...a magány, magányosság valós jelenség, érzés; a régmúlt időkben is létezett, hiszen az irodalomban is számos írás, vers szól erről, csak az elszigetelődés napjainkban egyre több embert érint. Vannak, akik családban, közösségben élnek, mégis magányosnak érzik magukat...Mit lehet tenni, és lehet-e egyáltalán valamit tenni ez ellen?
Szóljon ez a topik erről, politikamentesen, hozzászólásokkal, versekkel és egyéb irodalmi művekkel...
Fekszem hanyatt, süllyedő fejem alatt kulcsolva haszontalan karjaimat. Szemem oly nehéz, mintha ravatalos krajcár nyomná, csak szivem vak ütései dörömbölnek mellemen, mint őrjöngő dühödt öklei a közönyös falakon. Összetört életem uszkál körülöttem, látom magamat – öreg anyóka vagyok. Megyek fáradt nyütt inakkal az uton, karjaim oly vékonyak, mint téli fa töredező ága. Föld felé görbülő hátamon kegyetlen nehéz batyu, lihegve járok s már nincsenek könnyeim.
Mondanám: irgalom! de hangom sincs már, S fonnyadt szivem az irgalom nevére emlékezni is elfelejtett. Igy roskadok össze hirtelen, mint aki mindennek végéhez ért. Már homorul a nyüzsgő föld alattam. De emberek jönnek sietve részvét és szeretet megindult melegével. Simogatnak kézzel és szemmel és szóval s kérdik sorsomat aggódó akarattal. Fájdalmaim fölébrednek, s már segitséget váró szemekkel mosolygok. Meleg karok emelnek, szorgos jó kezek kötözik égő sebeimet. Már mosolygok, süt a nap, s az élet gyengéd jósággal tekint reám. Már semmi baj! – mondják megkönnyült szivvel, s arcukról a jócselekedet fénye ragyog. Már semmi baj! – s míg ruhámat porolgatják gyengéd biztatással életem lezuhant súlyát mind visszarakják rám – s meginditanak ujra könyörtelen utamon.
Csak a vers marad meg, Könnyek és jajkiáltások Helyett, csak a szél süvít Majd át a tájon, sodorja a Port a szemedbe mint Annyiszor, s nem a szádba Mint annyiszor, és nem A szívedbe mint annyiszor.
Csak a vers marad meg, Ha félrelöknek is íróasztalodtól, Tanári székedtől, még akkor is Ha az ajtók maguktól nyílnak ki Az elmeneteledre.
Van az életben egy-egy pillanat, Erősnek hisszük szerfelett magunkat. Lelkünk repül, száll, magával ragad, Bús aggodalmak mindhiába húznak. Csalóka álmok léghajóján A vihar szépen fellegekbe tüntet, Míg lenn a földön kárörvendő, Gúnyos kacajjal röhögnek bennünket.
Van az életben egy-egy pillanat, Hogy nem várunk már semmit a világtól, Leroskadunk bánat terhe alatt, Szívünk mindenkit megátkozva vádol. Míg porba hullva megsiratjuk, Mi porba döntött -- sok keserű álmunk, Nincs egy szem, amely könnyet ejtsen, Míg testet öltött fájdalmakká válunk.
Ez a mi sorsunk, mindörökre ez, Szívünk a vágyak tengerén evez, Hajónkat szélvész, vihar összetépi, De egy zord erő küzdelemre készti. Bolyongunk, égünk, lelkesedve, vágyva, Nincs egy reményünk, mely valóra válna, Míg sírba visz az önvád néma átka.
Csak minden másodpercben lépek egyet, és minden félpercben hosszan megállok: így botorkálok föl a ködös hegyre, és vissza-visszanézek integetve: -magára hagyom lassan a világot.
A park sötét ködén remegve úszkál a lámpák lebegő aranyhala. Olyan a csend itt, mintha valóban lenne hozzánk valakinek szava.
De csak az eső sír, az avar hull, száll. Az ember továbbmegy és amit úgy vár,
Túl sok dolog van, amiről sohasem beszéltünk. Amiről sohasem fogunk beszélni.
Nem is tudom, miért kell ennek így lennie. De talán mégis tudom. Bolondok vagyunk. Zavarodottak, és félünk.
Sohasem énekeltem neked hideg téli estéken. Nem dúdoltam a füledbe halk, összefüggéstelen dallamokat. Becéző, gyengéd dallamokat. Nem énekeltem előtted, és nem is táncoltam. Féltem, hogy megremegne a hangom, és te nem értenéd meg, amiről a dal szól. Féltem, hogy megremegne a térdem, és te nem látnád meg bennem a tündért. Csak egy fáradt, gyönge embert.
És ezt nem akarom.
Inkább hallgatok. Hallgatunk.
Nézlek, és a lelkem legmélyében, egy elfelejtett, poros és sötét szögletben énekel és táncol valami. Amiről soha nem beszéltünk. És amiről soha nem fogunk beszélni.
"Módosítás"... kerestem a verset, de ezt találtam:" A szerző művei szerzői jogi akadályok miatt nem publikálhatóak."...(Vajda János: Húsz év múlva) Úgyhogy ezt talán hagyjuk...:)
VÁCI MIHÁLY: VALAMI NINCS SEHOL Süvítnek napjaink, a forró sortüzek, - valamit mindennap elmulasztunk. Robotolunk lélekszakadva, jóttevőn, - s valamit minden tettben elmulasztunk. Áldozódunk a szerelemben egy életen át, - s valamit minden csókban elmulasztunk. Mert valami hiányzik minden ölelésből, - minden csókból hiányzik valami. Hiába alkotjuk meg s vívunk érte naponta, - minden szerelemből hiányzik valami. Hiába verekszünk érte halálig: - ha miénk is, - a boldogságból hiányzik valami. Jóllakhatsz fuldoklásig a gyönyörökkel, - az életedből hiányzik valami. Hiába vágysz az emberi teljességre, - mert az emberből hiányzik valami. Hiába reménykedsz a megváltó Egészben, - mert az Egészből hiányzik valami. A Mindenségből hiányzik egy csillag, - a Mindenségből hiányzik valami. A Világból hiányzik a mi világunk, - a Világból hiányzik valami. Az égboltról hiányzik egy sugár, - felőlünk hiányzik valami. A Földből hiányzik egy talpalatnyi föld, - talpunk alól hiányzik valami. Pedig így szólt az ígéret a múltból: - "Valahol! Valamikor! Valami!" Hitték a bölcsek, hitték a hívők, - mióta élünk, e hitetést hallani. De már reánk tört a tudás: - Valami nincs sehol! - s a mi dolgunk ezt bevallani, s keresni azt, amit már nem szabad senkinek elmulasztani. Újra kell kezdeni mindent, - minden szót újra kimondani. Újra kezdeni minden ölelést, - minden szerelmet újra kibontani. Újra kezdeni minden művet és minden életet, - kezünket mindenkinek újra odanyújtani. Újra kezdeni mindent e világon, - megteremteni, ami nincs sehol, de itt van mindnyájunkban mégis, belőlünk sürgetve dalol, újra hiteti, hogy eljön valami, valamikor, valahol...
Kedves Magdi, én több olyan embert is ismerek, akik családban, vagy a gyerekeikkel élnek, valami miatt mégis magányosnak érzik magukat; Kommunikáció hiány vagy valami "életforma", vagy csak szimplán nincs idejük egymásra az embereknek...Biztosan nagyon sok oka lehet...
Lakásom lesz a hetedik magány, A halál felé nyílik ablaka. Kertjében csak emlékek teremnek S lakója csak a lelkem lesz maga. Kertjében örök emlékek teremnek, Nem érnek mérges vágyak már oda, Csak remény nélkül tüskétlen az élet, Ne várj csodát, az élet a csoda!
Csak vágyak nélkül tüskétlen az élet, Csak népek nélkül népes a magány. A csönd elfojtott igéktől beszédes, A föld csak ölelő ölén anyám... A csönd csak megölt igéktől beszédes, Ne mondd ki a szót és ím megleled. Hagyd magára e látszatos világot És maga a világ lesz majd veled!
Húsz éve ismertem meg őt. Egy rövid, de szomorú kapcsolat után figyeltem fel rá. Nem is tudom, miért? Egy átlagos férfi volt, átlagos munkával, élettel. Mégis kiszúrtam őt, és azonnal meg akartam ismerni. Melegség sugárzott belőle és odafigyelés. Ő az, aki végig hallgatja az étteremben a kezdő pincérnőt, miért is borította az ölébe a levest, ő az, akivel ha beszorulsz egy liftbe, mire kijöttök az egész életedet ismeri, ő az, akinek az ember kérdezés nélkül gyónni kezd. Hamar rákaptam a társaságára, mint mások a kábítószerre. Rövid időn belül ő lett a mindenem, bizalmas jóbarát, tanácsadó, lelki szemétláda, és a férfi, csupa nagybetűvel.
Őrületes fellángolás volt. Ha mellettem volt, ittam minden szavát, ha nem, pokolian hiányzott. Lassan átalakult az életem, nyitottabb lettem az emberek, történések felé, kitágult az érdeklődési köröm, és rengeteg barátom lett.
Hozzá rohantam, ha valami nem sikerült, és akkor is, ha igen. Tőle kértem tanácsot, ha kihívás előtt álltam, és olyan jól esett vele vitatkozni is.
Kiegyensúlyozott volt a kapcsolatunk, nagyjából tudtuk mit jelentünk egymásnak.
Szerelmesek voltunk.
Soha nem ígértünk egymásnak mást, csupán őszinteséget. Nem is hinné az ember, néha ezt az egy dolgot is milyen nehéz betartani. Mégis, sokkal többet adtunk egymásnak, megkaptuk a másikat. Mindenkinél jobban ismertük egymást, a gondolatainkat, érzéseket, indulatokat. Úgy éreztem, minket az ég is egymásnak teremtett.
Talán tévedtem.
Pár év elteltével egy semmiségen összevesztünk, és kiköltözött az életemből.
Akkor nem értettem mi történt, összetört a szívem, elhanyagoltam a karrierem, a barátokat. Nagyon nehezen álltam talpra, és igazából sosem hevertem ki.
Eltelt tíz év. Volt néhány futó kapcsolat, semmi komoly, csak a munkának éltem.
És akkor egyszer csak ott állt az ajtóm előtt.
Nem hittem a szememnek.
Gyűlölni akartam, de nem tudtam. Örültem, hogy látom. Természetesen elmentem vele vacsorázni, és ott, valamikor két fogás között megkérdeztem miért hagyott el. Mert a veszekedés nagyon átlátszó volt, ennél azért jobban ismerhetett volna.
Azt mondta azért hagyott ott, mert túlságosan szerettem őt. Ő nem akarta, hogy vele éljem le az életem, én, aki húsz évvel voltam fiatalabb nála. Azt akarta, hogy találjak valakit, aki illik hozzám, és legyek boldog. Legyek boldog !?
Eszembe jutott az elmúlt tíz év, amitől megfosztott, amit együtt tölthettünk volna. De legjobban az fájt, hogy engem meg se kérdezett, egyszerűen egyedül eldöntötte, hogy nekem mi lesz jó.
Már sírva kérdeztem, és szerinted boldog lettem?
Nem, mondta halkan. Mint ahogy én is csak szerencsétlen voltam nélküled. Ezért jöttem vissza.
Vissza ?!
És ki mondta, hogy nekem még kellesz?
Nem válaszolt, csak komolyan nézett a szemembe. Aztán felállt, és haza mentünk.
Még nyolc év jutott nekünk. Nyolc rövid évecske...
Már két éve elment, és én nem találom a helyem, hiába a munka, a barátok, szürke lett minden. Elvesztettem a társam, a másik felem.
