AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
A jellemzésed alapján a Dying Victims kiadóra tippeltem, be is jött - remélem este a lottó ötös is :) Amúgy jó kis old school mulatság, simán megjelenhetett volna negyvenegynéhány évvel ezelőtt is.
Néhol korai Maiden, Angel Witch, Diamond Head hatásokkal teli HM, néhol UFO, Thin Lizzy féle muzsika, fifikás gitárjátékkal, jóféle dallamokkal, retro a javából. A 81-es NWOBHM demókat idéző kissé poros hangzást szokni kell, de így is ajánlatos annak aki szereti ezt a zenei világot.
Ez viszont egy szuper tipp, eddig ez a legjobb metal lemez nálam az idei termésből.
Érdekes, hogy Silencer Bárdos Deák Ágit említette, a kezdésnél nekem Asztalos Ildi jutott eszembe a Trottelből (meg is hallgattam a The Final Salute In The Name Of Human Miseryt, amely az egyik kedvenc magyar lemezem).
Nekem ez elsőre egyáltalán nem tetszett. Ha jól hallom, elég sokat danolászik Lars, le kellene szoktatni róla, engem legalábbis itt megint rohadtul irritálnak a hajlítgatásai. Vintersorgot sikerült kipaterolni, lassan következhetne Lars. Amúgy is túl szövevényes ez, meglep, hogy azt írtad, távolodnak a progresszivitástól, szerintem pont hogy egyre bonyolítják, és én elsőre nem nagyon fogtam fel, miért kell 8-9 percig húzni a dalokat. Persze lehet, hogy összeáll, egyszer csak beüt, aztán fél év múlva bálványozni fogom, de most így érzem.
Haha, alig várom, hogy Latzi jóízűen hálóingezzen egyet, Paci már írt is hozzá egy kis előszót. Ugyanakkor az a szomorú helyzet, hogy bár nekem nincs bajom sem a hálóingekkel, sem Floor Jansennel, ez a lemez nem tetszik. A szaggatott, "modern" riffelés a női énekkel, hörgéssel, kórusokkal, hatalmas szintigesztusokkal nem akar működni, a maga korában is a Nightwish volt az első és az utolsó, amit az effajta zenéből elfogadott a gyomrom. Sőt, a Nightwish ugye eleve másnak indult, amikor ilyesmibe fordult, akkor döglött be nálam. Hiába jó az énekesnő hangja, a zene semmit sem indít el bennem. 10/5
Procol Harum - Procol Harum
Jó volt, pont olyan, amilyet az A Whiter Shade of Pale alapján a Procol Harumról képzeltem. Az már legyen az én problémám, hogy az obskúrusabb, érdekesebb zenéket kicsit többre tartom. Már 1967-ben is léteztek izgalmasabb, kevésbé konformista előadók, Love, Jefferson Airplane, Blossom Toes, nem is szólva Tim Buckley-ról, Nicóról, és születtek érdekesebb lemezek a Pink Floydtól, Doorstól, Moody Bluestól, satöbbiktől. Annyira viszont tetszett, hogy feljegyezzem magamnak, nem ártana megismerkedni a későbbi Procol Harumokkal is. 10/7
Borknagar - Fall: első benyomásra év lemeze. Simen felülmúlta önmagát, az énektémák néhol egész katartikusak (Moon, Northward), és a gitár sem marad el tőlük. A 2000-es években jellemzővé vált a zenéjükre egy távolságtartó, finomkodó progresszívítás, ezt mintha levetkőzték volna mostanra, szerencsére. Csodálkoznék, ha ez a lemez nem jönne be sok embernek itt a fórumon.
Köszi, ez jó találat! A női hang belépésénél még Bárdos DeÁk Ági is eszembe jutott a Kontroll Csoportos időkből. A Messa-nál tényleg izgalmasabb a zene, és nem hasonlít a nevesebb occult rock bandákra.
Nálam ez már túllépi azt a szintet, amit be tudok fogadni hálóingségből. Vannak bandák, amiket bírok, pl a Within Temptation jóhénány lemezét bírom illetve számomra a soha senki által nem hallott Autumn - Altitude a definitív lemez ezen a téren. 100/60.
Gondolom azt nem is kell különösebben ecsetelni, hogy Floor Jansen milyen elképesztő hangi adottságok birtokában van. Ráadásul az operás képzettség és elementáris rock hang nála simán megfér egymás kiegészítéseképpen. Tudom, tudom a Nightwish-ban is voltak később lenyűgöző momentumai, mégis úgy érzem itt az eredeti holland bandájában volt a legorganikusabban a saját helyén, közegében. Valszeg a vájtfülű zenebuzik a semmi extra alapállásból indulnak neki egy ilyen symphonic power albumnak, ami akár általánosságban igaz is lehet. Ez az album ugyanakkor a scene legfelsőbb kategóriájához tartozik és Floor hangja pedig abszolút kiemeli az átlag kategóriából.
felcsigáztál, az elmúlt években mindig belehallgattam Chelsea felvételeibe, de egyre kevésbé vettem elő őket. viszont a triphop nagyon is érdekel, pláne '24-ben.
btw a Samael 25 éves Passage krakkói koncertfelvétele ('96-ban is ott vették filmre) igen pazar, még az apró módosítások is jól állnak a dalaiknak.
De tényleg, ez mi? :DD Sili pont nemrég linkelt egy interjút, amiben King leszögezi, hogy soha többet nem lesz Slayer, Arayát nem látta x éve, Lombardót nem is ismeri. Ezt hívják segget csinálásnak a szájból?
A Hauntologist mellett a másik BM lemez idén, amelyik elsőre megfogott. Lehet, hogy ezzel egyedül vagyok, de több helyen az általam nagyon kedvelt korai Ancient hatását éreztem. Összességében más hangulatú, mint a norvégok első két lemeze, de jó pár témánál felkaptam a fejem (az egyik dalnál konkrét Trolltaar riffeket hallottam). Engem ez annyira nem zavar, mert jók a dalok és a hangulat is erős, fogom még hallgatni.
Chelsea Wolfe - She Reaches Out to She Reaches Out to She
A korábbi dolgai kevésbé fogtak meg, de ez a trip-hopos/elektronikus megközelítés határozottan tetszik. Annyira, hogy már nem is egyszer ment végig.
A subterrás kritikák hatására az első két lemezt sokat hallgattam anno; de most, hogy hosszú idő után újra végigment, rá kellett jönnöm, hogy ez bizony egy tökéletes album. Nálam pont fordítva történt, mint Agymosinál: jóval kásásabb hangzásra emlékeztem. Persze a tiszta és polírozott jelzőktől távol áll, de simán hallgatható kategória. Tele van remek témákkal, és végig érezni egy iszonyatosan erőteljes, jéghideg sci-fi atmoszférát. De tényleg ijesztően rideg, én még hasonlóval sem találkoztam. Ez tényleg atmoszférikus black metal, a szó szoros értelmében. A stílus egyik kiemelkedő lemeze. Kíváncsi leszek az idei alkotásukra. Abszolút 10/10
Monster Magnet - Spine Of God
Ezt is jó rég hallgattam utoljára. Nehezebb anyag, mint a Dopes, ugyanakkor helyenként talán mélyebb is, több hallgatást igényel. Jó elszállt space zene, a Hawkwind hatása tagadhatatlan. Viszont ezt is kissé egyenetlennek találtam, a záró Ozium toronymagasan a legjobb dal. Ha az egész lemez ilyen lenne, jó masszív 10 pontot adnék. Így csak 8-9/10
Egy érdekes határfeszegető kísérlet, amely – nahát, spoiler következik – el is jut odáig, hogy… nincsenek határai. Nincsenek számcímek, igazából számhosszok sem, talán csak az lóg ki a képből, hogy a zenészek ismeretesek. Minden a koncepció alá van rendelve, és ez alighanem a kozmikus elveszettség ábrázolása.
Van egy nordikus, ezúttal kissé lo-fi hangzású black metal törzse a zenének, ez találkozik a fentiekben vázolt „keleti” megközelítéssel, s mindezek köré (fölé, alá, belé) húznak grandiózus kulisszákat az effekthegyekkel. Mondanom sem kell, hogy nem a kellemes hatású, lebegős space rockok az irányadóak a továbbiakra, hanem egy fojtogató, jéghideg atmoszféra, melyben fensőbb erők határozott ártó szándékai örvénylenek. Megtört önfeladásban próbáltam kihúzni a 77 percnyi belül keletkezett, érzetre körülöttem zajló kozmikus vihart.
Útközben, ha jól fülelünk, meghallhatjuk, hogy a zenekar nem akar megbújni a faltól-falig ambient hangzáskép mögött. Kimondottan vad és szenvedélyes a zene fémes éle, meggyőz arról, hogy ez bizony igazi. Egy-egy hatásos kiállás, doomos riff (helyesbítek: lassú thrash) hallatán még bravúrosnak is mondanám, amit Wroth (vagy Zhaaral?) játszik. Megértettem azt is, hogy így jó a hangzás, ahogy van, egy élesebb gitársound nem szolgálná a koncepció szerinti folyamatos morajlást.
Morajlás, sodródás, végtelenség-érzet. Már csak egy felmerülés zavarja az elmerülést: van ennek a zenének a belélegzett atmoszférán túl érdemi szórakoztató értéke? Mert ahogy a zene megdolgoz, azért a tudatnak is dolgoznia kell azon, hogy ne csússzon valami féreglyukon át vissza a szobába unatkozni. Két hallgatás után még távol vagyok a határozott választól. De a pontszámom értékelni próbálja az élményt és bizalmat szavaz, a szkafander a kezem ügyében marad. 8/10
Magnum – The Serpent Rings
Végre rövidre foghatom, felesleges a köreimet futni egy olyan pályán, amit mindenki jobban ismer, mint én. Mindenesetre számomra sem nehéz megérezni a lemezt hallgatva a közös alkotókedv jelenlétét a kimunkált dalszerzés, az aprólékos hangszerelés, páratlan dallamérzék mögött. Nagyon erős a csapatmunka, az összjátékon túl mindegyik zenésznek jut tér az egyéni kibontakozásra, persze a jó arányérzék jegyében. Sokat segít ebben, hogy mindegyik dal túllép a slágerhosszon, és epikus irányban is fut egy tisztességes kanyart. Tony Clarkin, nyugodjék békében, zenekarvezetőként és producerként is egy igazi emberséges főnök (vagy inkább cséká) lehetett. Bob Catley meg alighanem a 70 felett elképzelhető legjobb rockéneklést mutatja be. Nagyon kedvelem a billentyűs kibontakozásait is (esetében jóval többről van szó szimpla színezésnél), az egykori Paradise Lost-dobos meg derekasan hozza a posztján elkélő fiatalos(abb) lendületet.
A bölcsesség, ihlet és derű (na meg az ellenállhatatlan dallamos rockolás) olyan tömény párlatát nyújtja az album, ami valóban alkalmas függést okozni – tapasztalom. Roppantul sajnálom, hogy időközben véget ért a történet. Nagyon kíváncsi lettem Clarkin mester hattyúdalaira, eljárulok tiszteletemet leróni a Magnum idei lemezéhez is. 9/10
King Crimson – Red
Ünnepi hetek ezek, sok King Crimsonnal, és a változatosság kedvéért most egy kanonizált csúcsalbum akadt horogra. 1974-et írunk, fáradnak az emberi kapcsolatok a zenekarban, érződik az összegző igényű megközelítés. A megelőző két lemez kísérleteit látványosan visszavágták, és még egy mellotronos lassú (fél-)ballada is helyet kapott. De akár onnan is helyes lehet a megközelítés, hogy a kísérleteket tanulságait levonva eljutottak a súlyos, extrém metál hangzást is elővetítő avantgárd zúzdákhoz. Nem csodálom, hogy ennyire népszerű lemez ez, mert a dalok áttekinthetőek, vannak sorvezető tempók, ismétlődő motívumok, rétegeiben és egészében is követhetőek a történések. Kivételt képez a Providence című tétel, de az sem úgy kísérleti, hogy kapaszkodni kell a free jazz megértéséhez, hanem fokozódó és euforikus végkifejletű darab, melynek a végén elégedetten csettintünk: hogy ez a Wetton és Bruford mekkora vadállatok voltak, velük még Fripp császársága is triumvirátusként festett.
Egy kivételes zenekar legjobb értelemben véve kiforrott lemezét halljuk. Másfelől ez jobbára monolitikus mű, tán még némi letargia is átszűrődik (a két szépdalban – Fallen Angel, Starless – feltétlenül jelen van), a varázs már múlóban, ami például a Poseidont még teljes egészében jellemezte. Sötét színekkel megfestett anyag. Nehéz otthonosan elhelyezkednem benne. Ezzel együtt is morbid viccnek találnám, ha nem a nyilvánvaló 10/10-et írnám be.
Monster Magnet – Spine of God
Most érem utol magam vagy soha, ezt szerencsére jól ismerem, előkerül néhanap, bár szívesebben időzök ma már az előképeinél. Szokni kellett annak idején a Dopes to Infinity (mint sokan mások, én is ekkortájt bukkantam fel a MM űrkikötőjében) után ezt a hatalmas Hawkwind-hommage-t, de könnyen megszerethető. Szóval itt nem azok a csengő-bongó dallamos elszállások mennek, hanem egy viharos kozmológiai értekezés mennydörgésig hajszolt akkordokkal. Dave Wyndorf pedig simán lazán adja elő magát, mint mindig. Jelentős – de legalábbis jól időzített – lemeznek is mondható a Spine of God, ha arra gondolok, hogy az enteogén hajtóerejű rockzene újbóli felvirradása a ’90-es évek elején jött el. Ráadásul a „ki lesz a stoner rock királya” versenyben lihegő vetélytársak (Sleep, Kyuss) ’91-es lemezeinél sokkal jobb a MM debüt. Minden adott a jó mulatsághoz, talán még egy felszabadult értékeléshez is. 9/10
Bruce Dickinson - The Mandrake Project: Bruce a kedvenc metal énekesem, az Accident of Birth és a Chemical Wedding lemezeit kívülről tudom, és sokkal nagyobbra tartom, mint a Maiden lemezek nagy részét. Innen elég nehéz lenne elrontani az élményt, nekem első hallásra bejön a lemez. Elég sok lassabb, szellősebb rész van rajta, nagy meglepetésről azért nem beszélhetünk az előző három lemez tükrében. A hangzás jó, Bruce nagyon jól énekel, a Maidenhez képest sokszor mélyebb, természetesebb hangszínekben. Biztos szarrá fogom hallgatni ezt az albumot is.
EFB OFF
A tegnapi Impure Wilhelmina fantasztikus volt, még ha csak 20-30 ember volt is rájuk kíváncsi. Ennek ellenére teljesértékű koncertet adtak egy akkora helyen (Riff - a Jászai nyilvános WC-je klubbá átalakítva), mint kb a nappalim. A hangzás szerencsére a körülményekhez képest tökéletes volt. Én elbírtam volna több dalt az utolsó két lemezről, de a régebbi számok is ütöttek.
