Varga Géza
Avar kereszténység
Az avarok egy részének kereszténysége ismert, de nem közismert tény. Ideje, hogy azzá váljon. Korai templomaink egy részét ők építhették.
Az avarok és a kötelékeikben érkező szabírok még korábbi közös hazájukból, a heftalita Hun Birodalomból hozták magukkal a Duna völgyébe a nesztoriánus kereszténység ismeretét. A heftalitáknak ugyanis három keresztény püspöksége is volt a források szerint a mervi, a gurgáni és a heráti oázisban - éppen az avar-szabír népességet kibocsátó területeken.
A Bajánnal együtt érkező szabírok vezetője korábban a nesztoriánus vallású Zabergán „szabír kán” volt. A szabírok Zabergán vezetésével éppen azért vonultak ki Perzsiából (ahová a Bizánc ellen indított háborúk segítésére telepedtek be), mert Nusirván perzsa uralkodó a mágus papság ösztönzésére kivégeztette a nesztoriánus egyház fejét.
Feltételezhetjük ezért, hogy a sztyeppén az avarokhoz csatlakozó és vélük a Kárpát-medencébe vonuló keresztény szabírok (azaz magyarok – mert a Bíborbanszületett szerint a magyarok régi neve a szabír volt) megőrízték a hitüket. Ez a kereszténység azonban csak a szabír-avar betelepülők egy részének a vallása lehetett.
Mégis, van két tárgyi okunk is annak feltételezésére, hogy a szabírok és az avarok már legalább részben keresztényként érkeztek a Duna völgyébe.
Az egyik tárgyi ok a Szent Korona, amely nyilvánvalóan keresztény szellemiséget közvetít, de amely világosan őrzi a hun ősvallás néhány átmentett elemét is (itt elsősorban a "jm" ligatúrára és a királyi ékszerbe épített többi hun jelre gondolhatunk). A keresztény szellemiség jelen volt a mervi oázisban, a "jm" ligatúra pedig több korabeli (hun), vagy környékbeli (afrászijábi) emlékről is ismert.
A másik ok, amely a keleti kereszténység átplántálására utal, az a legkorábbi templomaink centrális szerkezete. A kerekegyházaink ugyanis leginkább a VI. századi kaukázusi templomokra hasonlítanak. Mivel a szabírok éppen itt tartózkodtak a VI. században, kézenfekvő arra gondoloni, hogy a templomépítési tudományukat e tájról hozták magukkal. Ez esetben a Kárpát-medencében található hasonló templomok keltezését újra kell gondolni. Annál is inkább, mert azok keltezését - a keltezést lehetővé tevő adatok híján, vagy az avar időkre mutató adatok letagadásával - többnyire a hazug finnugrista prekoncepció határozta meg. Különösen érdekes e templomaink közül a feldebrői templom, amelyet Aba Sámuel királyunkhoz köt a hagyomány. Az Aba név ugyanis az avar és a szabír (szabar) népnevekkel azonos. Azaz Aba Sámuel családja avar-szabír eredetű s esetükben még könnyebb feltenni a kaukázusi (pontosabban heftalita hun és avar-szabír) keresztény hagyományok továbbélését.
Az elfogulatlannak aligha tekinthető frank források alapján Thierry a következőképpen rekonstruálja a Nagy Károly által indított avar háború menetét, amely megerősíthette és nyugati orientációjúra szinezhette az avarok kereszténységét.
Az avarok a bajor herceggel kötött szerződés értelmében 788 nyarán sereggel ütöttek be Itáliába, majd Bajorországba is, de mindkét kalandjuk balsikerű volt. Károly a 790. évi wormsi országgyűlésre küldött, a háború elkerülésére törekvő avar követekkel keményen bánt, s az országgyűlésen előadta, hogy példás büntetéssel kell e népet megfenyíteni. Addig nem látott méretű hadi készületek után indította meg avarellenes háborúját. Károly szemében ez a háború vallásos jelleget öltött, amelyben a múlt emléke uralkodott s az az eszme vett erőt, hogy meg kell torolni azt, amit Atilla, isten ostora vétett. Hadseregét sanyargatásokkal és könyörgésekkel készítette elő a feladatra, egyúttal ezzel kívánta biztosítani magának az ég különös oltalmát is. Litániákat zengtek s általános böjtöt tartottak a frank táborban, mely három napon át úgy festett, mint utóbb a keresztesek tábora Jeruzsálem falai alatt.
A hadjárat a Pipin vezette frankok győzelmével végződött, bár a frankoknak az őket ért veszteségek, a lovak elhullása és a tél közeledte miatt ki kellett vonulniuk Hunniából. Mint azt Károly az egyik levelében írta „Pipin annyi avart ölt meg, hogy ehhez fogható mészárlást ember nem látott”.
A vereség után az avarok megölték az itáliai és bajorországi hadjáratot vezető kánt és jugurrust. Egy Tudun nevű új kánt választottak, aki haladéktalanul követséget küldött Károlyhoz, hogy nyilatkoztassa ki, miszerint ő és népe a frank király kegyelmére bízza magát, s hogy ő a maga részéről a keresztséget önként felveszi.
Károly válaszképpen 796-ban újabb hadjáratot indított a Duna mindkét partján. Pipin ekkor a Tiszát övező mocsaras területekig hatolván, bevette a központi ringet a kán lakhelyével és a nemzeti kincsek raktárával. A béke az isten ostoraként emlegetett Atilla egykori lakhelye fölött köttetett meg. A Tudun és az avar vezetők java elkísérte a győztes Pipint Nagy Károlyhoz. A győzelmi felvonulás azon régi római diadalmenetekre emlékeztetett, amelyek föléledéséről Károly annyit álmodozott. A győző előtt felvonultak az elfoglalt zászlók, az avar vezérektől elvett fegyverek s hosszú sor nyitott szekéren az avar királyok kincsei: tömérdek ezüst és arany pénzzé verve és rudakban, mindennemű drágakövek, arannyal áttört selyem és bársony szövetek, valamint drága edények.1
A frank rablók véres zsákmányához tartozhatott a Szent Korona is, amelyet az 530-as években készíthettek a mervi oázisban a heftalita Hun Birodalomból Merv és a Kaukázus vidékére telepedő szabíroknak (akik a hun időkben már jártak a Kárpát-medencében s az első avar bevonulókkal érkeztek oda vissza).
Az ünnepségsorozat leírásában mindenesetre nyoma maradt annak, hogy „Pipin, az avarok legyőzője … homlokán királyi koronát visel” (Thierry/1865/356-365). S Károlyt is 800 karácsonyán, tehát az avar kincsek megszerzése után koronázták császárrá.
Az avar kincseket Károly szétosztotta. A mainzi székesegyházban még a XVI. században is mutogattak ezek közül egy Benna nevű tömör arany keresztet, mely ezerkétszáz márkát nyomott. 2
Miután beavatták őket a hit igazságaiba, a Tudunt és társait a nép nagy tömege előtt megkeresztelték.
Károly ezt követően német és szláv gyarmatosítókkal rakta meg Bécs környékét, ezért a Tudun és társai elhagyták a keresztény hitet és sereggel rontottak Baváriára. Az előőrsöket meglepték, s Gerold grófot, a tartomány kormányzóját, Nagy Károly szeretett sógorát, ki harcosaival a helyszínre sietett, megölték. Károly 803. évi bosszúhadjárata során, mint azt a frank források megírják: „A Tudun és az avarok hitszegésükért meglakoltak.”
Az új avar kán a frank uralkodó lábai elé vetette magát, alattvalóit és országát. Károly az egykor avar, ma osztrák területeket és a Dunántúl nyugati szegélyét a frank birodalomba tagolta, vezetésével öt grófot bízva meg (a keleti avar területek azonban függetlenek maradtak). Hunniát a salzburgi püspök egyházi hatósága alá helyezte, mert a kereszténység látszott a legszilárdabb köteléknek, amely az avarokat a frank birodalomhoz csatolja. Ezért is dolgozott az egész világ az avarok megtérítésén: a világiak éppúgy, mint a papok, a katonai vagy polgári tisztviselők éppúgy, mint a püspökök.
Az életrajzírók magasztalva említenek egy Ingo nevű alsó pannóniai grófot, ki magát a néppel megkedveltette3, s maga iránt engedelmessé tette. A gróf módszereire és a korszellemre jellemző a következő fennmaradt történet. Valahányszor alattvalóit magához hívatta ebédre, keresztény szolgáit a saját asztalához ültette, de az urakat és az előkelőket az ajtó előtt hagyta, ha azok nem voltak keresztények. Ez utóbbiaknak, mint valami koldusoknak, kenyeret, húst és egy kevés bort adatott közönséges edényekben, míg bent a szolgák vígan lakmároztak, s arany kupákból ittak az egészségére.
– Mi ez, Ingo gróf? – kiáltották egyszer kívülről az elégedetlen avar főnökök – miért bánsz így velünk?
– Azért bánok így veletek – válaszolta a gróf – mert amilyen tisztátalanok vagytok, nem érdemlitek meg, hogy olyan emberek társaságában legyetek, akik a keresztség szent vizében újjászülettek; a ti helyetek ott kint van az ajtó előtt, ahol a kutyáknak.
Azonban még e különleges bánásmód sem szerettethette meg minden avarral az új vallást.
II. Eugenius pápa 826-ban levélben szólítja fel az avarokat, hogy a saját költségükön állítsák vissza ama régi püspökségeket, amelyek Pannonia és Dácia tartományokban a római és gepida uralom idején fennállottak. „Mert népetek egy része még a pogányság tévelygéseibe van merülve, minthogy hithirdetőik nem lévén, isten igéje hozzájuk el nem hathatott.” Ezt az iratot Győrffy György (1997/142) Pilgrim passaui püspök által 973 körül készített hamisítványnak tartja, a benne szereplő fenti adat azonban ennek ellenére valós helyzetet tükrözhet.
Király Péter (1997/116) közelebbről meg nem határozott VIII-IX. századi iratban bukkant az „avar klerikus” (auari cle/ricu/s) kifejezésre, amely arról tanúskodik, hogy a kiépülő egyházi szervezetben az avarok is fontos posztokat kaptak.
1 Nagy Károly barátja, Eginhard a következőképpen jellemzi a kincs nagyságát: „Emberemlékezet óta nem volt olyan háború, amelyben a frankok jobban meggazdagodtak volna; mert azt mondhatná az ember, hogy azelőtt szegények voltak.”
2 Amennyiben e keresztet az avarok készítették – s erre joggal gondolhatunk a szétosztott kincs máig fennmaradt darabjainak Csomor Lajos által elvégzett elemzése alapján – akkor az az avarok, hunok és szabírok (nesztoriánus?) kereszténységének bizonyítékaként is értékelhető.
3 Klasszikus példája ez annak, milyen (akár vallási mezbe öltöztetett) módszerekkel lehet megtörni egy nép vezető rétegének ellenállását. A frankok katonai ereje és lakosságszáma nyilvánvalóan nem volt elegendő az ország teljes megszállására és a föld megművelésére. Ezért – uralmuk fenntartása érdekében – megosztották az avar lakosságot, s az alacsonyabb rendű avarokat szembeállították a felkelések vezetésére képes avar előkelőkkel. A kiszolgáltatottak között máskor is akadtak olyanok, akiket elnyomóik szembefordíthattak a sorstársaikkal. Hasonló szerepet játszott a kapitalizmus bizonyos korszakaiban a munkásarisztokrácia, a második világháború koncentrációs táboraiban pedig a foglyokból verbuvált kápók hada. Rákosiék is az alávetettek egy részének felhasználásával törték meg és pusztították el a magyarság megmentésére hivatott arisztokráciát, iparos, polgári és értelmiségi réteget. A proletárok megtévesztésére azonban ekkor már egy másik (vallásszerű) ideológiát, a marxizmust kellett felhasználniuk, mert a kereszténység e célra nem volt alkalmazható.
Forrás: Virtus.hu
2007. XI. 2.
Kállay Ferenc
Moravcsik Gyula
Bíborbanszületett Konstantín
Képes Krónika