A szerelem - mit jelent nekünk, versben és prózában, kérdésekben és válaszokban. A hozzászólásokban lehetőleg legyenek versek, versrészletek. Segítsetek, csináljunk együtt, egy nagyon szép topikot. Kérem, hogy akik politizálni akarnak vagy bármilyen nem idevaló hozzászólást betenni, kíméljenek meg bennünket, akiknek ez a szó, ez az érzés sokat jelent....
Kedvesemmé tesznek a napok, bár csak álmok....tudom. De jó álmodnom.... Sokat tűnődöm, gondolkodom...Rólad.... Színesebbé válnak-e a szürkeségek, hogy annyira merészen, szívem kiszolgáltatva eléd dobom...?! Mit hihetek? Hisz minden mit képzelek, belőlem fakad... Nem tudom mennyi a való és mennyi a káprázat... Káprázat? Biztos az? Hisz érezlek magamban! Tán csak azért mert akarlak? ...akarlak? Mennyire kegyetlen csaló AZ ki teremtett testet, lelket, vágyakat.... De teremtett hozzá kínt, bánatot, halált is! Nem...A halál az nem AZ! Jó tudni, hogy van... Mint ahogy jó tudni, hogy vagy ! Létezel valahol.... Nem velem, de nekem, nem veled, de értem... Érted? Mert kedvesemmé tettek a napok!
Hosszú válásunk fekete terhét veled megfelezve hordozom. Minek sírni? Add inkább kezed még, ígérd meg, hogy átsütsz álmomon. Mint a hegynek a heggyel, nekünk már találkozás nem rendeltetett. Álmomban, ha majd éjfél felé jár, csillagokkal küldj üzenetet.
Egymást nem látásunk Puszta ünnepe, Semmit nem mondásunk, E hangtalan zene, A pogány pillantások, Hogy hová hulljanak, S az öröm: könnyfolyások, Hogy bőven folyjanak, S e Moszkva-táji rózsa, E vadrózsa, mely itt – S mert szerelem a sorsa, Hát örökkön virít.
Azt mondom, nevess, (és még le is rajzolom arra a fehér cetlire, amit magam előtt szoktam tartani, hogy rajzolhassak neked) de most mondd te is, vagy ne is, - inkább sercegtesd a papíron tollad hegyét, és görbületébe ültesd mosolyod; egyszer elmúlik a fagy, egyszer kinyílnak a szavak...
Itt kopog a szívem, hallani ritmusát ennek az ősi, szerelem-szívnek! Aj, vadvirág, szeretlek! Libegsz, táncolsz az út szélén, én most téged csavargó életemmel ölellek át! Semmim sincs, csak ez a zsenge rét, ez a fény, enyém a búzamezőn ilyenkor minden teremtmény! Itt a szerelmem, ez a haragos szerelmem – szeretni kérezkedem, dalolok hát egy vadvirágnak!
Elveszett-megtalált szíveink szikráznak és reszketnek, nem engednek még a lángnak, szerelem oltárán, vágytól égve - varázslatra várnak, s ha csillagként, hidegen ragyognak a hajnali fénnyel, már nem félnek, éjszaka bársonyát szaggatják, szelíd szenvedéllyel - jótékony álmok ölelnek, gyengéden vigasztalnak, a nappal könnyeit feledtetve, csöndes nyugalommal betakarnak, simogatnak lágyan puha, két kezek, felidézve izzó-sistergő emlékeket, ahol a valóság még csak álom, ajkadon érzem, édes mint a méz, mikor a csókjaimmal megtalálom..., és halk szóval, suttogva becézlek, nem a szám, a szemem mondja el - mennyire szeretlek.
Az árnyékok kinyúlanak, a csillagok kigyúlanak, föllobognak a lángok s megbonthatatlan rend szerint, mint űrben égitest, kering a lelkemben hiányod.
Mint tenger, reng az éjszaka, növényi szenvedély szaga fojtja szoruló mellem. Végy ki e mélyből engemet, fogd ki a kéjt, merítsd szemed hálóját mélyre bennem.
Oltsd ki szemem: én mégis látva látlak, tömd be fülem: én hallom hangtalan szád, lábatlanul is elkúszom utánad, és hogyha kell, száj nélkül esküszöm rád. Törd le karom és megragadlak én, szívemmel, mint egy kézzel tartalak, fogd le szívem, agyam dobog hibátlan, s ha lángod agyvelőmbe csap, viszlek tovább, vérem zuhatagában.
Nem láttalak, pedig mindig látlak, napsütésben, sötét éjjel, behunyt szemem mögé rajzol óvó képzeletem. Lennél bárhol is, mindenütt rád kiáltana a szívem, fölfedezne a nyugtalanság, ami körülkerít mindenütt.
Megtalál a hangod, kihallatszik a csöndes szólam, a bátortalan vallomás elér hozzám és felvidít. Szemed menekülő pillantása fogva tart, nem ereszt.
Wass Albert: Egy szellő
Egy szellő jött, nyugatra induló.
Üzentem vele Néked.
Talán elér, talán átadja,
talán megérted.
Olyant küldtem vele
mit nem bír el levél.
Amit elejt a drót is
amire odaér,
és semmi hullámhosszon
nem lelni állomását:
a szívem dobbanását!
Egy szellővel
ma este-tájt
küldtem valamit Néked.
Talán elér,
talán átadja,
talán megérted.
Wass Albert:Ha itt lennél.
Ha itt lennél,
arról mesélnék Néked,
hogy milyen szép az élet.
Ha megjönnél egy estén,
szívem minden dalát
lila csokorba szedném.
De nem vagy itt, s egy lomha
felhő az ablakomra
varjúmódra rászáll.
Köd kószál kint a kerten
s oly árván leng a lelkem,
mint dérütötte nádszál.
Még szeretnék: némaságra csendet írni, mély titkokat megsejteni, teli kézzel kéregetni, önmagammal szembenézni, játékok között térdepelni, még egyszer, őszinte hittel játszani, egyenes úton eltévedni, esőcseppből könnyet inni, könnyű széllel elrepülni szörnyű percben mosolyogni, valamit neked mondani, kezedből szeretetet venni, senki elől bujdokolni, barátságot elültetni, szerelemben haldokolni, még szeretnék: szerelemből csókot adni.
Egy gyöngysorból ide lenn hiányzott egyetlen szem. Gyönyörű volt, csillogott, csak ez az egy híja volt. S Valaki odafenn, régóta vágyta már, hogy beteljesíthesse a csodát. Kis Tündérek kézben hozták, még a széltől is vigyázták... S most itt, Nálad van a csoda, Isten ajándéka.
Laren Dorr:
Lennék. . .
Lennék Napod, ha nappal lenne, fényessé tenném hajnalod, bíborral festeném este a felhőt, hogy gyönyörködj, ha akarod. Felhő lennék, ha őszidő lenne,
langy esőt sírnék, mert messze vagy, aztán esőcsepp lennék, rád esnék, s gördülve csókolnám arcodat. Köd lennék, ha hűvös lenne,
fehér, vidám, mi nem ragad, ködkarjaimmal ölelném tested s megnyitnám előtted utadat. Hópihe lennék, ha tél hava lenne,
mit egyetlen céllal repít a szél, elolvadni gyönge kezedben, s míg elmúlnék, érezném: enyém e kéz. Szél lennék, ha új tavasz lenne,
elfújnám messze a tél hidegét, hajadba bújnék tincseiddel játszva, míg nevetve mondanád: most már elég. S mi lennék, ha itt lennél velem?
Mindenség lennék, hol nincsenek napok, égbolt lennék éjfekete éggel, hol nem ragyog más, csak a Te csillagod.
