És rosszul is tudják, tehát kár ragozni az ogre kérdést.
Inkább még 1 betyárnótát, hogy vigadjunk: Csütörtökön virradóra, találtam egy pej csikóra. Egész éjfélig kergettem, míg hajnalra felnyergeltem. Azon hajtottam a tinót, mind a 6 daruszőrű volt. Mind a 6 daruszőrű volt, mind a szolgabíróé volt...:)
Alighanem hívatlan vendégek voltak a művelt Nyugaton. Igaz, eleinte mint segélycsapatok jártak ott, de később meggondolták magukat. Kész szerencse, hogy kevesen tudják azt, hogy az ogre, az emberevő óriás elnevezése a hungarus szóbol ered. Bár elnézve mondjuk a nagyszentmiklósi aranykincset, nem voltak jó ízlés híján. Igaz, az az avar kagáné volt.
Így igaz, de akkor is aranyos történet. Egyébként sűrűn eszembe jut az Az a szép, fényes nap, amelyben Vajk azt mondja az apjának, Géza fejedelemnek, hogy nagy gazemberek voltak az őseink. A válasz: azok, fiam, azok. Majdnem annyira, mint a nyugatiak.. Nagy Károly sem volt a humanizmus élharcosa!
Szabadni szabad, ő is elmondhatta, nem? Mondjuk, aki a nagybátyjára támad idegen hadaktól segítve és utána erővel rájuk kényszerít egy új hitet, az nem aprózza el az emberi jogokat a mai álláspontt szerint. De akkortájt nem ezek voltak hatályban...:)
Úgy látszik Somogy Koppányé volt és maradt. Valami rádióműsorban egy múzeumőr nénike bizlmasan megsúgta a riporternek, hogy Szent István tulajdonképpen zsarnok volt, csak még nem szabad beszélni róla...
A betyár meg a pásztor az majdnem egykutya volt egykor. Somogy a Koppány birtoka volt, a Bakonyba pedig besenyő kanászokat telepítettek a magyar királyok. Pl. Szentgál faluja is ilyen besenyő eredetű lehet.
Tudom, hogy csak futólag kapcsolódik a tárgyhoz, de nem teljesen idegen tőle. A régi magyar pásztorvilágról van szó, ezúttal a kanászokról-kondásokról.
Konrad Lorenz írja valahol, hogy az öccse télidőn vadászatra indult 1921-ben, az osztrák-magyar határon, ami éppen akkor volt kialakítás alatt, és nem vették komolyan a dolgot. Áttévedt a magyar határon. Szárnyasra vadászott, ezért sörétespuska volt nála, meg egy kutya. Ez utóbbi fiatal volt és tapasztalatlan, ezért mikor összeakadt egy kondával, megugatta és zavarászta az emséket. A vezérkan egyből rátámadt, meg a vele lévő emberre. Mindkettőjüknek sikerült felmenekülni egy fűzfára, mire a disznók összeröffentek, méghozzá szó szerint, és kezdték kiásni a fát. Szerencsére fagyos volt a talaj. Szintúgy szerencsére előkerült egy süvölvény, ő volt a kanászbojtár, aki gyorsan rendet csinát, de nagyon csóválta a fejét, milyen buta emberek vannak!
A másik idézet már pontosabb. Jurán Vidor: Kárpáti farkasok c. könyvének a 240-ik oldaláról idézem. Az. ún. botosemberekről van szó.
Egyszer egy esztendőben július 25-én, mint ők mondják, pecsenyesütő vagy nyársforgató Jakab napján a kezükre adott kondát a legfiatalabbra bízva, összejöttek, s felkeresve a legerősebb vaddisznókondát, amint mondták, előbb "nyilat húztak". Akire a sor esett közülük, nekikészült, és amikor a felriasztott vaddisznókonda elrobogott előtte, megsuhant kezében a rövidnyelű balta, és rövid ívben zúgva, sivítva át a levegőn, rezegve állt meg a kiszemelt legfiatalbb, legkövérebb s azonnal összeroskadó emsének a nyakában, hogy aztán ősi virtus szerint szer meg recepecsenyét sütve, a maguk ősi módja szerint "fecerunt magnum áldomás".
Négy esetben néztem végig a legnehezebb cirkuszi mutatványok közé beillő, halálos pontossággal kisuhogó dobást.
A markukból halálos biztonsággal kisuhogó, rézszögekkel kivert, kurta nyelű baltán és a nyakukba vagy karjukra fűzött , rézsodronnyal kivert, cifra nyelű karikáson kívül még egy nagyon is ismert és respektált veszedelmes fegyverük volt, melytől a környéki búcsúkkocsmai mulatozásán már jó előre rettegtek a legények, éspedig a már jól kiszikkdt, fején ólommal beöntött, vagy egészen kurt, vagy másfél méter hosszú somfafütykös, melyet, ha közepén megmarkolva, tüneményes gyorsasággal pörgetni kezdtek, pár perc múlva üres lett a csárda ivója.
De ez a bot nem csak arra volt jó, hogy igazságot tegyen, "ki a legény a csárdában", de két marokra fogva a feldühödött vadkant, sőt a makkra lejáró medvét is agyonverték vele.
"1871-ben Cserhátszentivánon szolgált Szudy Károly sziráki ügyvéd birtokán juhászként, ahol szintén számos birka eltűnt. "
Ezek a fránya birkák már csak ilyenek, hogy el-eltűnedeznek.
Aztán a juhász vagy juhászbojtár meg kénytelen betyárnak állni miattuk....
"A rimóci Szabó Hagymás János, az erdőkövesdi Kiss Csóka József, a nagylóci Tőzsér István, a felsőtoldi Dudás István húgyos, és a nagybárkányi Oravecz Dregan János pásztorok voltak társai,.."
Az Oravecz ehte szlovák családnév, jelentése Orava (azaz Árva) vármegyei, onnan származó. A Galga-völgy szlovák vagy részben szlovák településein (Domony, Aszód, Galgagyörk) a 18. sz. 10-es, 20-as éveiben tűnt fel először ez a családnév.
Az Oravecz betyárnév is ékes cáfolata annak a téveszmének, hogy betyárnak csak turáni eredetű "vérmagyarok" álltak volna...
A mi falunkban is él egyébként egy Oravecz család, ők a szomszédos Domonyból költöztek (nősültek) be a 2. vh. után, de nem hinném, hogy a hsz-edben említett betyárral közelebbi rokonságban lennének.
A XIX. századi településképhez hozzátartozott a bakonyi betyár élet jelenség is. Innen származott ugyanis a falu talán mindmáig leghíresebb-hírhedtebb szülötte, Milfajt Ferkó. A később Sobri Jóska alvezéreként betyárkodó Milfajt 1807. április 2-án született Milfajt József és Torsa Teréz gyermekeként, a vallásalapítványi majorhoz tartozó juhászházban. A korábban urasági inas, majd szökött katona Milfajt, Sobri bakonyi betyárbandájához csatlakozott, ahol vad természetével, eszességével, "tanultságával" (tudott írni-olvasni!) hamar kitűnt társai közül és szinte Sobri társvezérévé, a vezér három főkolomposának egyikévé vált. Több rablásban vettek részt együtt. Milfajt legvakmerőbb tette Hunkár Antal szolgagyőri birtokos, a nemesi felkelők ezredesének kirablása volt. Ez a rablás fordulópontot jelentett a bakonyi betyárok történetében, olyannyira, hogy Milfajt majd később Sobri vesztét is közvetetten ez okozta. Ez idáig ugyanis csak kereskedőket, papokat, bérlőket raboltak ki. A befolyásos, nagytekintélyű, magas rangú Hunkár viszont V. Ferdinánd királytól erélyes fellépést követelt, aki ezért statáriumot hirdetett, és mozgósította hat megye katonaságát. Közben a mit sem sejtő Milfajték december 11-én kirabolták a majki kocsmárost. A rablás után szokásukhoz híven a kocsmában mulattak. Mulatozás közben Milfajt egy oroszlányi férfi elől elvette a gyertyát, aki felháborodásában szidni kezdte a haramiavezért. A vita közben egy puska az asztalhoz csapódott, elsült és megsebesítette Milfajt jobb combját. A sebesültet társai a bokodi erdőbe vitték, ahol két napig ápolták, hóval borogatva combját, majd Keszthelyre szállították, az egyik betyártárs (Pap Andor) sógorához, Gerhard András törvénybíróhoz. Gerhard azonban értesítette a járási főbírót, így fogták el a beteg betyárt. Milfajtot december 24-én akasztották fel Veszprémben. A kivégzés előtt Kopácsi József bíró engedélyével búcsúverset írt. Milfajt saját kézzel írott búcsúversének eredeti példányát a Veszprém megyei levéltárban őrzik. Bucker Ferenc ekkor festette le a betyárt., a róla készült képet pedig számtalan kocsma falán őrizték - még a század végén is.
Sipéki Miklós a Honti Lapok 1910. november 26-i számában közölt nekrológjában az alábbiakat írta róla: "... Mint vadőr többször megfordult Ipolyságon és igen imponáló öreg erdész külsővel bírt. Nagy, tagbaszakadt ember volt és szófukar. A múltról nem szeretett beszélni, restellte az öreg. Szelíd külsejű ember volt...."
Egy évvel később ugyancsak Sipéki írta: a halálos ágyán is mindig jószívű úrnőjéről, Szokoly Alajosnéról és jó uráról beszélt. Midőn még volt benne élet, a legkedvesebb betyárfokosát selyempapírba göngyölve küldte el gazdájának, ezen üzenettel: Nagyságos uram! Én szegény vagyok, hálámat úgy akarom leróni a velem tanúsított sok jóért – elküldöm a legkedvesebb fokosomat. Fogadja szívesen, a leghűbb István.
ezért mostak esővízzel : Nagyszüleink, ahol megtehették hordóba, kádba összegyűjtötték az esővizet, és azt használták, mert szép illatos lett tőle az abban mosott ruha és selymes a lányok haja, szebben virágoztak az esővíz által öntözött a növényeik. Tették ezt annak ellenére, hogy a kutakról még ingyen hozhattak vizet és nem volt csatornadíj sem. Ők még tudták, hogy az esővíz azért jobb, mert a talajvizekhez képest lágy víz, nincs benne mész és kevesebb szappantól is felhabzik.
Nem egy vulkáni kőzeten nevelt szőlők, de vannak jó iható borok ott is, mint a Frittmannék esete is bizonyítja, év borászai lettek. De van jó pusztamérgesi is, csongrádi is, hajósi is bőven. Asszem, a régiek nem is tudtak nagyon jó bort előállítani, nem volt még olyan jó a technológiájuk, mint a mai. Örültek, ha a bor megérte a következő termést és nem borjúsodott meg addig.
Na jó, itt már írtam, a jóval kisebb lakosságszám miatt nem volt akkora a piac, mint később, de bort ivott az a dél-alföldi nép a középkorban is, mivel a víz rossz minőségű volt és sok betegség okának a vízivást tartották.:)
