Az ő rovásbetűikkel élő székelyek pedig talán eszkil-bolgárok, egy messze északra sodródott szekelesz törzs (szekeleszek, mint láttuk, részt vettek már a Merneptah fáraó elleni támadásban az ún. tengeri népek soraiban)
Ennek a hun-avar kötelékben érkező bulak vagy blak népnek a nevét vették át az általuk leigázott, romanizált nyelvű pásztorközösségek a Kárpátok délkeleti lejtőinek tágabb előterében, és emiatt ezt a népnevet a hazai források több más latinos nyelvű etnikumra is alkalmazzák; Anonymusnál is szerepel pl. a vlasz forma. Kniezsa joggal állapította meg: „eredetileg az összes román (új-latin) népek közös neve volt” (Magyarország népei a XI. században; Kisebbségkutatás könyvek, Bp., 2000, 446. o.)
S annyit még leszögezhetünk, hogy nem a IX. század végén, hanem még azt megelőzően, a hun-avar korban érkeztek a Kárpát-medencébe, valamelyik onogur hullámmal
Makkay János: „Az erdélyi blakok nem oláhok, azaz nem az erdélyi románok elődjei voltak, hanem egy keleti török nép, a bulak, amely nép a bolgárok fegyvertársaként telepedett meg Erdélyben … Ismerték a rovásírást … a vlachok (oláhok) soha nem is hallottak rovásírásról. A rovásírás a keleti népek kizárólagos sajátja.”
Gyalu vezérről Anonymus a nemzetiségét is elárulja, nevezetesen hogy blak volt (dux Blacorum), vagyis ebben az esetben tudjuk, hogy egy hun-avarnak szorosan véve nem minősíthető vezetőről volt szó.
A blakokról annyit tudni biztosan, Rubruk jóvoltából, hogy a Volga mellől, a Volgai-Bulgária és Magna Hungaria szomszédságából érkeztek Erdélybe (Györffy György szerk.: Julianus barát és Napkelet fölfedezése; Szépirodalmi, Bp., 1986, 260., 448. o.), és hogy a másik nevük ilak volt („Ilac, quod idem est quod Blac”; uo. 260. o.).
Györffy szerint ezt ulaknak, azaz lényegében vlaknak kell olvasni. Anonymus világosan elárulja, hogy türk vagy pedig egy, valaha a türk szövetséghez tartozó népről van szó, amikor elárulja, hogy a székelyek tőlük vették át a rovásírást.
Hosszan ír Anonymus a szabolcsi és szatmári, tehát az északkeleti részek meghódításáról, amelyet Tasnak, Szabolcsnak és Töhötömnek (Téténynek) tulajdonít:
„Néhány nap múlva Árpád vezér nemesei tanácsa szerint követeket küldött Bihar várába Mén-Marót vezérhez, és azt kérte tőle, hogy ősapjának, Attila királynak a jussából engedjen át neki a Szamos folyótól a nyíri határig és a meszesi kapuig terjedő földet. Elküldte neki ajándékait is, amint előbb Salán titeli vezérnek … Aztán megállapodtak abban, hogy menjen Lél apja Tas, Előd fia Szabolcs, akitől a Csák-nemzetség származik, továbbá Tétény, apja Horkának és nagyapja Gyulának meg Zombornak, akiktől a Maglód-nemzetség származik. Ezek, midőn Árpád vezér elengedte őket, nem kicsiny sereggel nekiindultak, és a Tiszát úgy úsztatták át a ládi révnél, hogy semmiféle ellenség sem szállt szembe velük. Másnap pedig a Tisza mentén a Szamos folyó felé kezdtek lovagolni. Majd tábort ütöttek azon a helyen, ahol most Szabolcs van. Ott annak a földnek a lakói majdnem mind önként meghódoltak előttük, és lábukhoz borulva fiaikat kezesül adták, csak hogy bajuk ne legyen. Ugyanis félt tőlük szinte az egész népség, azonban előlük elfutva alig menekültek meg csak néhányan, akik aztán Mén-Maróthoz jutva cselekedeteiket hírül vitték. Ezek hallatára oly nagy rémület szállotta meg Mén-Marótot, hogy nem merte a kezét mozdítani. Tudniillik az ottlakók mindnyájan kimondhatatlanul rettegtek tőlük, mivel hallották, hogy Árpád apja, Álmos vezér, Attila király nemzetségéből származott. Ezért aztán senki sem hitte, hogy másképpen élhessen mint csak Álmos vezér fiának, Árpádnak és nemeseinek a kegyelméből. Tehát a legtöbben önként hódoltak meg nekik. Az Isten Álmos vezéren és fián, Árpádon jól valóra váltotta a jövendölést, amelyet Mózes próféta Izrael fiairól zengett imigyen: »És a hely, amelyet lábatok tapod, a tiétek leszen!« Hiszen attól a naptól fogva mindazon helyet, amelyet Álmos vezér és fia, Árpád, nemeseikkel együtt tapodtak, az ő maradékaik birtokolták, és birtokolják mindmáig. Akkor Szabolcs, ez a fölötte bölcs férfiú, megtekintett egy helyet a Tisza mellett, s midőn látta, milyen is az, kiokoskodta, hogy erősségénél fogva várépítésre való. Tehát – társainak közös tanácsa szerint is - összegyűjtve ott a köznépet, nagy árkot ásatott, és igen erős várat építtetett földből. Ezt most Szabolcs várának hívják … Tas, Lél apja … nagy árkot ásatott, s igen erős földvárat építtetett, amelyet először Tas várának neveztek, most pedig Sárvárnak hívnak … Azután pedig Szabolcs és Tas innen továbbindulva Szatmár váráig jutott. Háromnapos megszállás és harc után győzelmet arattak. Negyednap a várba hatolva, Mén-Marót vezér katonáit, akiket ottkaphattak, vasbilincsre verték és undok tömlöcfenékre vetették, a lakosok fiait pedig túszul összeszedték. A várat katonákkal megrakva otthagyták, maguk meg továbbindultak a meszesi kapukhoz. Tétény pedig meg a fia, Horka, a nyíri részeken átlovagolva, nagyszámú népet hódítottak meg a Nyír erdeitől egészen az Omsó-érig. Így felfelé haladva Zilahig jutottak, s közben senki sem emelte rájuk a kezét, mivel Mén-Marót vezér és övéi velük szemben harcba szállani nem mertek, hanem a Körös folyót kezdték őrizni. Akkor Tétény meg a fia, Horka, Zilahról tovább menve a meszesi részekhez ért, Szabolcshoz és Tashoz. Midőn viszontlátták egymást, nagyon megörültek, és lakomát csapva mindegyikük eldicsekedett a maga győzelmével. Reggel pedig Szabolcs, Tas és Tétény tanácsot tartva elhatározták, hogy Árpád vezér országának a határa a meszesi kapuban lesz. Tehát a föld lakói parancsolatukra kőkapukat építettek, és ledöntött fákból nagy gyepűgátakat emeltek az ország határán. Azután ez az említett három férfiú összes tetteit biztos hírvivőkkel megüzente Árpád vezérnek és főembereinek.”
Mint látható, a gesztaíró itt is Árpád utasításaihoz, ill. jóváhagyásához köti a hódításokat, holott a későbbi események rácáfolni látszanak erre (bizánci diplomáciai levelezés „a kapitányokkal”, s Szt. Istvánnak majd „újra” meg kell hódítania a Kárpát-medencét).
Megjegyezzük továbbá, hogy a Képes Krónikában Szabolcs vezér, aki – ugyanúgy mint Anonymusnál – a Csák nemzetség őseként szerepel, Előd helyén áll.
Amennyiben Györffy következtetése helyes, és 720--820 között a Kárpát-medence belső vidékei a kiszáradás miatt valóban csak a 15-20 százalékát tudták eltartani az addigi hun-avar népességnek, és a heftalita-avar keverék nép zöme valóban a szélső területek felé tartott, ill. ott állapodott meg, akkor a IX. sz. végi honfoglalók ha nem is légüres térbe érkeztek, de lényegesen könnyebb dolguk volt a foglalással, mint akkor lett volna, ha nincs klímaingadozás, és a bajuk inkább a peremterületekkel gyűlt meg (ebben a vonatkozásban rögvest folytatjuk majd Anonymus idézését)
A császár a IX. század végi honfoglalók említésekor nem magyarokról, hanem türkökről beszél (amiből persze messzemenő következtetést levonni felesleges, de mégsem mondhatjuk rájuk egyszerűen, hogy magyar), "
OK, csak az a gond, hogy megnevezi az ötven évvel korábbi vezéreiket is; Álmos, és fia Árpád....
Ezzel a kör bezárult.
----------------------------------------
Álmos és Árpád neve elő-ázsiai eredetűnek tetszik: Arpad újhettita város (Emasa városhoz közel), Ámos héber férfinév (az Amasához hasonlóan)
Bors vezér viszont türk/török nevet viselt (barsz = párduc)
Tehát nem zárult be semmiféle kör; az egész mese, hogy itt már a IX. sz. végén az Árpádok dirigáltak az egész Kárpát-medencében, nem más, mint P. mester utólagos koholmánya
„És dicsérték nekik Pannónia földjét, hogy milyen szerfölött jó. Mondták ugyanis, hogy ott nagyon nevezetes forrásvizek ömlenek össze: a Duna, a Tisza és pompás halakban bővelkedő egyéb nevezetes források. Azt a földet – mondták – szlovének, bolgárok, blachok és a rómaiak pásztorai lakják … Mikor aztán Álmos vezér egy hónapja tartott pihenőt Halicsban, akkor Halics vezére és többi társai, akiknek a fiai kezességben voltak, azzal a kérelemmel folyamodtak Álmos vezérhez és nemeseihez, hogy a Havason túl nyugat felé, Pannónia földjére szálljanak le. Ugyanis azt mondták nekik, hogy az a föld szerfölött jó, és rajta igen nevezetes források ömlenek egybe, melyeknek – amint fentebb említettük – a neve: Duna, Tisza, Vág, Maros, Körös, Temes és több más; hozzá még – mondták – ez a föld előbb Attila király földje volt.”
Nyilvánvaló, hogy Pannónia fogalma itt nemcsak a dunántúli részekre értendő (tehát nemcsak azokra a vidékekre, melyeket az Árpádok már Szt. István fellépése előtt is birtokoltak, legalábbis északnyugaton)
Ugyancsak nem jelent semmit, hogy Anonymus ismét a méd szokásoknak megfelelően írja le a hűbérvállalást Szalánnál (a többlépcsős területátengedéssel együtt), mivel az Árpádoknak errefelé sem voltak birtokaik a XI. századot megelőzően. Ond vezérre gondolhatunk a leírás alapján mint a terület urára, más királyokkal egyetemben. Egyiküknek sem volt szüksége Árpád felhatalmazására ahhoz, hogy birtokba vegye a maga földjét.
Szintén érdekes, hogy Anonymus több ízben kiterjesztőleg használja Pannónia fogalmát az egész Kárpát-medencére! Például írja, hogy Árpád "Pannónia meghódítása után" nagy földadományokat tett Ketelnek. Árpád maga természetesen csak a hajdani Pannonia provincia (ill. elsősorban P. inferior) területén bírhatott területeket, a többi mindössze utólagos szépítése a dolgoknak, hogy az eredeti szerzés jogcímét fűzhessék regnálásukhoz az Árpádok.
Később, állítólag 903-ban Szalán vezér is gúnyosan hungvárusoknak nevezi a frissen bejötteket, akiknek egyik királya, Árpád egyenesen Atillától származtatja magát. (Ez utóbbit, mármint az Árpádok Atillától való származását egyébként Engel Pál sem tartotta feltétlenül elvetendőnek. Lásd erről utolsó könyvét.)
A méd dinasztia családi történetírójának újabb mesterkedése a hunogurok (hungarusok) szerepének negligálására:
„… azt a helyet, amelyet először foglaltak el, Munkácsnak nevezték el azért, mivel igen nagy munkával, fáradsággal jutottak el arra a földre, amelyet maguknak annyira áhítottak. Ott aztán, hogy fáradalmaikat kipihenjék, negyven napot töltöttek, és a földet kimondhatatlanul megkedvelték. A föld lakosai, a szlovének pedig megérkezésükről értesülve, szörnyen megijedtek, és önként meghódoltak Álmos vezérnek, mivel hallották, hogy Álmos vezér Attila király nemzetségéből származik. S jóllehet Salán vezér emberei voltak, mégis nagy tisztelettel és félelemmel szolgáltak Álmos vezérnek, megajánlva neki mindent, ami csak a megélhetéshez szükséges, úgy, amint az urukkal szemben illendő. Ilyen félelem és rettegés fogta el a föld lakosait. Kedvében is jártak a vezérnek meg főembereinek, mint a szolgák szoktak a maguk urának. Egyszersmind magasztalták nekik a föld termékenységét, és elbeszélték, hogy Attila király halála után Nagy Kán, Salán vezér őse, aki Bulgáriából jött, a görögök császárának tanácsára és segítségével miképpen foglalta el azt a földet. Elmondták azt is, hogy őket magukat, a szlovéneket, miképpen telepítették Bulgária földjéről az oroszok határára, továbbá hogy most a vezérük, Salán, miképpen bánik velük és övéikkel, meg minő hatalma van neki körös-körül a szomszédaik felett. Akkor Álmos vezér és főemberei ezek hallatára módfelett felvidultak, és Hung várához lovagoltak, hogy elfoglalják azt. Miközben tábort ütöttek a fal körül, a várnak Laborc nevű ispánja - az ispánt az ottlakók nyelvén dukának mondták - futóra fogta a dolgot, és Zemplén vára felé sietett. A vezér katonái űzőbe véve őt, egy folyó mellett elfogták, és mindjárt azon a helyen felakasztották. Attól a naptól kezdve ezt a folyót az ő nevéről Laborcnak hívták. Aztán Álmos vezér és övéi bevonulva Hung várába, a halhatatlan isteneknek nagy áldozatokat mutattak be, és négy napig tartó lakomát csaptak. A negyedik napon pedig Álmos vezér tanácsot tartván és övéit mind megesketvén, még életében vezérré és parancsolóvá tette fiát, Árpádot. Ezért hívták Árpádot Hungvária vezérének, összes vitézeit pedig Hungról hungvárusoknak nevezték el az idegenek nyelvén, és ez az elnevezés mostanáig él az egész világon.”
Sőt, nemcsak Anonymus koráig, hanem még ma, a XI. században is elsősorban hungarusoknak ismernek minket külföldön, vagyis hun-avaroknak. A magyar/megyer elnevezés idehaza terjedt el a méd dinasztia sikerei nyomán, egész pontosan azt követően, hogy Vajk-István a Kárpát-medence egészét meghódította. A külföldet azonban nem lehetett fegyveres erővel "meggyőzni" arról, hogy ezentúl az új népnevet használják valamennyi itt élőre, ezért P. magister kénytelen volt kiagyalni a Hungvár-teóriát.
Anonymus ismét kitér arra, hogy az állítólag Árpád kegyéből megszerzett földet Tétény utódai csak Szt. István idejéig birtokolták:
„Mikor Tétény értesült a föld jóságáról, követeket küldött Árpád vezérhez, és engedelmet kért, hogy az erdőkön túl mehessen és Gyalú vezér ellen harcolhasson. Árpád vezér pedig tanácsot tartván, Tétény szándékát javallotta, és megadta neki az engedelmet arra, hogy az erdőkön túl menjen és Gyalú ellen harcoljon … Tétény pedig onnantól fogva békével és szerencsével birtokolta ezt a földet, ivadéka meg egészen Szent István király idejéig tartotta meg. Tétény fia lett Horka, Horkáé meg Gyula és Zombor. Gyulának volt két leánya: egyiket Karoldnak, másikat Saroltnak hívták. Sarolt Szent István királynak az anyja volt. Zombornak pedig a fia a kisebbik Gyula, Bolya és Bonyha apja, kinek az idejében Szent István uralma alá vetette az erdőntúli földet. Magát Gyulát ekkor megkötözve Magyarországra hozta, s egész életén át börtönben tartotta, minthogy a hitben hiú volt s keresztény lenni átallott, aztán még sok mindent cselekedett Szent István király ellenére, noha az anyja rokonságához tartozott.”
Magyarán: Erdély felett az Árpádoknak igazából csak a XI. század eleje óta volt hatalmuk. A többi csak a legalizáció érdekében költött mese.
„Az említett Tétény, ez az igen okos ember, kiküldött egy furfangos embert, Apafarkas-Agmánd apát, hogy loppal bejárva vizsgálja meg neki az erdőntúli föld minőségét és termékenységét, meg azt is, hogy miféle lakosai vannak. Ha lehet – gondolta –, háborúra kel majd azokkal. Ugyanis Téténya maga emberségéből akart magának hírnevet és földet szerezni, mintahogy a regöseink mondják: »Maguknak ők mind helyet szereztek, és hozzá még jó nevet is nyertek.« De elég ebből!(... volebat Tuhutum per se nomen sibi et terram aquirere. Ut dicunt nostri ioculatores: omnes loca sibi aquirebant, et nomen bonum accipiebant. Quid plura?)”
Nagyon nem volt kibékülve ez az Anonymus a regösökkel...
Másutt P. magister újra elszólja magát, amikor előadja az átlátszó mesét arról, hogy Erdélyt is a IX. sz. végétől birtokolták az Árpádok:
„Már huzamosabb ideje tartózkodtak ott. Ekkor Tétény, Horka apja, tudomást szerzett az ott lakóktól az erdőntúli föld jóságáról, ahol valami Gyalú nevű blak uralkodott. Amilyen fortélyos ember volt Tétény, áhítozni kezdett azután, hogy – ha lehetséges – urának,Árpád vezérnek a kegyelméből megszerzi magának(per gratiam ducis Arpad domini sui) és utódainak az erdőntúli földet. S ez meg is történt később. Ugyanis az erdőntúli földet Tétény ivadéka egészen Szent István király idejéig birtokolta; sőt tovább is birtokolta volna, ha a kisebbik Gyula a két fiával, Bolyával és Bonyhával együtt hajlandó lett volna a kereszténységre térni, és nem cselekedett volna mindig a szent király ellenére, amint ez majd a következőkben szóba kerül.”
Sőt... Anonymus a regösökkel kapcsolatban is elszólja magát.
"Külön figyelmet érdemel az avar-szláv peremterületek felvirágzása is (vö. az Anonymus által leírt küzdelmekkel)."
Györffy György:
"894-ben, amikor a morvaellenes frank-bolgár koalícióval szemben egy bolgárellenes bizánci-magyar szövetség jött létre, Szvatopluk csak a természetes szövetségesül kínálkozó magyarokhoz fordulhatott segítségért ... Ennek a nagy horderejű szerződésnek az emléke maradt meg a fehérló-mondában, mely szerint Szvatopluk szerződést kötött Álmos fia Árpáddal, Kündü fia, Kusid közbenjárásával. A monda szerint Árpád fehér lovat, nyerget és féket küldött a morva (marót) fejedelemnek, és egy csomó füvet, egy korsó vizet és egy marék földet vett tőle. Ez az utóbb országvételnek magyarázott eljárás valójában a nomád szerződéskötés rítusa volt ... Theotmár salzburgi érsek arról tudósít, hogy a magyarok előzőleg a morvákkal szövetségben pusztították el Pannóniát, ez a pusztítás pedig a Fuldai Évkönyvek szerint 894-ben zajlott le, nyilvánvalóan a Szvatoplukkal kutyára, fűre, vízre, nyeregre és fékre kötött szerződés folyományaképpen ... A magyar had Pannóniában kalandozott, amikor Szvatopluk fejedelem váratlanul meghalt. A fehérló-monda szintén a magyarok pannóniai benyomulásához kapcsolja a morva fejedelem halálát, de tódítva úgy állítja be, hogy a győztes magyarok elől menekülve fúlt a Dunába."
Ez a Szvjatopolk valójában egy szláv nevet viselő hun-avar kiskirály volt, aki méd szokás szerint (ahogy azt Hérodotosz is leírja) tett hűbéresküt a IX. század végén beköltöző egyik nép uralkodójának. Nem feltétlenül Árpádnak, ahogy a megyer dinasztia későbbi történetírója mondja, hanem okkal gondolhatjuk, hogy a médektől nem függő Kusid fejedelemnek/királynak.
Az Árpád-kori magyarság kimagasló felkészültségű és fáradhatatlan búvárának, Györffy Györgynek a teste 2001. január 5-e óta a Fiumei úti Nemzeti Sírkert földjében nyugszik. Egyelőre még felbecsülni is nehéz, mit is veszített halálával a magyar tudomány egésze, a történettudomány számos ága csakúgy, mint a földrajz, a népismeret, a nyelvészet s benne különösen a névtan, egyaránt.
1917. augusztus 26-án született Györffy István néprajztudós és Papp Anna fiaként anyai nagyszülei házában, a Kolozs megyei, közelebbről kalotaszegi Szucságon. Középiskoláit Budapesten a VII. kerületi Szent István reálgimnáziumban 1935-ben fejezte be. 1935—39 között folytatott tanulmányokat a budapesti Pázmány Péter Tudományegyetemen, ahol a kor legkiválóbb történészeinek, Domanovszky Sándornak, Mályusz Elemérnek és a magyar őstörténetet kutató Németh Gyula turkológusnak lett a tanítványa. Mindenekelőtt Mályusz Elemér településtörténeti kollégiuma kötötte le érdeklődését. 1939-ben abszolvált, 1940 júniusában doktorált magyar művelődéstörténet főtárgyból „Besenyők és magyarok” című disszertációjával, amelyet főként a besenyők magyarországi elterjedése vizsgálatának szentelt. A második világháború kitörése egy baltikumi, finnországi és lappföldi tanulmányút végén érte, és Stockholmból csak 1939 októberében tudott hazatérni. 1940 szeptemberétől 1941/42 fordulójáig az Egyetemi Könyvtárban dolgozott mint gyakornok. 1942 elejétől a Teleki Pál Tudományos Intézet Történettudományi Intézetének gyakornoka, majd tanára lett. 1942 őszétől 1944 végéig katonai szolgálatot teljesített, amikor is előbb híradós gépkocsi szertiszti kiképzésben részesült, majd a Honvéd Térképészeti Intézetben sajátította el a térképkészítés alapjait. Budapest ostromát a Teleki Intézet, majd a Nemzeti Múzeum pincéjében vészelte át. 1945-ben igazgatóként önálló Néptudományi Intézetté fejlesztette azt a Teleki Páltól, Györffy Istvántól és Magyary Zoltántól 1938-ban szervezett Táj- és Népkutató Központot, illetőleg Osztályt, amelyet 1941-ben a Teleki Pál (utóbb Kelet-európai) Tudományos Intézet keretében az Államtudományi Intézetbe tagoltak be. A Néptudományi Intézet munkatársait Györffy György úgy válogatta meg, hogy köztük képviselve legyenek a magyarságot és a szomszéd népeket különféle tudományszakok (földrajz, településtörténet, régészet, embertan, történeti néprajz, tárgyi és szellemi néprajz, nyelvészet) felől vizsgáló kutatók. 1949 őszén a magyar tudományos élet és az egyetemi oktatás átszervezésével a Néptudományi Intézetet megszüntették. A Kelet-európai Tudományos Intézet Történettudományi Intézetéből a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete lett. Ide sorolták át Györffy Györgyöt, s itt dolgozott tudományos munkatársként, majd főmunkatársként, végül tanácsadóként 1988-ban történt nyugdíjazásáig. 1952-ben a történettudomány kandidátusává nyilvánították, 1969-ben pedig „A magyar várostörténet kezdetei és Budapest kialakulása” című disszertációjával elnyerte a történettudomány doktora fokozatot. Fő munkaterülete történeti szintézisek — mint az „István király és műve” (1977) és a „Magyarország története tíz kötetben” című kollektív mű I. kötetében a 893-tól 1116-ig terjedő rész (1984) — [250] mellett etnogenezis, keletkutatás, történeti földrajz, forráskritika volt. Vizsgálódásait időben a korai középkorra, térben pedig a Kárpát-medencére s a határos országokra és népekre terjesztette ki. Az 1950/51. tanévben átmenetileg bevonták az egyetemi oktatásba, és „Magyar őstörténet”-et adott elő a budapesti egyetem történész hallgatóinak, valamint „Forrásismeret és forrásolvasás” szemináriumot vezetett muzeológia szakosoknak. 1951 végén Debrecenben ajánlottak fel neki katedrát, de minthogy kitudódott, hogy éppen a súlyos politikai támadásokkal háborgatott, kiváló Szabó István helyett lehetne tanszékvezető, nem élt a lehetőséggel. 1988-ban Herder-díjjal, 1992-ben Széchenyi-díjjal jutalmazták. 1990-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjául, 1991-ben rendes tagjául választotta. Életműve 1997-ben a Magyar Örökség része lett. Ám ide kívánkozik az is, hogy Györffy György sem hetvenedik, sem nyolcvanadik születésnapján pályatársaitól tiszteletére írt emlékkönyvet nem kapott, ami az emlékkönyv-irodalom mostani kóros túlburjánzásában meglehetősen fonák jelenség. Egészsége fokozatosan romlott. De szívósan folytatta legkedvesebb munkáját, az Árpád-kori történeti földrajzot. Hetvenéves korában, 1987-ben sajátította el a számítógépes technikát, hogy szaporábban haladhasson a szerkesztéssel. Utolsó nagy penzuma Pozsony megye történeti földrajza volt azzal a különlegesen gazdag okleveles adattömeggel, amely — megállapítása szerint — felülmúlja egész Erdély Árpád-kori okleveles anyagát. Számítógépén Pozsony város adatainak feldolgozásáig jutott el, de a terjedelmes szövegrész befejezetlenül, csonkán maradt. Györffy György 2000. december 19-én (s nem 20-án, ahogyan az a gyászjelentésben olvasható), életének nyolcvannegyedik évében Múzeum körút 5. szám alatti lakásán meghalt. Ugyanott, ahol korábban szülei is éltek.
Györffy György hatalmas életművét tanulmányozva feltűnik hallatlan sokoldalúsága, a társtudományok széles köre iránti vonzódása. Szinte valamennyi munkáját kézikönyvként forgathatják mindazok, akik a magyar őstörténettel, a honfoglalás időszakával, az Árpád-korral, régi személy- és helyneveinkkel, összehasonlító keletkutatással, forrásismerettel és -olvasással, történeti topográfiával kívánnak behatóan foglalkozni. Különösen közel állt Györffy Györgyhöz a nyelvtudomány. Tagja volt a Magyar Nyelvtudományi Társaságnak, nemcsak buzgó olvasója, hanem dolgozótársa is volt a Társaság folyóiratának, a Magyar Nyelvnek. 1957-ben Györffy György elsőnek e folyóirat hasábjain számolt be az 1950 őszén megkezdett és 1956 elején a megírás stádiumába jutott nagy vállalkozása, „Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza” munkálatairól. „A tihanyi alapítólevél földrajzinév-azonosításához” című dolgozatát Bárczi Géza a Pais-Emlékkönyv (1956) legjobb írásának tartotta. Györffy György el-eljárt a nyelvészek baráti összejöveteleire, a „kruzsok”-ba is, ahol szakmai megbeszéléseket is folytattak. Kniezsa István azt javasolta neki, hogy a történeti földrajzban a megyéken belül a helységeket ne ábécérendben, hanem földrajzi elhelyezkedésük szerint tárgyalja, ahogyan ő a „Keletmagyarország helynevei” című nagyívű tanulmányában tette. Györffy György mégis a betűrendes besorolást választotta, mert az könnyebb feltalálást tesz lehetővé és elősegíti a kézikönyvszerű használatot. Példaszerűen világos stílusú munkáiban Györffy György messzemenően figyelembe vette a nyelvtudomány szempontjait is. A helységek történetének teljességre törekvő feltárása során Györffy elsősorban a kiadott és kiadatlan oklevelekből merített. Az Árpád-kor kb. 10 000 fennmaradt okleveléből mintegy 1000 kiadatlan. Az Anjou-kor 1332—37-ig terjedő évtizedeiből szintén kb. 10 000 oklevél áll rendelkezésre, amelynek hozzávetőleg egyharmada kiadatlan. Ezzel az oklevéltömeggel Györffy Györgynek olyan, bizalmasnak mondható kapcsolata volt, mint annak idején talán csak a nyelvészekkel ugyancsak szorosan együttműködő Jakubovich Emilnek. Szinte mindent tudott róluk. Ez volt az ő tudományának az aranyalapja. S az arany tudvalevőleg nem rozsdásodik. Változhatnak a gyors kézzel barkácsolt elméletek, ám a szilárd tények megdönthetetlenek, s mindig rájuk kell (kellene) támaszkodni, és vitás esetekben hozzájuk kell vissza-visszatérni. A források közléseit szakavatottan egymás mellé illesztve s a hiányokat alkotó fantáziával kitöltve Györffy György plasztikusan tudta felvázolni az Árpád-kori Magyarország földrajzi arculatát és a tájban munkálkodó szereplőket, álljanak bár a társadalmi hierarchia legkülönbözőbb grádicsain. Messzemenően eleget tett [251] a nyelvészek kívánalmainak. Köztudomású, hogy az Árpád-kor latin nyelvű forrásanyaga jórészt régi, hibás kiadásokban, rendkívül szétszórtan van közzétéve, s ezért nehezen hozzáférhető. Méltán „opus magnum”-nak minősíthető Árpád-kori történeti földrajzába Györffy György bedolgozta a teljes földrajzinév-anyagot, tehát a települések nevén kívül a tájak, határrészek, vízfolyások, hegyek, dombok, erdők stb. nevét, továbbá a személynévi anyag jelentős részét, betűhíven, de nagybetűvel kezdve. Jelölte az átírásokat, javította a régebbi, gyakran megbízhatatlan és egymásnak ellentmondó kiadások névalakjait. Megadta a határjárásokban előforduló fák, tereptárgyak vulgáris néven való jelölését. Műve nyelvtörténeti szempontból is elsőrendű. A hely- és személynévkutatók számára valóságos kincsesbánya. Ott a helye a nyelvtörténészek legfontosabb munkaeszközei között.Történeti földrajza IV. kötetét méltatva 1999-ben ezt írtam: „Bárcsak minél előbb újra részesülhetnék abban a különleges szellemi élvezetben, amely egy-egy új Györffy-kötet elmélyült tanulmányozásával és ismertetésével jár!” (MNy. 1999: 25). Ám a sors másként rendelkezett. Nem az örvendezésnek, az új ismertetés írásának, hanem a fájdalmas veszteség hírüladásának, a nekrológírásnak jött el az ideje.
Györffy György emlékét akkor őrizhetjük meg legméltóbban, ha részleteiben is megismerkedünk hatalmas szellemi hagyatékával és hozzáértően sáfárkodunk vele.1
1Györffy György nyelvészetileg is fontos újabb műveinek válogatott jegyzéke: 1. Tanulmányok a magyar állam eredetéről. A nemzetségtől a vármegyéig, a törzstől az országig. Kurszán és Kurszán vára. Bp., 1959. — 2. Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza. I—IV. Bp., 1963—1998. (A betűrendben tárgyalt megyék között az utolsó: Pilis megye.) — 3. Napkelet felfedezése. Julianus, Plano Carpini és Rubruk útijelentései. Bp., 1965. (Válogatta, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta. A szövegeket megosztva fordította feleségével, Gy. Ruitz Izabellával.) — 4. A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. Kortársak és krónikások híradásai. 2., bővített kiadás. Bp., 1975. (Szerkesztés, bevezetés, jegyzetek. A tárgymutatót Gy. Ruitz Izabella állította össze.) — 5. Julianus barát és Napkelet fölfedezése. Bp., 1986. (Válogatta, a bevezető tanulmányt és a jegyzeteket írta. A szöveget megosztva fordította Gy. Ruitz Izabellával.) — 6. Anonymus. Rejtély avagy történeti forrás? Válogatott tanulmányok. Bp., 1988. — 7. A magyarság keleti elemei. Bp., 1990. — 8. Krónikáink és a magyar őstörténet. Régi kérdések — új válaszok. Bp., 1993. — 9. Pest-Buda kialakulása. Budapest története a honfoglalástól az Árpád-kor végi székvárossá emelkedéséig. Bp., 1997. — 10. István király és műve. 3., bővített, javított kiadás. Bp., 2000. (A tárgy- és névmutatót Gy. Ruitz Izabella állította össze.)
Aki felismerte a 720–820 között jelentkező száraz éghajlati periódus jelentőségét a hun-avar (hungarus) történelem szempontjából, és végképp szétzúzta "az avarság" belháború, részegeskedés, Nagy Károly- és Krum-féle hódítás következtében történő kihalásának teóriáját:
Györffy György akadémikus (1917–2000)
Tisztelegjünk egy főhajtással a nagyszerű tudós emléke előtt
Zsoldos Attila írta róla:
A magyar medievisztika számára a 20. század 2000. december 19-én ért véget. E napon hunyt el Györffy György, akinek halálával a magyar tudomány a 20. század talán legjelentősebb életművét megalkotó történészét veszítette el.
Abban, hogy a pályáját szép reményű turkológusként kezdő Györffyből idővel a magyar történetírás - s azon belül is a középkortudomány - korszakos jelentőségű alakja lett számos körülmény játszott közre. A tehetségen és a szorgalmon kívül nyilvánvalóan fontos szerepet játszott ebben a családi háttér - az édesapa, Györffy István a magyar néprajztudomány egyik klasszikusa -, s aligha volt mellékes, hogy Györffy György egyetemi évei alatt a budapesti egyetemen olyan tanárok működtek, mint Domanovszky Sándor és Németh Gyula vagy éppen Szentpétery Imre és Mályusz Elemér. Meglehet, hogy ezek a kapcsolatok irányították a fiatal Györffy figyelmét a középkori magyarsággal együttélő keleti eredetű népek történetére, ám szembetűnő, hogy Györffy már pályája kezdetén is szuverén egyéniségként indult el új, addig járatlan utakon. Nem mintha az említett témában nem folytak volna már addig is bizonyos kutatások, Györffy azonban felismerte, hogy nem elégséges a rendelkezésre álló szórványos források összegyűjtése, azok értelmezéséhez elengedhetetlen az adatok térbeli koordinátáinak vizsgálata is. Első tudományos közleménye (Besenyők és magyarok. Kőrösi Csoma Archívum 1939. 397-500.) ezért a földrajzi szempontokat messzemenően érvényesítve tárgyalta a kérdést. Ekkor fogalmazódhatott meg a terv, melyre egész életműve felépült: egy olyan történeti földrajz megalkotása, mely - ellentétben a Teleki József által megkezdett, majd Csánki Dezső és Fekete Nagy Antal folytatta "Magyarország történeti földrajza a Hunyadiak korában" című vállalkozással - képes megfelelni a modern történettudomány támasztotta igényeknek. Nyilvánvaló volt, hogy a munkának a magyarság történetének a történeti földrajz módszereivel megközelíthető első korszakával, az Árpád-korral kell foglalkoznia, s az sem lehetett kétséges, hogy a forrásoknak a lehetőségek szerinti legteljesebb összegyűjtésén kell alapulnia. A vállalkozás túlzás nélkül minősíthető grandiózusnak - ne feledjük, ekkor még jóval a számítógépes korszak előtt vagyunk, s a magyar középkor levéltári forrásainak kutatási feltételei is messze a mai szint alatt voltak.
A magyarsággal együttélő keleti népek történetének vizsgálata ugyanakkor az Árpád-kor történetére vonatkozó hazai elbeszélő forrásokra - Anonymus Gestajára, illetve a köztudatban "Képes Krónika" néven élő, a szakmai zsargonban pedig "14. századi krónikaszerkesztés"-ként emlegetett krónikás alkotásokra - vonatkozó kutatásokba való bekapcsolódásra ösztönözték Györffyt. Alig múlt 31 éves, amikor megjelent a Krónikáink és a magyar őstörténet című könyve (Bp. 1948.), melynek tudománytörténeti jelentőségét mi sem bizonyítja ékesebben, mint hogy közel ötven év elteltével szükségessé vált új, bővített kiadása (Bp. 1993.).
A történeti földrajzzal kapcsolatos előmunkálatok - a dolog természetéből adódóan - számos olyan új kutatási területet nyitottak meg számára, amelyekben további feladatokat talált a maga számára. Magától értetődőnek tekinthető, hogy felismerte a legkorábbi magyar okleveles anyag modern kritikai kiadásának szükségességét, s munkatársaival bele is kezdett a ennek elkészítésébe. Az évtizedeken át tartó, aprólékos kutatás eredményeként 1992-ben jelent meg a Diplomata Hungariae Antiquissima első kötete, mely a magyar forráskiadás komoly nemzetközi visszhangot is kiváltó, kiemelkedő alkotása. A történeti földrajzhoz felhalmozott anyag ugyanakkor lehetőséget kínált arra is, hogy számos kérdésben új kutatási eredményeket fogalmazzon meg: legyen szó akár eddig ismeretlen források közléséről vagy egy forrás(csoport) kritikai vizsgálatáról, akár a magyar megyeszervezet kialakulásának egy minden korábbi kísérletet meghaladó új modelljének kidolgozásáról.
Mindeközben jutott ideje és energiája arra is, hogy - mintegy mellékesen - megírjon olyqan munkákat, amelyek bármelyikét egy kisebb formátumú tudós joggal vallhatna élete fő művének: a mai Budapestet alkotó települések Árpád-kori történetét (Budapest története az Árpád-korban. Bp. 1973., új kiadása: Pest-Buda kialakulása. Budapest története a honfoglalástól az Árpád-kor végi székvárossá alakulásig. Bp. 1997.), s az államalapító Szent Istvánról azt a nagymonográfiát (István király és műve. Bp. 1977.), mely azóta két további kiadást ért meg. Már nemzetközi hírű tudósként is kötelességének tekintette ugyanakkor, hogy a történeti ismeretterjesztés munkájából kivegye a részét, jóllehet joggal hivatkozhatott volna arra, hogy az erre fordított időt és energiát a szorosan vett szakmai munkától kell elrabolnia. Nagy sikerű forrásgyűjteményt állított össze a magyarok elődeiről és a honfoglalásról (A magyarok elődeiről és a honfoglalásról, kortársak és krónikások híradásai. Bp. 1958., ill. további két kiadás: 1975. és 1986.) épp úgy, mint a Keleten járt középkori utazók leírásaiból (Napkelet felfedezése. Julianus, plano Carpini és Rubruk útijelentései. Bp. 1965., új kiadás: 1986.).
Az ily módon mind határozottabban körvonalazódó életmű akkor értékelhető igazán, ha tudjuk, hogy pályája során nem segítette politikai hátszél, sőt, épp ellenkezőleg. Nem adatott meg neki például - s ezt élete végéig keserűen emlegette -, hogy tudását egyetemi katedrán adhassa át az új nemzedékeknek, jóllehet erre kevesen lehettek volna alkalmasabbak nála. Nehezen félreérthető, hogy a szakmában kivívott tekintélyt csak hosszas lemaradással követte a hivatalos elismerés. A politikai széljárás változásának első jeleként 1988-ban Herder-díjat vehetett át, majd 1990-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező, a következő évben rendes tagjai közé választotta, s 1992-ben Széchenyi-díjjal jutalmazták.
Személyiségének titkait csak azoknak fedte fel, akik igazán közel álltak hozzá, a szakmabeliek többsége csak a "szórakozott tudós" - talán az ötvenes években felvett - álarcát ismerték. Egyéniségének mindazonáltal van két olyan vonása, amelyekre az életmű ismeretében is nagy biztonsággal lehet következtetni. Soha nem titkolta, hogy a magyar történelem azon korszaka, amellyel tudósként foglalkozik, érzelmileg is közel áll hozzá. Ennek ellenére soha nem bicsaklott meg ítélőképessége, s a legkisebb engedményt sem tette a szakmai követelmények rovására, jóllehet a magyar őstörténet - kedvelt témái egyike - éppen nem szűkölködik a riasztó ellenpéldákban. Ha valamely őstörténeti "csodabogár" került szóba, soha nem vitatkozott - ezt nyilván méltóságán alulinak tartotta, s joggal -, csak legyintett, s elnézően mosolygott. Nem tudni, hogy azok az "őstörténészek", akik rendszerint megvetően nyilatkoznak "az Akadémia hivatalos történészei"-ről, belegondoltak-e már abba: Györffy például egyike volt az említetteknek. Ha eddig nem tették, talán itt lenne az ideje ...
A másik jellemvonás, melyet felfedezni vélhetünk Györffy életműve alapján, a nyitottság minden hasznos újdonságra, legyen az akár egy fiatalabb kolléga tudományos eredménye vagy éppen valamely technikai eszköz. Elmúlt már hetven éves, amikor szükségét látta annak, hogy megtanulja a számítógépes szövegszerkesztés - a filosz számára első pillantásra, mi tagadás, némiképp riasztó - fogásait, mert azonnal átlátta, hogy milyen hallatlan lehetőségek nyilnak meg ennek révén előtte munkája meggyorsítása terén.
A közvélemény Györffyt elsősorban az István-monográfia szerzőjeként tartja számon, ami érthető is. A munka valóban elsőrangú: egy szorosan vett István-életrajz mellett kitűnő összefoglalását adja az első ezredforduló körüli évtizedek magyar történetének. A mű népszerűségéhez nyilván nagyban hozzájárult Györffy azon képessége, hogy szikár, minden sallangtól mentes stílusa révén azok számára is világosan tudta megfogalmazni mondanivalóját, akik utoljára az érettségi táján tettek intenzívebb erőfeszítéseket a magyar múlt megismerése érdekében. A történésztársadalom ugyanakkor, talán ez is kijelenthető, elsősorban mégsem ezért tekint korszakos jelentőségű alakként Györffyre, hanem sokkal inkább Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajzának megálmodóját és megvalósítóját tiszteli benne. Gyanítható, hogy ezt a munkáját jóval kevesebben forgatták, mint az István-életrajzot. Pedig ez a munka a magyar történetírás egyik csúcsteljesítménye, mely valóban "ércnél maradandóbb" emlékműve Györffy munkásságának. A mű a megyék sorrendjében tárgyalja a 9. századtól az 1330-as évek közepéig terjedő korszak minden olyan magyarországi településének történetét, melyről írott dokumentum maradt ránk. Ehhez oklevelek ezreit kell áttanulmányozni, a bennük szereplő helyneveket azonosítani - ami, tekintve a Kárpát-medence viharos múltját, nagyon is embert próbáló feladat, s az így kialakított adatbázist olyan összefüggő rendszerré formálni, hogy az egykor volt valóság, lehetőségeinkhez mérten, rekonstruálhatóvá váljék. Az egyes megyékről egy-egy bevezető tanulmány ad áttekintő képet, s ezt követi a települések anyaga, mely - elvben legalábbis - minden vonatkozó forrást felhasznál. Könnyen belátható, hogy a feldolgozás során az elemi adatok milliós nagyságrendjével kellett Györffynek dolgoznia, s ennek eredményeként a korszak Magyarországának olyan enciklopédiája áll a kutatás rendelkezésére, mely egy-egy megye, illetve település természetföldrajzi viszonyai mellett a birtoklás-, a gazdaság-, az egyháztörténeti - s a sor még hosszasan folytatható lenne - vonatkozású ismeretek kimeríthetetlen tárháza, nem is beszélve a különféle személy-, hely- és földrajzi nevek sokaságáról. Érthető tehát, hogy a mű nélkülözhetetlen kézikönyve a történésznek épp úgy, mint a nyelvésznek vagy régésznek. Egy egész országra kiterjedő, hasonló munka sem Magyarországtól nyugatra, sem keletre nem igen készülnek: Nyugaton ugyanis ehhez túl sok, Keleten viszont túl kevés adat áll rendelkezésre.
A történeti földrajz első kötete, mely Abaújtól Csongrádig terjedő megyéket foglalta magában 1963-ban jelent meg először (Az Árpád-kori Magyarország történeti földrajza I. Bp. 1963.), de három év múlva újra ki kellett adni, majd hosszabb szünetet követően megjelent a harmadik kiadás is, immár két további kötettel együtt (Bp. 1987.). A negyedik 1998-ban látott napvilágot, ebben az utolsó feldolgozott megye Pilis volt. Györffy György haláláig a folytatáson dolgozott, a mű befejezése azonban már a méltatlan utódokra maradt.
2001
2004
Földes Péter
Kádár Gyula: Néhány szó a blak népnév helyes értelmezéséhez I; in: Történelmi Magazin VIII. évf. (2006. okt.), 10. sz., 1--4. o.
Amasa városa (nem tévesztendő össze a szíriai Emasával)
Aki felismerte a 720–820 között jelentkező száraz éghajlati periódus jelentőségét a hun-avar (hungarus) történelem szempontjából, és végképp szétzúzta "az avarság" belháború, részegeskedés, Nagy Károly- és Krum-féle hódítás következtében történő kihalásának teóriáját: