Izgalmas téma, sok-sok képpel tálalva. Szinte minden jöhet, ami tudományos. Hatti, szumír, urartui kapcsolatok, etruszk--magyar rokonság, a Villanova-kérdés, és így tovább...
Természetesen kapni nem ugyanaz, mint adni, hanem pont az ellenkezőjét jelenti. Mégis világos a szemantikai kapcsolat a kétféle ige között, mint azt Émile Benveniste hosszabban kifejti. Ilyesféléket ír: „… the Hittite verb dā- meant not »give« but »take« … it would remain to be explained how »give« could have come from »take«” … in Middle English, taken meant »to deliver« as well as »to take«”2
1 Pallottino i. m. 232.
2Gift and Exchange in the Indo-European Vocabulary; in: Alan D. Schrift–Patrick Murray szerk.: The Logic of the Gift – Toward an Ethic of Generosity; Routledge, London–New York, 1997, 34.
"ha valamit a Püski adott ki, akkor az már csak vicces topikokba való..."
Ruszoly József kötetei a Püski Kiadó gondozásában:
- Európa jogtörténete
- Európa alkotmánytörténete
- "és így is a mi korunk" – Írások és források Magyarország alkotmánytörténetéhez 1944–1949
- Újabb magyar alkotmánytörténet 1848–1949
- Országgyűlési képviselő-választások Magyarországon 1861–1868
Dr. Ruszoly József Debrecenben folytatott középiskolai tanulmányok után a Szegeden szerzett jogi diplomát.
1963-tól 1981-ig a szegedi Jogtörténeti Tanszéken tevékenykedett, bejárva az egyetemi grádusokat a gyakornokságtól a docensségig. 1981-ben Miskolcon, a Nehézipari Műszaki Egyetemen egyetemi docensi beosztásban megszervezte a Jogtörténeti és Jogelméleti Tanszéket, amelyet 1988-ig vezetett, s ahol egyetemi tanárrá nevezték ki 1986-ban. Szegedre visszatérve 2005-ig a Jogtörténeti Tanszék vezetője volt. További jogviszonyban újjáalapító professzorként 1995--2000 között a Kossuth Lajos Tudományegyetem (Debreceni Egyetem) Jog- és Államtudományi Intézetének igazgatója, a Jogtörténeti és Jogbölcseleti Tanszéknek pedig vezetője volt.
Az utóbbi évek egyik nemzetközileg is legelismertebb hazai jogtörténésze, iskolateremtő egyéniség. Tanítványai ma a hazai jogtörténeti tanszékek csaknem felét vezetik. Kutatásai főként a hazai – kitekintésben az európai – polgári képviseleti rendszerek történetére irányulnak. Előbb a választójog és a választási bíráskodás, az utóbbi években pedig emellett a honi municipális önkormányzatok 19–20. századi történetével is foglalkozott, ill. foglalkozik. Eddig több mint hatszáz közleménye és tucatnyi, szakmailag megkerülhetetlen könyve és nagyobb átfogó tanulmánya jelent meg.
A Debreceni Egyetem aranykönyvébe azzal írta be nevét, hogy elévülhetetlen érdemeket szerzett az 1949-ben felfüggesztett debreceni jogászképzés 1996-os újraindításában. Fél évtizedes fáradhatatlan szervező munkája nélkül ma nem létezhetne a Debreceni Egyetem Állam- és Jogtudományi Kara.
Érdemei elismeréseként 2006. november 25-én a Debreceni Egyetem díszdoktorává avatták.
Pallottinót újraolvasva, most ütött szöget a fejembe az i. m. 214. oldalán olvasható egyik megjegyzése, miszerint néhány hímnemű személy- és istennévhez az etruszkban alanyesetben -s végződés járul. Nem emlékeztet ez bennünket a hettita alanyesetre?
"Napjaink egyik érdekes vitája, hogy az írást ki kitől vette át: a görögök az etruszkoktól, vagy az etruszkok a görögöktől."
Közös forrás miért nem képzelhető el?
"az etruszkok jóval fejlettebbek és műveltebbek voltak, mint a görögök"
Ilyen badarságot ebben a formában senki nem mondott, legalábbis szavahihető kutatói körökben. Hacsak azt nem, hogy Etrúriában hamarabb indult be a fejlődés, mint görögföldön, de egyébként is egy ilyen általánosító hülyeséget leírni...
There is evidence of Etruscan interest in Aeneas dating back at least to the 6th century B.C. From Andrew Alföldi's Early Rome and the Latins (Ann Arbor, 1963), 283:
"The extraordinary popularity of Aeneas in Etruria becomes evident in a recent survey by K. Schauenburg [Gymnasium 67, 1960, 177ff.] of the representations of Aeneas on vase paintings. He collected 57 examples of the scene of the flight of the hero with his family on Attic vases. Most of these (52 specimens) date from the last quarter of the sixth century B.C., and only five items from the first decades of the fifth century. Ten of them were found in Vulci, three in Caere, one in Tarquinia, three from Etruscan Nola, and one from South Italy. Five came from Sicily, where the Elymi were aware of their immigration from Asia Minor [cf. Die trojanische Urahnen der Ro"mer, 28]. Many of these vases, which have no exact provenience, are known to have been found in Etruria, as well as other Attic vases with Aeneas represented fighting with the Greeks, not yet fleeing. As Schauenburg pointed out, [op.cit. 186 sqq.] the theme of the flight of Aeneas was chosen by the Attic potters and painters for exportation to Etruscan customers."
Ha csakugyan hellén fazekastermékekről van szó legalább az esetek egy részében, vajon miért rendeltek az etruszkok ilyen témákat a görög mesterektől?
Horvát István 1805. ápr. 26-ai naplóbejegyzésében olvassuk, hogy a Gyulafehérvár helyén álló római kori település nevének láthatóan semmi köze a későbbi névadáshoz. (Thuróczi írta ezekről a római maradványokról: "Ez a Gyula pedig nagy és hatalmas vezér volt, aki Erdélyben vadászva egy nagy városra lelt, melyet még a rómaiak építettek.") A Fehér Gyula nevű helyet Alba Iula formában fordíthatták latinra, annál inkább, mivel a magyarban a j és gy hangok gyakran felcserélődnek. Kézai is Julaként emlegette Szt. István nagybátyját. Voltak azonban, állítja Horvát "kiváltképpen iszonyú nagy számmal múlt századainkban oly tökfejű s színrekelt tudományú emberek, kik minden szeg s lyukban hanyatt-homlok Rómát keresnek, és buta elméjöknek minduntalan római maradványokkal kedveskednek". Ezek keresztelték át szerinte a várost Iuláról Iuliára, egy i hang hozzátoldásával...
A fehér méltóságjelző szín volt az ókori Keleten és a sztyeppén, vö. Ineb Hedzs (Menfer/Memphisz), Sarkel (kazár erődítmény), de lásd Alba Longát is (Titus Liviusnál mintegy a széles/latus Latium ellenpárja)...
Székesfehérvár is uralkodói székhely volt, Gyulafehérvárhoz hasonlóan...
Tengerfehérvár, Nyeszterfehérvár (Ak-Kerman), Nándorfehérvár... (Minderről bővebben az egyik szumír topikban írtunk.)
"A Trója alól menekülő Aeneas révén a római-latin honalapítás mondája a legközvetlenebbül kapcsolódik a görög mitológiához, s a homérosi Olympos isteneit is könnyű felismernünk Juppiter és Juno, Venus és Mars, Mercurius és Neptunus nevei alatt."
A hellén mitológia ugyanúgy kis-ázsiai eredetű, mint az etruszk. Az etruszkok a mitológiájukat nem a görögöktől kölcsönözték. Egyébként a hellén civilizáció első jelentős központjai is Kis-Ázsiában, annak nyugati partjain alakultak ki (Milétosz volt talán a legjelentősebb akkor, amikor Athén legfeljebb csak másodlagos jelentőségű lehetett még), és az első görög tudósok, művészek is ezeken a keleti területeken éltek. Az indogermanista mese az észak felől történő görög bevándorlásról (függetlenül attól, hogy a Hellészpontoszon és a Boszporuszon át is jöhettek görög csoportok) történetietlen baromság.
"Az itáliai (és szicíliai) városalapítások mondái nagy részének közös vonása, hogy a trójai mondakörhöz kapcsolódnak ... Pataviumot a trójai Anténór alapította. A trójai háborúnál is korábbi, de trójai alapítás a szicíliai Egesta vagy Segesta: mikor Laomedón hitszegésének büntetésére Poseidón tengeri szörnyet támasztott Trója ellen, Hippotés Szicíliába szöktette a szűz leányok húsára áhítozó szörnyeteg elől a leányát. Ez a leány, Egesta egy szicíliai folyamistennek, Krimissosnak (Crinisus) lett a felesége, és anyja Akestésnek, ki utóbb az ő nevére alapított várost.
A trójai mondakör valamennyi italiai vonatkozású folytatása közül legnagyobb jelentőségre Aeneas (Aineias) mondája emelkedett, amelynek teljes kiképzésében jóval több része van a görög rendszerezők mitográfiai okoskodásainak, mint a népi képzeletnek. De minden jel szerint korán, már e teljes kiképzés előtt, gyökeret vert Italiában ... újabban Etruria területéről i. e. a VI. században készült Aeneas-ábrázolások kerültek elő.
Aeneas mondája közvetlenül kapcsolódik Homéroshoz. Az isteni származású Aineiasra, Priamos oldalági rokonára az Íliasban mondja ki a jóslat, hogy Priamos házának elbukása után ő fog uralkodni a trójaiak felett. Olyan hagyományok is voltak, amelyek Priamus és Aeneas háza között régi vetélkedést feltételeztek, és Akusilaos görög logographus i. e. 500 körül egyenesen azt állította, hogy a trójai háborút Aphrodité idézte fel, mert ismerte a jóslatot, amely Priamus után az ő fiának biztosította az uralmat. Úgy látszik, eleinte az Ida lejtőjére korlátozták a trójaiak Aeneas uralma alatt folytatódó életét, de pl. i. e. 500 körül egy szicíliai görög költő, Stésikhoros is Hesperiába vezeti el Aeneas útját, s nem sokkal később Hellanikos már egyenesen Rómába. Timaios, a nagy hatású szicíliai görög történetíró szerint a görögök a város védelmében végsőkig kitartó néhány trójai hősnek szabad elvonulást engedtek s azt is megengedték, hogy ki-ki vigyen magával vagyonából annyit, amennyit elbír. A többiek arannyal, ezüsttel rakták tele magukat, de Aeneas öreg atyját vette a vállára. A görögökben tiszteletet ébresztett a fiúi szeretet e szép megnyilatkozása, s megengedték neki, hogy forduljon vissza még egyszer, s vigye el házából azt, amit akar. Aeneas ekkor sem a kincsekhez nyúlt, hanem a házi isteneket ragadta ki a romok közül. Evvel érdemelte ki, hogy a trójai nép maradékát az új hazába elvezethette.
Timaios hatásának már része volt benne, hogy a rómaiakban gyökeret vert trójai származásuk tudata; már i. e. a III. századtól kezdve ennek politikai konzekvenciáit is több ízben levonták, így pl. amikor Akarnania függetlenségének a biztosítására követeket küldenek az aitóliai szövetséghez, arra való hivatkozással, hogy az akarnaniaiak megérdemlik a rómaiak támogatását, mert annak idején a görögök közül csak ők nem vettek részt a trójai háborúban. Különösen Róma egyik legelőkelőbb nemzetsége, a gens Julia tisztelte Aeneasban, illetőleg ennek fiában, Iulusban, az ősét; még Julius Caesar is ezen a jogcímen lépett fel mint Ilium pártfogója, s fogadott fia, Augustus császár is ezért látta szívesen, hogy Vergilius éppen Aeneast állította eposza középpontjába.
Vergilius az Aeneas-mondák feldolgozása során múlt, jelen és jövő hatalmas képeiben a római történelem és Augustus politikai törekvései között teremt összefüggést; vallástörténeti szempontból is szemmel látható az a törekvése, hogy a római mitológia valamennyi rétegét egyesítse s nem rendszerbe, hanem egységes művészi kompozícióba foglalja. A Trója alól menekülő Aeneas révén a római-latin honalapítás mondája a legközvetlenebbül kapcsolódik a görög mitológiához, s a homérosi Olympos isteneit is könnyű felismernünk Juppiter és Juno, Venus és Mars, Mercurius és Neptunus nevei alatt. De a Soracte hegyén kultuszban részesülő Apollo már Soranus italiai farkasistenségre utal, s az Actiumi Apollo olyan beállításban szerepel, ahogyan az Antoniust és Kleopátrát legyőző Augustus szerette a saját pártfogójának feltüntetni. Aeneas mondai alakja is -- állítólagos utódainak Julius Caesarig és Augustusig folytatódó sorával -- belenő a római történetiségbe. A trójai Penatesek, amelyeket Aeneas hoz Latiumba, az állami kultuszt állítják előtérbe, az új környezetet viszont, amelybe Trója hazájukat vesztett isteneit telepíti, Italia ősi istenei az italiai religio kötéseivel szentelték meg. S azok az események, amelyeknek a középpontjában Aeneas áll, nemcsak a római államiság megalapítására vezetnek, hanem a római liturgia aetiologiai mondái is benne rejlenek. Maga Aeneas alapítja meg pl. a Parentalia kegyeletes ünnepét, amikor atyja sírján mutat be halála évfordulóján áldozatot. Ugyancsak őt oktatja ki feltűnő nyomatékkal Helenus az áldozati rítusnak a késő unokákat is kötelező szabályára: ha áldozatot mutat be, fedje be fejét bíbor köntösével, nehogy a szent cselekmény közben ellenséges arc tűnjék a szemébe a zavaró előjelként. Az Aeneis genealogiai szempontja sem annyira arra szolgál, hogy Augustust Venus istennő leszármazottjaként mutassa be, mint inkább, hogy a római történelmet valóban in nuce, Aeneast mint utódai hosszú sorozatának az ősét s ezáltal a lombos tölgyfát mintegy csírájában, a történelmet a fejlődés lehetőségeiben mutassa be.
Magát ezt a genealógiát, valamint az Aeneas-monda egyéb részleteit is Vergiliustól itt-ott eltérően adja elő Livius. Így pl. szerinte Latinus, a latiumi ősnép, az aborigines királya megtudva Aeneas előkelő származását, szövetségre lépett vele, s hozzá adta leányát, Laviniát; a háttérbe szorított Turnus már Aeneas és Latinus, trójaiak és aborigines felbonthatatlan szövetségével szemben veszít csatát, amelyben a győztes szövetség vezére, Latinus király elesik. Livius azt a kétséget is közli, mely Iulus és Ascanius azonosságához fér; tud olyan megoldást is, amely szerint Iulus, Creusa még Trójában született fia volt a gens Julia őse, míg Ascanius, Aeneas és Lavinia fia lett volna Alba Longa megalapítója. Ascanius fia volna ezek szerint az erdőben született Silvius, Silviusé Aeneas Silvius, ezé Latinus Silvius, majd sorban Alba, Atys, Capys, Capetus, Tiberinus (a folyó névadója), Agrippa, Romulus Silvius, Aventinus és Proca következtek Alba Longa trónján. Procának két fia közül az ifjabbik, Amulius elűzi a trónról a jogszerű örököst, Numitort. Vergiliusnál Ascanius és Iulus azonosságához szó sem fér; Aeneas és Lavinia fia Silvius, az alba-longai dinasztia őse; a Romolusig vezető Alba Longa-i királyok közül Vergilius csak Procát, Capyst, Numitort és Silvius Aeneast említi még.
Hogy az elűzött Numitornak magva szakadjon, egyetlen leányát, Iliát, vagy más változat szerint Rhea Silviát Amulius Vesta papnőjének adta, mert ezek nem mehettek férjhez. De a Vesta-szűznek Mars istentől ikrei születtek, Romulus és Remus. A kegyetlen Amulius ekkor Numitor leányát a Tiberis folyóba dobatta, de a folyó istene, Tiberinus atya, karjaiban felfogta és a feleségévé tette. A király parancsára az ikreket is a folyóba kellett dobni, de a szolgák szíve megesett rajtuk, a csecsemőket a part menti kiöntésben helyezték el. A teknő alatt, amelyben feküdtek, elapadt a víz, és egy farkas táplálta őket. Így talált rájuk Faustulus pásztor, aki feleségével, Acca Larentiával felnevelte Mars isten gyermekeit. Ők alapították Rómát, illetőleg Romulus, kinek a madárjóslat rendelte az elsőbbséget. S mikor az alulmaradt Remus kicsinylőleg átugrotta az épülő város falait, Romulus haragjában megölte. A rómaiak, történelmük válságos óráiban, Remus ártatlanul kiömlött vérének, a város alapításakor elkövetett testvérgyilkosság bűnének a büntetését látták a csapásokban."
... mind Hellanikos, aki a pelázgoktól, mind pedig Herodotos és a többiek, akik a lydektől származtatják az etruszkokat, a 8/7. század fordulójánál sokkal korábbi etruszk vándorlásról beszélnek, Herodotos pl. egyenesen a trójai háborút közvetlenül követő időkről: Tyrrhenos, a Lydiából kivándorló etruszkok vezére Herodotosnál Atys lyd király fia, utóbbi viszont a trójai háború körüli időkbe tartozó mitikus alak. Vagyis az etruszkok 8. századi bevándorlásának tézise az antik hagyomány felől tekintve is elfogadhatatlan (l. Pallottino 1980, 60–61. old.).
-------------------------------------------------
Hérodotosz (I, 94):
"A lüdek élete hasonlít a hellénekére, kivéve azt, hogy a leányok ringyónak állnak. Tudomásom szerint a lüdek használtak elsőként vert ezüst- és aranypénzt, és ők voltak az első kereskedők is. Maguk a lüdek azt állítják, hogy a mostanában náluk és a helléneknél ismert játékokat is ők találták ki. Azt beszélik, hogy ezek a játékok abból a korból erednek, amikor Türszéniát betelepítették, és erről a hagyomány a következőket mondja. Atüsznak, Manész fiának uralkodása idején roppant éhínség pusztított egész Lüdiában. A lüdek egy ideig türelemmel viselték az ínséget, s különböző módon igyekeztek enyhülést találni. Ekkor találták fel a csontkockát, a labdát és még sok egyéb játékot, kivéve a dámajátékot, mert ennek feltalálását nem tulajdonítják maguknak. Mindezt az éhség ellen találták ki: egy napot játékkal töltöttek, hogy ne gondoljanak az evésre, másnap ettek. Így éltek tizennyolc esztendeig. Minthogy azonban a baj nem múlt el, sőt egyre fokozódott, a király két részre osztotta a lüd népet, és sorsvetéssel döntötte el, hogy melyik részük maradjon, és melyik vándoroljon el az országból, s azoknak, akik a sors döntése szerint otthon maradnak, ő lesz a királya, az elköltözőknek pedig fia, Türszénosz. Azok, akiket a sors kivándorlásra ítélt, Szmürnába mentek. Itt hajókat építettek, felszerelték őket a szükséges eszközökkel, majd elhajóztak, hogy hazát és élelmet keressenek. Sok nép földje mellett elhajóztak, végül elérkeztek az ombrikosz néphez, ott várost építettek maguknak, és mind a mai napig ott élnek. Elhagyván a lüd nevet, vezérükről, a király fiáról nevezték el magukat, s az ő neve után lettek türszénoszok."
„Ezzel természetesen nem akarjuk azt állítani, hogy az itáliai rézbronzkori alapnépességnek – amely azonban (s ez igen lényeges tényező) végső fokon szintén túlnyomórészt elő-ázsiai–égei eredetű volt – semmi szerepe sem lett volna az etruszk etnikum és nyelv kialakításában. Ellenkezőleg: népi és nyelvi tekintetben az őslakos alapréteg szerepe kétségkívül igen jelentős volt az etruszkok néppé válásának folyamatában és nyelvük konszolidálódásában. Művelődésbeli szempontból azonban vitathatatlannak tűnik, sőt régészetileg is kielégítően alátámasztható, hogy a szorosabb értelemben vett tulajdonképpeni etruszk magaskultúrát közvetlenül megelőző Villanova-műveltség legkorábbi jelentkezésével egyidejűleg, ill. annál valamivel korábban, kb. 1100–1000 között jelentős mértékű bevándorlások történtek Kis-Ázsiából vagy az azzal szomszédos régióból, s legfőképpen e gyarmatosok rakták le annak az etruszk kultúrának, államszervezetnek, civilizációnak és művészetnek alapjait, amelyet már történelmileg is megfoghatunk. Maga Pallottino is leszögezi, hogy képtelenség különválasztani a Villanova-műveltség hordozóit az etruszkoktól. Bizonyítható ugyanis, hogy »... meglepő egyezés áll fenn az etruszkoknak a történelem folyamán legnagyobb elterjedési területe (ld. a térképet a 78. lapon) és a Villanova-kultúra elterjedési területe között, ahogy az a legutóbbi feltárásokból megmutatkozik (térkép a 31. lapon).« (l. Pallottino 1980, 66. old.)
Az őslakosság és az újonnan érkezett gyarmatosok között végbement etnikai és nyelvi kiegyenlítődés folyamatának jobb megértéséhez azonban szervesen hozzátartozik az a fontos körülmény is, hogy az alapnépesség végeredményben ugyanabból az ősi anatóliai–égei–tirréni népcsaládból származott, amelybe a Kr. e. 2/1. évezred fordulója táján bevándorolt keleti csoportok is tartoztak. Ezt igazolják pl. azok a nyelvi összefüggések, amelyekről az anatóliai–égei–tirréni nyelvközösség fennmaradt emlékeinek tárgyalásakor fentebb már bővebben szó volt. De ugyanezt bizonyítják – sokkal későbbi időkből és jóval konkrétabban – a Lemnos szigeten talált, a Kr. e. 7–6. századból származó feliratok is, amelyeknek többrendbeli és igen szoros megegyezései az etruszk nyelvvel még a keleti bevándorlást kategorikusan elvető kutatók szerint is »valóban figyelemreméltóak«, s »komolyan nyomnak a latban« a keleti elmélet mellett (l. Pallottino 1980, 61. old.).
Megjegyzendő még, hogy – Pallottino saját bevallása szerint – az etruszk nép és kultúra kialakulásának kérdéseit a fentiekkel gyakorlatilag azonos módon szemlélik az utóbbi időben többek között pl. F. Schachermeyr, G. Saflund, J. Bérard, G. A. Wainwright, H. Hencken és J. B. Ward Perkins (vö. Pallottino 1980, 52–53. old.). De nem csak ők. Az előbbiekben említett régészeti, történelmi és nyelvi adatokhoz ugyanis egyéb keleti összefüggések egész sora járul, amelyek részletes bemutatására ezúttal nincs lehetőségünk. Röviden csak annyit, hogy ezek a szerves párhuzamok kiterjednek a vallási képzetek, a mítoszok, a kultikus szertartások, a babonás hiedelmek (pl. májjóslás), a társadalmi berendezkedés, a technikai ismeretek (pl. csatornázás, építkezés, fémművesség) terére és még sok egyébre, amely jellegzetességek jórészt a görög kultúrában ismeretlenek voltak, semmi esetre sem származhattak tehát görög közvetítésből, így nyilván a neves francia etruszkológusnak, R. Blochnak kell igazat adnunk, aki szerint »... a keleti elemek bevándorlásának tétele a kutatás jelenlegi állását tekintve igen valószínű« (l. Bloch 1970, 71. old.), s ennek következtében »... A keleti eredet tézise mind több és több védelmezőre talál.« (l. Bloch 1970, 83. old.)”
„Szintén igen nagy fokban alátámasztják az etruszkok keleti származását azok az egyiptomi feliratok is, amelyek a kb. 1230–1170 között ismételten Egyiptomra támadó ún. tengeri népek között egy twrws.w népnevet (olvasata turusu vagy teres) is emlegetnek, melyet a kutatók túlnyomó többsége az etruszkok tyrrhen vagy tyrsen nevével azonosít. Pallottino ugyan azt írja erről az egybevetésről, hogy »teljesen bizonytalan«, de azt neki is el kell ismernie, hogy a »tengeri népek«-ként említett egyéb nevek közül soknak történelmi népnevekkel való azonosításához ma már nem fér kétség (l. Pallottino 1980, 56. old.). Ilyen körülmények között viszont nyilvánvaló, hogy ezeket a népneveket nem külön-külön, hanem csak együttesen szabad szemlélnünk, elsősorban arra ügyelve, hogyan illeszthetők bele az akkori etnikai viszonyokba.
Az egyiptomiak a következő, »az északi vidékek mindenféle országaiból származó« népeket sorolják fel: lk.w (lukku = lykiai), jqjws.h (jakjusa → accháj?), drdnj.w (dardanu = dardan), dnn.w (dannu = dannum; – akkoriban adatolhatóan Kilikia környékén élő nép), plst.w (peleset = filiszteus), sqq.r (siqqar; – a filiszteusokkal együtt 1200 táján Palesztinában megtelepedett nép), twrws.w (turusu = tyrsen), srdn.w (serdanu, sardanu vagy sirdanu = szardíniai) és sqls.w (sekeles, siculus = szicíliai). Láthatjuk, hogy összességükben tekintve e népneveket csupán az egyetlen jakjusa → accháj azonosítás tűnik bizonytalannak, míg mindezen népek részben már a kérdéses korszakban, részben alig valamivel későbbi időkben a Földközi-tenger északi partjain és szigetein történelmileg is adatolhatók. Ahhoz sem fér kétség, hogy 1200 táján és után a Földközi-tenger térségében és Kis-Ázsiában óriási méretű migrációk zajlottak le, amelyek többek között a nagy kiterjedésű mykénei kultúrkör és a nem kevésbé hatalmas Hettita Birodalom teljes pusztulásához vezetettek, s alapjaiban felforgatták a kérdéses területek korábbi etnikai viszonyait. Ekkor jelentek meg pl. a frígek és a muski nép Anatóliában, a filiszteusok Palesztinában. Ugyanakkor az is bizonyítható, hogy ez a nyugtalan időszak kb. két évszázadig tartott, s csak 1000 táján, a dórok görögországi bevándorlásával fejeződött be. A dórok viszont végleges megtelepedésüket megelőzően az aiol és ión törzseket tolták maguk előtt délre és keletre, s ezek kb. 1100 és 1000 között fokozatosan birtokukba vették Attikát, az égéi szigeteket és Kis-Ázsia nyugati partjait. Ezek a régészetileg is nyomon követhető, hullámszerűen lezajlott népmozgalmak tehát kézenfekvő módon megmagyarázzák az etruszkok keleti eredetéről szóló antik hagyományt is, azt, hogy kb. 1200 és 900 között az újonnan érkezett tömegek demográfiai nyomása következtében kétségkívül többszörösen is történtek elvándorlások Kis-Ázsiából és a keleti Mediterráneum egyéb területeiről az akkor még ritkábban lakott nyugati vidékekre. Igen nagy súllyal esik latba ebben az összefüggésben a már említett amarnai ékírásos táblák (l. e könyv 752. old.) egyik közlése, amely szerint a Kr. e. 14. század első felében Byblosban az egyiptomi helyőrségben srdn.w (sardanu) zsoldosok szolgáltak. Ez az adat ugyanis azt bizonyítja, hogy a későbbi szardíniaiak a nagy vándorlások előtt még keleten laktak, s nyilván csak 1230–1170 közötti sikertelen egyiptomi betöréseik után fordultak nyugatnak, új hazát keresve. Nagyon valószínű hát, hogy az etruszkok (twrws.w), de éppúgy a szicíliaiak (sqls.w) szintén ezen kudarc következtében kényszerültek nyugatra. Annál inkább, mert II. Ramses (kb. 1304–1238) korabeli források is több nevet említenek a későbbi »tengeri népek« közül mint az egyiptomiak és a hetiták segédnépeit. Ezek szerint aligha férhet kétség ahhoz, hogy a népcsoportok eredetileg valamennyien a Földközi-tenger keleti vidékén, nagyjából a mykénei kultúrkör területein laktak (vö. pl. Helck, 1979, 138. old. is), s e műveltség bukása után részben elvándoroltak, elsősorban nyilvánvalóan a korábbi kapcsolatok révén már ismert ritkábban lakott vidékekre, Szicíliába, Szardíniába és Közép-Itáliába (vö. a San Giovenale mellett talált mykénei kerámiával; l. fentebb, 866. old.).”
„Nézzük meg tehát közelebbről az antik hagyományt és a vele kapcsolatba hozható egykori történelmi helyzetet. Legelőször is, a tárgyilagos szemlélő számára kétség sem férhet ahhoz, hogy Herodotos lyd származtatását nem szabad szó szerint értenünk, hiszen köztudott dolog, hogy Lydia csak a Kr. e. 7. század óta létezett, s a trójai háború idején Nyugat-Kis-Ázsiában egészen más jellegű etnikai és politikai alakulatok voltak, amelyek azután az ún. »tengeri népek«, majd az aiolok, iónok és dórok vándorlásai során többszörösen is helyet változtattak, vagyis a kérdéses terület etnikai képe a Lyd Birodalom megalakulásáig ismételten gyökeresen átformálódott. Mit látunk azonban az etruszkok keleti eredetét mindenáron cáfolni igyekvő modern kutatóknál? Pallottino pl. ezekre az eminens fontosságú és közismert történelmi körülményekre ügyet sem vetve egyedül Herodotos »lyd« szavába köt bele, s aprólékosan felsorolva a lyd és az etruszk nyelv közötti eltéréseket, valamint a régészeti leletek különbözőségeit, végül diadalmasan kimutatja azt, amit már egyedül a fenti néhány sorból bármely, e téren akár teljesen tájékozatlan olvasó is könnyűszerrel felismerhet: hogy ti. a szó szerint értelmezett lyd származtatás nyilvánvalóan téves (l. Pallottino 1980, 54–55. és 58–60. old.).
A Herodotosnál és egyéb szerzőknél ismételten és makacsul jelentkező antik hagyományok tehát kétségkívül egy jóval a lyd állam keletkezése előtt valószínűleg több hullámban lejátszódott népvándorlás eredményeit tükrözik. Maga Pallottino is megemlíti, hogy csupán a késői bevándorlás cáfolatával még nem kapcsolható ki az etruszkok keleti eredének tézise, mert korábban is megjelenhettek Itáliában. Ezt a lehetőséget azonban kereken kizárja azzal a lapidáris megjegyzéssel, hogy a bronzkor és a vaskor elejéről a kis-ázsiai–keleti hatás bármiféle régészeti nyomai hiányoznak Etrúriában és Közép-Itáliában (l. Pallottino 1980, 61. old.)
Nem egészen így áll azonban a dolog. Populonia környékén pl. néhány 1100 és 800 közé tartozó korai aknasírból ciprusi és szíriai típusú kardok és melltűk kerültek elő, s 800 körül a krétai–mykénei álkupola is feltűnik (l. Grant 1981, 35. old.). Ugyanígy régészetileg az is megállapítható, hogy az etrúriai partoknak, főleg Populonia és Tarquinia környékékének már az 1. évezred első két századában feltűnően sűrű népessége volt (l. Grant 1981, 35. old.), s hogy az etrúriai érctelepek nagyobb méretű kiaknázása a legtöbb lelőhelyen már a 2. évezred végén megkezdődött. (l. Grant 1981, 38. old.). Sőt, már a mykénei időkben rendszeres kapcsolatok mutathatók ki az Égeisz térsége és Itália között: Dél-Itália és Szicília számos lelőhelyén a 14–12. századba tartozó mykénei kerámia került elő, s Etrúriában San Giovenale mellett is találtak mykénei cserepeket Bloch 1970, 72. old.).
Mindez viszont nem éppen arra vall, amit Pallottino állít, hanem sokkal inkább, sőt igen nagy valószínűséggel arra, hogy a trójai háborút követő mozgalmas évszázadokban – tehát pontosan az antik hagyomány által megadott időszakban – Kis-Ázsiából vagy más keleti területekről érkezett telepesek jelentek meg Etrúriában, nyilvánvalóan nem egyetlen kompakt tömegben, hanem több egymást követő kisebb-nagyobb hullámban (vö. pl. Grant 1981, 104–108. old. is). Keleti eredetükről egyértelműen tanúskodnak magas fokú technikai ismereteik, amelyek segítségével a következő évszázadokban hatalmas területeket kultiváltak: lecsapolták a mocsarakat, szabályozták a folyókat, fejlett öntözőrendszereket létesítettek szinte minden település környékén, számos várost építettek, ezeket úthálózattal kötötték össze. Hangsúlyozzuk, hogy mindezt a rómaiak előtti Itáliában csak az etruszkok által meghódított vagy érdekkörükbe vont területeken találjuk meg, sehol másutt, még a szicíliai és dél-itáliai görög gyarmatokon sem.”
(Götz i. m. 865–866. o.)
„Szintén az európai tudományosság grekofil szemléletének szükségszerű következménye az etruszkok Herodotos és számos más antik szerző által ránk hagyományozott kis-ázsiai, közelebbről lydiai vagy pelázg eredetének újabban egyre erőteljesebben jelentkező elutasítása is. Míg ugyanis a korábbi kutatás szinte kivétel nélkül a keleti származtatást fogadta el, addig ezek a törekvések éppen abban az időben kezdtek nagyobb méreteket ölteni, amikor a szaporodó régészeti leletekből mindinkább megmutatkozott, hogy a »hellászi csoda«-ként emlegetett viszonylag gyors görög kultúrfejlődés legfőképpen a környező korábbi műveltségek (Kréta, Kis-Ázsia, Fönícia, Szíria) domináns hatásaira vezethető vissza, azaz pontosan azokra a forrásokra, amelyeken az etruszk kultúra is alapult. Ebben az összefüggésben jellemző adat, hogy a legkorábbi monumentális görög templom, az előbb említett ephesosi Artemision Kroisos lyd király bőkezű anyagi támogatásával 550 táján épült, amikor a kis-ázsiai görög városok lyd fennhatóság alatt álltak; mégpedig nem előzmények nélkül, hanem a kis-ázsiai Kybele istennő ősidők óta álló szentélye helyén. – Ilyen körülmények között tehát a grekocentrikus szemléletű kutatás számára nem marad más kiút, mint mindenáron elfogadni az etruszkok kis-ázsiai származását, mivel így legalább azzal lehet érvelni, hogy az etruszk műveltségben tagadhatatlanul domináló keleti elemek nem közvetlenül jutottak el Etrúriába, hanem csak görög kultúrkisugárzásként, a görögök ún. »orientalizáló« stílusának szimpla átvétele útján.
Ennek következtében korunk egyik legismertebb etruszkológusa, M. Pallottino is hivatkozott könyvének nyolc teljes oldalát szenteli a keleti eredet kritikájára (l. Pallottino 1980, 54–62. old.) Ha azonban fejtegetéseit figyelmesen elolvassuk, meg kell állapítanunk, hogy szinte kizárólag az etruszkok keleti származását valló korábbi kutatók egyes – a részletkérdésekben elkövetett – nyilvánvaló tévedéseit veszi bonckés alá, és csupán ezekről sikerül kimutatnia, hogy nem helytállóak. Így pl. kimerítő akribiával oldalakon keresztül azt a valóban alapjaiban elhibázott (s amint alább meglátjuk, az antik hagyományokkal is gyökeresen ellenkező) álláspontot cáfolja, amely szerint az etruszkok csak a 700 körül jelentkező orientalizáló stílust közvetlenül megelőző időkben, azaz Kr. e. 750–700 között vándoroltak volna be Itáliába. Természetes dolog: ez elmélet a múlt századba tartozik, az akkori, még igen hiányos régészeti ismeretek alapján áll, s így az újabb ásatások eredményei segítségével könnyűszerrel ki lehet mutatni, hogy az etruszk kultúra kezdetei sokkal régebbiek a 8/7. század fordulójánál, ebben az időben tehát nem számolhatunk nagyobb bevándorlással. Arról azonban nem beszél, hogy ez a elgondolás manapság már rég elavult, s a keleti bevándorlás mai vitatói közül csak egyesek vallják. Sőt, kimondottan úgy állítja be a kérdést, mintha ez a késői bevándorlás lenne még ma is a keleti eredet híveinek sarkalatos tétele, mintegy általános meggyőződése.
Mi több, még az antik hagyományokat is felsorakoztatja ezen – úgyszólván már senki által sem képviselt – elmélet cáfolására. Bebizonyítja – ami amúgy is közismert dolog –, hogy ti. mind Hellanikos, aki a pelázgoktól, mind pedig Herodotos és a többiek, akik a lydektől származtatják az etruszkokat, a 8/7. század fordulójánál sokkal korábbi etruszk vándorlásról beszélnek, Herodotos pl. egyenesen a trójai háborút közvetlenül követő időkről: Tyrrhenos, a Lydiából kivándorló etruszkok vezére Herodotosnál Atys lyd király fia, utóbbi viszont a trójai háború körüli időkbe tartozó mitikus alak. Vagyis az etruszkok 8. századi bevándorlásának tézise az antik hagyomány felől tekintve is elfogadhatatlan (l. Pallottino 1980, 60–61. old.).
Ismét elfelejti azonban megemlíteni, hogy éppen a keleti eredet mai hívei számolnak igen komolyan az antik hagyományokkal, s felismerték pl. azt is, hogy a trójai háborút követő korszakot mint az etruszk bevándorlás legvalószínűbb időpontját a görög hagyományokon kívül igen erősen alátámasztja a rómaiak Aeneas trójai hőstől levezetett származtatása is. Erről a mondáról ugyanis az utóbbi időben kiderült, hogy eredetileg etruszk tradíció volt: Aeneas alakja az etruszk mitológiában már igen korán jelentős szerepet játszott, s kultusza az etruszkoktól került át Rómába, ahol azután – sokkal később – a római eredetmítoszban is központi helyet kapott (l. Grant 1981, 94. old.). Az etruszkok ősi Aeneas-hagyományai viszont a görög szerzőktől függetlenül is igen erősen alátámasztják az etruszkok kis-ázsiai eredetét.”
„E kérdéssel kapcsolatban, s egyúttal az etruszkokra gyakorolt, állítólag döntő jelentőségű görög kultúrhatások vetületében is – amelyeket a fentebb már vázolt módszerek segítségével többnyire definitív módon tételesen állítanak – igen tanulságos, hogy pl. Tarquinius Superbus 520–510 táján olyan monumentális etruszk stílusú templomot építtetett a Capitoliumon, amelyhez mérhetők abban a korban Görögországban is alig akadtak. Egyedül az ephesosi Artemis-templom múlta felül a maga 55,1 m-es hosszúságával a capitoliumi templomot, amelynek hosszanti oldala 53,28 m volt. Ha viszont egy viszonylag jelentéktelen, 510 táján csupán 60-70 éves múlttal rendelkező etruszk gyarmatvárosban ilyen hatalmas templom adatolható, akkor kétségtelen, hogy az etruszk anyaország évszázadokkal régebbi városaiban már sokkal korábban álltak hasonló méretű templomok. Hogy eddigelé nem ismerünk ilyeneket, annak az az egyszerű magyarázata, hogy mind ez ideig még egyetlen nagy etruszk város területén sem végeztek rendszeres ásatásokat.”
A természetfotósok a megmondhatói, miért nem érdemes szibaritának lenni azokon a korai órákon.
Bár így újév hajnalán a terep, különösen a pesti belvárosban, nem egy szívet melengető látvány :D
Egyébként mindenkinek finnugorizmus-mentes boldog új évet kívánok!
"Egy aluszékony, kényes sybarita azzal ditsekede, hogy sohasem látta, mint kél a nap. Meg ne tessék a példa: Emelkedgyenek nagyságtok jó korán gyenge nyoszolájokbul! Vigye ébrett szemeit a hegyek bértzeinek, egi tsudát lát: akkor legszebb a világ, hasad a piros hajnal, láng-szín festi nagy részét a fellegeknek, siet a setét éj tsillagos táborával, villog a gyöngyös harmat ..."
Dr. Vig Károly: „A Gyöngyös–Sorok–Perint rendszer különlegessége, hogy az Ausztriában eredő Gyöngyösből Gencsapátinál kiágazó Perint valójában nem más, mint a Gyöngyös eredeti medre, míg a Gencsapátiban eredő Gyöngyös műcsatornát a rómaiak építették. A Perint Zsennyénél már Sorokpatak néven torkollik a Rábába. A Gyöngyös Vasszécsenynél ÉK-felé fordul és Sárvárnál éri el a Rábát.”
A Gyöngyös patakot tehát a rómaiak átterelték, ezt a szakaszát hívják ma Gyöngyös-csatornának, ahogy Najahuha írja, míg a régi szakasz egy részére továbbra is a Perint nevet használják.
Nekem már régebben feltűnt, hogy a Perint patak másik neve a Sibaris volt az ókorban, és arra gondoltam, nem lehet-e köze e két névnek az avar népnév két változatához (a szubur, szubar, szabír stb. sz-elővetéses). Sabaria település ez utóbbi változattól nyerte a nevét.
Esetleg a Tiberisnek a nevét is érdemes lenne megvizsgálni. Az auctorok szerint ezt eredetileg Albulának hívták, és Alba Longa egyik királyáról, Tiberinusról kapta újabb nevét, miután az a vizébe belefúlt (vö. Vergilius A. 8, 332, G. 4, 369; Livius 1, 3; Ovidius fast. 2, 389 stb.). Plinius és Vergilius a pelaszg Thübrisz névvel is illették.
Ezékiel (Yehezqē’l) könyve 27. fejezetében a föníciai Sōr város (Türosz) kereskedelmi partnerei közt Tūβal és Mešeχ nevű területek szerepelnek (Harmatta János szerk.: Ókori keleti történeti chrestomathia; Tankönyvkiadó, Bp., 1964, 251. o.). Az előbbiről Franz Hančar megállapította, hogy a Szubar rontott alakja lehet, és szerintünk nem más, mint az újhettita városként ismert Tabal állam. (Olyan újhatti államok társaságában hallunk róla, mint Karkemiš, Patina, Sam’al, Gurgum, Que, Kummukh, Malatya vagy Arpad. Hančar Urgeschichte Kaukasiens c. könyvéről (Anton Schroll & CO.–Heinrich Keller, Wien–Leipzig, 1937) olvasom egyébként: „Fundamental work on prehistoric Caucasus”. Lásd_itt.)
Az Euphratész nevének legősibb szumír alakja is a Buranu volt, s csak az akkád hatás időszakában torzult a név Purattuvá vagy Burattuvá (vö. még: Prut, Berettyó). Egy Burundu nevű településsel is találkozunk a Mari városbeli Zimrilim király előtt meghódolók sorában (ÓKTCh 241–242. o.). A Propóntisz (Márvány-tenger) déli partján állt egy Parion, a thrákiai oldalán meg egy Perinthosz nevű város.
És akkor még nem is említettem azt, hogy SAVARIA folyója
neve régen SYBARIS volt ( amit az ősi PIE "SEU" megnevezésből próbálják levezetni...)
( ma GYÖNGYÖS / PERINT ---- Gencsapáti-ig GYÖNGYÖS néven, majd onnantól kettéágazva az eredeti természetes medrében PERINT néven fut, a mesterséges mederben pedig GYÖNGYÖS néven...)
A transzkaukáziai, észak-mezopotámiai térség Szubar-ki, Szubur-ki, Szubir-ki térség szumír neve elsőként Eannatum lagaši király egyik feliratáról adatolható a Kr. e. XXVII–XXVI. századból. Az akkádok ezt az elnevezést Szubur-tu vagy Szubar-tu alakban vették át.
In: Transactions of the American Philological Association, Vol. 108, 1978, 147--154. o.
A Septimontium (= kb. a hét domb szövetsége) a Palatinuson kívül magába foglalta az Esquilinus mons három, Oppius, Cispius és Fagutal nevű részét, valamint a Viminalis, az Oppius és a Cispius közti völgyet felölelő Suburát
Cipellő, cipő szavunk a TESZ szerint latin eredetű, a közép-latin zipellusból, zepellusból eredeztethető, "a megfejtés azonban részleteiben nincs egészen tisztázva". Szláv származtatását elveti. Közli az észak-olasz zoppel 'fapapucs' párhuzamot is, de ezt sem tekinti forrásnak. A kapca szerinte szláv eredetű.
Szumír dab5 ’megragadni, megfogni, kézbe venni, kézben tartani’
dab ’ua.’
Óperzsa dā- ’adni’
Padányi Viktor
Aeneas kimenti atyját, Anchisest az égő házból a lángoló Trójában
Borzsák István
Alinei 
Joe Park Poe