Szervusztok! Ez egy topik, ahova bármelyik klubtag beírhat olyan verset, rövid prózát, amely elnyerte a tetszését és amelyről úgy gondolja, szeretné másokkal megosztani. Csupán három kérésem van.
1. Ne saját műveket írjatok be, erre rengeteg más topik létezik.
2. Minden esetben írjátok be a mű címét és szerzőjét.
3. Tudom, létezik egyéni és közízlés.
Mivel ez mégis egy közösség, durva és sértő módon ne térjünk el ez utóbbitól.
Halkan, ahogy könyv csukódik be, meghalt újra egy szerelem: mi benne volt – már elolvastatott. Előbb gyógyul a sebezett szárny mindig, mint fájdalma, – tudhatod.
Elmém sötétkamráját magamra zártam, nem nyithat rám, csak a kósza gondolat. Mint fotós, ki vár a bíbor félhomályban, úgy ülök a törtfehér lámpafény alatt.
Szavak a papíron - lélek a tükörben. Az ihlet apránként zárt sorokba szédül. Ezernyi összegyűrt negatív köröttem - s csak pár kép marad, mi versbe szárad végül.
Hátulról öregember, elölről fiatal férfi. Megy ki az emlékezetből a mozgólépcsőn. Ma, mikor vele álmodsz, nem is érzi. Holnap majd hátrafordul, de későn.
Hátulról fiatal férfi, elölről soha többé nem szabad kezdeni a felénél fölébredve. Ijesztő gyengédség rántja össze a szívet így is: kihagy egy hosszú percre.
Ki teszi jóvá, ami jó volt, kever egy arcba ennyi titkot? Lélegzik fent az elfogyó hold, mire kijutsz, már senki sincs ott.
Az éj sohase teljes Higgyétek el ha mondom Mindig marad A bánat mélyén is egy nyitott ablak Egy ablak mely világos Mindig marad egy álom ami virraszt Vágy betölteni csillapítni éhség Egy jó egy tiszta szív Egy kitárt kéz egy nyílt baráti kéz És figyelmes szemek S egy élet amit meg kell osztani.
szívemben még mindig az vagy aki lehettél volna otthonosan keringsz vérkörömben szépséges gyilkosom testem fogyasztod határnélküliségről álmodozol idegen csendet löksz ágyamba minek mutattad meg a mindent tanácstalanság élő szobra ha végzeted kéri tagadd le nevem vedd vissza a szeretőzést nélküled szükségtelen a világot átrepülöm hátha elmaradsz belőlem éveim biztos magasáról nézlek ígéretek jégverésében háttal állsz a boldogságnak szándékaid fölött ragadozómadár köröz holdfény csipkézi csóktalan ajkad kegyetlen sorsot választasz magadnak hiányaidhoz sorolsz pedig szívedben az vagyok aki lehettem volna
Rőt fák közé két út vezetett, S csak egyre tehettem lábamat, Sokáig álltam, s míg lehetett, Szemmel követtem az egyiket, Míg el nem tűnt a bozót alatt;
S a másik útra tértem, amely Ugyanolyan szép volt s jobb is talán, Mert járni való fű lepte el; Noha járt voltában semmivel Nem tett túl egyik a másikán,
S mindkettejükre e hajnalon Láb nem taposta levél borult. Az elsőt, ó, máskorra hagyom! De visszatérek-e, nem tudom, Ismerve, hogyan fut útba út.
S így kezdem majd sóhajtva mesém Valahol sok hosszú év után: Két út vitt át a fák sűrűjén, S a ritkábban járt lett az enyém, A különbség ebben áll csupán.
mondjátok meg nagyokosok mi legyen ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen ki legeljen penne ágyon rozmaringos mellfilét ki pecázza kukából a halolajos kiflijét kinek legyen friss levegőn tartózkodni ideje kinek teljen karcinogén cuccokkal a tüdeje ki rágja a Cafe Picard mascarponés pitéjét ki mossa a Szentiványi nagyságosék bidéjét kinek kelljen éjjel-nappal folyton-folyvást igyekezni kit lehessen kapásból és szemtől-szembe letegezni ki ne jusson ötről hatra kinek fussa futópadra Pulára meg Balira kit vegyenek palira kinek legyen hobbija a népi magyar hagyomány kinek jusson másfél bála angol-pólya-adomány kinek bocskor rámás csizma cifra mente kacagány kinek jusson mér' is jutna szar se jusson ha cigány
na most akkor mondjátok meg nagyokosok mi legyen ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen ki rakja ki carrarai márvánnyal a klotyóját kinek pakoltassák ki a pénztárnál a motyóját ki zúzzon ki Rómába hogy láthassa a piétát ki nyomassa ezerrel a déligyümölcs-diétát ki merengjen el egy régi feudális szokáson kit érjenek állítólag kisebb bolti lopáson kinek legyen ad abszurdum reklamálni mersze ki merjen a jogaiért kiállni na persze kinek legyen dilije a kuszkusz meg a falafel ki próbálja nem feladni végül mégis adja fel
na most akkor mondjátok meg nagyokosok mi legyen ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen ki költözzön proli szagtól fuldokolva Budára ki költse egy komplett pesti panel árát dudára ki ápolja klinikán az egészséges körmét ki válasszon rövid utat ki pedig a görbét ki lásson a Hun West Travel irodával világot ki álmodjon zöld fű közé piros fehér virágot ki ültessen minden kerti törpe mellé tuját is ki adja az ártatlant de hogyha kell a buját is ki rendeljen ülőbútort magának a neten kik lakjanak egyetlenegy félszobába' heten
na most akkor mondjátok meg nagyokosok mi legyen ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen ki utazzon még a világ végére is kocsival ki tudjon le minden bajt egy odavetett bocsival ki vegye a nyakába egy papucsér' a plázát kinek vigye el a bank a vakolatlan házát kinek legyen párnája a hugyos-sáros aszfalt ki foglaljon négy személyre ablak mellé asztalt kinek legyen jelszava a részvét és a szeretet kinek kelljen beszerezni tüdőszűrő-leletet ki kerüljön révületbe Csaba testvér szent szavától ki keljen ki magából egy utastársa test- szagától
na most akkor mondjátok meg nagyokosok mi legyen ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen ki járkáljon házastársi javallatra botoxra kit vigyenek akarata ellenére detoxra kinek kelljen másnap délig étlen-szomjan kibírni kit lenne szép most azonnal puszta kézzel kinyírni kinek hozzon télapócska sárgarézzel teli zsákot ki hordja ki lábon hol a tüdőgyuszit hol a rákot kinek legyen igénye a könyvre meg a mozira ki próbáljon belógni egy kulturáltabb slozira kinek kelljen nap mint nap a Vágóhídig bliccelni kinek legyen láthatólag kedve most is viccelni
na most akkor mondjátok meg nagyokosok mi legyen ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen kinek legyen névre szóló szekrénye a Gelázsban ki aludjon álmában egy jó kis fűtött garázsban ki nevezze komenista fertőnek a Dagályt kinek sértsen már a puszta létezése szabályt ki akarja hóban-fagyban kivárni a sorát kinek kelljen tele szájjal dicsérni a borát ki hurcolja fel-alá az interspáros batyuját ki átkozza el a saját sose látott anyuját ki feküdjön hol itt hol ott mint a kilőtt állat ki rándítson haladtában szemlesütve vállat
na most akkor mondjátok meg nagyokosok mi legyen ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen ki csinálja új kecóját trendire és takarosra ki próbáljon mindenáron bejutni a fapadosra ki locsoljon François Voyer konyakot a kivire ki gondoljon tehetetlen haraggal a gyivire ki tegye le egyik percről másikra a piát ki próbálja kivenni a lelencből a fiát ki lomizzon kisbiciklit dínókat meg törpöket ki ugassa le az undok játszótéri kölköket ki lássa a sajátját a más ölében csicsikálni ki próbálja magát minden karácsonykor kicsinálni
na most akkor mondjátok meg nagyokosok mi legyen ki ne legyen miközülünk maholnap és ki legyen kinek legyen tiszta sor hogy haladás vagy haza kinek legyen úgy hogy többé ne mehessen haza kit várjon a boldogság kék tengerén egy bárka kit viszont a vácrátóti köztemető árka kinek jusson éppen elég hely az isten tenyerén Budafokon Budaligeten és Mátraterenyén Békésbe' és Hevesbe' s ki menjen a levesbe
Ez a vers vár téged minden sarok minden mosoly mögött a téged kedvességgel ölelő vers és a csillagok határán csak ez vezet át akkor is ha már nem leszek akkor is ha szemed valahogy elszürkül ha ajkadra őszi lomb száll ha valaminek egyszerűen örülsz de tulajdonképpen rám gondolsz ennek a versnek számtalan feladata van száz és száz indítéka hogy tőled el ne váljon éjszakánként őrangyalod én parancsoltam meg vigyázzon rád ha válladon kajsziillat csorog mert tudom legnehezebb ha hiányzik valaki de jelen kellene lenni és ha ott ahol keresel nem leszek mert ott leszek ahol hozzám el nem érhetsz nevem számodra ez a vers lesz mert nem akarom hogy szemedet tél uralja és a fagy örökös fájdalmat okozzon ennek a versnek én parancsoltam meg szeressen.
vonatok robognak el a sötétben párhuzamos síneken egymás mellett mint a nő és a férfi szerelme csak néhány pillanatra erősítik egymás fényét csak néhány pillanatig közös a hang aztán már csak az emlék marad egy életen át-átrobogó vonatok sajgó emléke egy távoli ködbe vesző fütty ahogy körberohanja a tájat s szállna a mellette elrobogó vonat után hiába más az irány csak álmodjuk hogy a szerelem madár pedig vonat az életünket utasként ismeretlen tájakon szüntelen sikításként utaztató vonat már jó előre aláigazított síneken hát ezért nem tudom minek nevezzelek hogy fényed mintha örökre erősíti fényemet hangod követ mintha végtelenbe szabadságba eltévedtek vonataink vagy csak kiszálltunk észrevétlen az állomáson vizet inni arcot mosni friss levegőt szívni és ottfelejtettük magunk mint friss víz és levegő előtt sem inni sem mély lélegzetet venni nem merünk nehogy kifogyjunk egymásból a kötélnyi dalból melyen mégis csak egyensúlyozunk hiszen az élet lényege a mozgás ha már elmentek vonataink nélkülünk nem tudjuk merre hova talán nem is tudjuk meg soha
A kort faggatom, melyben Élünk. Korod, korom. Akarom, nem akarom, Gyakorta van ez így. Korom hull koromra, Tartva így hazafelé, S karom ölelne bár, A távol egyre távolodik. Ma sem tudom, ki vagy. Meg sem tudhatom már. Elég létezésed ténye, Ha be nem zárul minden határ. Majd csak tavaszodik. Könnyű szél jön majd talán: Gyors futam a hangszereken, Mielőtt a dallam felhangzana. Várható búcsúzkodások. Vagy csak titkos távozás. Nem szólva senkinek
Ha minden más volna, az volna baj: miért nem inkább így van. Miért nem lettem fa, folyó, a világtengeren hajó, magam alatt biztos talaj, miért nem írtam mindent kicsit más rend szerint, mint aki nem néz, csak tekint, csak összevon és visszalát, halomba hordja, mint a fát az érdeket, az érveket, alatta lobbal lépeget, nem sebbel, nem láthatárnyi árnyvitéz terelte félsereggel, mint most itt; nem a sírban, ahol a sok miértnemírtam nem piroslik.
Elmúlt az idő is, a tér is el, a fehér éj, éles fényeivel, kristályban a nárcisz az asztalodon, a szivar meg a füstszalagok, s a tükörlap, ahol mint tiszta tavon, arcod még visszaragyog. Elmúlt az idő, a tér is el. Te se tudsz segíteni semmivel.
Bennem immár az őszi fény ragyog, Bennem áttetsző, hűvös őszi nap van. Szomorú, ám nem vigasztalhatatlan - alázattal teli és jó vagyok.
S ha néha a lázadás elragad, hát háborgok, de csak amúgy, csapongva, s egy igénytelen szó fülembe mondja: a lázongás - nem a legfontosabb.
Fontosabb, hogy a harc és a döbbenet világát s önmagad lásd őszi fényben - csupaszra vetkezetten - ahogy éppen vele állsz szemben, s a világ veled.
Az eszmélés a csöndnek gyermeke. Nem baj, ha folyvást nem kísér nagy zaj. Hittel, hogy új lomb zöldül tavasszal, énünk, mi zaj volt, vesse le.
Érzem, hogy valami történt velem, és nincs más vágyam, csak a csend és a béke, amelyben halkan levél hull levélre, hogy abból is mind új humusz legyen.
Ha lombodat időben eldobod, mindent meglátsz egy bizonyos magasból, s az ősz higgadt ujját is érzed akkor, amint végigsimítja homlokod.
Bár nem hiszek a babonákban, ő még mindig itt van a házban, több mint száz tanú bizonyítja: leengedtük a cementsírba – hideg magány örök lakása – készíttette föltámadásra. Hitte, mert jó volt, mennybe való. Krisztus, segítsed, nem volt csaló: őszintesége imádkozott, és soha senkit sem átkozott. Az esze, lelke kincses bánya... Talán ő volt az Isten lánya. Ha egy kő is köszönni tudna köszöntené földre borulva, a növények is körbe fognák, mint szerető, önkéntes szolgák. A kertjének a lelkét adta, a fát is fiának fogadta. Az udvaron neki csipognak, gabonát hint a csillagoknak, s Hold-csibéit kosárba rakja, köténye kékje a kalapja. Nem volt a ház kulcsának titka. „Ha valaki jön, legyen nyitva”, akár a szíve vagy a lelke: kenyérre kenve szeletelte. Szégyene is nézte a földet, ha már nem tudott adni többet. Jóság kísérte minden úton. Krisztus, segítsd, hogy mennybe jusson!
Akkor is adj ha semmit se kérek, akkor is higgy ha nincsen ígéret, akkor is hallgass ha semmit se szólok, akkor is ölelj ha fáj amit mondok, akkor is hívj ha nem jövök érted, akkor is bízz ha máshol élek, akkor is láss ha nem látod arcom, akkor is várj ha más ágyban alszom.
A virágokat és a madarakat is, s ahogy zizeg a nád, ahogy csobban a víz; de legjobban talán mégiscsak ezt szerettem: a csöndet körülöttem s a kék eget felettem
A lét vékonyka, koszlott peremén, hol hideg a pad, s reszket a remény, a hit elapad az utca kövén. Ha ingyenkonyhán a sorára vár, s túlélni tanul egy lecsúszott tanár, észrevétlenül röppen el a nyár. Mert ott, a peremen csak a „most” van, és az üveg, ahogy torz mámorban, földhöz vágva szilánkokra robban, és mindig egyformán kemény a tél, a szégyen vajúdik, majd elvetél, úgy jár, akár a kicsorbult acél. Hisz’ a méltóság csak szánalmas kincs, ha egyre kérni kell, mert enni nincs... Mivé lesz akkor tartás és gerinc? Átértékelődik, mint az élet, nem más, csak homokba írt képlet, mit elfúj a szél - megoldatlanul.
Csak ami nincs, csak az tökéletes. Élünk panasszal, hiányokkal tele, és csak a nincs döbbent rá azután, hogy az a tökéletlen - az az élő, halandó - mennyire kellene.
Mikor szélvész veri el a megfülledt meleget S a világra hirtelen rámordulnak az egek, A riadt fák föld alá dugnák cifra ágaik S már pergő jég öldösi a fáknak virágait, Higgy a csodában!
Mikor tikkadt éjszaka fú csöndet a falura, A szérűn asztagban áll és álmodik a búza, S álmában a láng piros kísértetként föllobog, Döng a harang s locsogó hordóval szekér robog, Higgy a csodában!
Mikor megjajdul a föld,repedeznek a falak És a padlót ingani érzed lábaid alatt, Halálravált asszonyod fut az alvó gyermekért S emberhangon sír lovad,mert fél és nem tudja mért, Higgy a csodában!
Mikor baljós üstökös gyúl az égen s ránkmutat, A küzdők kettétörik és eldobják kardjukat, Ürgelyukba súgja a költő utolsó dalát És nyögi a régi nép új urak diadalát, Higgy a csodában!
Nem fájt? Figyelsz egyáltalán? Nem figyeltem. Néztem hanyatt a kanapén, hogy süt át a fény a színes karikákon: mint egy templomban, sárga, kék, piros ólomüveg: lakásban ilyet sose láttam. Sietni kellett, ötre jött az anyja. Letolt gatyában ugrált ki utánam, a kádban guggoltam, ő a csaphoz állt. Szerintem klassz. Reggelenként a legszebb. Tizenhat voltam, eltelt még tizenhat, mellettem állt a piros hetesen: … az ólomüveg, tudod, az ebédlő és a nappali közt, azt ugye meghagytátok? … dehogy hagytuk. Azt még apám csinálta, színes dossziék a két ablak között, a vállalattól hozta haza őket… … én most leszállok, metróval megyek. Mért lepleződnek le mindig a csodák. Mikulás. Gólya, Most meg ez.