Tragikus történet az övék, a 18. sz. elején még kb. 10 ezren, egyes kutatók szerint akár 15 ezren is voltak, aztán három nagy himlőjárvány is végigpusztította őket, az 1837-1839. évi Nagy Járványt már csak néhány tucatnyian élték túl.
Meg azért is érdekesek, mert a környezetükben élő többi néphöz képest világosabb bőrszínűek és europidabb megjelenésűek voltak.
Egyes kutatók szerint Kolombusz előtti fehér telepeseket olvasztottak maguk közé, itt valamelyik topikon egy tag tudni vélte, hogy valami feudális belháború elől menekült walesi herceg házanépét és katonaságát. :-)
Olyan mint az, amit kb. 2-3 éve tett be ide valaki, amelyben az öreg varjú főnök mesélte, amikor az I. világháborúban elhajtotta a fricc hadsereg lovait. :-)
A második világháború felfedezte: Női Segédhadsereg: Sophie Yazzie„A Canyon de Chelly Arizonai női hadsereg 4. fokozatú technikusa, Sophie Yazzie, megpróbált belépni a tengerészgyalogságba abban a reményben, hogy elfogadják Navajo kódbeszédnek, mint klán unokaöccsét, Johnny Manuelitót. Miután a tengerészgyalogság megtagadta, Sophi folytatta szakácsként az új-mexikói Gallupban, még két évig, amíg Manuelito javasolta, hogy csatlakozzon a női segédhadsereghez. ""Sophie ezután 1943 januárjában az új-mexikói Santa Fébe utazott, és a hadsereg 28 évesen esküt tett rá. Ezután elvégezte az alapképzést Daytona Beach-en, Floridában. A hadsereg Sophie-t a texasi Victoria-i Foster Field-re osztotta ki, amelyet most bezártak. Az ott töltött idő alatt főzött a leendő vadászpilótáknak. " (VAntage pont 2020.11.2/2)"Miután Sophie 1945-ben megkapta a megtisztelő leszerelést, hozzáment Jordan Yazzie-hez és családot alapított. Yazzie szakácsként dolgozott az alma materében, a Wingate Bentlakásos iskolában 70 éves koráig, mielőtt visszament élelmiszert termeszteni a Canyon de Chellybe. 2013-ban és 2014-ben Yazzie részt vett a Dél-Arizonai Amerikai Indiai Veteránok Koalíciójában. 2014-ben beiktatták a Nők a Katonai Szolgálat Amerikáért Emlékműbe a Női Emlékkönyvtárban. " (Navajo Times és VAntage Point 2020 11/2/)Sophie Yazzie volt a leghosszabb életű veterán Arizonában, mielőtt meghalt Tucsonban. Négy gyermeke, öt unokája és öt dédunokája született néhai férjével, Jordan Yazzie-vel.Sophie 2020 január 25-én hunyt el Tucson Arizonában. 105 éves volt. Nehogy elfelejtsük.
Azt mondta egy újabb tudósítás, hogy 1996-ban szűnt meg az utolsó ilyen intézet
A Pápa kapott egy szép indián fejdíszt.
Néhány egykori bentlakó nyilatkozott, éheztetésről, verésről, miegyebekről panaszkodtak.
Meg hogy nem csak nagy koponyák, de lelki rokkantak, alkoholisták, drogosok, öngyilkosok is kikerültek szép számmal.
Szomorú egy történet.
Mert ugye bennem az élt idáig csak, hogy sokszor az USA-ból Kanadába menekültek át törzsek - csapatok. Volt egy nagy piros pont. Most meg beleszaladtam egy fekete pontba...
A pennsylvaniai Carlisle-ban lévő bentlakásos volt a legismertebb, amely 1879 és 1918 között működött.
Olvass utána a neten, ha érdekel.
A tömegsírok azért költői túlzás, azokat az indián gyerekeket temették oda, akik az iskolai éveik alatt, túlnyomórészt betegség miatt hunytak el.
A pedofília meg inkább eseti és nem rendszerszintű volt, de az igaz, hogy nagyon kemény eszközökkel folyt a nevelés és az átnevelés, az őslakosok gyermekeiből angolszász állampolgárokat kívántak nevelni, az indián nyelvek használatát szigorúan tiltották, az oktatás kizárólag angolul folyt.
Voltak azért pozitív hatásai is, sok esetben az ilyen intézményekből kerültek ki az USA-őslakosság első felsőfokú végzettségű tagjai, ill. elismert sportolói.
Másrészrőkl viszont tényleg egyfajta kulturális népirtás, ha azt vesszük.
Wikipédia in english pl. a barátod ebben a kérdésben, Carlisle Indian Boarding School...
A pápa Kanadába látogatott a napokban, valami botrány miatt bocsánatot kért, indián kisgyermekek egyházi nevelőintézete, pedofíliától a tömegsírokig (!) minden van. Részleteket nem ismerek.
„A wendigo kísértetiesen sovány volt, szikkadt bőre szorosan tapadt csontjaira. Arcszíne a halál hamuszürkéje, szemei mélyen üregeikbe süllyedtek. A wendigo úgy nézett ki, mint egy ösztövér csontváz, amely épp most kelt ki a sírból. Az ajkai cafatosak és véresek. Tisztátalan húsa gennyesedett, a rothadás, halál és nyomorúság szagát árasztotta magából” – mutatta be Basil H. Johnston kutató az algonkin nyelvet beszélő, észak-amerikai és kanadai indiánok hírhedt mitológiai lényét.
A rosszindulatú, emberevő, kannibál szellem a több ezer éves legendák szerint képes volt megszállni az embereket. A hideghez és a télhez kapcsolták őt, valamint az éhezéshez és az éhhalálhoz. Tulajdonképpen a wendigo a falánkság, önzőség és kapzsiság megtestesülése, aki nem tud leállni, csillapíthatatlan étvágyával mindig új áldozatokra vadászik, miközben a Nagy-tavak környékén járja a vadont.
Az indiánok hite szerint maga az ember is képes átváltozni ezen lénnyé, ha részt vett a számukra különösen tabunak számító kannibalizmusban, vagy ha álmában megszállta egy wendigo szelleme.
1661-ben egy csoport jezsuita misszionárius az Ottawa folyó menti lakó indiánok földjére utazott társaik után, akiken különös megbetegedés lett úrrá. Mikor elértek hozzájuk, minden képzeletüket felülmúlta az, amit ott találtak: embereik kannibálokká váltak.
Jézus Társaságának tagjai számára felfoghatatlan volt az állapotuk, az algonkinok azonban igen jól ismerték a jelenséget: a hittérítőket megszállta a wendigo.
A valószínűbb magyarázat természetesen az, hogy a jezsuiták megőrültek az éhségtől, és a kannibalizmus felé fordultak, amire számos példa volt a történelemben az Újvilág hatalmas területein.
A vérszomjas teremtményről nevezték el az ún. Wendigo-pszichózist, amely azon, téli hidegben elszigetelődő embereket „támadhatja” meg, akiknek élelmiszerkészletei fogytán vannak, agresszívakká és paranoiásokká válnak, környezetük tagjaira pedig egyre inkább potenciális élelmiszerként tekintenek."
Az egymást követő sok rajtaütés miatt július végére az egész Bozeman-úton, más néven a Földrablók Útján leállt mind az áru-, mind az utasforgalom.
A nyár végére a Kis Katonafőnök mechanikus fűkaszáló gépét is sikerült megrongálnunk, pedig arra az ezredes nagyon büszke volt, a Mississippitől keletre eső földekről hozta magával.
Ez a Carrington inkább mérnökember, meg aféle feltaláló típus volt, mint igazi katonafőnök...:-)
Rá három napra, Forró Hold 20-án meg rajtaütöttünk egy lassan vánszorgó szekéroszlopon az Őrült Asszony Patak gázlójánál, nem messze onnan, ahol beleömlik a Por-folyóba.
Az megvan, amikor elhajtottuk a Kis Katonafőnök, azaz Henry B. Carrington ezredes hadtestének 175 lovát és öszvérét 1866. Forró Hold (július) 17-én a Reno-erőd közelében?
Vörös Felhő főnök ötszáz oglala harcosa.
Ezzel kirobbant Vörös Felhő Háborúja, amely több mint két éven át tartott.
Igaz, hogy a puskáink is csak elavult elöltöltős modellek voltak, de ez nem tántorított vissza minket. Volt hogy egyszerre 3 irányból támadtuk a foltos lovainkon Walker és Cole csapatait.
Ott voltak köztünk az oglalák, a hunkpapák, az északi sájenek, meg kisebb számban a mnígowozsúk és az északi arapáhók is.
Legendák keletkeztek ezekről a harcokról, lehet hogy röviden majd írok is róluk.
Köszönöm szépen az érdeklődésedet, sajnos elég gyatrán.
Kb. csak minden harmadik - negyedik harcosunknak volt puskája, a többiek íjjal-nyíllal, lándzsával és tomahawkkal voltak kénytelenek fölvenni a harcot az imperialisták kékkabátos hadosztályaival.
A kékkabátosoknál ekkor már megjelentek a tusatáras Spencer-karabélyok, sőt a következő években elkezdték kiosztani a nagy hatótávolságú csapóajtós Springfield-puskákat is. :-(
Gondolhatod, hogy nem mi voltunk a favoritok, hogy sportnyelven fogalmazzak.
Ennek ellenére visszafordulásra kényszerítettük a kékkabátos hadtesteket, pl. 1865. szeptemberében a Por-folyó környékén vívott ütközetekben.
Samuel Walker és Nelson D. Cole katonafőnökök harcokban megfáradt, éhező, utánpótlás-hiánytól és betegségektől is gyötört, részben "ötvözött jenkikből" álló csapattestein ütöttünk rajta, kemény leckét adva nekik a síksági indián hadviselésből.
15 napon át folytak a küzdelmek, kisebb kaliberű összecspások és rajtaütések sorozata volt mindez, nem pedig nagy nyílt mezei ütközeteké, de végül sikerült kivonulásra kényszeríteni a földrabló csapatokat, akik 16 halottat és számos sebesültet veszítettek, hárman közülük meg betegségben haltak meg.
Mondjuk, minek mentek oda, vagy ahogy Shunkmanitu Thanka fogalmazott a filmben, a Farkasokkal táncolóban: "Menjenek innen, maguknak semmi keresnivalójuk nincs itt."
Kezdetben mint harci főnök emelkedett ki a törzse sorából, részt vette az 1840-es, 1850-es évek, 1860-as évek törzsi villongásaiban, majd harci vezetőként a gyarmatosító kékkabátos hadsereg elleni 1865-ös és 1866-1868-as küzdelmekben.
1868. őszén aláírta a Laramie-erődben a békeszerződést és megígérte a jenkiknek, hogy többet nem harcol ellenük. Ezt az ígéretét élete végéig betartotta.
A békeszerződés után mint békefőnök emelkedett ki, lényegében ő volt az oglala lakoták legtekintélyesebb főnöke.
Megpróbálta a népét távol tartani a háborútól, ez nem sikerült 100 %-osan, gondoljunk csak pl. Tashunka Witko és más rezervátumon kívüli oglala főnökök csoportjaira.
A szabad bölényvadász életformából a letelepedett rezervátumi életformába való átmenet időszakának egyik legnagyobb hatású és legtekintélyesebb lakota főnöke volt.
Bocs, hogy csak most válaszolok, de az utóbbi napokban nem volt időm ide írogatni.
Modern értelemben vett csapattestek közötti kommunikációról nem beszélhetünk az őslakos harci csoportok esetében.
A főnökök időnként küldtek lovas hírvivőket egymáshoz, meg a harci főnökök néha összeültek, hogy megvitassák az elkövetkező időszak haditervét.
A nyelvhez meg annyit, hogy régebben olvastam egy cikket, hogy az 1860-as, 1870-es évekre az északi sájenek már annyira a lakoták hatása alá kerültek, pl. vegyes házasságok is voltak, hogy szinte majdnem minden északi sájen faluban volt egy vagy több ember, akik viszonylag jól beszéltek lakota nyelven.
Plusz még ott volt ugye a híres síksági indián jelnyelv, mint egy sajátos törzsközi kommunikációs eszköz, amely bizonyos esetekben szintén meglepően hatékony tudott lenni.
Ugyanebben az időben hunkpapa harci csoportok - Ülő Bivaly, Epe, Eső Az Arcon, Varjúfőnök meg a többiek - odafönt a Sárgakő-folyónál lekötötték és mozgásban zartották az ottani kékkabátos csapatokat.
Egyes hosszúkés katonafőnökök egyenesen összehangolt indián hadműveletről beszéltek, ami nyilván azért túlzás volt, bár kívülről valóban úgy tűnheterr.
