Mikor csak magam, ... És senki más... Kizárt világ, tűnő varázs. Valami furcsa hangulat, Hangtalan léptek, Tehervonat, az állomás, Koszos padok. Megfoghatatlan dallamok. Egy láthatatlan zenekar, Hangol a ködben, Engem akar! Gitáros kellene nekik, - Játszanál velünk? - kérdezik. - Én már nem!... Én már nem tudok! Ujjaim acélsodronyok, Gitárom visszaadtam rég, A fának, amiből metszették. - Most megyek! Adjatok utat! Nem vagyok, csak egy mozdulat, A tovatűnő éjszakán. - Pipacs a töltés oldalán
Testvér, csak lábujjhegyen jer velem, csak nagyon halkan, nagyon csendesen. Amerre járunk, ne rezzenjen egy kis levél se meg, ma lelkem olyan mint a tó: legkisebb rezzenéstől megremeg. Gyere a templomunkba: a bükkerdő ma vár, a Csend harmóniája ott megint a lelkünkbe talál. Gyere velem… csak szótlanul, csak csendesen, csak csendesen…
Társaim az apró füvek, nem messze tőlem fut az út, társaim az apró füvek, nincsenek méltóbb társaim, állok magam, azt sem tudom, hány éve már, - az éveim gyűrűkbe nőve védenek kérgem alatt.
Ha emlékeim kérdenék, nehezen tudnám kezdeni: láttam, hallottam már sokat, s nem felejtettem semmit el. Nem messze tőlem fut az út, és lombom alatt mély a hűs, hallottam, láttam már sokat: bölcs agg vagyok.
A lombom alatt mély a hűs, a lombom között mély a csönd, kis fészkeket dédelgetek, és lengetem a szeleket, egyfelé nyílt a tág határ, másfelé domb keríti el, s a domb mögül jönnek felém az emberek.
Jönnek felém az emberek, hogy honnan jönnek, nem tudom - ó, mi lehet a domb mögött? - csak egyszer látnám legalább, de megroppant már az erőm, fölébe nőni nem fogok, s titok marad a volt-titok halálomig.
