Nagyon érdekes és tanulságos volt olvasni a Rolling Stones-fanek homepage-ét. Nem akarok "ellenlábaskodni", vagy fölemlegetni holmi ostoba "Beatles kontra RS" vitát (mellesleg ez a vita nem, vagy legföljebb RS-oldalról létezik), mindenesetre azt javaslom: nyissunk mi is itt egy oldalt, azaz írjon mindenki, aki vonzalmat érez a Történelem Legnagyobb Zenekara, a BEATLES iránt! Kicserélhetnénk egymással a véleményünket, információinkat stb. Profi rajongók, figyelem! Máris a figyelmetekbe ajánlok egy hasznos weboldalt: www.rarebeatles.com
Igaz, de 20 évig együtt éltek, Sean-nal a mai napig jóban van (persze "ettől még" Yokóval lehet rosszban...),, sőt úgy rémlik, ma már az ideje nagyobb részét itt tölti.
Szóval rajta keresztül Sean segítségével lehetett volna ez egy méltó kiállítás is. Persze végülis Sean asszisztál hozzá, de tudja-e, hogy milyen színvonalhoz? A cikk alapján így csak arra jó ez a kiállítás, hogy aki eleve humbugnak tartja Yokót, azt csak még jobban megerősítse ebben.
De nem akarom szétoffolni a topikot, úgyhogy még azt is hozzáteszem, hogy nekem a tíz évvel ezelőtti szegedi Lennon-kiállítás is olyan kis fapadosnak tűnt vö. "ide, ezeknek jó lesz ez is".
(És ugyanezt éreztem a 2007-es Van Gogh kiállításon is, miközben Londonban jelképes összegért bemegy az ember a múzeumba és minden faxni nélkül, szinte mellékesen ott lóg a leghíresebb képe.
Mert ott ez természetes, itt meg minden kis morzsától hasra kell esni, hogy hűha.)
Nem akartam belemenni a politikába, de hihetetlennek tartom, hogy Yoko, Sean vagy bárki a tanácsadóik közül nem vette észre, mennyire hamis dolog War Is Over! címmel kiállítást szervezni pont most és pont itt.
Ami 50+ éve a vietnami háború elleni kiállás volt, szépen a NER kezére játszik ezen a kiállításon, ezzel pont, hogy megcsúfolva az eredeti gondolatot.
MINDENKI békét szeretne, de senki sem olyat, mint amilyet a putyinista békegalambunk (akit egykor vezénylő tábornoknak nevezett Cseh Tamás. Na, az pont annyira volt, mint most békegalamb.
A bátor Sir Orbin...)
Az már csak hab a tortán, hogy pont a Yokonál igen hangsúlyos magyar kapcsolat (Havadtőy Sámuel) segítségével ez egy valóban exkluzív kiállítás lehetett volna. Persze azt is megértem, ha ehhez a megvalósításhoz nem akarta volna a nevét adni.
És ha tényleg jön Sean, lehet igen csodálkozik majd az igénytelenségen. Pedig mi ebben élve tudjuk, hogy ez a norma. :-S
Amúgy várható, hogy a Help! lemezhez készül majd vmi olyan stereo mix, mint idén a Revolver-hez? Vagy mint korábban a White Album-hoz és a Sgt. Pepper's-höz?
Most jöttem rá, hogy a Magical Mystery Tournál a legalulértékeltebb nótaként írhattam volna a Your Mother Should Know-t is. Mert az tényleg egy jó nóta, mégsem annyira közismert.
Ugyan csak a HVG cikkében írnak olyat, hogy Yoko is Pestre jön, azt máshol is írják, hogy február 18-án (ami Yoko 90. születésnapja) Sean is fellép a kiállításon. Nem hiszem, hogy ne töltenék együtt pont ezt a napot.
Egyébként Yoko nagy hibát követett el azzal, hogy a popzene közegében próbált érvényesülni: mindenki az antihangja és a totál közepes dalai miatt tartja számon, a "meghülyítette Lennont, aki ezért hagyta ott a Beatlest" közvélekedés már csak a hab a tortán.
Egy szűk körön kívül senki nem ismeri el a képzőművészeti munkásságát. Ez az összes kortárs képzőművészre igaz, de az ő esetében súlyosbítja a dolgot, hogy hiába ismeri az egész világ, ha azt gondolja "Ha a dalai ilyenek, milyenek lehetnek az egyéb munkái? Nyilvân született wannabe művész"
És ehhez még hozzájön, hogy a kortárs képzőművészetet sokan ELEVE humbugnak tartják, hát még Yoko esetében, akit a Lennonnal közös munkáin és életén keresztül ítélnek meg.
Ma 20 éve jelent meg az utolsó Harrison-stúdiólemez.
Mi a véleményetek róla mai füllel?
Én 2010-ben hallottam először, a fóti Corában vettem meg kazettán, 99 Ft-ért. Azóta már CD-n is, valamivel drágábban. :)
Akkor nagyon odavoltam érte, ma már úgy gondolom, végig nagyon erős album, csak túl homogén hangzásban és hangulatban is. Szóval úgy a fele-háromnegyede után már kicsit összefolyik.
Egy külföldi fórumon valami George-ellenes kirohanásban azt írta valaki, hogy "két nagy slágere volt, az egyiket lopta, a másik feldolgozás, ez mindent el is mond a szólópályájáról".
Nos szerintem, nem slágerekben mérik a maradandóságot és a művészi sikert.
A Brainwashed ma is nagyon jó lemez és ez a hang és attitűd amellett, hogy teljesen eredeti, nagyon is hiányzik a mai zenei világból. Basszus, még a közepes lemezei-dalai is emelnék a mai színvonalat...
Rákeresve nem találtam itt, eszerint még nem merült fel a holland The Analogues neve (ha igen, bocs).
Nem egyszerű Beatles-emlékzenekar, mivel a késői korszak dalait is teljes hűséggel reprodukálja a színpadon. Sőt, inkább azokat adják elő, legfeljebb csak ráadásként veszik elő pl. a Hard Days-t.
Nem négyen vannak, külsőségekben nem is igyekeznek bitlisznek kinézni, a zenére koncentrálnak.
Előadták a komplett Sgt.Peppert színpadon, minden egzotikus hangszerrel, ami szükséges a dalokhoz.
Előadták a White Albumot is egy az egyben (az R9-et is)
A Fehér Album jugó kiadását nem említik, ahonnét lemaradt a címkéről a Yer Blues. Meg valamelyik Star Club LP-kiadáson – most nem vagyok otthon, nem tudom megnézni, melyiken – full más a rányomtatott track list, mint ami a lemezeken megszólal.
Meg hát az utolsó hármat leszámítva a Beatles-kislemezek is eredetileg monók voltak, utóbb, a válogatáslemezeknél terjedtek el a kislemezdalok sztereó mixei, de pl. a Paperback Writer refrénjében a visszhang csak a mono mixben hallható, vagy mondjuk - bár ez nem mixfüggő - a Help! kislemezváltozata is egy helyen eltér a dalszövegben, abból is tudtommal csak a mono változat létezik.
Köszi, akkor valahogyan leszedem a mono Revolvert.
Az elmúlt napokban átértékeltem a véleményemet (tehát, hogy "egy verzió szóljon jól és ennyi") és nagyon kíváncsi lettem a mono mixekre.
Egyrészt az autentikusságuk miatt, másrészt meg mert így friss füllel hallhatom újra az ezerszer hallott dalokat és ez nem rossz dolog ennyi évtized után. :)
(Nyilván erre a Giles-mixek is alkalmasak, de pont a Revolvernél tök jó, hogy van még hova nyúlni az ő mixe és az eredeti sztereó mixen túl is.)
Én az amerikai albumokból a Capitol-boxokat szoktam hallgatni, azokon az eredeti amerikai mix van, és bizony a korai felvételek sztereóban nemegyszer ütősebbek, mint az akkori angol sztereó mixek. Kár, hogy az U.S. Albumsra aztán nem ezeket, hanem a 2009-es remastereket tették.
Az új remixekből eddig is szerintem Sgt. Pepper a legjobb, valóban leginkább azért, mert kvázi "hozzáigazították" a monóhoz, és pl. a She's Leaving Home-ot visszaállították az eredeti sebességre. Az új Fehér Album se szól rosszul, azért nem, mert szerintem ott az eredeti mixnél csak jobbat lehetett csinálni, viszont az új mixben olyan tónusok is bejönnek, amelyek eredetileg nem voltak jelen, azaz valószínűleg távol esik az együttes által elképzelt hangzástól. Az Abbey Road szerintem egyes helyeken rosszabb lett (pl. The End), a Let It Be-nek meg a bónusztackek az erősségei, noha a Get Back mint LP ebben a formában tényleg jobb, hogy nem jelent meg, a Let It Be szerintem jobb lett nála. A Revolverben pedig tényleg a mono a legütősebb mindmáig.
Nekem sem tetszik az "új" Revolver. Nagyon zavaróan belenyúltak a hangképbe, idegen az egész.
Eleve nem vagyok rajongója a folyamatos újramixeléseknek. Egy együttes ahogy annak idején megcsinálta a lemezt, azzal a hangzással barátkozzunk meg. A technika fejlődésének köszönhetően mindig lehet jobbat és jobbat, vagy inkább tetszetősebbet csinálni, aminek végül már semmi köze nem lesz az eredeti (ahhoz inkább hűen igyekvő) hangzáshoz. Persze üzleti szempontból ki lehet használni a Beatles iránti rajongást, és lehet újra, és újra nyúzni azt a bőrt...
"A Peppers kapcsán kb. az elmúlt 20 évben számtalan helyen lehetett arról olvasni, hogy a mono mix az "igazi" és a sztereó mennyire összecsapott."
Erről eszembe jutott valami, amit talán nem is lehet megfogalmazni úgy, hogy ne hangozzon hülyén.
A '90-es években szocializálódtam, mint zenehallgató (is).
Sosem voltam se vájtfülű, se gyűjtő, de ahhoz máig ragaszkodom, hogy a kedvenc zenéim gyári CD-n a polcomon legyenek. Magyarán EGY jól szóló változat mindenképp kell belőlük. A jó dalokon túl az egyetlen kritériumom, hogy szóljon jól, pontosabban úgy szóljon, hogy szívesen hallgassam.
A '90-es években, amennyire erre ráláttam tizenéves fejjel: volt "A" lemez és "ennyi". Átlag 12 dal CD/MC.
Esetleg 1-2 plusz dal a méregdrága import japán kiadáson.
Ehhez képest ma ilyen-olyan-amolyan deluxe verziók.
Oké, ez meddig művészi törekvés és honnantól kiadói?
A bónuszdal miért bónusz és miért épp AZ a bónusz?
('95-ben megkaptam a Voodoo Lounge c. Stones-lemezt, aztán 9 évig sóvárogtam a CD-bónuszra. Amikor megvettem, kiderült, hogy egy teljesen semmilyen dal -egyből világos lett, miért nem a lemez része- jól agyon is csapja a kazettán még záró zseniális Thru And Thru által teremtett hangulatot. Az ilyen bónuszdaloknak mi értelme? Csak hogy legyen?)
Persze a Beatles idején még rosszabb volt a helyzet: angol verzió, mindent mindennel összekutyuló amerikai változat (csináljunk két lemezből és 1-2 single-ből három LP-t... nagyon örülök, hogy a White Albumot már elkerülte ez a sors. Persze már a Peppert is, de az közel sem annyira "szívem csücske" album mint a WA), külön mono és stereo mix...
Én meg szinte igénytelennek érzem magam, hogy elvagyok a sztereó CD-kiadással és úgy érzem, hogy valamiről lemaradok, ha kihagyom a mono mixeket - miközben nincs hiányérzetem sem (hiszen én egész mostanáig azt sem tudtam, hogy a Pepper mixszel bármi "baj" volna...), holott tudom, hogy a Beatles azokat hagyta jóvá.
Viszont amit nem értek: miért tér el egymástól a kettő a hangzáson túl is? Gondolok itt arra, hogy sokszor hosszabb/rövidebb a másik változat, plusz vokál/hangszer hallható benne vagy épp nem...
Miért variáltak és nem csak annyi történt, hogy az egyik kiadás monóban szól, a másik nem?
Biztos totál földhözragadt gondolkodás, de nekem, akinek az egyetlen elvárása egy album bármely kiadása felé, hogy "tetsszenek a dalok és a hangzás", sokkal egyszerűbb lenne ha volna "AZ" album egy verzióban és kész. Úgy értem, ha azt mondom, hogy a kedvenc U2 lemezem az Achtung Baby az egy egyértelmű dolog, nincs kérdés.
Nade ha azt mondom, hogy a kedvenc Beatles-lemezem a Rubber Soul...
Az angol? Az amerikai? A mono? A sztereo?
Ha hallottad az Achtung Babyt, ismered a lemezt.
Ha hallottad a Rubber Soult, ismered valamelyik változatát...
És a sok filózás végére egy kérdés: van olyan amerikai változatú Beatles-album, amit szívesebben hallgattok, mint az eredeti angol kiadást? (A Magical Mystery Tour nem ér. :))
Az Abbey Road esetében szerintem sem volt indokolt a remix és én is nagy rajongója vagyok a Let It Be Naked lemeznek. Sem az eredeti, sem a remix nem ér a közelébe nálam. A Revolver újrakeverést szerintem az eredeti monó és sztereó mixek összevetése után lehet igazán értékelni. A Peppers kapcsán kb. az elmúlt 20 évben számtalan helyen lehetett arról olvasni, hogy a mono mix az "igazi" és a sztereó mennyire összecsapott. Még évekkel a 2009-es Mono Box megjenése előtt, egy orosz bootleg CD-ről jól ismertem a mono változatot. Nem így a Revolvert. Sőt, igazából 2009 után se nagyon játszottam le monóban, talán csak 2-3 alkalommal, akkor is inkább az US Albums boxból. Szóval a Revolver nálam is a sztereó hangzással "égett" be. Aztán most, amikor pár hete kijött a Taxman remix, összehasonlításképpen elővettem a mono CD-t is. Aztán életemben először figyelmesen végighallgattam és utána track by track összevetettem az eredeti sztereóval. És bizony meg kellett állapítanom, hogy a monó mixben a dalok sokkal ütősebbek, "tömörebbek"...ahogy írtad. Az egésznek kicsit rockosabb az összhatása. Szerintem az új mix ugyanezt az összhangzást adja vissza sztereóban. Ezért nincsenek túlzottan szétpanorámázva a sávok, nincsen zengetővel kelltett szellősebb hangzás. Viszont jobban hallhatók az ADT effektek az éneken, ami az eredeti sztereó mixben néhol alig hallható, sok más aprósággal együtt. Szóval a két utolsó remix album megjelenéssel ellentétben, ennél sokkal pozitívabb benyomásaim vannak.
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, nekem nem tetszik az új Revolver-mix. Tömbszerűnek hallom a zenét és valahogy tompának az eredetihez képest, hiába részletgazdagabb.
A Peppertől odáig voltam (vagyok), a White Albumot pont tegnap hallgattam négy év után először a 2009-es CD-ről és attól féltem, nem fog tetszeni már: de tetszett. Végülis 17 éven keresztül hallgattam az eredeti mixet rengeteget és egy ilyen erős bevésődést nem lehet egykönnyen felülírni - de miért is kéne.
Főleg, hogy az a tömörebb hangzás jót tesz a rockosabb daloknak.
Az Abbey Roadnál én nem hallottam olyan jelentős különbséget, ami miatt volt értelme hozzányúlni igazából, a Let It Be-nél meg lassan 20 éve nálam csak a Naked jöhet számításba. Ha Giles meghagyta a vonósokat és a kórust (márpedig kénytelen volt), nincs az az új mix, ami eltántorít a Nakedtől.
Szóval így vagyok Giles mixeivel.
Hiába nem jött be a Giles-Revolver, nagyon várom, mit kezd a Rubber Soullal, ami szerintem a legjobb szimpla lemezük (magyarán az egy szem duplaalbumukat leszámítva a legerősebb dalcsokor nekem), minden dalát nagyon szeretem.
