Régen szóltam hozzá a témához. Pedig nem múlt el teljesen a "dolog", de mondhatom, javuló tendenciát mutatok. Ez azt jelenti, ritkábban jön elő a "dolog", de előjön, sajnos.
A hozzászólásokat napi szinten olvasom és nagyon szeretem ezt a fórumot, itt sok kérdésemre választ találtam, és bár nem ismerlek titeket, mikor rosszul vagyok, sokszor eszembe jut, hogy nem vagyok egyedül...
Így volt tegnap éjjel is..
Megvolt az érzés, hogy kívülről látom magam. Nekem ez olyan érzéssel is párosul, hogy azt érzem, mintha totál megbolondultam volna. Szépen lepihiztem, hogy én akkor most alszom, de nem tudtam elaludni mert rámjött ez a sz.r érzés. Olyan volt, mintha nem lennék a testemben, és annyi gondolat kavargott az agyamban, mintha egy álom közepén lennék, de közben fent voltam, emiatt éreztem, hogy megbolondultam. Benyomtam a szokásos Xanaxot (amit igyekszem ritkán, csak mikor para-helyzet van bevenni), de képzeljétek, kisebb alvás után megint felkeltem és jött egy újabb roham. Alig aludtam.
Ne sajnáljatok :) csak el akartam mesélni mi volt. Olyan rossz érzés.
Valakinek van ötlete, miért nem hatott a Xanax? Nekem még ilyen SOHA nem fordult elő. Általában mindig megnyugszom tőle (pszichésen is hat) és elalszom.
Erős fájdalomcsillapítót szedek + izomlazítót a napokban, mert becsípődött egy ideg a derekamba, esetleg arra gondoltam, hogy a gyógyszerek így együtt "nem örülnek egymásnak", és emiatt nem hatott a Xanax.
Mindenkinek kitartást, és amikor rosszul érzitek magatokat, gondoljatok arra, hogy nem vagytok egyedül a bajjal + legalább súlyos fizikai bajunk nincs, én mindig erre szoktam gondolni (bár az is igaz, hogy olyankor mindig azt hiszem, hogy most meghalok és súlyos beteg vagyok....).
Nekem amikor előjöttek az első rosszulléteim, akkor voltam 21 éves.
Emlékszem, jöttünk haza Horvátországból, és Érdnél elkezdtem kiabálni a kocsiban, hogy álljunk meg, ki kell szállnom, meg fogok halni. Amúgy én 172 cm magas vagyok, de akkor 57 kg voltam, azóta 23 éves vagyok és 65-67 kiló. Egy ideig mindig a kajához,csokihoz nyúltam a rosszulléteimnél. Azóta váltottam :o), és mostanában mindig a telefonomhoz nyúlok, ha érzem, hogy jön az a gonosz érzés.
ezt a normális óvodába járást úgy gondoltam, hogy minden gond (szorongás, egyéb kínok) nélkül vigyem óvodában. Szóval rendesen, úgy mint a legtöbb ember. De persze itt jön az, hogy amikor én elmondtam a gyógyszerésznek, hogy nekem mi bajom azt kérdezte, hogy ez tényleg igaz? ugyanis a betegség elején 39 kiló és 20 éves voltam, most 55 kiló és 23 éves.
Sok emberen nem is látszik, hogy beteg. Én ha szorongos a hajamat babrálom, meg szerintem, de csak szerintem, elég feltűnően babrálok össze-vissza.
Hát, ha nem haragszol, vitatkoznék :)) A rosszullét az rosszullét. Olyan nincs, hogy a rosszullétnek az "érzése"... És ez nem csak fizikai lehet, hanem mentális rosszullét is, ami (ha máson nem is) de a szemeden biztos látszik. Mondjuk, az tény, hogy nem is akartam, hogy észrevegyék. A légszomjamat mély sóhajokkal próbáltam megoldani, izzadni a melegtôl is lehet, és hogy sápadt vagy? Nos, hát nem eszel biztos elég vitamint...:))) És az a rettegés a szemében? Kit érdekel :))) Jobban jártam igy, azt hiszem, mert magyarázkodni meg aztán végképp rühellek... :)))) Utána viszont napokig ezen rágódtam, hogy ezek szerint akár meg is lehet dögleni 1000 ember között...
Az, hogy senki nem vett eszre semmit rajtad, nem csak azt mutathatja, hogy az emberek nem figyelnek oda masokra; az is lehet, hogy kivulrol nem latszott rajtad, hogy mi megy vegbe benned. Velem is volt ilyen: rettento pocsekul ereztem magam, allandoan ugy ereztem, menten elajulok - de a szuleim azt allitottak, hogy egyaltalan nem vagyok sapadt. Ez tulajdonkeppen ertheto is, hiszen a panik nem "valodi" rosszullet, inkabb csak annak az erzese.
Az a kibaltázott nagy baj (legalábbis én igy látom) hogy én is végig tudtam, hogy mi a fene az, amit elszurok, és mit kellene másképpen csinálni.... Osztán mégse tuttam megcsinálni... :((
Én mindenre tudom a helyes megoldást, azt is tudom, hogy ez egy "képzelt betegség". tudom, hogy mit kellene tennem a helyes életvitelhez. Én látom a jövőmet úgy, hogy a párommal együtt élek, és hordom majd a gyereke óvodába. RENDESEN mint mindenki más. Én bízom benne, hogy nekem is sikerülni fog, és pár hónap lefolyása múltán, azt fogm ide írne, hogy túl vagyok rajta. Ha már igen belefáradok a sok szenvedésben, akkor sírok egy jó keserveset , és utána új erővel indulok tovább.
A gyógyszerről még annyit, hogy én gyógyzsert nélkül is tudom élni a napjaimat úgy , mint más gyógyszerrel és ezért nem akarok egyszer sem bevennei, csak ha már igen-igen muszály. Gondolom ezt megérti akárki.
Én is ellene vagyok a gyógyszereknek.. Én Zoloftot szedtem, és bevallom: nagyszerü volt... :))
Figyeld meg magad, amikor a gyógyszer hatása alatt állsz, próbálj meg rájönni, hogy mit csinál veled a gyógyszer, mit láttat veled másképp, mint te magad, és próbáld meg megtanulni a gyógyszerrel együtt, hogy hogyan tudod ugyanazt létrehozni egyedül, saját magadtól... mert lehet, meg lehet csinálni. Szerintem. :)))
Az én párom ódzkodott a nyugtatóktól, szorongás csillapítóktól még az elején. De mikor már más orvos is (és a fórumon is), mondta, hogy ha kell szedni akkor kell. ha rászokok, akkor majd leszokok. De nem szedtem soha. Pár hete volt először az a fajta rosszullétem, amire azt mondtam, hogy idegen itthon lenni, és nagyon megijedtem. Ez volt szombat reggel és ilyen voltam egész hétfő délig. Bevettem hétfőn délbe egy fél Xanax-ot, az 10 percre rá ki is jött, és onnantól megint nincs bajom. szerencsére.
A gyógyszerrel úgy vagyok,hogy akár hol is vagyok és rám jön olyan rosszullét amit úgy érzek, hogy ez nehéz lesz, akkor beveszek egyet és kész.
Ez már megnyugtató, hogy ha magam nem tudok megnyugodni, akkor majd a gyógyszer segít. De elég, ha csak ennek a gondolatára szokok rá, mert félek, ha egy gyógyzsert bevennék, akkor legközelebb kisebb bajnál is már bevenném.
Ezért félek magam is a gyógyzsertől, hgoy esetleg rontaná a gyógyzser nélküli terápiámat. MErt az én pszichológusom soha nem említette, hogy esetleg szednem kellene.
Figyelj, a legteljesebb meggyôzôdésem, hogy ebbôl ki lehet mászni... Én kimásztam... és tudom, hogy lehet. ... És tényleg, a javuló tendencia már nagy szó... Én csinálok egy mentális technikát, egy meditációt, úgy kb. egy éve, és azóta nem voltak rohamaim.... De felügyelet nélkül ilyesmit nem szabad, keresni kell valakit, akiben megbizol, és lereagálja az élményeidet és a helyére teszi... Sajnos, nem tudok ilyet, nekem senki sem segitett, de voltak gondok... És gyógyszert is szedtem az elején, ami azért volt nagyon jó, mert megmutatta azt a hozzáállást az élethez, amit elfelejtettem... Utána le lehet állni róla, ha nem attól vársz mindent, de lehet, hogy az elején kell...
Mennyi az esélye annak, hogy valaki így marad? Mert én nem szeretnék így maradni. És legutóbb nyíltan megkérdeztem a pszichológust, hogy ez megtörténhet-e. Mióta terápiára járok, azóta most először nem kérdéssel válaszolt, hanem igenis elmondta, hogy ő úgy látja, hogy én javuló tendenciát mutatok, csak ezek a félelmek (itthon félni, elutazni) megvoltak régen is, csak akkor nem adtak nekik ennyi jelentőséget, mert ettől volt nagyobb félelmem, aggodalmam is, és ezek jelentéktelenek voltak a nagy rohamokhoz képest. És én is úgy gondolom, hogy lehet benne valami. Lehet, hogy régen is meg voltak ezek az érzések, csak voltak ezektől rosszabbak is és attól jobban féltem.
Te már gyógyultnak számítasz, vagy még kigyógyulóban vagy, vagy teljesen ki gyógyulsz leszel? Szóval csupa pozitív dolgot kérdezek? Mert ha valaki már gyógyul, már az is jó.
Amig beteg voltam (már nincsenek rohamaim - most már inkább csak szorongok néha, és félek) addig nem tudták rólam. Most, igy utólag simán bevallom, és nem tudom, miért titkoltam el sokáig... Aki az ilyesmire rávágja, hogy "hülye, dilis", az csak az ô szegénységi bizonyitványa, nem a tiéd... Ezt már fejtegettem itt (vagy valahol máshol :)) hogy azt gondolom: mindannyian egy kicsit hôsök vagyunk, akik igy élü(t)ünk... Igy kell ezt felfogni: te egy hôs vagy, aki igy is tud élni. Igy is tud létezni... Aki nagyszájúan minôsit téged, vagy mást, aki ezzel küzd, tudod.... úgy beleraknám néhány percre a saját életérzésembe, nézzük, mit kezd vele... :))) Hát lehet, hogy sikitófrászt kapna :))))
Mennyire vállalod fel mások előtt, hogy te beteg vagy és igenis pszichológushoz jársz? Mert nálunk egy helybéli nő is beteg, csak sajnos ő rosszabbul, és mikor megtudták, hgoy pszichológushoz jár, rögtön rávágták, hogy "hülye, dilis".
CSak ezért érdekel, mert nálunk csak az tudja, akinek igen muszály.
Én januártól járok pszichoterápiára, gyógyszert nem szedtem soha, csak amíg a háziorvoshoz jártam, hogy mi bajom. (ő meg adott rá Frontint).
Én ha nem olvasok hozzá az internetről leszedett száz meg száz oldalt, akkor én most lehet, hogy még hülyébb lennék ezen a téren, mint most.
Még most is úgy gondolom, hogy vannak hiányosságaim a betegséggel kapcsolatban és még a mai napig is találok olyan dolgot, ami segíthet vagy csak jó tudni.
És nem rég találtam a fórumra, és szépen elkezdtem elejétől olvasni az egészet és tapasztaltam, hogy tőlem rosszabb is van sokkal.
Pánikrohamom általában nincs nagy, én inkább már csak félős és szorongós vagyok. Főiskolára járok és sajnos anyukámnak kísérnie kell, mert nem tudok egyedül elmenni és ott lenni. Így sokat hiányzok onnan. Míg itthonról elindulok kész rémálom. (De nem volt ez mindig így. ) És akármennyire is rosszul vagyok, mindig elindulok, mert tudom, hogy csak addig tart, amíg elindulok. És ez tényleg mindig így van. Holnap reggel 7-re anyukámat fodrászhoz viszem 25 km-rel messzebbre. Hát majd kiderül mi lesz. De én mindig bízom és próbálok nyugodt lenni. Az a legmegnyugtatóbb gondolat, hogy nemsokára elmúlik egy-egy rosszullét és mehet minden tovább. Csak néha az a pár perc pár órának is tűnhet. Na ennyit egyszerre a lelkiből, de nincs annál jobb számomra, mint egy velem együtt érzőnek elmondani, ilyen apróságokat, de nekem sokat jelent. úgyhogy köszi annak, aki meghallgat
Nagyon jó, hogy érdekel, mert találkozhatsz megoldásokkal is akár (egy másik ember megoldása, válasza ugyanarra a helyzetre), és tényleg: van abban valami, hogy megnyugató, hogy nem vagy ezzel egyedül...
A (egyik) legmegrázóbb élményem az volt, amikor a Héven jött rám egy roham, ezer ember között, és semmit sem tudtam csinálni, csak várni, hogy elmúljon. S közben még beszélgetni is kellett valakivel, akinek fogalma sem volt róla, hogy mi zajlik le bennem. És miközben mosolyogva válaszoltam egy semmilyen kérdésre, lassan elkezdett csorogni az izzadság a homlokomon, és belülrôl ezerrel dobogott a szivem stb., és senki (SENKI) nem vett észre semmit... Ellenségemnek (ha lenne olyan :))) nem kivánom... :))))
csak azért érdekel, hogy mások is úgy élik e a mindennapjaikat, mint én, mert olyan furcsa, hogy más ember is megszenved egy-egy napjáért. Míg nem tapasztaltam, hogy rajtam kívül ezer meg ezer ember van és ugyanígy él, már így még a tudat is könnyebb, hogy nem csak én szenvedek ebben. Mert ez tényleg egy nehéz "betegség"
Igen, egyszer már irtad is ide, és én valójában akkor is csodálkoztam (miért is?!) hogy mások is ugyanazokat az érzéseket élik át, mint én annak idején, sôt, még a megfogalmazás is hasonló (tehát simán ráismerek a dologra)....
Még egy kérdés amit mindig is akartam, hogy ti hogyan élitek a mindennapotokat? A Pánikrohamokat vagy a szorongást megtudjátok élni egyedül vagy segítségre szorultok? Mert én most vagyok azon a ponton, hogy mintha talán már egyedül is boldogulnék.
A legjobb módnak azt találtam, hogy ez a legnagyobb hülyeség hogy idegen itthon, mert ez a legközvetlenebb dolog és a legjobb, itthon lenni. Főleg nekem. Én még anyukámékkal élek, de van egy tartós kapcsolatom, de ő sajnos csak hétvégén tud jönni. És azzal nyugtatom magam, hogy pedig otthon vagyok és próbálok a legreálisabban gondolkodni.
szerencsére eddig ment jól a dolog. Meg úgy vagyok vele, hogy voltak már ettől sokkal rosszabb érzéseim is.
Meg én annak tudom be ezt a fura érzést, hogy én óvodában dolgozom és ott nincs időm ilyenekre gondolni nagyon, így elvagyok foglalva. De ha hazamegyek ott nincs kötött feladat, és sokszor már úgy jövök haza, hogy biztos rosszul fogom magam érezni, mert nincs kötött feladat. Emiatt viszont már izgatott vagyok és megis van az alapja a pániknak.
Örülök, hogy válaszoltatok és válaszotokkal segítetek nekem.
Nem hülyeség. Minden idegen körülötted, rád akarnak dôlni a falak, szinte taszitanak, menekülnél akárhová, csak a lakásban ne kelljen lenni....
Éreztem ilyet, sokszor... Tipikus pánikbetegség-tünet... Ilyenkor a legjobb egy jó baráthoz menni, ha van. Semmit sem mondani, csak ott lenni vele. Vagy: elhivni valakit, akit szeretsz, és beszélgetni vele, semleges dolgokról. :)))
Aztán persze elmulik, de ha már egyszer megtapasztaltad, többször is elôjön. Hát nem egy kellemes érzés, az biztos.... :((
A napokban olyan éreztem, hogy nem jó itthon, hogy az itthon lét is idegen. Na. Ez még egy nagy hülyeség. Ti már éreztetek ilyet? Szerintem ez is csak egy kitaláció és tart pár panig, majd magától elfelejtődik.
A visszafelé számlálás általánosan elterjedt relaxációs rechnika. Megtalálható relaxációs reflexek létrehozására szolgáló audioszalagokon éppúgy, mint terapeuták repertoárjában, akik klienseiket a relaxációs módszerekre oktatják. A légzésszámolás ennek az eljárásnak igen hasznos adaptációja mindazok számára, akik magukban, külső segítség nélkül dolgoznak.
1. Szakítson időt magának, helyezkedjen el valahol, ahol nem zavarja senki, és feküldjék vagy üljön le kényelmes tartásban.
2. csuka be a szemét és kezdjen 50-től visszafelé számolni. Minden egyes számot igazítson hozzá a légzéshez, a következő módon:
- miután kilélegzett, mondja magának azt gondolatban, hogy egyáltalán nemszükséges most azonnal belélegeznie, hanem nyugodtan pihenhet is néhány másodpercet. vannak, akiknek ez az idő csak két másodperc, de másoknak akár húsz másodperc is lehet. Ezalatt a szünetidő alatt, amíg a tüdők pihennek és a test is nyugszik, számoljon. Mondjon egy számot gondolatban minden be- és kilégzéses ciklus helyén.
- miközben a légzésszámolást gyakorolja, bizonyára elveszti néhányszor a számlálás fonalát. Ez normális dolog. Amikor ez előfordl, egyszerűen attól az utolsó számtól folytassa, amelyikre még emlékszik. Ha a37-es szám az utolsó, amelyre emlékszik, folytassa a számlálást 36-tal. Ha több időt szeretne száni erre a gyakorlatra, kezdjen magasabb számokon, például 75-ön vagy 100-on. Ennek a módszertnek egyik előnye az, hogy kellő gyakorlattal azt is fel tudja becsülni mennyi időt vesz majd igénybe, attól függően, mekkora számtól indul el.
3. Miután befejezte a visszaszámlálást, visszatérhet normális feszültségi állapotába, vagy tovább fejlesztheti relaxációs reflexeit úgy, hogy áttér a többi módszer valamelyikére.
A légzésszámoláshoz is gyakran jó néhány gyakorlóórára van szükség, mire eredményt is kezd hozni. Ám ha egyszer jártasságot szerez benne, nemcsak a relaxációs reflex kiváltásának lesz ez jó módszere, de hatásos koncentrációs technikának is bizonyul, valahányszor a gondolatai elkalandoznak.
Én valamikor még kifejtettem a, hogy hogy szoktam lazítani agyilag.
Érdemes az elejétől végig olvasni a fórumot, ha még esetleg nem tetted volna meg. Visszamenőleg is tálász egy csomó érdekes dolgot. Ami engem megfogott, a fizológiai lefolyása egy rohamnak.
Én nagyon szívesen küldök meditálós felvételeket. Van nekem kettő is. Progresszív relaxáció és fantáziatechnika, Légzésszámolás és fókusztechnika. Ez a kettő mind nagyon jó. Nem sok mega, így email-ben szívesen elküldöm annak aki kéri.
És tényleg mindenki bízzon saját magában és legyen bátor, még ha utóléri is a rosszullét. Én most kaptam egy szobabiciklit és napi 3 km-t tekerek közepes nehézségen, és olyan jól esik elfáradni úgy rendesen.
Szóval a sport mindenképp jó, utána jöhet a meditáció.