Keresés

Részletes keresés

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44234

Magyari Lajos

 

 

PROFÁN ZSOLTÁR

 

Én hittem fél-hittel csupán hitemben,

s tudom, hogy megtévelyedtem.

 

A tévelyedésből csak éppen tévelyegtem,

ha lehet, mégis oldozz fel engem!

 

Bennem a hegyek nagy múltat idéztek,

a jelenek s voltak önhitté igéztek.

 

Azt hittem, lényem a Mindenség maga:

parány kis létezés, de Galaktika.

 

A Teremtésbe próbáltam én belenézni,

titkát érteni, nagy gépét tettenérni,

 

ahogyan torlódnak-őrlödnek milliárdok:

az átokra áldás, az áldásra átok.

 

Már értem én, miért is van kimérve

kinek-kinek a maga tette, része:

 

Mit a végtelenség hordoz szüntelen –

csak ő értheti át egészben: a Végtelen.

 

A Végtelenre bízd magad hát, önmegadva,

s tán kétely nélkül élhetsz, nem tagadva.

 

 

Magyar zsoltár [732.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44233

Magyari Lajos

 

 

NEM A FENYŐK…

 

Nem a fenyők, a hegyek, a borvizek,

nem mítosz, nem ködlő hangulat,

nem a születés bíbor mágiája,

mi e földdel engem összead.

A szépség, a vérség mind kevés:

nőhetnek bennem fenyvesek,

zúghat honi szél, fakadhat forrás...

E kötés más. Keservesebb.

Jogom van hozzá: földem a Föld,

Európa én hű szülővárosom,

nem vagyok kisebb és nem nagyobb,

mint milliárdnyi ember-rokonom,

kiket más tájnak lége éltet,

más nyelvek zenéje ringat el,

más robajlással árad a vérük,

és ereikben más dalt énekel.

Más történelem homlokuk mögött

és másként megszerkesztett jövő,

de a jövendő csak úgy igaz,

hogyha Hazát is kap az eljövő.

 

Nem a fenyő, a hegyek, borvizek,

nem mítosz, nem ködlő hangulat,

nem a születés bíbor mágiája,

mi e földdel engem összead.

A szépség, a vérség mind kevés,

több kell ide: hű számvetés –

itthon vagy, itt lehetsz magad,

kötések kötnek, hogy légy szabad,

léted csak itt lelheti igazát,

lényegét: házat és Hazát.

 

 

Fél évszázad magyar

költői. 2. [168-169.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44232

Magyari Lajos

 

 

ŐSZ A HAVASON

 

A táj most villó, szikrázó gyémánt,

gyöngysorok csillognak ökörnyálon,

öltöznek a fenyők ezüstruhába,

királynőnek e nagy-nagy búcsúbálon.

 

Ködöt: hermelin-palástot

terít magára a Nagyhegy orma,

mintha csak a népétől búcsúzó

Hegyek Fejedelme volna…

 

S ott, ahol ezer színt kever

az ősz, óriás palettájú Piktor,

ezüst mezőkön, bíbor erdőn át

a nyáj a völgybe lekolompol.

 

 

101 vers a Székelyföldről [101.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44231

Magyari Lajos

 

 

CSOMA SÁNDOR NAPLÓJA

 

1

 

„Rejtelmeim birtokában, szárazon csikorgó

kínjaim között, de bírva még a

test romlását figyelő riadt elmét –

idegenek és máslelkűek között,

én, Csoma Sándor, meghalni készülök.

 

Nincs – mert szükségtelen – a testamentum:

porom itt marad; elég távol ahhoz tőletek,

hogy figyelmeztető szónak támadjon fel

ez idehurcolt test, e vacak,

miben nagy titkom porladni marad.

De elég közel, hogy a kegyelet

utánataláljon, ha majd megszereztétek

valahonnan a lángot, a lángomat,

mivel próbáltam felgyújtani

a száraz, a szomjas rőzsét...

(De botorak vagyunk, de esendők,

ó, csak kései véreink ne nyögnék!)

 

2

 

Ki verte meg azt a kisfiút az utak igézetével,

dobogni ki lopott bele nyugtalan szívet,

s ígérte-hazudta, hogy messzire ér el?

 

Ki tette, hogy ÉHÉT csak ez veri el,

csak így tűri meg lelkesnek a föld,

s béna köveivel nem keveri el?

 

Ki áldotta meg megszállott álommal,

válthatatlan drága, de talmi kinccsel,

szegénységen ragyogó cifra lommal?

 

Kicsi királyfik nyomára ki küldte,

pokolra-mennyre ki űzte ezt a kisfiút?

 

Az utat én akartam,

mert engem akart az út.

 

3

 

Csörgőt ráz, csörgőt, csörgővel hívogat:

földből, ölből, házból kicsalogat,

csörgőt ráz, kolompot, harangot,

meleg testembe rejtette a hangot,

csal át erdőn, úton, át az árkon,

forrást buzogtat a láthatáron,

csörgeti bennem, csörgeti magamban:

elérsz valahová, jössz valahonnan –

még egy lépést, mert születtél,

valaki küldött...

még egy lépést, mert aki küldött,

bízva küldött,

még egy lépést, mert járni tudsz,

hát muszáj menni,

százezer lépést, mert nem hisz

az utadban senki...

 

Addig a városig, addig a hegyláncig...

Születéstől halálig.

 

4

 

Ha megalkotjátok az energikus

táj fogalmát, s utamra ebben találtok

indokot,

próbáljátok meg továbbgondolni a gondolatot:

 

Akinek semmije nincs,

mindent csak az akarhat,

mert nem lehet: hát álommal beéri,

de azt legalább

kíméletlenül tudja kérni...

 

Akit feldob magából a nép,

az nevében akarjon nagyot.

(Kit érdekelne különben Bokharában,

hogy székely-magyar vagyok!)

 

5

 

Üzent utánam az otthoni világ:

összeomlott egy gerendaház,

égbe szállt róla a cserép,

roppanva csuklott meg a váz,

az udvarból az állatok futottak,

egy fűzfa kitépte gyökerét,

a fűzfa lehajolt,

leborultak a kertsasok, gazdátlan

leng a szélben egy kasza,

esendő füvek ütötten nézik –

mankóján apám tavalyi mosolya...

 

Üzent utánam az otthoni világ,

vérembe lopta áramát.

 

6

 

Ó, a lélek melléktermékei, kolonc vágy,

indulat, gyengeség, szerelem,

mint nyúlfival a lecsapó vércse,

gyalázkodva játszanak velem.

 

És vért csordít a gyengeség,

pedig erő továbbmenni kéne,

mert messze van a kincs nagyon,

s pazarlódik az ember vére.

Hamuval szórom a fejem,

átokkal szikkasztom a vágyat,

és a győzelmem: cifra kín,

elkerül édes gyalázat.

 

Győzök megint: töretlen homokon megyek.

Felettem látomásos forróság táncol.

Lengeteg.

 

7

 

Mint kagyló testébe fogadott gyöngyét

(pedig valami véletlen áram sodorta),

óvom a szót, a hazulról hozottat.

Idegen csendben rügyezik ki bokra.

 

Húsomba takarom: növekedjék,

fájdalom árán is tisztuljon a fénye –

árulóm lehet ő, lehet menedékem:

halálos páncél a kettőnk kötése.

 

Nyelvem alól szikrázva felmutattam,

ha arra kért egy szelíd idegen

(Napnyugati királynak mondott érte,

és megcsókolta a kezem).

 

A másik csak látni követelte,

s hogy forgassam, pengét lökött

melléje, s rikoltva röhögött:

„Elveszem gyöngyöd, ha kiköpöd.”

 

Azóta zárva a gyöngy, homályban.

Sebes a szám, hát hallgatok,

méretlen út van még előttem,

mint nyelvetépett dervis, ballagok.

 

8

 

A sivatagon át megőrül, aki gyenge,

a lángoló homokba veti magát,

hívja állati vággyal az enyhet adó,

kés bizonyságú, hűvös éjszakát.

 

Ilyenkor gondolj valami másra –

halkan gyűljön az erő szíveden,

és ne alkudj olcsón a pusztulásra:

a véghez itt még minden idegen.

 

Lázak tánca járja csontjainkban,

s bizony kidől a szemre vélt derék...

 

9

 

Megkínoztak egyszer, tudni akarták:

ki vagyok, honnan, mit rejtegetek.

Mondtam: a lelkem, valami álmokat.

Bambán néztek, mint hülye gyermeket.

 

Mert mindenek fölött való a módszer

(nem lehet ily egyszerű igazság):

idegeimet bölcs szakértelemmel

tépdesték, s rángó sebbe hagyták.

 

Néztek, bűvöltek, belém haraptak –

csak a kígyó nézhet így egeret;

nem fájt, csak furcsa, hogy tudtam,

ember vagyok, és ők is emberek.

 

10

 

Most könyvek, nyelvek csendjében élek,

a nyugalom párolog, mint keserű teám,

időnként nyugtalan híreket hoznak,

nyugtalan Európa így talál reám.

 

S hiába várni tunya áltatás,

én mindenemet otthon őrzöm,

semmim sincs, hát lehetetlen,

hogy kincseim sorsa ne gyötörjön.

 

A lámák csak értetlen megállnak:

honnan bennem a kínok bokrai...

(A lámák süket fülébe magyarázom:

„magyar vagyok, de európai”.)

 

11

 

No, híres vándor, hová vitt az út,

kihordott álmod merre láttad?

Vagy megfojtottad azt a kisfiút,

ki benned nyöszörögve lázad?

 

Akárki Mister tudja, merre jársz,

s agyadat becsüli nagyon,

megírja helyetted testamentumod:

hogy ki népé lészen e vagyon...

 

S hiába sikolt fel az a kölyök

lázas és megcsalt éjszakáival...

Erős lettél, ezt is eltűröd,

bódít a tett, akár az ital –

álmodat immár eltakarhatod

a föld minden szavaival.

 

12

 

Oly magasan vagyok idefenn,

a fenséges halál lábainál,

a némaság fehér csúcsainál,

az emlékezés szennyes köveinél,

 

a megvallás mély medreinél –

hogy már hittel hiszem:

vallhatok józan borzongással,

mindent megadó szelíden,

szigorúan, hidegen.

 

Az utat megjártam, s ami kész:

az már nem az enyém.

(Ami volna még, ahhoz csalna,

hívna talán valami részeg remény.)

 

Lehet, hogy szeretni lett volna jó,

asszonyt ölelni, nemzeni gyermeket,

kaszálni áramos nyári szélben,

fejszét emelni téli dérben,

túrni a földet, kóstolni azt, ami

érdesen, de édesen Való!

 

Lehet, hogy ez lett volna jó?

 

13

 

És mégis testamentum:

 

A nép, melyből vétettem, bizonnyal megél,

tagadjátok le előtte kínjaim,

elég, ha gond akasztja, próbálja a tél.

De tegyétek, hogy lelkét megtartsa – megtalálja,

táplálja a föld ott, ahol él,

szikkadjon el az emlék ázsiája,

szívünknek is jusson bor, kenyér.

 

Beváltatlan álmom minek fájjon?

A tévedésnél igazam erősebb,

nem az a fontos, hogy rokonok –

de testvérek lakják ezt a földet.

 

Én pedig? A test már vészt csenget,

de élek. Most a magam dolga minden,

nem hagyakozom, magamért nem remélek.

 

Ti se szerkesszetek majd belőlem

szakállas példabeszédet.”

 

 

Csoma Sándor naplója, 1970 [5-30.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44230

Magyari Lajos

 

 

MÁRCIUSI IGÉK

 

Ki vérével táplált, mint a pelikán,

ki nyugtató szerelmét adta neked,

ki folytat, hogy a világ megmaradjon:

anyád, leányod, szerelmesed.

 

Ki a létezés szőttesét összeszőtte,

ki vezetett tűzön és áradaton át,

ki meghalt érted, hogyha kellett:

ismerd föl benne az örök Anyát:

 

Ki ajkáról, akár a gyöngylő mézet,

ajkadra hullatta a nyelv italát,

hogy világ-szomjazó szomjad oltsa,

s a hűség hitével itasson át,

 

ki elindított és ki visszatartott,

ki lázaidat hűs kézzel letörölte,

ki békére intve küldött a harcba,

hogy ember maradhass mindörökre,

 

ki kenyered szegte, ki vized adta,

ki álmában tisztaság-tisztán járatott,

ki úgy néz rád, hogy sose lásd meg

óvó szemében a kínt s a bánatot,

 

ki hiszi: tőle nem bírsz elszakadni,

ki semmit sem kér, csak adna, adna,

ki világok fölött áll ma is őrként:

jóság s szerelem az ő hatalma.

 

 

Arany és kék szavakkal [250.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44229

Magyari Lajos

 

 

TEREMTÉS

 

Férfi menetelés kemény sorokban,

helytállás szigorú ostromokban,

óvó kéz termők, fák felett,

vizek felett és álmaink felett,

villó értelem, tömör igazság,

(óriás szavát – szavaink adják)

saját ezerszer megszorzott erőnk,

múltunk, jelenünk, jövőnk,

legemberibb emberi arcunk,

jónál jobbért megszállott harcunk,

új varázsszó, mely teremtett:

termőt, gyárat, értelmes rendet,

zúgó erdőt, felbuzgó kutat,

              Utat

az embertől az emberekhez.

 

 

Hétarcú ballada, 1969 [71.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44228

Magyari Lajos

 

 

JÚLIUS

 

1

 

Fizetség a földrepesztő nagy

hevekért –

már nem zuhog, nem hull –

suhogva szakad a zápor,

a szomjú föld gégeszakadva

issza az áhított italt.

Fákra, füvekre rábukik a szél,

ajazza, töri az ágat –

zizegve sikoltanak a kalászok

– görög tragédiák hatalmas kórusa –

jajdulva várják a sorsot.

A zöld élet fejét reszketve lesúnyta.

 

Mint elejtett tányér elreped

az ég

az első villám nyomán:

szálfák kibomló lomb-kontyába

fénylő csatokat tűznek a felhők.

Ázott kaszások szemberohannak

a nagyidővel –

ingük alatt borzol a félelem:

nehogy villámot vonzzon

pengéjük vasa

(oda azért egy se hagyná).

 

2

 

Roppant üvegharangot láthatatlan

spongya törli

Megrázzák kóficuk a kukoricák

 

3

 

Ilyenkor nagy nyári esők után

sercenve pattan szét az ég,

mint csodálkozó kisleány-szemek

úgy kitágul és benne ég

az érlelés, a megnyugvó öröm,

hogy zamat gyűl már

a gyümölcsökön.

 

Végtelen erők moccannak a földben,

zizzentik a napszínű kalászt,

olyan a föld most, mint az ember,

aki megkóstolta az alkotást,

részeg örömben legszebb lényegét

fába, fémbe, szavakba osztja szét.

 

 

Hétarcú ballada, 1969 [65-66.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44227

Magyari Lajos

 

 

LÁNY

 

Valami furcsa fényből született,

mi még szemében parázslik.

Tiszta igéken nőhetett,

hogy elhívjon a legnagyobb varázsig.

 

Csak elindult bennem csendesen,

beillant, mint fénybe harmat

– minden utamra jött énvelem

s megszerzett minden hatalmat.

 

 

Hétarcú ballada, 1969 [56.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44226

Magyari Lajos

 

 

KÉKSZEMŰ

 

Szemeden kék lepkeszárny táncol

nagy-kék szemeden lebeg

minden rebbenéssel oltja-gyújtja a fényeket

                Kékszemű

                      mikor te jöttél a fák

                      elrejtették már a szerelmük

                      én annyi szerelmet felejtettem el

                      – te sem Tavasznak jöttél induláskor

                      válladon ült barna madár

                      riadt-szép madár

Kékszemű

                 lesz-e nyár?

 

Szemeden kék lepkeszárny táncol

nagy-kék szemeden lebeg

Oly lepkeszárny lesz-é szavam

hogy kék csillagot gyújtson a szemed?

 

 

Hétarcú ballada, 1969 [55.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44225

Magyari Lajos

 

 

HAZATÉRÉS

 

Hazatérünk a mezőkről.

Kéz a kézben.

Az aszfalt

csöndes, nagy nyári folyó,

talpunk alatt

a végtelenbe tart,

s mert vagyunk

magasba vágyó, nyugtalan tisztaság,

lépteinket nem húzza le mélyre.

 

Hazatérünk a mezőkről.

Kéz a kézben.

Az este szembejön s a Város.

Lásd, kedves mindig így kell

              járnunk

a mezők és városok között:

két embernyi fáklya

lángja, mi csak együtt lobog

és magasabbra csap,

ha szembevág a szél.

 

 

Hétarcú ballada, 1969 [53.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44224

Magyari Lajos

 

 

SZERELEM

 

Égnek a fák lobogó szirommal

– nyugtalan máglyák –

nyugtalan nyarak kora reggelén.

Tömpe mordulással

hegyek menetelnek, ringó

csordákkal, kövekkel, füvekkel

szelek tetején.

 

Karomból halkan kibomlik,

sikongva szalad fűzfák ághegyén

– karcsú, drága játék –

kékszemű, kéktüzű lány –

 

Most minden bennem van, amit szeretnék.

Akarsz-e vigyázni rám?

 

 

Hétarcú ballada, 1969 [47.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44223

Magyari Lajos

 

 

TÉLI TÁJ HASONLATOKKAL

 

Könnyű ködök szürke szvetterében

a táj falut tart öblös tenyerén:

kis párálló teste vackolódik

mint gondjaim között a remény

 

Én itt a tenyér peremén –

havat roppant harangszó könnyű lépte

csillagok gyúlnak a havon őzcsorda

vonul mitől se félve

 

Ha így egymásra lelnek a dolgok

bizalomra nyílik ki az ember –

verébröptű füttyel köszön – tenyerében

madárkatestű szerelemmel…

 

Hát csillagos kedvvel baktatok én is

ez érdescsontú gerincen át:

az Őzek Forrása mellett a völgyben

földszürke pluszjelek a fák

 

De ez a mindenség is befejezetlen

bár a hiány csak bennem esengő –

lásd a túlsó dombról kellene jönnöd

kezedben piros lobogó kendő

 

 

Hétarcú ballada, 1969 [46.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44222

Magyari Barna

 

 

ÉGETNEK A SZAVAK

 

minden artériám feszített kötél

rajtuk a szenvedélyt szőnyegként vered

te ott írsz én itt égetnek a szavak

az ábrándozás is nagyszerű veled

 

tőled magamig hordom az életet

lelkembe tekerem ami törékeny

ezernyi csókot álmodik ajkam de

hány öröm fér el egy emberi génen

 

arcod mellé arcomat szíved mellé

szívem – így rakja ki a gyönyör magát

s mert most messze vagy közös takarónknak

betűcérnájával varrom az éjszakát

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44221

Magyari Barna

 

 

SZEMÜNK ÖSSZEVILLAN

 

mintha az élet új erőre kapna

a táj szerelmi díszletet mutat ma

csobog a vízesés a hegyek vére

gyönyörű a természet veled nézve

 

az öröm s a vágy pontját keresztezed

ahogy az erdőben megfogom kezed

köröttünk sziklák szavak erdei fák

gyere a boldogságba menjünk itt át

 

a hegyoldalon lépkedünk nevetve

lelki képem lényed fogja keretbe

ha velem vagy szívemben örömfű nő

szemünk összevillan készül a jövő

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44220

Magyar László András

 

 

ÁLOM

 

Nézd: körülötted gomolyog az álom,

ringasz parafán, könnyü halálon,

mosolyogsz, kék víz mossa a tested,

szirtek zöld hasa már nem ijeszthet,

nagy halak úsznak, loccsan a halk hab,

lágyneszü taraján éj fut a partnak,

ha a csönd dobban az égi erekben

ringasz majd kék végtelenedben…

 

 

Idill [67.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44219

Magyar László András

 

 

TÉGED

 

Nézni tenger-kék ragyogásba ringó

hinta-játékát naparany haboknak,

tiszta hullámzást, gyönyörű, de téged

        nézni a legszebb.

 

Fogni bársony-mély moha nyirkos árnyát,

csönd-sötét földet gyömöszölni, hűs víz

lükkenő testét simogatni jó, ám

        téged a legjobb.

 

Dús zenék mélyén csuda ellebegni:

dallam illan szét ereidben, omló

lángokat lobbant, de nekem csodásabb

        hallani hangod.

 

 

Idill [48.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44218

Magyar László András

 

 

ÁLMODOZOM RÓLAD

 

Álmodozom rólad      bár az enyém vagy már

test sem vagy egészen      álom se maradtál

lebegő lényeddel      takarózom nappal

éjszaka csöndem vagy      szívdobogó-halk dal.

 

 

Idill [41.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44217

Magyar László András

 

 

TÁVOL

 

Hogy imbolyognak távol vízi fények!

Kettős a város, part és pálmasor,

zöldes homályban nagyhajú szirének

csapatja táncol. Arcom áthatol

a hűlt jelen hártyáján: lágy meleg

csorog szememre, ott ülök veled

a fák alatt, hol visszaring a kéken

hullámzó csönd. Fölöttünk ingaképpen

leng, leng a hold, számolva perceink.

 

 

Idill [46.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44216

Magyar László András

 

 

ÉBRED A KEDVES

 

Álmosan ébred, szemei hunyorgók,

jószagu testét sugara füröszti

s megcsutakolja melege a szorgos

hajnali napnak.

 

Tétova lassan mosolyog ahogy rám

nyitja szemét, fölkönyököl az ágyon,

s bár haja borzas, de Aphroditénál

lám, gyönyörűbb ő!

 

 

Idill [39.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44215

Magyar László András

 

 

ZAVAR

 

Itt megzavar, ami van,

mert ami van, nyugtalan,

változóban változatlan hogy is élne boldogan?

 

Úgy tudom, csak egy az Út,

az is végtelenbe fut,

meg nem rövidíti hosszát sem lépcső, sem alagút.

 

Hogyha látnék, vak vagyok,

körülvesz az állapot –

mért hiszem, hogy van, mi rajta változatlan átragyog?

 

 

Idill [27.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44214

Magyar Gizella

 

 

JÁTÉK A FÉNNYEL

 

Derengő fény gyul a dombok felett.

Oszladozik az alkonyi sötét.

A növekvő hold sápadt hidegen

ezüstözi már a fák üstökét.

Szobámba surran… hófehér falát

gnómok, nimfákkal népesíti be

s a szűzmáriás öreg képeket

körültáncolja nagy jókedvibe.

Csengőn kacagva száz darabra tör.

Remeg… vonaglik, sóhajt és nevet.

Én meg pergetve, ujjaim között

szitálom őket, mint a gyöngyszemet.

 

 

Uj magyar museum. 1. köt. I. füzet, 1942 [60.]

 

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44213

Maghy Zoltán

 

 

TAVASZI CAPRICCIO

 

Jön a tavasz és ujjongva hódít,

Lengeti győztes, zöld lobogóit.

 

Téli odudból vén, öreg medve

Hogyha előbújsz rácsap szívedre.

 

Vidám előörs: játszva szökellő,

Kedves, bolondos tavaszi szellő.

 

Csiklandva Szívem!... S nézd szerteszéjjel

Rügyek kacagnak az ifjú fénnyel,

 

Mit rájuk vét a lángsugarú nap!

Cseppek csillognak a fákon, duzzad

 

A zavaros hólétől az árok,

Villognak a nedves pókfonálok.

 

Diákszívekben meg a szerelem

Csurran neki, mint a házereszen

 

A jég! ...most indul pihent földjére

A falu kérgestenyerű népe,

 

Hogy megakassza a rozsdás ekét!

S míg áldott földszag indul szerteszét

 

A mámoros, kacagó világon:

Én átölelem az ifjuságom,

 

S köszöngetek a jövő elébe:

Béke és Áldás, Áldás és Béke!

 

 

Az Alföld porában, 1929 [70-71.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44212

Maghy Zoltán

 

 

BÁL UTÁN

 

Hajnali szellő hűvös csókja leng

Be szobám ablakán, és a falon

Szerteszét törik forró sóhajom.

Körülölel a drága, néma csend.

 

Végigsimítja lázas szívemet

A rózsák édes lenge illatával,

Szívom szívom csókra éhes szájjal:

Megcsókollak a Végtelen felett…

 

Táncos kis cipőd perdül szívemen,

Újra sóhajtom: édes Istenem,

Óh mit is adjak, mit adjak Neked?!

 

S minden kérdésedre egy sóhaj felel

Mely egyre feljebb, óh Hozzád emel:

Fogadd el hát e halk szonettemet…

 

 

Az Alföld porában, 1929 [69.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44211

Maghy Zoltán

 

 

MÁMOR

 

Tegnap még árván sírtam otthon,

S ma: kacagok szegény bolondon,

S alig hiszem, hogy ez én vagyok,

Ki elhagyott minden bánatot,

S nagyon szótlan, békességesen

Hallgat itt a zöldellő hegyen.

S még nem is borong, furcsa sorsán

Ül a békesség zöld hegyormán.

S előre néz a napsugárba,

Nem zavarja sóhajtás, lárma,

Lelke tükrét se borzolja szél,

S ki egyet érez, azt, hogy ma él!

Rossz tüdője vígabban piheg

És nem kérdezi: miért? minek?...

Nem töpreng a holnapról, máról,

Csak ül, csak ül békességesen:

Álmodik a békesség-hegyen

S mámoros az Élet-borától…

 

 

Az Alföld porában, 1929 [68.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44210

Maghy Zoltán

 

 

ŐSZ

 

A víg, bolondos karnevál

Már véget ér: a bál nem áll,

S a forró fényes bál után

Ím bontogatja lágy haját,

Lemossa festett színeit

Letépi báli díszeit,

Minden volt szépséget lehány

S zörgő levél-vackába búj

Az Eszme, karcsú kéjleány…

S hull a levélke, egyre hull…

S kit a szerelem partra hányt,

Csalódott szerető gyanánt

Könnyes szemekkel messze int:

A hűtlen nyár után tekint…

S borongó bús szíve felett

A nap sugára úgy lebeg,

Mint a mosoly, mely a halott

Hideg szájára ráfagyott…

 

 

Az Alföld porában, 1928 [59.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44209

Maghy Zoltán

 

 

ALÁZATOSSÁG

 

S alázatosan ím Előtted

Állok Istenem, hogy erősebb

Vagy nálam, elismerem, Uram,

Nagyon megtörten, szomoruan.

De be kell látnom – már nem vagyok

A régi: többé nem akarok

Felfelé törni, s már nem fogom

Többé égbe törő ormokon

Lobogtatni véres szívemet:

Megkeresem a tekinteted

S megyek Utánad, Te utánad!...

 

Máma szívemre szállt a Bánat

S mássá lettem, mint aki voltam,

S alázatosságom fölébe

Derült lassan az áldott Béke

Napja; Uram, ma boldog vagyok,

Uram, ma semmit sem akarok: –

Lehajtom a fejemet mélyen

Az alázatosság nevében –

 

S legyen meg a Te akaratod…

 

 

Az Alföld porában, 1928 [55.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44208

Maghy Zoltán

 

 

ERDEI BOLYONGÁS

 

Hajad aranyban hentergő

Hullámos, fényes szőke erdő,

A szemed, mint a végtelenség

Oly messze fénylő végtelen-kék.

A szád, a szád, a szád mint egy

Zamatos, piros égi meggy,

Mit megleltem az ég alatt!

És a fényes, drága nap,

Mely felragyog az ég alól

Felémborul és rámhajol,

És mint glória úgy lebeg

Éltem felett: – az életed!

…A nyárutói tölgyes erdőn

Így bolyongtam, ily elmerengőn,

Így bolyongtam a bús avarban

És a szívemet betakartam,

Betakartam balzsamos kézzel,

A boldogság szelíd egével,

Már ismerem a szád ízét,

Hajad hullámos szép díszét,

És a szemed, két kék szemed

Messzetündöklő színét.

S nincs szín számomra színesebb,

Mint a te tündöklő szemed.

Szín és íz nincsen ízesebb

Mint rózsaszirom ajakad

Íze. Még dísz sincs díszesebb,

Mint fényt küllőző dús hajad

Dísze!... A szín, az illat és zamat

Már mind enyém és mind Te vagy!

A kérdés mégis rám tapad,

S az őszi erdőn úgy kisért:

Miért, mondd miért, óh miért?

Az ősz miért hogy eljő!

Az Ősz mégis csak eljő…

És boldogságom kék egére

Úgy kúszik fel a bánat képe

Mint lenge bárányfelhő…

 

 

Az Alföld porában, Szarvas-

kő, 1928. augusztus [53-54.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44207

Maghy Zoltán

 

 

HA VALAKI EGYSZER…

 

Ha valaki egyszer rámtalál,

Tudom, hogy a szívére ölel

S közel leszek hozzá, oly közel

Hogy én leszek a vére ritmusa:

 

 

A mardosás, az önvád, a kín

És a megbékélt tusa,

Halálos beteg szívében

A derengő remény,

Én leszek, én:

Szivárvány a szomorúságán –

S ott halok meg sóhajként a száján:

Oly közel leszek hozzá, oly közel…

 

Óh fenségesen szomorú érzés,

Így elhagyottan: hogy valaki egyszer

Rámtalál és a szívére ölel…

 

 

Az Alföld porában, 1927 [49.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44206

Maghy Zoltán

 

 

AZ ÉN VÁROSOM

 

Földszagú, poros kis alföldi szállás

Az én városom, s benne oly kevés

Az álomszerű, költői meglátás,

De annál több a bú, a szenvedés.

 

„Nagy a por” és a bírálgató szemek

Megvakulnak mind felhője alatt,

Magukba néznek, s mit látnak egyebet?!

Szürke hajnalt, ha rég fent már a nap.

 

Úgy szerteszórja teremtő sugarát

Megcsókolja mind a csukott zsalut

Mégse értik meg ébresztgető szavát…

 

…S átöleli a csendes kis falut,

Mert csak szereti minden szerelmével:

Csókomat küldöm az álom szaván

Mely egybeolvad az alkonyi fénnyel

– Örömkönnyek közt kacag az anyám!

 

 

Az Alföld porában, 1926 [46.]

Bozsikzf Creative Commons License 2019.08.12 0 0 44205

Maghy Zoltán

 

 

ALKONYAT

 

A kert oly csendes, éjreváró, álmos,

Fényes fejét búsongón lehajtja,

Alkonysugár özönlik át rajta.

A rózsákon még egy-két lepke szálldos.

 

A kerti úton álmodnak az árnyak,

A szőllőlugas némán andalog…

Vöröslő fényben tündököl, ragyog

Bús levele a suttogó nyárfának.

 

A néma csenden szellő lebben átal,

Csókokat vált a csókos rezedával,

Aztán meghal álmodó szelíden.

 

Az ég csókja ég minden rózsaszálon:

Csupa lemondás, csupa-csupa álom –

És tenger sóhaj száll át a szíven…

 

 

Az Alföld porában, 1926 [44.]

Ha kedveled azért, ha nem azért nyomj egy lájkot a Fórumért!