Saját szavunkat ki hozza vissza, az eleven, az alig kimondott szót?
Amerre a szó repül, elszáradnak a füvek, elsárgulnak a levelek, hó hull. A madár visszatérne. A szó soha, az alig kiejtett szó, a te szádba. Más szavakat küldesz utána, szavakat, tarka, puha tollat. A szó gyorsabb, a fekete szó. Mindig célhoz ér, nem hagyja abba a célhozérést.
Jobb a kés mint a szó. A kés lehet tompa is. A kés gyakorta elvéti a szívet. A szó soha.
Nézem a vihart, mely tépi a fát: ellangyosult napokból kél fel, szorongó ablakomra ráver s a messzeségből jön oly hírrel, mit barát nélkül szív nem bír el, Nővér nélkül nem ölel át.
A vihar rohan és átformál, erdőn s időn keresztüllép, s időtlen minden ott, ahol jár, a táj, akár egy ősi zsoltár: komolyság, súly és öröklét.
Amivel küzdünk, míly parányi, a ami velünk küzd: végtelen. Hagynánk e vihart úrrá válni rajtunk úgy, mint a földön bármi, mi is tág lennénk s névtelen.
Amit legyőzünk, kicsit érő, s kicsinnyé tesz a diadal, ami örök és égigérő, nekünk hajolni nem akar. Az angyal ő, az Ószövetség küzdőinek ki megjelent: ellenfelének vágya láttán, mely megfeszült, érchúr a hárfán ujjával érintette testét, s mély dallamokat pengetett.
Kit ez az angyal letarol, - s ő oly gyakran felhagy a harccal, - az naggyá nőve, büszke arccal lép ki a kemény kéz alól mely átformálta rátapadva. Nem csábítják diadalok. Úgy növekszik, hogy győztes rajta Az, ki mindig a nagyobb.
Uram, elég. Nagy volt a nyár s meleg. Nyugtasd el árnyékodat a napórán s az őszi rónán száguldjon szeled.
Tedd teljessé végső gyümölcseit: érlelje még pár déli nap sugára, teljességet adj: nehéz borába a végső édességet kényszerítsd.
Kinek nincs háza, nem lesz soha már. Ki most magányos, társat ne reméljen. Virraszt, olvas, levelet ír az éjben, és nyugtalan sétál föl és alá sodródó lombok közt a sétatéren.
Bágyadt szökőkútként fakadnak végtelen vágyból véges tettek: mind rögtön reszketőn lelankad. De mit belsőnk másként elhallgat erőt és vígságot mutatnak e könnyed táncoló könnycseppek.
Tudod hogy érted történnek mindenek – mit busulsz? A csillagok örök forgása néked forog és hozzád szól, rád tartozik, érted van minden dolog a te bünös lelkedért.
Ó hidd el nékem, benned a Cél és nálad a Kulcs Madárka tolla se hull ki, – ég se zeng, – föld se remeg, hogy az Isten rád ne gondolna. Az Istent sem értheti meg, aki téged meg nem ért.
Mert kedvedért alkotott mennyet és földet s tengereket, hogy benned teljesedjenek, – s korok történetét szerezte meséskönyvedül, – s napba mártotta ecsetét, hogy kifesse lelkedet.
Kinek színezte a hajnalt, az alkonyt, az emberek arcát? Mind teneked! És kinek kevert sorsokat és örömet és bánatot, hogy gazdag legyen a lelked? És kinek adott annyi bús szerelmeket,
szerelmek bűnét és gyászát? s hogy bűn és gyász egysúlyú legyen, eleve elosztott számodra szépen derűt és borút, sorsot és véletlent, világ nyomorát, inséget, háborút, mindent a lelkedre mért
öltöny gyanánt: – úgy van! eónok zúgtak, tengerek száradtak, hogy a lelked: legyen császárok vétkeztek, seregek törtek, hogy megkapd azt a bút, amit meg kellett kapnod, és világok vihara fútt a te bűnös lelkedért!
Mert ne gondold hogy annyi vagy amennyi látszol magadnak, mert mint látásodból kinőtt szemed és homlokod, úgy nagyobb részed énedből, s nem ismered föl sorsod és csillagod tükörében magadat,
és nem sejted hogy véletleneid belőled fakadnak, és nem tudod hogy messze Napokban tennen erőd ráng és a planéták félrehajlítják pályád előtt az adamant rudakat.
Nekem ma ne mondd, hogy szép az ősz, mely fölöttem, mint az elmúlás köröz, s elrozsdállja nyárból maradt legszebb napjaim. Nekem ma ne mondd, hogy ne sírjak, hisz újra itt vannak kertemben a varjak, s bánatában még az ég is velem könnyezik. Ma nem hat rám az ezerszín varázslat, nem lát szemem sem bíbort, sem lilákat, csak ólmos, szürke ködbe vész vádló tekintetem. Ma nem hiszek se neked, se másnak, tudom, hogy épp ma lett vége a nyárnak, s hogy kicsit belehaljak, ma hagyd ezt meg nekem.
Talán élhetném más életét, Talán érezném, mi más lelkét tépi szét, Talán tudnám más szívében a gondokat, Talán eltalálna néhány másban fogant gondolat – De nem élhetem, csak a saját sorsomat, Érezhetem, mit az élet nekem ad, Nem tudom, csak én szívem rejtekét, Széthullok néha, úgy érzem, szerteszét… Túl nagy a világ és néha túl kerek, Vannak napok, mikor túlontúl szögletes, Elér az együttérzés göcsörtös keze, De néha elég nekem a magam élete.
Emlékszem, egyszer azt kérdeztem magamban hogy nekünk vajon két őrangyalunk van-e mert mindig együtt vagyunk s két őrangyal pazarlás. Nekünk egy is elég lett volna. Nem fordult meg fejemben Hogy nem leszünk együtt majd egyszer És akkor az angyal Kénytelen választani Vagy lemond róla egyikünk. Valld be Nem bántad meg, hogy végül Csak nekem hagytad?
Egyre idegenebbül, Egyre kevesebb ismerős körében. Mindaz, ami családias volt, Beletorkollt valami Nagy-nagy világosságba, Egyre többen várnak odaát, Itt egyre kevesebben foglalkoznak velem, Egyre nyugtalanabb vagyok, Mint a vándormadarak, Amelyeket megérintett Egy másik, melegebb haza hívása.
Mint lombjavesztett ágak Imbolyognak a szélben karjaim, Mintha közölni akarnának valamit egy alig ismert nyelven; Imbolyognak a karjaim Bizonytalan ujjakkal tapogatva a levegőt és a jelentéseket Félve attól, hogy a parton maradt fák Tán mindent félreértenek.
Sajnálom azokat, akik hallgatni tanulnak S művészien pajzsokká formálják hallgatásaikat: Bölcs-hallgatás, megvető-hallgatás, Megalázó- vagy gúnyos-hallgatás. Ők jobbaknak tűnhetnek nálam, nagyobbaknak, Ők sohasem hibáznak, mint én, és mégis Micsoda félelmet rejt hallgatásuk! Miért Ez a sok felvont híd? Kit védenek Tulajdonképpen? Emlékszem, egyszer, Amint a víz alatt úsztam, jólismert Szomorúság kezdett fojtogatni — a nagy némaságban Hallottam, hogyan csukódnak össze előttem a kagylók.
.
LÉGY BÖLCS
Ne ijedj meg a mozdulataimtól Te, aki látsz engem, Bármennyire is heves volna a mozgásom. Légy bölcs és örülj. Én, mint a repülőgép propellerje, Tehetetlen vagyok, míg forgásomat látod — Gyilkoló csupán az a békés hely, hol A légcsavar láthatatlanná válik. Te csak attól a tértől félj, amelyben Úgy tűnik már, hogy nem létezem, és csak az Áttetsző szélben sírj, amely eltakar engem.
Nehéz veled boldognak lenni, de boldogság veled a fájdalom, a nyíl tud csak így sebezni: ha mélyebbre engedi az izom, nem fáj olyan nagyon. S ha kitépik talán halált okoz.
Miért cserdült reményeidre ilyen váratlanul májusi jég? Ájulást érzek a térdeimben, ha vigasz szóval hajolok Feléd, s hogy sírás rázzon, mint szél a virágot, kézlegyintésed elég.
Minket mindenki elkerül, asztalunk hiába terül. A vendég úgy ül, hogy gyanít, aggódva sejt, vár valamit. Ő van otthon – s az idegen mi vagyunk: én s Te, kedvesem: két gyertyaláng, melyre lecsap váratlan titkos léghuzat, s hirtelen lobban, majd pedig szelíden ragyog, könnyezik. Beszélgetünk – egyszerre csak szemünkben ég egy alkonyat; aztán korbácsként suhogunk, s valamin elsírjuk magunk, majd hirtelen egy vallomás önti el ajkunk, mint a láz, s magunkról olyat hírelünk, hogy rajta mi megdöbbenünk, s újra csak ülünk hangtalan, s amit nézünk, oly messze van! Ilyenek vagyunk – mint a láng, és mint a szél, s szélben az ág, túlzások, tág ívek, örök, soha be nem zárult körök,
Ráomlasz mindenedre. Űrnél tágabb hiányod kiszakad belőled és egyszerre felragyog, most már benned ragyog fel az, ami még az előbb láthatatlan te voltál. Ráomlasz mindenedre: most már akárhonnan körülvehet –
Minden hogy kitágult, mióta elmozdulhatok nézésem mögül. Nem fedi el többé képeivel azt, aminek már nevet sem adok, amibe már csak hanyattbukhatok. Áthullok eszméletemen. Állandóan következem.
Szeretnélek még egyszer látni A kertben, ott a fák alatt, Hallgatni édes csevegésed, Mint gyermek, úgy örülni véled, Szakítva a virágokat.
Szeretnélek még egyszer látni Homályos őszi délután, Kandallódnál a karosszéken, Ha mintegy elringatva, ébren Alszol, s álmodva nézsz reám.
Szeretnélek még egyszer látni, Midőn úgy várod jöttömet, Megismersz immár a távolból, S bár ajkad olyan hidegen szól, Elárul néma örömed.
Szeretnélek még egyszer látni, Szép csöndes nyári estvelen, Holdfénynél az akászok árnyán, Midőn fejed keblemre hajtván, Így suttogsz: még maradj velem!
Szeretnélek még egyszer látni, A vén udvarház csarnokán, S ha elhangzott az isten-hozzád, Még visszanézni utolszor rád S először sírni igazán.
Szeretnélek még egyszer látni, Meggyógyítna egy pillanat. Mit szenvedtem, feledni tudnám, S még egyszer örömest feldúlnám Éretted ifjúságomat!
Levetkőzött a nyár s odaszólt az ősznek: vidd és add át ruhám a méla magánynak eljövetelére, a part már szendereg - álmot akart a homok, s a vadkacsákat
jobban elrejti a hajlongó sástelep, ha ködfátylad a hullámot eltakarja; hordjon sok színt az erdő, hát isten veled táncoló napsugár és szellő románca.
Nógat az idő a meztelen fohászra, az áhítat csendjét áldja meg gyertyafény ölelése, véget ért már a lányregény.
S felhúzta magára köpenyét az évszak, apró, barna gombok rajtuk a gesztenyék, bókoló, bozontos tincsekkel rőt fején.
Eső kering az utcán, s idebent a lámpa körül gyűrűzik a csend, ahogy ülök és várlak. Nincs más világ: magamba búvom el. Ilyenkor nem hiszem, hogy látni kell, ilyenkor óriás vagyok, aki elég magának, lebegek fönn, a csont-palack felett és az sem érdekel, hogy kerek szemmel figyelnek a tárgyak.
Ülök és várlak. Mióta várok így?
Emlékszem, meggyűltek az évek, feltornyosult a megvárattatás, közben mosoly fürösztgetett, közelség, jószó, szívesség és kézfogás, lassanként gyanús lettem önmagamnak s előrebukván a jövő felé (hogy ki jön még és ki az, aki nem jön) belémfagyott a maradék lehellet és meggyűlöltem, akit várni kellett –
és most eszméletem hideg falára kikönyökölve nézek innét, s mint az igazi boldogok, a tétovázó ifjúságra s a lépteidre gondolok.
Te vagy bennem a bizonyosság, az önvédelem és a gőg, a különbség, az azonosság, a fejtartás mások előtt. Ha jössz, a padló is megéled, körvonalat kap a világ, a tárgyak előrefeszülnek, türelmük szétveti az ajtót, lebiccenő fejem fölött a lámpa lélegző virág, jaj, nézd, hogy szeretek, szeretek várni rád,
nézd, én, az egykori csavargó, hogy ülök itt, nyugalmi lázban, e mozdulatlan mozdulásban, ülök és várlak, várlak – állj meg! egy perccel előbb, mint belépsz, még felmutatlak a világnak.
pedig volna még volna még valami mondanivalóm a nyíló nárcisz- mezőkről például az alkonyi szélben riadtan lobogó hegyi füvekről a hegyekről a folyókról égről és földről a tengerekről az óceánok alatt vergődő tűzhányókról a szerelem végtelen napéjegyenlőségeiről amikor az idő is ellankad mint a patak ha szomját oltja benne a szarvas egyszóval kettőnk dolgáról az emberiség nevében volna még talán volna még
