiből éledő minden vagyok a lélegzeted, a szárnyaid szemedben őrjöngő vágyaid gerincedbe olvadó fény-folyó én vagyok benned a rossz és a jó tükrödre borult angyalporod testedet éltető otthonod Napod vagyok, s minden perced halkan bizsergő szerelmed párnádra lágyan csorduló álmod a szolgád vagyok, s a királyod atomjaid forró rezdülése emésztő kínjaid enyhülése szobád falára ömlött öröklét a balsorsod vagyok, s a szerencséd fény, mi nélküled nem ragyog... lelkedből nyíló virág vagyok
Már nem tudom, hogy miért szeretlek, de azt azért tudom: nagyon. Most hát reád rakom a terhet, szempilláidra a szerelmet, a mellkasodra, a szívedre a vállaidra. S úgy hagyom.
"Házasodjunk össze. És gyereket is akarok. És Veled akarok megöregedni. Veszekedni. Elviselni egymást. Szeretni. Ott akarok lenni melletted, ha gyötörnek éjszaka az emlékeid és szükséged van rám. És felébredni reggel az emlékeimmel, és olyasvalakivel megosztani, aki nem fordul el tőlem azért, mert azt hiszi, hogy az élet csupa napsütés. Olyan társ kell, aki nem fél, hogy a végsőkig próbára tegyen."
De most megjártad, kedves, most az egyszer. Ezüsthálóval foglak meg, nem menekszel. A csillagos ég hálójába foglak, Nekem fogadsz szót, meg a csillagoknak.
Az volt a veszted, mind a kettőnk veszte, Az a csillagos júniusi este.... ....Csak a csillagok voltak és mi ketten! A csillagok közt szálltunk! És ijedten és görcsösen fogtuk egymás kezét.
Szólnom kell akármit is és ha már együtt vagyunk, hát nektek beszélek. Mindegy, ha azt is hiszem, hogy magamnak szólok. Néha meghalljuk nevünket, de akkor ott vagyunk, ahol a madár se jár A fergeteg ormán sugárzunk fölfelé messze a sugarak portengerétől
Csak a szívünkből zuhanó szelek lengetnek fölfoghatatlan villamosságot Följebb tolom fejemről a fellegeket, de azért érzem a levegővel Cirógatnak a tavalyi bimbók, s a lehullott levelek nyomdokai
Szólnom kell akármit is és ha már együtt vagyunk, hát nektek beszélek A madarak meghalnak fölötte, szívére hull kicsi, hideg testük.
Nagyon szegény az ember, Ha egyedül van és kedvesét szeretné harapdálni, De úgy, hogy az őneki mégse fájjon.
Ívlámpák vagyunk egymás szívei fölött, a kicsi madarakat látod-e vállainkon? Mi vagyunk azok és szelíd arcunk is egymáshoz ér - Nyissuk ki egészen magunkat, egyszerre jusson mindenki a szeretetbe.
A Napra akasztjuk sugarainkat, megszabadult kenyerek telepednek küszöbeinkre Gyémánthidak szökkennek mindenfelé s az elaludt aknák Pacsirtákként emelkednek szívünkbe és szelíden fölrobbannak csókjainkban.
Hát pazaroljuk szét harangjainkat, kitárt ajtónál mosolyogjunk Szemünkben rejtőzik a torony, melyről beláthatjuk ismeretlen hazánk vidékeit Készen vagyunk már égboltjainkkal s készen vagyunk a fényességre Aki hajnalonta gyönge virágokat okoz.
Én írok levelet magának - Kell több? Nem mond ez eleget? Méltán tarthatja hát jogának, Hogy most megvessen engemet. De ha sorsom panasz-szavának Szívében egy csepp hely marad, Nem fordul el, visszhangot ad. Hallgattam eddig, szólni féltem, És higgye el, hogy szégyenem Nem tudta volna meg sosem, Amíg titokban azt reméltem, Hogy lesz falunkban alkalom, S hetenként egyszer láthatom; Csak hogy halljam szavát, bevallom, Szóljak magához, s azután Mind egyre gondoljak csupán, Éjjel-nappal, míg újra hallom. Mondják, untatja kis falunk, A társaságokat kerüli, Mi csillogtatni nem tudunk, De úgy tudtunk jöttén örülni.
Miért jött el? Békességesen Rejtőzve mély vidéki csendbe, Tán meg sem ismerem sosem, S a kínt sem, mely betört szívembe; Tudatlan lelkem láza rendre Enyhülne tán s leszállana, S akit szívem kíván, kivárva, Lennék örök hűségű párja S családnak élő, jó anya.
Másé!... A földön senki sincsen, Kinek lekötném szívemet. Ezt így rendelte fenn az Isten... Tied szívem, téged szeret! Ó, tudtam én, el fogsz te jönni, Zálog volt erre életem; Az égieknek kell köszönni, Hogy sírig őrzőm vagy nekem... Rég álomhős vagy éjjelemben, Látatlan is kedveltelek, Bűvöltek a csodás szemek, Rég zeng hangod zenéje bennem... Nem álom volt, színezgető! Beléptél, s ájulásba hullva, Majd meglobbanva és kigyúlva Szívem rád ismert: ő az, ő! Nem a te hangod szólt-e újra, Ha egy-egy csendes, bús napon Ínséges szívekhez simulva Vagy imádságban leborulva Altattam égő bánatom? Nem te vagy itt árnyék-alakban, S nézel reám e pillanatban Az áttetsző homályon át? Nem te hajolsz párnámra éjjel, Suttogsz: szerelemmel, reménnyel Enyhíted lelkem bánatát? Ki vagy? Őrangyal vagy te, féltőm? Vagy ártóm és gonosz kisértőm? Döntsd el hamar, hogy lássak itt. Lelkem talán csak vágya csalja, Tapasztalatlanság vakít, S az égi kéz másként akarja... Hát jó. Sorsom gyanútlanul Gyónásommal kezedbe tettem, Előtted könnyem hullva hull, Könyörgök: védj, őrködj felettem... Gondold el, mily magam vagyok, Nincs egy megértő lelki társam, Így élek néma tompulásban, Én itt csak elpusztulhatok. Várlak: emeld fel árva lelkem, Nézz biztatón, ne adj te mást - Vagy tépd szét ezt az álmodást Kemény szóval. Megérdemeltem.
Végzem! Átfutni nem merem, Megöl a félelem s a szégyen, De jelleme kezes nekem, Bízom: a sorsom van kezében...
A selyem, Mit selyemgubóról fejtenek le fénylőn, lágyan, Nem olyan selymes mint az arcod. Az ének, Mit trillázó pacsirta zeng bele a tavaszba, Nem olyan édes mint a hangod. A napfény, Mi nyári reggelen szikrázik végig a mezőkön, A mosolyodnak halovány árnya, S a könnycsepp, Mi végig harmatozza, Az egek tiszta zokogása.
Közel álmodlak-e vagy távol: egy nekem, mindig határozott vagy és cáfolhatatlan, szemem láttára lesz belőled zene, dallam s már lát a fülem is, épp úgy, mint a szemem.
Úgy élsz bennem, akár ha itt állnál előttem, szíved oly dallamos, oly nyílt; és néhanap hallom, amint dobogsz halántékom alatt, mikor mélyeimen átsurransz eltűnőben.
Nemtom ki írta, hogy a boldog emberek unalmasak, mert egyformák. Hát valahogy így. Igen én mindig csak saját verset írok ide. Jó vagy rossz, vállalom érte a felelősséget.
