Keresés

Markó Béla

INDULÁS

Rohanunk ringó füveken

bámulni égszínkék csodákat,

s már készül bennünk szép gyanútlanul

a feltétlen csodálat.

Kövek, bogáncsok, csillagok

arcunkat érdesebbre marják,

s már nem krajcáros tisztaságot

jelent nekünk a fiatalság.

Játékainkból lóg a kóc,

s a dolgok titkosabbik arcát

suhogó szelek, vadvizek

forgatják, féltik, kitakarják.

A megmérő idő, (1968-1973) [177.]

Márki Zoltán

A KERTBEN SZERDA VAN

Ómama kapál a kertben,

villognak a diófák, harmatosak,

megkezdték a sorakozót

(éjszaka is talpon álltak)

a barackfák, cseresznyefák, a szilvafák,

két körtefa

első világháború előtt szerzett rangjával

vezeti őket

a hamvazó sziromhullásban,

oldalt a ribizkék a kerítésbe kapaszkodnak,

a birsek, a naspolya, a málnás

nem jutott ki még

az újdonatúj kedvű tavaszba,

mely fehéren, halványpirosan lebegve

érkezett ide.

Ómama kapál a kertben,

földszagú, nyirkos illatokban,

egyik ágyástól a másikig

fekete ruháján meg nem pihen a nap

a paprika, az uborka, a sóska, a paradicsom

kifényesedő rendje fölötti hajladozásban,

a hagymát palántázza, a répát a kijelölt

sorba csak, az engedelmes petrezselymet vigyázva,

a krumplit elosztja kupacba,

a példának szánt – lássuk, milyen lesz –

sértődékeny sütőtökmagot sem mellőzi,

mindennek helyet szorít,

igazságérzete megingathatatlan,

csoportosan terelgeti

szófogadásra szoktatott, könnyen megbántódó növényeit

a hajnali csorbáját kifenő ég alatt,

tudja a dolgát,

hetvenöt éve végzi.

Ómama kapál a kertben,

mi éppen csak segítünk neki öcsémmel,

esténként vizet húzunk a nyelves kútból,

a kandlik szárnyra kelnek ezüstösen

az istálló (egy ló), a kotárka (pár cső kukorica)

mellett kitaposott, mezítlábos ösvényről,

kilottyantják titkukat (nem a levegőbe)

a földre, az iszákos rögöknek,

a csíranövesztő, erőtgyűjtő, megmaradt bizonyosságnak,

a levegőben minden meghatározhatatlan,

a röpülők tán megjelennek,

hajtások, indák, kacsok, fázékony levelecskék

ijedten kapnak Ómama beporzott szoknyájához,

és ő beszél nekik,

kézmeleggel csitítja őket,

közös tennivalójuk

az élet.

Ómama kapál a kertben,

a gyom gyarlón már hazudik,

de nem járhat túl az ő irtózatos eszén,

nem kerülheti el

a betolakodókat sújtó ősi bosszút,

a szomszédból átjön a fakopács,

átjön a fekete bársonyú rigófütty is,

a bogarak búnának a megtorlás elől,

a drótsövény hatszögletű kockáin keresztül

kíváncsiságból benéznek az árnyékok,

illemtudón visszahúzódnak aztán,

szitakötők cikáznak le-föl, szürcsölni sugarat,

a káposztalepkék forgalma sűrül áttekinthetetlenül,

méhek dongják körül a délelőtt határát,

Ómama kapál, virágot ültet, gyümölcsöt olt

mindennap,

a kertben szerda van

örökké.

A kertben

szerda van,

1981 [74-76.]

Márki Zoltán

A VERS EGY SZÓ VOLT

Mindent

a bőrömön próbáltam ki, főként

a hajnal szabadalmát,

a hűvös fényt.

Egybehordtam

a szénák, árnyak illatát a völgyben,

hogy meztelen

fürödjem.

Naphosszat

úsztam a sikamlós folyóban

a víz alatti sugarakkal

jóban.

Tegeződtem

a fölkapott szelekkel s a halakkal

és mindenféle

alakkal.

Vérereimben

a szokásos sejtek csak énekeltek,

nem is sejtve, hogy

lelkek.

Ajánlottam

magam csodáknak és hiteknek,

a vers egy szó volt:

szeretlek.

Esténként

vártalak a nyári konyhán csókkal

s halaszthatatlan

lecsókkal.

Az élet

értett hozzánk és magához –

honnan tudhattam, játék

és halálos?

A kertben szerda

van, 1981 [59-60.]

Márki Zoltán

AMIKOR AZ ANDALÚZ HOMOK…

                          „Szellemében több a latin,

                          ritmusaiban az arab.”

                                                  Apollinaire

Amikor

az andalúz homok,

a csodálatos, bársonyos tapintatú,

alkonytájt egy pillanat alatt

lilásra szikkadó, érintetlen

andalúz homok,

a mindig visszaálmodott

ezüst-szűz leánytest

fogadta el simogatását,

élni kezdett

a horpaszokba húzott angyalszárny,

lebegés, napforduló,

és egy nyolcéves fiúcska

magához kérte a világot,

amikor

egybeírt egek alatt

kérdőre vonta Barcelonában, Párizsban, Cannes-ban

az elmozdult pillanatot, a léptékre

fogalmazott boldogságot, az elmerült

harangszót,

a tények meg a dolgok riadalmát,

és most beszélj! – mondta,

a vonalak nyelvtanát tanítva

emberségre,

a labda előkerült a gömbölyű semmiből,

a lélek kiült a szemek ablakába,

a csók tűzbe borította a délutánt,

amikor

a mosolya kettévált

és egy galamb rebbent ki belőle,

az erdők birtokba vették a túlbuzgó

áprilist,

először vette igénybe az egek díjszabását,

szobahőmérsékleten tartott reményeitől

szabadulva

kalapjába tűzte a nap bokrétáját,

amikor

a tenger gyökérzetére, a menetkész felhőkre,

a hegyek kezdetére, az idők keresztfájára

szögezte

szívét,

a női színek

mind elérzékenyültek,

bevallották, hogy Murillo és Goya után Picasso,

emlékeztek: Van Gogh és Gauguin után Picasso,

fölsikoltottak: Mondrian, Kandinszkij után Picasso,

magukba szálltak: Picasso, Hartung és Picasso,

és féltek,

hogy ez a szerelem is véget ér.

Az andalúz partokon a hullámok hajba kapnak,

ki őrzi a gyermekkorból fennmaradt

csodálkozást,

ki méri érintésed súlyát

az érzékeny szelekben,

ó, Picasso, merre vagy,

hová került a fények évada

és hol van már a tavalyi homok?

A kertben szerda van, 1981 [41-42.]

Márki Zoltán

HULL, HULL A HÓ

Hull, hull a hó hajadra,

szállongva, szabadon,

hull a hó a szavakra,

elolvad ajkadon.

Hull a hó homlokodra,

suttogva, hallhatón,

hull, hull a hó arcodra,

sóhaj a sóhajon.

Hull, hull a hó válladra,

mindent betakarón

hull a hó alakodra,

illatosan, nagyon.

Hull a hó, rád szakadva

csillog föl, csillogóm,

hull, hull a hó, csókolva

csókol, ezüstbe von.

A kertben szerda

van, 1981 [28.]

Márki Zoltán

A LEVEGŐ MEGMŰVELÉSE

Verset szoktam írni,

ha tétován-kecsesen megindul

a hószállingózás,

kezdetét veszi

a bokrok fehér növekedése,

lábnyomok utazása,

kül- és belterjesen a levegő

megművelése

a délutánban,

s mintha a föld világítana

holdnak, csillagnak, égnek,

három műszakban építkezik

a fény,

a tárgyak közélete megélénkül,

jártunkban-keltünkben illatokba

ütközünk,

reggel van

bennünk mindig,

mert semmi sem tud úgy kibontakozni

önmagából,

mint a hó.

A kertben szerda

van, 1981 [27.]

Márki Zoltán

A FÉNY EGY KÖNNYET EJT

Délelőtt történik minden,

az ég, a föld, a fák,

előkerül az ősz,

szétosztja magát.

Délelőtt történik minden,

a hang, a lent, a fönt,

a szélnek eszébe jutok,

elhullámlik a csönd.

A füvek megkeresnek,

kristályosul a víz,

a lankadt eső elakad,

megérkezel te is.

A fény egy könnyet ejt

szemedre, gyönyörűm,

s megkezdődik és nincs tovább

az idő gyönyörűn.

A kertben szerda

van, 1981 [25.]

Márki Zoltán

SOROK AZ ŐSZRŐL

Milyen szép ez a reggel

bennem,

benned,

napvilágra kerül

a harmat,

fél-lila, fél-kék, fél-rőt,

fél-árnyék, fél-fény,

hamvas horpadás,

suttogás a fákon,

s az ég

fél a végtelentől,

riad végzetére a levél,

roskad önmagába a fű.

Ó, könnyed visszatarthatatlanság,

térdre kényszerített szél,

vezeklő illatok,

süppeteg ösvény,

mely emberére akad,

midőn

elfordulnak a síkok hirtelen,

s magával ránt a rozsdás csönd.

Mégis:

mily szép ez a reggel,

mindent tudunk róla s magunkról,

itt születik előttünk,

elhal pillánkon,

hunyd le a szemed,

örökké

megmarad.

A kertben szerda

van, 1981 [24.]

Márki Zoltán

VARÁZSLAT VOLT

Feléd hajlott a fűz,

a víz, a tűz.

Nap, árny intett neked,

hegy, fellegek.

Hozzád szín, alkonyok,

csönd tartozott.

Erdő, virág, világ,

nőtt érted ág.

Benned fogant a jó

íz, millió.

A vers, az ég zenélt

egy szavadért.

Általad működött

fény, fű, fa, köd.

Jelen, jövő, a múlt

téged tanult.

Lett nap és éj csupa

titok, csuda.

Varázslat volt, miért,

ha véget ért?

A kertben szerda

van, 1981 [22.]

Márki Zoltán

ESŐK

Szerelmes vagyok

ebbe a nőbe,

ha esőre áll az idő,

mindig szerelmes leszek,

mikor zuhogni kezd

a szélszagú,

a fűszagú,

a hajszagú,

lelkig ázom bennük,

érettek,

kalászosak,

tűlevelűek,

aszfalton füstölgők

a záporok.

Szerelmes vagyok

ebbe a nőbe

a csuromvizes,

fürdőző napszakokban,

csapongó ősziek, fátylasak,

csepergő csipkések, téliek,

hullanak

szélesen és szálasan,

csobbannak a csöppek

nyáron,

tavasszal

az ingünk alá,

a bőrünk alá,

zuborgók,

sistergők,

sustorgók.

Állok tehetetlenül

a napverte lebegésben,

párákban, ízekben, zenékben,

szerelmes vagyok

ebbe a nőbe,

ha esőre áll az idő,

vagy ha kiderül.

A kertben szerda

van, 1981 [20-21.]

Márki Zoltán

KITELIK A NYÁR

Kitelik a nyár

ebből a fényből,

egymást keresi

minden hang, illat.

Kitelik a nyár

ebből a fényből,

csoportba verődnek

az ízek, a párák.

Kitelik a nyár

ebből a fényből,

szabad a szerelem

az izzó fák közt.

Kitelik a nyár

ebből a fényből,

kéken utánad kap,

fészket ver válladon.

Kitelik a nyár

ebből a fényből,

úgy érzem, érted

lüktet halálig.

Kitelik a nyár

ebből a fényből,

lángba borul

tőled a világ.

Kitelik a nyár

ebből a fényből,

ajkad az ajkamon

belefér egy percbe.

Kitelik a nyár

ebből a fényből,

kitelik az élet

egyetlen csókból.

A kertben szerda

van, 1981 [16-17.]

Márki Zoltán

A TENGER BETAKARTA ÖNMAGÁT

A tenger

betakarta önmagát

az éjben,

hangot váltottak

a fák,

a szelek múltja

épp hogy elért

homlokomig,

füvek örökléte

motozott

a feltörekvő

házak között,

miközben messzekísért

az egek hallgatása

a téren,

ahol egy költő

őrizte

hódító neolatinságod,

város,

ki a boldogságra

oly érzékeny

vagy.

A kertben

szerda van,

1981 [15.]

Márki Zoltán

MA EGÉSZ NAP

Ma egész nap sütött az ég,

májusi ég, áttetsző sugárzás,

hihetetlen, hogy elmúlik mégis,

és újrakezdi holnap reggel,

a park rózsás kedvében lesz,

talán nélkülem, talán nélküled.

Ma egész nap sütött az ég,

májusi ég, áttetsző sugárzás,

a fák között áthamvad halkan,

hihetetlen, hogy meghalunk mi is,

ha ennyire szerettünk élni,

s a levél zöld ágra vergődött.

A kertben szerda van, 1981 [14.]

Márki Zoltán

AZ ÉG VOLT A HIBÁS

Az ég

volt a hibás,

halvány fogalma nincs

a fellegekről,

tűzbe jön,

világgá indul alatta a világ,

szállong az öntevékeny szél,

idejében megérkezik az út,

megállja a füstölgő sarat,

a nádason pára ver tanyát,

az avar ezüst-verejtékben izzik,

zöldre lobban

a napsütésben a bokor,

lábra kapnak

a karcsú füvek,

mohó moháknak helyet szorít a zsombék,

és mindenütt

a hangok lassú benépesülése

hajnal óta,

sziporka pitypalatty a vetésekből,

a rigó sárga rikkantása,

fülemülék piros könyörgése

napszálltakor,

barnán koppanó cserebogár,

mint eltévedt golyó,

az ég

volt a hibás,

a levegőző alföldi látóhatár,

a gólyalábon álló csordakút

a lüktetés legközepén,

április befejezett körmondata

az uralkodó lebegésben,

az illatok honfoglalása,

a sarjak tömeges fölkelése,

gyöngyvirágok kíváncsi feje

a délelőtt fehérlő peremén,

orgonafák, amint röppenésre

szánják el maguk

déltájt,

a sugár, amint szemet vet a földre,

a kunhalom, amiben megbotol a végtelen,

a gyülekező erdők szabadságnyilatkozata,

az ég

volt a hibás,

állandó készültsége a kék őszinteségre,

a Költő,

mint otthon,

a ragyogással egy fedél alatt lakott,

lélegzetet vett

a tavaszból.

A kertben szerda

van, 1981 [12-13.]

Márki Zoltán

HATVANSZOR TIZENÖT

Az a hely

a világ legszebb

helye, ott

a vízimalom

és a Temes-híd

között

pont félúton,

ahol

letér

a szedres a kertek

elé

kéken.

Ma már

az a hely a világ

legszebb helye

a szélbe szédült

itatóval

szemközt,

ahol

az alkony

magunkra hagyott

negyedórányit,

ősszel,

a múlt idejű

akácok alatt,

a falutól

egy gyermekkorra.

Európától jobbra,

Európától balra

azóta

az a hely a világ

legszebb helye,

hatvanszor tizenöt

béke,

a súlytalanság

legközepén

két négyzetméter

csönd.

A kertben

szerda van,

1981 [10-11.]

Márki Zoltán

EZEN A NAPON

Ezen a napon

mindig szép idő van,

egyetlen lebegés,

légnemű a város

a falánk illatokban,

erdők éjszakáján,

vizek hajnalán át

fölázott földek

felől áramlanak

az utcákon árnyak

nélkül, mint a fény,

sodródnak, suhannak,

ömölnek, elvegyülnek.

Ahogy lépek, látom

portalan nyomuk

a kabátujjadon,

szemhéjad harmatán

fél centiméterre

a nyíltszíni csendtől.

A szelek érlökése

szabályos a parkban,

a fák töve elmerül

a fűben, ahol állunk.

A kertben szerda van, 1981 [8.]

Márki Zoltán

TÖMEGEIM

Tömegeim havak, esők,

tömegeim egy ölelés, a fák,

tömegeim nyarak, te, ők,

tömegeim a szél, az éjszakák,

egek, a kitelelt remény,

árnyak ága, mit átrajzol a víz,

a vesztett őszök idején

derek, az ártatlan fű kéke is,

a ballagás halk utakon,

padszél a parkokban, rímek, zajok,

a kopogás, mely lép vakon,

a csönd, az összes kórházi jajok,

erdők, szántók reggelein

rajongó föld, csírák üzenete,

tömegeim hűségeim,

egy kézfogás, a vers lehelete.

A kertben szerda van, 1981 [7.]

Márki Zoltán

7+8+7

A kertben

szerda van,

életbe lép a reggel

arany suhogással,

a levelek

neszét veszik

a szélnek.

A kertben

szerda van,

déli egyre mindent

elönt

a zöldek, fehérek, barnák

őszintesége,

az egyetlen

idő.

A kertben

szerda van,

akárcsak én,

ma szeret élni,

míg a rigófütty

a diófáról

világgá indul.

A kertben szerda

van, 1981 [6.]

Márki Zoltán

AZ ELOLDOTT DÉLUTÁN

Ez csak a végső kétségbeesés, ez az őszre-ősz,

szállongó fény, mely holnapra megalvad,

mert nem a nyárra, a múltra következik,

hogy imádkozzunk hozzá összetett lélekkel.

Hullatag vakmerőség, térdre rogyott dél,

vigyétek el, levelek, a lankadt-zöld feledést,

vigyétek kísértésbe a halál lélegzetét,

s vegyétek el tőlem a nap keserű poharát.

Ez csak a csevegő kétségbeesés, a múltra-ősz,

csak elfordult a nyártól s velem lépre megy,

megingtak a tetők, elborulnak az üvegdombok,

le-föl csapong a hang a füvek mozgólépcsőin,

odalapul a csenevész csatornák iszonyatához.

Itt járok a talajmenti fagyban, másként nem léphetek,

itt járok emberfeletti hittel a didergő dohokban,

a földön végigborzong a pánik hozott tisztasága,

csupa kék és fehér meg színezüst tisztesség,

és ez csak az első rémület, mely fölkeni áldozatát,

ez csak az órák fázékony s bágyadt ellazulása,

csak a varral teli utak előkelő lábadozása,

míg a hegyek koronáján el nem pattan a drágakövek buboréka,

s a királyi villámok még kerülik az erdők hiszékenységét.

Jaj, csuklyás ablakok adnak a légörvény kezére,

jaj, nekivágódom a kényszerleszállás éleihez,

jaj, virágok vergődése a koholt elvonulásban,

mikor mindegy már az élet s nincs is tovább már.

Ó, száradékony szárak, lelkes rostok miértje,

folyondárok a meredekre sikerült vágatokban,

ó, bokros teendőim az elvadult villódzásban,

fémlő sarjak, rozsdák kopott menetelése,

megyek törzsökös vérrel fontos, kétívű lábamon,

megyek görbe sárral bevert kristálytengelyeken,

s csupa hagyomány ez a csuszamlós képtár a réten,

mohó mohák csomós kábulata a búcsúk legalján,

konok nyomok enyvesedése a málló nedvesekben,

csupa korholt kárhozat a felhők páros lentjén,

s egy findzsa sóhaj már elég az étvágytalan kútnak.

Ez az ősz horzsolt idézete a kaparék kaszálókon,

ez az érintés, mely összehívja a nádason a hamvadást,

ez a roppant kiterjedés, mely orrlikamba kérdez,

ez a titok, mely fészket ver fülemben s a hallgatás eresze alatt,

ez a tüntetés, mely cserepeken s dobhártyákon átzuhog,

ez a szédület a síkok gerincén s földöntúli homlokomon.

Hogy mondjam el a birsek és a borszag savas szerelmét,

hogy is szótagoljam a csípős kiáltás néma almáját,

honnan tudjam, melyik őszből évelnek át ezek a gyümölcsök,

talán az elvetemült lombtalanság előestje óta várnak,

talán egy utcasarkon, mely nem heverte ki a találkozást,

talán egy kézfogás jegéből, mely összeroppantotta örömöm.

Vállamról szivárog a szivárvány alkalma a nemlátásig,

mellemen sír a levegő a csoportos nemsírásig,

itt fáj a szememen a vissza nem térő ágak áldomása,

gyanakvó gyanták, gyepek dőlt betűi gyújtogatnak,

roncsolódik a füstszag, október bökkent káprázata,

víz menekülése, tíz lángjaim, ellobog ujjam halkulása,

tüzelnek körmös korhadások, vakít a fák kóborlása,

a gyökerek kieresztik karmukat, akár a búvár vérerek,

s a csúcsok fejükre húzzák a közöny sisakját.

Hát csordogálnak könnyeim a szélcsendbe, mely őzek küldetése,

hát fújdogálnak hajszálaim az űrben, mit óv a szelek kerítése,

ködök veselkednek homokverő csontvermeim előtt,

micsoda belső halmazállapot az ősz, micsoda külső elejtettség,

micsoda belső robbanás a partok hústalan remegése,

micsoda égzengés leheletem a mélység szigorú böjtje után,

míg ingereim áramába nem ejti terhét a viharzások csőre.

Készítem magam a dolgok könyörületére a selejtező derengésben,

elvon a láz az engedékeny kenyerektől s a dér ostyáitól,

izmaim tűnődését átfeszíti a madarak ösztönös távolába,

agyamból kizubogtatja a törtek perdöntő szárnyalását,

kuporgó kazlak, bozótok erődje int fogadkozásra,

készítem magam a legfennköltebb koponyatörésre,

hajladozásra, mely egybeforr a sorsából kibillent sugarakkal,

teremtőm ez az esdeklés, míg délre húznak völgyek, mondatok,

vágy lapozza föl szerveim álmoskönyvét, megfejti hullámlásom,

s idejében eloldja a délutánt az összevont esteledéstől.

A megsebzett harangjáték, 1972 [85-88.]

Márki Zoltán

KÖZÖS SZAVAK

A félsziget a Holddal végképp

eltűnt, az est velünk maradt,

a kocsiban, kicsiben két nép,

ültünk egyetlen ég alatt.

Ő lengyelül tekintett énrám,

én visszanéztem magyarul,

fény kérdezte a fáktól némán,

a perc a csöndtől mit tanul.

Nem értettük, éreztük egymást,

ezer ősz intett messziről,

hallgattunk, mint ki nem tehet mást,

de hallgatnunk is volt miről.

S röppent az idő csillagostul,

megállt az út is hirtelen,

Báthori, mondtam búcsúzóul,

s hogy tudta ráfelelni: Bem!

A megsebzett harangjáték,

Dancka, 1972 [71-72.]

Márki Zoltán

A TITOKZATOS JÁTSZÓTÁRS

A füvek visszatértek tavasszal, és a szobáig hozták az illatot.

Leheletkönnyűség volt fölemelni a küszöbről, zsebre tenni, hogy

jusson meg maradjon is belőle, ha az ablakot becsukják.

Künn porból és fényből szövődött a nap, a sarak darabokra

vágva várták, hogy kerekek horzsolják fölöttük csillogva a leve-

gőt. A léckerítést kettőbe metszette a borotvaéles árnyék.

És az így támadt résen zúgás zuhant az előkertbe, indulás mo-

tozott, méhek és barna bóbitás dongók közé hajlékony vízcsöppek

szorultak, gurultak a föld felé súlyukat vesztve.

Nem tudni, hol kezdődött a susogás, mindenünnen jött most. A

hang hol zöld surrogássá fokozódott, hol égszínkékké halkult,

míg végül betöltötte az időt, mint kutat a talajvíz.

A nagykert bókolva tűnődött, merre menjen az eltörölt eső nyo-

mában, de fogva tartotta a göröngyök és gyökerek olajló párál-

lása, a színes zizegés és a meztelen sugárzás.

Ő menekült volna, a másik szobába tán, hol a zongorába zárva

aludtak még a sejtelmek, vagy inkább fölnyitná ezt a kődobozt,

a házat, sírva véresre kaparná a falak bőrét.

De nem mozdult, állt az ablak szabadságában, a föltárt délelőtt-

ben, s elérhetetlen ébredések és elbocsátások érintésével csaptak

túl rajta a zajok és a nyomakodó csobogások.

Hussogva futott a mélybe két tenyér közt a kútrúd, hallotta két

ló izgatott hahogását, amint táguló orrlikkal kapnak a veder

ezüstje felé, aztán a sárga fogú kortyolást.

Jobbról borjú tejes szipákolása és a szárítókötelek vontatott nyö-

szörgése érkezett mellig, arcig érő szédületben, elkeveredve a

frissen mosott ingek cikkanásaival.

Baloldalt rézsútos fecskék pengették feszes, rugékony szárnyaikat,

mint fekete fésűt bálba igyekvő legények. A szőke, szakadó hajú

szomszéd kislány pilledt szájjal pihegte: ,,Phéla!”

Túl, a másik utcában tehenek dobogtak és a kőkereszthez dör-

zsölték döngő hasukat. Temetői varjak a rét zümmögését firtat-

ták, s tűntek el a tó felé az akácfák csattogásában.

Mindezt nem látta, csak fölfogta a szemével, csak átrezgett a fü-

lén és feszíteni kezdte, hogy szinte ledöntötte a lábáról, mivel

négyéves volt még s gyönge a hangok hatalmához.

De érezte, valami nagy figyelem szegződik rá, és várt megsem-

misülve a titokzatos játszótársra, aki mindig megjelent, ha ma-

gára maradt csöndet elrebbentő szitakötőivel, a percekkel.

A megsebzett harangjáték, Nagyszentmiklós, 1970 [62-64.]

Márki Zoltán

DOBRUDZSA

És mentem a hajnali horpadásban, és mentem a magasságban,

mely a Nap éneke. És megtárult az idő, mely völgy is, ég is, jelek

és szelek járta, befedhetetlen állandóság. És a réteken érett-arany

lélegzetek és a szőlőkön a levegő izgalma.

Fölöttem az egek üzenetet váltottak a fákkal és a csillogással,

mellém szegődött a patakok országrésznyi csobogása és a füvek

álma is. Készült az ősz keserédes páráival, és befejeződött a nyílt

és lebonthatatlan almaszagban.

Aztán a tenger is kérdezni kezdett, és a feleletet hullámairól

olvastam le. Gyertek és örüljetek a zöldnek meg a borzongásnak,

az életnek és az elmúlásnak – suttogtam én is a hívást, a szemek

vallomását, amely a végtelent kitakarta.

A megsebzett harangjáték, 1972 [61.]

Márki Zoltán

HÁZI ÁLDÁS

Az élettől már csak az öregséget

Az öregségtől már csak a mindenséget

A mindenségből már csak a merengést

A merengésből már csak a teremtést

A teremtéshez mindig a folytatást

A folytatáshoz mindig az indulást

Az induláshoz csupán a mesét még

A mesékhez csupán a zenét még

A zenékből már csak a kalandot

A kalandból már csak az állandót

A megsebzett harangjáték, 1972 [55.]

Márki Zoltán

KÖZLEMÉNY A FÁKRÓL

A fák keresik a szelet, és az évszakok megadják a választ kér-

déseikre. A választ, mely: gyökerek bizsergése, levegő rügyezése,

a titkos érintkezés az éjszaka és a hajnal, az órák végzete és a

Nap lázadása között.

A fák keresik magát a választ is, fölegyenesedve a tántoríthatat-

lan havakban, lehajolva a sugarak terepszemléjén érte. És gyü-

mölcseik fokozatát és igazságaik szimbólumát kínálják föl neki,

a Föld eladó lányait.

Ezért költők a fák, és verseiket, az élet szerelmes leveleit, úgy

dobják be az ablakon, illatosan és címtelenül, mindenkinek.

A megsebzett harangjáték, 1972 [34.]

Márki Zoltán

NEM KÉRT VERS

Percnyi csend az elköltözöttnek, az ismeretlennek, kit kalapja

nem tudott fenntartani a vizen.

Percnyi csend a hasztalan kéznek, mely megkapaszkodott a halál-

ban, s többé nem eresztette el.

Percnyi csend a csöndnek, mely elkékült, és többé nem jut leve-

gőhöz a végérvényes, dülledt süllyedésben.

Hullámzunk szerte a fájdalomban, átbuknak rajtunk honkereső

labdajátékok és buborékok átkai.

Tobzódik az ég, elmerülnek a felhők a kiáltásban, fölhólyagzik

lelkünk az állandó sodrástól.

Nem kért vers tetőzik szívünkön, de én azt parancsolom, fogjátok

ki a folyóból az érdes színeket.

Fogjátok ki kezemből a múlhatatlan akaratot, meszeljétek át a

föld sápadtságát, a falak hamuszürkeségét.

Szövetkezzetek ma újból a fákkal és a leteríthetetlen szelekkel,

füvekkel és a félre nem verhető magassággal.

Gyújtsatok alá a Napnak, legyünk világosság, be kell hoznunk

ezt a fekete szünetet, mely a menekülés.

Vissza kell térnünk önmagunkba és a reménybe, erőnkbe és az

örömbe, mely tűrhetetlen a pusztulásnak.

A megsebzett harangjáték, 1972 [27-28.]

Márki Zoltán

A HÁRSAK MAGYARÁZATA

Az esők kibontakoztak a tavaszból.

A tavasz kibontakozott az esőkből.

Ülünk. Mintha egy padon. Mintha ülnénk.

Ülünk. Mintha a levegőben. Mintha szállnánk.

Az idő elcsorgott alólunk. Nem is hívtuk.

A vihar túlcsordult rajtunk. Nem is láttuk.

Ülünk a szélmozgásban. Egy simogatásban. Őrzöm.

Ülünk illatokban. Egy csillagon. A Földön.

Ülünk napestig. Ülünk a csöndig. Ülünk örökkön.

Az ágak majd leverik magukat érted.

S egyetlen perc szemhéja alatt a szemed még szebb.

Összegyűlt benne az éjfél minden kockázata.

Le is halkult teljesen a hársak magyarázata.

A megsebzett harangjáték, 1972 [25-26.]

Márki Zoltán

OLYAN

Lassan elfelejtem a csöndet,

olyan csend van,

az eget is meg a tavat

ettől a sok kéktől,

az éjszakáimat is rögtön,

ahogy behunyom a szemem,

és reggelemet is azonnal

a felszikrázó zöldben.

Lassan elfelejtem, hogy várlak

ezen a nyáron,

a levegőt, a lángot

a fűszagú izzásban,

az árnyakat, az estét

s az erdőt benne,

olyan csend van,

mintha nem is lenne.

A megsebzett harang-

játék, 1972 [21.]

Márki Zoltán

VERS HÉTFŐN

a reggel

fölkelt megszokásból

alig

vetette meg

a lábát a Földön

máris

intézkedett

álmaimat

beválthatatlan visszfényekre

cserélte

ez volt a kezdet

a tárgytalan és üres

rettegés homlokomon

mely védi igazát

néztem

a bokrok

leplezetlen különcselét

mellyel tiltanák maguk

a széltől

néztem

fűverő csodálkozások

színek lélekjárását

láttam

a mohák

terjeszkedése súlytalan

lábujjhegyre áll

a perc hogy megmérje

a levelek vérnyomását

árnyak

riadt zümmögése

lép nyomomba

s a füstöket

ki kell cserélni

tudtam

hiába hányom föl az égnek

toborzott sóhajait

hessegetem el

a kopár derengést

mely eltévedt az erdőn

hiába

féltem a tisztások

félkész mosolyát

hófoltok

töredelmes vallomását

kerülöm el

a párák jóvátételét

s az órák körforgását

délig eltelik

a délelőtt

s komolyra megy a játék

mert belehalhatok

egyetlen lélegzetembe

a lebontásra ítélt harmatokba

egyetlen szemrebbenésbe

mely eltérít a csöndtől

míg a tavasz őrzi

értéktárgyait

s megszökteti a Napból

az ultraviolet

sikolyt

A megsebzett

harangjáték,

1972 [18-20.]

Márki Zoltán

TAVASZI

A havak megszűntek reggelre,

biztos segített nekik valaki,

hitet cserélnek a szelek,

de ez sem különös.

Elharapta magát a parttól

utolsó leheletével a jég,

ebben van már valami,

ha a Nap ágaskodva figyel.

A fa rááll, hogy fa legyen,

feszülnek elevenszülő ágak,

s egy-két rügy levegőzni kezd

minden értesítés helyett.

A legtavaszibb mégis,

hogy zöldre nyílt szememben

borzongsz, behunysz, kinyílsz,

és ez nem évszakhoz kötött.

A megsebzett harangjáték, 1972 [17.]

Márki Zoltán

FEBRUÁR

Nincs semmi más,

a Nap tanulja

a csillogást, és

kifárad újra,

kezdi, csak érzi

a fehér szólót,

csak élni próbál,

szólni egy jó szót.

Nincs semmi más

a levegőben

hacsak a sorsunk

s a levegő nem,

az ég, ha megnőtt,

a kék kihagy még,

bennünk a csönd, s a

csöndben a fagy lép.

Nincs semmi más

a folyópartig,

csak ez a látszat

tetőtől talpig,

csak ez a reggel,

mit a halál hoz,

ködöket minden

föltámadáshoz.

Nincs semmi más,

csak ez a nyers szél,

vegyítve fákkal

s a perc a percért,

megyünk a száraz,

sikoltó hóban,

ameddig tél, és

ameddig hó van.

A megsebzett harang-

játék, 1972 [12-13.]