Keresés

Radnóti Miklós

PONTOS VERS AZ ALKONYATRÓL

Kilenc perccel nyolc óra múlt,

kigyúlt a víz alatt a tűz

és sűrübb lett a parti fűz,

hogy az árnyék közészorúlt.

Az este jő s a Tisza csak

locsog a nagy tutajjal itt,

mert úszni véle rest s akit

figyelget: a bujdosó nap

búvik a magas füvek között,

pihen a lejtős földeken,

majd szerteszáll és hirtelen

sötétebb lesz az út fölött.

Híven tüntet két pipacs, nem

bánja, hogy őket látni még,

de büntet is rögtön az ég:

szuronyos szellővel üzen;

s mosolyg a szálldosó sötét,

hogy nem törik, csak hajlik a

virág s könnyedén aligha

hagyhatja el piros hitét.

(Így öregszik az alkonyat,

estének is mondhatni már,

feketén pillant a Tiszán

s beleheli a partokat.)

Csiga-biga

Rókák a szélben,vidáman keringnek.

Hívják a csigát repüljön velük.

Égre mereszti bigaszemét a csiga,

gondolja tréfát űznek belőle.

Rókafarok a szélben szilajul lobog.

Csiga-biga bambán behúzódik,s

befalazza házát, a repülő rókáktól.

Ébredés

Halkan, neszezve foszlik,

az éj hodfényes bársonya.

Napfényes mosollyal nyújtózik

a reggel, ragyogó szemét

rányitja az égre,szivárványos

kacagása ébredésre késztet.

Bajban van a tenger,hányingere támadt.

Viharosan öklendi mérgét,vissza a partra.

A szél is bántja,fokozva kínját.

Hasztalan hányja,veti magát,az undor

hatalmas dagálya, kínozza szüntelen.

Dobálja magát, szűk medrében,keserves

terhétől ,nem fosztja semmi.

Gyomrában tüzes fekélyek lángolnak,

feketén böfögve, ordító baját.

Bömbölve tombol,magával ránt mindent.

Mérgét méreggel tetézve,

hátát medrének feszítve,

fröcsögve ordítja kínját az égre.

Ásító virágok torkát,

izgatott méhek,

csiklandozzák.

Kuncogó illatfelhők

szállnak,messze,

fel az égig.

Különös lények,

mohón szürcsölik.

Bódultan ásítoznak,

s kuncognak szüntelen.

Szellőkön ringanak,

napfényben fürdenek,

felhők között kergetik,

az alanti világok,

kacagó nektárát.

Egy kis cinke ,

kint az ágon,

elcsicsrgi bánatát.

Itt a tél,és fázom.

Te kis ugri-bugri

jószág,életnek

apró hőse,de csodállak!

Könnyű tollruhádban,

meztelen csontlábaddal,

míly bátran viseled,

életed cifraságát.

Fátylait igazgatja, már az alkony.

Egyenként szétteríti,hegyekre,völgyekre.

Végül a legszebbet,a vörösen izzó Napra.

Álomra hajtja fejét,s álmosan hallgatja,

az elnyugvó világ neszét.

Császára az évnek,

deres ágyában,

magára húzza, jégszilánkos

takaróját.

Mindhiába, a fagyott

csendben,dicsét,kincsét

feladva, vérét ontva,

fáradtan ájul,a fagyos csendbe.

A jeges hatalomban,

boldogan álmodja, életnek

új diadalát.

nagyon tetszik,gyönyörű

Balla Zsuzsanna

Igéző

Csipkebogyó-csók, igéző parázs,

Nyugtalan nappalok, fülledt éji nász,

Örökkön bennük kószáló vágy

Fohásza betölt, átitat:

Pogány ima, kökény-áhítat,

Szerelmek rejteke, szirom-áldozat,

Virág kelyhében kábulat.

Charles Baudelaire   

Az ember és a tenger     

Szabadság embere, tengert imádni hű!     

Szeresd csak: tükröd ő, hullámló végtelenje     

Minthogyha parttalan bús lelked képe lenne     

S ő is, mint szellemed, örvénylőn keserű.     

Képmásod mély ölén alámerülsz gyönyörrel,     

Szem és kar rásimul s felejti már saját     

Háborgását szíved, figyelve ős zaját,     

Mely egyre féktelen és vad panaszba tör fel.     

Mindkettőtök setét s rejtelmesen rideg:     

Ember, örvényeid kinek van mérni ónja?     

Tenger, halk kincseid napfényre fel ki vonja?     

A meghitt titkokat irigyen őrzitek.     

És mégis, míg a vén századok tűnni térnek,     

Kegyetlen és konok küzdéstek egyre áll,      

Jaj, mert szerelmetek a gyilok és halál,     

Oh örök birkózók, oh vad dacú fivérek!     

Tóth Árpád

Ady Endre

A KÉK TENGER PARTJÁN

Ahol mások élnek, szeretnek,

Én eljöttem ide betegnek,

Csókot temetni, álmot dobni,

Nyugodt partokon nem nyugodni.

Mindig a holnapra mosolygok,

Elvágyom onnan, ahol bolygok,

Úgy vágytam ide s most már szállnék.

Óh, én bolond, bús, beteg árnyék.

DSIDA JENŐ

A NAPHOZ

Te, ki szomorú lényegemmel

kezdettől kezdve vagy rokon,

csókold, csókold, csókold meg tűzzel

az én csóktalan homlokom.

 Látod, itt állok mindhiába,

kezem sóváran integet -

Mindenkitől csak csókot kérek

és szórom, szórom, kincsemet.

 De szeretet-csók nincs szívökben

és tovább mennek hidegen,

s mire kincsem már mind a múlté,

minden ember-arc idegen.

 Csak Te osztod a csókot mindig,

csak Tőled van, ki lángra kap -

Te a természet ős szerelme,

ujjongó-lelkű, drága Nap.

 Bíbor tüzed itt megfehérül,

mint szűzi, havas ormokon;

csak csókold, csókold, csókold tűzzel

az én csóktalan homlokom.

Dsida Jenő

A Semmi álma

Elszenderült a Semmi

És azt álmodta, hogy Valami lett,

S az a Valami - én vagyok!

És azt álmodta, hogy a messzeségben

Előttem egy szent Cél ragyog,

Egy ismeretlen Cél,

Amely felé megyek, megyek...

És jönnek szembe utasok

És kérdeznek: honnan jössz?

És felelek rá: nem tudom!

És kérdeznek: hová mégy?

És felelek rá: nem tudom!

Lopódzva jő az Alkony, -

Lilába olvadnak a zöld mezők

És szürkébe a kék hegyek,

És én fáradtan, csüggedt fővel

Megyek, megyek!... -

- - - - - - - - - - - - - - - - -

Milyen furcsákat álmodik a Semmi!

Dsida Jenő

Az én dalom

Az én dalom a bérci hegynek

Vidáman csörtető patakja,

Madárka, mely a boldogságát

Minden fán, bokron eldalolja.

Az én dalom az őszi lombok

Borús, sejtelmes suttogása,

Hulló levelek zizegése,

Hollószárnyaknak csattogása.

Az én dalom földet megrázó

Dörgése a haragvó mennynek

Amelyre a zúgó visszhangok

Vad rettegéssel jaj-t felelnek.

Az én dalom egy halk imádság,

- Rebegik lázas, haló ajkak, -

Egy-egy utolsó kondulása

Szívemnek, e repedt harangnak.

Czóbel Minka

Este felé

Sűrűsödnek az árnyak

Már a fejem felett,

Egyenként hullanak

Lassan a levelek.

De szebb a mély alkony,

Mint volt a friss hajnal,

Bódító illattal,

Hangos madár-dallal.

Szebb az alkony, - tisztább

Titokzatos fénye,

Kevesebb a vágya,

Forróbb a reménye.

Benedek Elek

Erdőben

Járok-kelek kint a zöld erdőben,
Az áldott nap most van ébredőben.
Ébredését erdő, mező várja,
Feléje száll Isten madárkája.

Fölkel a nap, sugarát már ontja,
Kék ibolya a kelyhét kibontja:
S gyenge fűszál meghajolva, szépen,
Várja, hogy a nap rája is nézzen.

Hallga, hallga! Figyeljetek mostan,
Vidám ének zeng fönn a magasban.
Egy-egy dallam leszáll a mezőre...
Dalolj, dalolj, tavasz hirdetője!

Benedek Elek

Reggeli dal

Felébredt a nap, kapuját kitárta,
Nótával köszönti a dalos madárka.
Ébredez az erdő, már a rét sem alszik,
Madár dalolása messzire elhallszik.

Harmat rezeg az ágon, fénye meg-megcsillan,
Rásüt a napsugár s egyszerre elillan.
Ragyog az áldott nap, a szellő se lebben.
S dalol a kis madár mindig ékesebben.

Fölkelt a méh is, döngicsél a réten,
Zümmög a bogárka, röppenésre készen,
Szárnyát szárítgatja meleg napsugárban,
Megfürödvén előbb harmatos virágban.

Dalolj madár, dalolj, örvendezz a nyárnak,
Dalolj, amíg a szép napok le nem járnak.
Majd jön az őszi szél, elhervad a virág...
Dalold, amíg lehet! ó, de szép a világ!

Reményik Sándor

FÉRFI-ERDŐ

Eltűnt az üde smaragdragyogás,
A lomb sűrűbb, sötétebb.
Április ment,
Május nyomába lépett,
És közeleg a nyár.
Az ifjú erdő komoly férfi már.

Összeborult a lomb,
Mélyzöld kupola lett.
Visszhangoz töprengő kérdéseket,
És önmagának harsogva felel.
A vihart addig nem engedi el,
Míg búgó hangon meg nem áldja őt.

A fák: keményderekú gondolatok,
Az ősi földből szívnak őserőt.

Koronájukat égnek emelik.
Ha van Isten, ha nincs:
Mindegy nekik.
Mert nekik `úgy kell élni,` mintha volna!

Viharban, csendben rájok lehajolna.
Mert nekik `nőni kell` -
És nőni - csak az ég felé lehet.

Eltűnt az ifjú smaragdragyogás,
Sötétebb lett a lomb.
Amit harsogva mond:
Riadó, érces, telthangú beszéd,
Meggondolt felelet.
Vagy ünnepélyes, komor hallgatás.
Az erdő férfi lett.

Eötvös Lóránd

Mi szép e táj

Mi szép e táj e völgynek mély ölében!
Mi kék e tó! mi csillogó a hab!
Rajt' megtörik szivárványnak színében,
Az égből csillogón lenéző nap!

A tó fölött egy jég födte hegy van
Sziklák födik hatalmas homlokát!
Lenéz... s a csendes tükörsima tóban
Megnézi arcán csillogó havát...

Más oldalról sziklafal keríti,
Mint kő medencét a szép tó vizét,
S egy vízesésnek egyhangú beszédi,
Kíséri madárkák énekét!

Oly szép e táj! azt hinném itt az ég van
Ha nem dobogna szívem a honért!
E táj imitt más nemzetnek honában
Föl nem cserélném hon egy kunyhóért!

Fecske Csaba

Nyári képek

A dombon néhány hallgatag,
csenevész borókabokor.
Közöttük kecskék legelnek:
szakállukon megül a por.

Aranyba fordul már a búza,
telt kalászú bennük a remény.
Tarkállik pipacs, imola:
napfény – írta sok szép költemény.

Kár egy könnycsepp, gördül
hegyek mögé a Nap.
A vízen fecskeszárnnyal ejt
sebet az alkonyat.

Mintha csak álmában kondulna,
úgy szólal meg este a harang,
s mint pitypang pihéje száll, lebeg
az alélt falu fölött a hang.