"...."Burgenland Ausztria legfiatalabb tartománya. Önálló területként az első világháború után jött létre, a vesztes Osztrák-Magyar Monarchia megszűnésekor, melyet az Antant hatalmak a "nemzeti önrendelkezés" elve alapján részeire szakítottak. ... Burgenland nyugati határa megegyezik az egykori avar kaganátus, majd a Magyar Királyság védvonalával, mely a Morva, a Lajta és a Lappincs folyókkal a XI. században vívott véres harcok nyomán alakult ki. Ez a határ lényegében 1921-ig változatlan volt, akkor is, amikor a Babenbergek, a hűbérurait csereberélő oligarchák, az Árpád-házi királyok, és a Habsburgok (végül Corvin Mátyás) egymás térségeibe nyomultak. A mindenkori győztesek az elfoglalt területeket zsákmánynak tekintették, de nem integrálták saját birodalmukba."..."
A 21. oldalon például idézi Putzger, Lendl és Wagner Historischer Weltatlasát (Bécs, 1965, 47. o.), amely Alsó-Ausztriát 907-től 955-ig "ungarisches", azaz hun-avar területként tünteti föl. Korábban mi is rámutattunk arra, hogy a Lech-mezei csatavesztés összefügg ezeknek a területeknek az elvesztésével és az Árpádok felemelkedésével, bár véglegesen csak Géza-István (Szt. István apja) mond majd le ezekről a nyugati onogur tartományokról a bajor katonai segítségért cserében.
Török jelentős részben Weigl gyűjteményére építi a munkáját, s megállapítja, hogy az Unger (=hunogur), Öd (= pusztaság, ami gyepűre utal), Wache, Wart, Schützen (= őrködéssel kapcsolatos) névelemek a korábbi Noricum területén mind az onogur államhatárt jelzik
Herbert Weiglnek tudomásom szerint nem 7, hanem 8 kötete jelent meg Historisches Ortsnamenbuch von Niederösterreich címmel 1964 és '81 között Bécsben...
„… Weigl H. a tűrhető szerzők közé tartozik. Az alsó-ausztriai helynevekről szóló hétkötetes munkájában csak röviden utal a magyar eredetű helynevekre: »Úgy látszik, a magyarok is létesítettek néhány települést Alsó-Ausztriában...« – majd név szerint említi ezeket: Ungerndorf, Ungerbach, Ungerberg és Ungertal. Hozzáfűzi, hogy »több van belőlük a Bécsi-erdő alatt, majdnem mindig az egykori magyar, a jelenlegi burgenlandi határ közelében«.”
Az avarokról (pontosabban: hun-avarokról) ezt a kettőt olvastam tőle
"tamanás ügyben csak a gúnyig jutsz el, de érdemben nulla vagy ott!"
A Tamanáról úgy általában nincs jó véleményem. Bármikor szinte tetszés szerint lehet keresni magyar településnevekhez hasonló földrajzi neveket a Föld bármely pontján. Ugyanezt bármelyik más nép földrajzi neveivel el lehet játszani. Ez valóban csak egy játék, igazából semmi köze a tudományhoz. Egyébként úgy tudom, hogy maga Vámos-Tóth is hangsúlyozta, egyelőre nem kell következtetéseket levonni belőle.
„…a hun–avar–magyar noricumi múlt nincs rendszeresen feldolgozva, legfeljebb részleteredményekre támaszkodhatunk, tulajdonképpen az amerikai Török Sándor 1973. évi úttörő munkája folytán.”
(111. o.)
„Az összeomlás előtti és utáni osztrák gondolkodásra mi sem jellemzőbb, mint Weigl H. vallomása. Tisztelet illeti azért az őszinteségért, amit a háború utáni osztrák Wissenschaftlerek oly alattomosan és megtévesztőén elhallgatnak. Művének bevezetőjét így kezdi: »Niederdonaui helyneveinek megfejtése semmi esetre sem merő tudományos szórakozás, hanem sokkal inkább gyakorlati-politikai jelentőségű, mert eredménye az ’Ostmark’ Német Birodalomhoz való tartozását bizonyítja. Már sokszor beigazolódott, hogy a halkan végzett tudományos alkotómunka hatalmas politikai hatást váltott ki.« A fentiek összefoglalásából kitetszik, hogy a II. világégés óta bel- és külföldön egyaránt jelentősen haladt előre az avar-kutatás, mindazonáltal az 1859-i bécsi, Starkosch-Grassmann-féle történeti műből idézve: »az avarokról szóló megnyugtató, valamennyi forrást kimerítő munkával ez idő szerint még nem rendelkezünk, véleményem szerint ez a nép nagyon is kedvezőtlen megítélésben részesült«.”
„Elképzelhető, hogy az avarok kétszáz évet meghaladó uralma milyen hatást gyakorolt az Ausztria keletkezése előtti időkben az Inn és Lajta közti területre, ha ama tényre gondolunk, miszerint »a VII. században még Bavaria is az avarok erős kultúr- s valószínűleg politikai befolyása alatt állt«. Ezt a történeti tényt egyébként az osztrák származású Stadler emeli ki Londonban kiadott könyvében.”
(Badiny Jós i. m. 109. o.)
„Szilvássy János tudományos megállapításai mérföldkövet jelentenek az avar-kutatás vonalán. Rácáfolt az avar–magyar múltat mindenáron leértékelő osztrák boszorkánykonyha mesterkedéseire. Még a külsőségek szerint is jelképes a felfedezése. Nem foghatják rá, hogy valami »elfogult« magyar »kontárkodásáról« van szó. Ugyanis Szilvássy született osztrák állampolgárként – és mint a bécsi egyetem neveltje, nem valahol vidéken vagy külföldön, hanem az osztrák tudományos berkek előkelő központjában, mint közülük való – bizonyította be azt, amit magyar történészeink már évek óta állítanak. Kutatásainak színhelye – az avar szállások egyik maradványaként – ott, az osztrák hivatalosok küszöbén, Bécs peremén terül el. 1970. évi doktori értekezésében több mint kétszáz avar csontváz antropológiai vizsgálata alapján kimondja, hogy Zwölfaxing avarjainak legtöbb faji eleme az Árpádok korának (1000–1200) magyarjaival egyezik. Sőt, tovább menve, levonva belőle az ésszerű következtetést, vagyis az avar–magyar faji rokonságot és az avar–magyar történeti folytonosságot: »A zwölfaxingi csontvázak faji jegyei megtalálhatók az Árpád-koriaknál is, amiért emezeket antropológiai szempontból az avar lakosság folytatásának tekinthetjük«.”
Nem egészen érthető, Badiny (vagy a nevében dolgozó szerző) Gombocz–Melich és Skok elmélete közt miért lát ellentmondást, hiszen a hun-avarokra, ezt kétséget kizáróan leszögezhetjük ma már, a XI. századtól kezdve, elsősorban idehaza, a magyar nevet alkalmazták. Gézát a Bécs környéki területek egyébként nem nagyon érdekelték, legalábbis a katonai segítség fejében lemondott azokról a németek javára. Így tehát a nyugatabbi hun-avar (onogur) területeket a médek és a szászok-bajorok egymás között szépen felosztották.
„Magyarán tehát: ne keressük a szlávokat ott, ahol nincsenek! A »magyar szaktársakra« tett helyénvaló megjegyzése alatt a hazai régészekre nehezedő pánszláv nyomást kell érteni. Mégis hibázik Daim, mert könyve mindössze öt szláv jellegű alsó-ausztriai leletet sorol fel a 33 avarral szemben. De minőségi szempontból is óriási a különbség. Amíg ugyanis a 33 avar lelőhelyből 23 kisebb-nagyobb, néha félezres sírlelet (különösen Bécs környékén), addig a feltételes módban szereplő, erőltetéssel szlávnak minősített öt lelet közül csupán kettő egyszemélyes sír, kettő törött cserép, az ötödik pedig fibula, ami Csallány D. szerint különben is avar.
Daim okosabban tenné, ha a régészeti feltárások által is igazolt szláv-hiányt tudomásul véve kisebb jelentőséget tulajdonítana az avarok szláv málhahordozóinak. Minden pozitív vonása ellenére ő is krónikus osztrák szlavofil marad. A szerb Skok helynévelméletét is csak azért veszi át kritikátlanul, hogy a Gombocz–Melich-féle bécsi »külváros« elméletet megdöntse, amely a magyar falvak »bécs«-nek nevezett legkülsőbb részével magyarázza az osztrák Bécs nevének keletkezését. Nos, Daim – Skokra hivatkozva – Bécs és Bács nevét avar eredetűnek tartja. Ám, legyen neki igaza. Akár avar, akár magyar eredetű a Bécs szó, mindenképpen a mi igazunkat támasztja alá.”
Nem vitatom én, hogy sokszor így volt, no de ennyire általánosítva...? Tudományos igényű környezetben? :)
Az említett mondásban véleményem szerint is egy sűrítményt kell látni, de inkább olyan értelemben, hogy mint befogadott néptől csakugyan nem ezt érdemeltük volna, amit kaptunk 1920-ban... Egybekben meg személyes tapasztalatból mondhatom, pl. a csehektől sokkal több önzetlen segítséget lehet kapni, akár vadidegenektől is, mint idehaza. (S hogy ki kit szorít ki: náluk Prágában a kollégiumokban ma nem a csehek élveznek elsőbbséget, hanem a felvidéki magyarok... Tempora mutantur.)
Nem vonom kétségbe, hogy Badiny is szerette a feleségét. Egyébként amit tőle az előbb idéztem, azzal nagyjából egyet lehet érteni. Ami nála az egyik fő baj (a gagyi tálaláson és főként a sajátos forráskezelésen túl), az a körítés. Ezzel eleve hiteltelenné teszi az amúgy jobb sorsra érdemes témákat. Kollektíve minősítget etnikumokat, nagymagyart játszik, stb.
„Daim F. Germanen, Awaren, Slawen című 1977. bécsi könyvében elismeri, hogy »az avarok meghódolásukig külföldön képviseltették magukat, ami bizonyos központi szervezetre vall«. Kollautzcal szemben még azt is jónak látja kiemelni, hogy – az egyik bécsi egyetemi tanár újabb kutatásaira hivatkozva – helynevek formájában Stíriában és Karinthiában is nyomot hagytak az avarok. A teljes megsemmisülés meséjét elvetve leszögezi, hogy az avarok az újonnan jöttékbe olvadtak be. Daim is különösnek tekinti, hogy amíg a kútfők a szlávok VI. századi elterjedését emlegetik, addig nem sikerül őket a Kárpát-medencében régészetileg előkeríteni. »És mindez annak ellenére, hogy a magyar szaktársak mindent elkövetnek, nehogy a ködösítés vádja érhesse őket«. Ennek az eredménytelenségének az okát kutatva bölcsen megjegyzi, hogy hamisság olyan kérdéseket feltenni, amelyekre nem lehet megfelelni.”
(108. o.)
Badiny Jós Ferenc (A sorsdöntő államalapítás; Ősi Örökségünk Alapítvány, Bp., 2000,107–108. o.):
„Azosztrák Kollantz 1970-ben megjelent kétkötetes műve még a nagynémet álom-lovagokon is túltesz az avarok jelentéktelenségének hangoztatásával. Tulajdonképpeni célja az avar szállásterületek elsikkasztása. Habár a letagadhatatlan kútfők pörölycsapásai alatt részben elismeri Alsó-Ausztria területének az Avar Birodalomhoz való tartozását, mégis avar népi megszállását szórványosnak igyekszik beállítani, mondván, hogy: az Enns és a Bécsi-erdő közti vidéket lakatlan, országválasztó köznek jelölték volna ki.
Jóllehet, a Cseh–Morva-medence avar leleteit lekicsinyelve, ottani »avar-szláv« vegyes kultúráról szól, mégis kénytelen megjegyezni, hogy »egyetlen kútfő, sem krónika, sem valamiféle szent legenda nem értesít a szlávok terjeszkedéséről«. A szlávokat jellemző alattomosságra utalva írja, hogy »nem hirtelenül és erőszakosan, hanem szinte észrevétlenül, a korabeli történetírók figyelmét teljesen elkerülve szivárogtak be a Cseh–Morva-medencébe és Szlovákiába«.”
„A besenyők az ősi Kangaria területén érezték már a súlyos természeti jelenség következményeit. Urgencs és Kat lévén a törzsszövetség legjelentősebb városa az Aral-tó partján, közel régi nevén Oxus, mai nyelven Amu-Darja torkolatánál. A »kangar« törzsek rangosai pedig egy, az Aral-tóban lévő szigeten, Kangargradban ütötték fel díszes fából faragott palotáikat. Ez a boldog állapot azonban a jelzett katasztrofális aszályok sorozata után véget ér. Az Oxus sok mellékága kiszikkad, és maga az életet jelentő folyó medret változtat. Az Aral víztükre leszáll, és lényegesen, talán több mint felére vonul vissza. Kangargrad (ma Kangrad) a szárazra kerül. A kiszáradó tenger homokján nem nől [sic!] dús legelő, megművelésre alkalmatlan a talaj.
A mondottak a besenyőkkel kapcsolatban al-Bírúní híradásában, a Tahid Nihayat al-Amakin könyvben megemlékezik az Aral-tó vidéki »sukkan«- okról, azaz lakosokról, akiket besenyőknek nevez, és a nagy szárazságok miatt Chorezm területéről átvándoroltak nyugatabbra, Kazáriába. Kifejezetten említi, hogy az Oxus (Amu-darja) megváltoztatta a medrét, és ezzel a besenyők állatállománya elpusztult volna, ha tovább maradnak. Sajnos az évet nem mondja meg, hogy ez mikor történt, de azóta ezeket a besenyő törzseket »kazár besenyő« néven illeti minden forrás, és egyben megjelöli új szálláshelyüket a Káspi-tengerbe ömlő Emba és Ural folyók közt. Így chorezmi szövetségből kazár keretbe kerülnek, de ez nem jelent nagy változást, mert a két szomszédos állam több ízben, huzamosabb ideig a kagánok rokonságán keresztül perszonálunióban élt. Közvetlen szomszédjaik itt is a sokat emlegetett úzok, s ha voltak is köztük kisebb helyi torzsalkodási lehetőségek – s bizonyára voltak –, de innét ugyan semmiféle »lerohanással« nem űzték el besenyő fajtestvéreiket, mint Györffy írja, a 894 évben, hiszen még 922-ben mindkét népet ott találja a híres arab utazók egyike, Ibn Fadlan. (Bővebb forrás: Marquart 492.)”
A Karakalpak Köztársaság, "a fekete kalpagosok földje", Üzbegisztánnak az Aral-tóval érintkező nyugati tartománya
A hajdani delta, az Amu-darja torkolatvidéke
Kungrad városa a folyó bal partján található
Jól látható, hogy a régi Óxosz-delta és az Aral a deszikkáció következtében meglehetősen távol került egymástól. De – mint korábban már szóba került, s ahogy te is írod – nem az 1960-as évektől tartó kiszáradás volt az első.
1912-ben Timkó Imre jutott arra a következtetésre helyszíni vizsgálatai alapján, hogy a Kr. u. I. századi települések már a IX–X. században távol kerültek a parttól, átlagosan mintegy 800 km-re. Az utóbb említett klímaváltozás a IX. század elejétől a X. század közepéig tartott. Valószínűnek kell tartani ezért, hogy a mai Kungrad helyét is a tó foglalta el azt megelőzően, bár tudomásom szerint a kisvárost csak 1969 óta hívják így.
Hun-avar (onogur) kataphraktosz a VII. századból
1. Bizánci vértes gyalogos (jobbra lent)
Ebben a könyvében közli a belső borítón a feleségének a képét, akit Nagyasszonynak nevez... :))
1969 előtt Железнодоро́жныйnak hívták
A Karakalpak Köztársaság, "a fekete kalpagosok földje", Üzbegisztánnak az Aral-tóval érintkező nyugati tartománya
A hajdani delta, az Amu-darja torkolatvidéke