"Szörnyű úgy élni, hogy valaki nem élvezi a munkáját. S éppen olyan szörnyű úgy élni, hogy nem ismeri a szépet: a jó könyv ízét, a szép zenét, a verset, egyszóval a művészi szépet nem ismeri. Pedig a szellemet éppúgy nem csaphatjuk be, mint a testet: ha csak egyoldalúan és csak pótlékokkal táplálják, előbb-utóbb elsorvad.
A szellem olyan, mint a drágakő: minél több oldaláról csiszoljuk ki, annál szebben ragyog."
(Fekete Gyula)
Elment régen. S én menni, menni hagytam. Elengedtem kezét Búsan és boldogan. Hadd járja életét Szolgáló, szerető, Elhívott asszonykép Más férfi oldalán. Nekem csak ragyogjon, Számomra maradjon Trónon királyleány. S apródja maradjak, Igrice maradjak Trónjának küszöbén - Költője, látója, Zengője, mondója Én.
Királylánynak akartam - Aki néha feláll, Lejön lassan a trónja lépcsején, Fejemre teszi nyugtató kezét: Szép volt, poétám, ma az esti ég, S szép a szívedből szakadt költemény. S míg mondja ezt, Szemében ritka könny és ritka fény. És könny és fény enyém. Enyém a visszhang ajándék-szava. Ennyit akartam én. Királylánynak akartam, Ki néha rámtekint S akinek én szolgálok Magam módja szerint.
Királylánynak akartam - - És sok-sok év után Tenger gondja közül Tenger gondom közé Egy hétre elszegődött Mint "szolgálóleány". Bánatom s betegségem Terhét vállára vette, Öreg szülémet szépen, Kézenfogva vezette. Meleg szívvel suhant Hideg szobákon át: Szította itt egy hétig A düledező tűzhely Haldokló parazsát. Feslett kabátomon Titkon öltögetett, Amit kerülni vágytam: A szürkeségben társam, Hamupipőkém lett. Sorsunk rémeivel Némán viaskodott, Erőn felül - Halkan beszélt, Mosolygott, mint az angyalok, - És szenvedett belül. A gondok tengerével Csak a türelme nőtt - - S én mégis csak kerestem, Nyugtalanul kerestem Magamat s Őt.
Aztán letelt a hét, Az együtt-szürke hét A szívünk Hamupipőke-hete. Kigördült árva udvarunkból, S kigördülőben már Csupa csillagot szórt a szekere. Aranypor kavargott nyomán. Elment megint. Most messze van. S megint királyleány.
A mozdulatlan hőség mindent felolvaszt. Apró tócsák párolognak a hajlatokból. Volt egyszer szebb a nyár – de hol van? Megrekedt a repedésekben valahol.
Vén nyomorékként hörög halált a hűtő. Verejtékén pihegnek a megakadt percek. Oly’ messzinek tűnik a műtő, s oly nehéznek azok az angyali terhek.
Percek, talán napok, ama pillanatok, ’melyben az ember akár végleg elmerül, törnek elő ős-indulatok, felforgatnak mindent ott mélyen, legbelül.
A sápadó falak csak olvadnak tovább. Az Isten – úgy látszik – megint nagy tüzet rak. Mi meg őrizzük kicsiny szobánk szép titkait. Tízperces fájásoké a nap.
Szeretek rejtőzködni. Eltűnni, mint aki nincs, figyelni, okulni, ismerni láthatatlanul. Rejtőzködés közben árnyék lesz minden, ahogy lélegzik a csend, az ember benne lapul. Nem kell társaság, nem hiányzik tanú, csak úgy megvagyok, némán, szótlanul. Néha úgy elfelejtek nem rejtőzködni, hogy rám kell valaki szóljon: hé, a függöny felment, életed látható valóság, a villany felgyúl, a lepel lehull, felvétel indul.
Munkánkat eredménye, életértéke felől tekintve még azt is jókedvvel, jó szívvel végezzük, amit nem szeretünk csinálni, ami mindenképpen unalmas és nehéz. Hiszen teljesíteni valamit, eredményt elérni valamiben, mindenkor örömet okoz.
Este, ha fáradtan elnyúlunk az ágyban, gondolatainkat ne a holnap teendőin hajszoljuk, hanem pihentessük meg azon, amit ma sikerült elvégeznünk. Minden kicsi tettet, minden kicsi munkát vegyünk számba! Mi mindent tettünk ma az életért, az emberért? Magunkért, szeretteinkért és ismeretlen társainkért?
Nagy különbség: a holnap gondjával vagy a ma megoldottak örömével merülni álomba! Ezt is megcsináltam. Azt is elintéztem. Elégedett vagyok. Kicsi, de hasznos része a világmindenségnek.
S akkor ki-ki elfészkelődik, hanyatt fekve vagy oldalára, hasára fordulva, elnyújtózva vagy összegömbölyödve, ahogyan megszokta, s nyugodt, mély álomba merül.
Sok évvel ezelőtt Éva néni ötödikes osztálya előtt állt, és azt a hazugságot mondta a gyerekeknek, hogy mindegyiket egyformán szereti. De ez lehetetlen volt, mert az első sorban Horváth Peti olyan rendetlen és figyelmetlen kisfiú volt, hogy Éva néni valójában élvezettel írt a feladataira vastag piros ceruzával nagy X jeleket, és a lap tetejére pedig legrosszabb érdemjegyet. Egy napon Éva néni a gyerekek régi bizonyítványait nézte át, és megdöbbent Peti előző tanítóinak bejegyzésein. „Peti tehetséges gyerek, gyakran jókedvűen kacag. Munkáját pontosan végzi és jó modorú. Öröm a közelében lenni” – írta első osztályos tanítója. Másodikban így szólt a jellemzés: „Peti kitűnő tanuló, osztálytársai nagyon szeretik, de aggódik, mert édesanyja halálos beteg. Az élet Peti számára valódi küzdelem lehet.” Harmadik osztályos bizonyítványában ez állt: „Édesanyja halála nagy megrázkódtatás számára. Igyekszik mindent megtenni, de édesapja nem nagyon törődik vele.” Negyedik osztályos tanítója ezt írta: „Peti visszahúzódó és nem sok érdeklődést mutat az iskola iránt. Nem sok barátja van, és néha alszik az osztályban.”
Ezeket olvasva Éva néni ráébredt a problémára és elszégyellte magát. Még rosszabbul érezte magát, amikor a karácsonyi ünnepségen tanítványai fényes papírba csomagolt, gyönyörű szalaggal átkötött ajándékait bontogatta, és köztük meglátta Peti ajándékát, a fűszeresnél kapható vastag barna papírba bugyolálva. Éva néni a gyerekek előtt bontotta ki az ajándékokat, és gondosan nyitotta ki Peti csomagját. Néhány gyerek nevetni kezdett, amikor meglátta a kövekkel kirakott karkötőt, amiből néhány kő hiányzott, és mellette egy negyedüvegnyi parfümöt. De a gyerekek nevetése abbamaradt, amikor hallották, ahogy Éva néni felkiált: „Milyen szép karkötő!”, és látták, hogy felveszi a karkötőt és csuklójára cseppent a parfümből. Horváth Peti egy kicsit tovább maradt az iskolában, hogy megszólíthassa: „Éva néni, ma olyan volt az illata, mint valamikor édesanyámé.” Éva néni sokáig sírt, amikor a gyerekek elmentek. Attól a naptól kezdve nem olvasást, írást és matematikát tanított. Elkezdte a gyerekeket tanítani. Éva néni különös figyelmet szentelt Petinek. Ahogy dolgozott vele, Peti elméje mintha életre kelt volna. Minél több bátorítást kapott, annál gyorsabban reagált. Év végére Peti az osztály élére került, és már azért volt hazugság, hogy minden gyerekeket egyformán szeret, mert Peti lett a legkedvesebb diákja. Négy évvel később egy üzenetet talált Petitől, amit az ajtaja alatt csúsztatott be. Az állt benne, hogy ő volt élete legjobb tanítója. Azt írta, hogy befejezte a középiskolát, az osztályában harmadik volt az élen. Négy évvel később egy újabb üzenet érkezett, amiben azt mondta el, hogy bár voltak nehéz időszakok, kitartott tanulmányai mellett, és hamarosan egyetemi diplomát szerez, legmagasabb kitüntetéssel. Még négy év telt el, és újra levél érkezett Petitől. Ebben elmondta, hogy miután megszerezte diplomáját, elhatározta, hogy tovább tanul. Hozzátette, hogy még mindig Éva néni a legjobb és legkedvesebb tanára, aki valaha is volt. Ez alatt a levél alatt az aláírás hosszabb volt: Dr. Horváth Péter. A történetnek nincs vége itt. Azon a tavaszon újabb levél érkezett. Peti elmondta, hogy találkozott egy lánnyal, és nősülni készül, és kérdezte, hogy Éva néni elfoglalná-e a vőlegény édesanyja számára fenntartott helyet. Természetesen Éva néni elfogadta a meghívást. A régi karkötőt vette fel, amiről kövek hiányoztak, és azt a parfümöt cseppentette magára, amire Peti úgy emlékezett, hogy utolsó együtt töltött karácsonykor viselte az édesanyja. Megölelték egymást, és dr. Horváth Péter Éva néni fülébe súgta: „Köszönöm, Éva néni, hogy hitt bennem. Hálásan köszönöm, amiért segített nekem, hogy fontosnak érezzem magam, megmutatta nekem, hogy számítok, és az életem érték.” Éva néni könnyekkel a szemében visszasúgta: „Peti, tévedsz. Te voltál az, aki megmutattad nekem, hogy számítok, és az életem érték. Amikor találkoztam veled, megtanultam, hogy hogyan érdemes tanítani."
"és most már azt hiszem, hogy nincs igazság, már azt, hogy minden kép és költemény, azt, hogy Dzsuang Szi álmodja a lepkét, a lepke őt és mindhármunkat én." (Szabó Lőrinc)
"Mit láttam benned? Hőst, szentet, királyt. Mit láttál bennem? Rendetlen szabályt. Mit láttam benned? Magam végzetét. Mit láttál bennem? Egy út kezdetét." (Szabó Lőrinc)
Csak himbálóztak. Közibük por szállott, a tőgyük teleszíva danolászott, a lomhaságuk maga volt a béke, csak jöttek, egymás ritmusába lépve, el-eldülledtek, s nem látszott a csorba, mert ringatózva illődtek a sorba, a gazda tudta – kapuját kitárva, hogy betódulnak nyomuk hajlatába, a tódulásra megpihent az égbolt, olyféleképp, hogy nézni is nehéz volt, s ahogy fogyott a nyitott porták torka, úgy észrevétlen elfogyott a csorda, majd be-beálltak, egyenként, meg közre, az istállóban elidőzött csöndbe, a meleg összegyűlt, a vályú tellett, a sajtár öblöt tátongott a tejnek, s én kinn az utcán szálló porban néztem, hogy vásik el a csorda észrevétlen, csak bámulóztam, hogy az égből tudják a nagy rendet a kapuk, meg az utcák, nem térült-fordult semmi, hála égnek, de volt eleje, s vége az egésznek, s ha reggel rántott, azt sem értettem meg, hogy ugyanúgy is összegyülekeznek, nem kelt parancs, az egész újra megvolt, csak bolondságként durrogtattak ostort, a fű kiharsant, tej sarjadt a zöldből, így adott Isten körbe a gyönyörből, s hogy ne osztozzon senki semmi jusson, úgy intézte, hogy mindenkinek jusson.
Alszik a szív és alszik a szívben az aggodalom, alszik a pókháló közelében a légy a falon; csönd van a házban, az éber egér se kapargál, alszik a kert, a faág, a fatörzsben a harkály, kasban a méh, rózsában a rózsabogár, alszik a pergő búzaszemekben a nyár, alszik a holdban a láng, hideg érem az égen; fölkel az ősz és lopni lopakszik az éjben.
Sokáig állok egy pocsolya szélénél, nézem a benne remegő világot, furcsa látvány, ha sokáig figyelem, szinte elfelejtem, hogy tán buszra várok...
Felborult igazság, bizonytalan érzés, mint ablakon át látott fejre álló világ, a szürke ég ott lebeg a feneketlen mélyben, mintha álom lenne e fordított valóság...
Hihető látvány a lefelé növő fa, s itt a padokról az ember lehullna a mélybe? Félnék vajon, ha felhők közé esnék? Mint puha dunnák, megtartanának-e?
Gondoltam, elűzöm bátran az árnyakat, miért ne tennék a tócsába egy lépést? Tudom, hogy cipőm alatt úgyis víz és föld van, miért riaszt egy kis víz, elnyel tán a mélység?
Volt egy kedvenc mesém a kútba ugrott lányról, ki reményt nem látott, s orsó után lépett, annyira rettegett, félt mostohájától... s lám, fulladás helyett virágmezőn ébredt.
Nem is lenne tán rossz... másféle gondokkal... szabadon mindentől, problémától, nyűgtől, számíthatnék én is, segítve dolgoznék, talán jutalmat is kapnék az aranyesőből...
Mégsem próbálkoztam e másik világgal, jött a busz, s a visszatérés komor valósága, cseppek ültek rajtam, de nem aranyesőtől ragyogtam, mint Holle anyó lánya.
A szomszédba hoztak egy kocsi sódert. Fél napom ráment, míg találtam néhány formás kavicsot. Nem bántam, hogy leégett a hátam, tudtam, Tominak mindent eladhatok. Tizet fizetett a sonkás zsemlémért, ötöt az almáért, amit amúgy is utálok, de mami szerint kell a vitamin. Alig maradt pénze, a kövekre nyolc jutott. Délután rájöttem, igaza volt apának, mami nem ért az üzlethez. Most is leszámolta a nyolc forintot, amint Tomi anyja kiabálni kezdett. Tomi legyen csak boldog a kavicsokkal. Holnap pizzát viszek, de abból már nem eszik. Felárat is ígérhet, másnak adom el.
Gyönyörű volt, amikor megvirágzott, a fürtös ágak himbálták a táncot, én ámulózva lestem az akácfát, és rágtam-faltam édesült virágát, a különös íz belepte a nyelvem, a gyűjtögető méhrajt sem figyeltem, ők zizző zajban pöttyről-pöttyre ültek, a mézcsinálás nálam egyszerűbb lett, a gyerekkorom csordultig volt töltött, bírt számolatlan jóízű gyümölcsöt, az egész falu érett kertnek látszott, s én itt kóstoltam át a nagyvilágot, a madárfüttybe itt sűrűlt a mámor, a levegőben lengő illatártól, most ugyanúgy vár csodára a nappal, bár bölcsebb lettem hatvanhét tavasszal, az ágakon még az a régi fény ül, s az idő barna burka kifehérül.
"Soha nem rántottunk kardot, ha nem értettünk egyet. (...) Legtöbbször persze ragaszkodtunk a gondolatainkhoz, de ettől vált még szorosabbra a kötelék: igen, pont így szeretlek, ne másolj indigóként, egészíts ki inkább. Hadd tanuljak tőled és hadd vezesselek én is, tarkára színezzük hajnaltól másnapig, telektől nyarakig az életet."
szépségben, erőben, egészségben, szeretetben még nagyon sokáig!
* * *
Jószay Magdolna:
Smaragdos nyolc év
Te cica, te Honesty, te! Még ugyanoly gyönyörű vagy, mint mikor érkeztél ide! Nyolc éved láthatatlan, szemed örökszép smaragdban őrizi lelkedet. Kedves, érző cicám, kutyákkal bizton felérő intelligencián ismersz engem, tudod a határokat, érzed, figyeled hangulatomat. Kapcsunk oly predesztinált, hogy biz' isten, olykor-olykor együtt e szeretetben elérjük a kéklő csillagokat.
