FIGYELEM! A topicban sajnos már nem lehetséges egyenesen az azt indító szakemberhez - Dr. Treuer Tamáshoz - fordulni az esetleges panaszokkal! Kérjük kedves látogatóinkat, hogy amennyiben sürgős segítségre lenne szükségük, ne a topicban próbálkozzanak, hanem forduljanak a megfelelő szakrendelésekhez! Megértésüket köszönjük: a moderátorok
Eljött az ideje ezért úgy gondoltam én is "lepakolom" ide, ha már nincs kinek...Van egy kis problémám,kényszeres vagyok,a képeimet pakolgatom a szobámban,mert mindegyik valamilyen jelentést hordoz,és egyik sem elég jó.A legmegfelelőbbet keresem,ami elég nehéz ha az ember tökéletesmániás.Szelektálok,stilizálok,mindenhez gondolatokat érzelmeket füzök,szétszerkesztek,kiborulok,asztalt borítok,sírok,hogy azután teljesen újra kezdjem az egészet...Szóval egy ideje elkezdtem figyelni magam,egyrészt mert rákényszerültem,másrészt mert nem hiszek semmilyen külső segítségben,elnyomásban harmadrészt pedig olyan ember vagyok aki minden körülmények közt a mögöttes okokat keresi.Mindent megérteni,feltárni megoldani igyekszik.Egyszóval irányításkényszerem van,azt próbálom irányítani és visszaszorítani,helyes mederbe terelni,amit nem lehet.
A káoszt,azaz az érzelmeket,a feltörő becsvágyat,a helytelen viselkedési formákat,az érzelem kitöréseket,az összes "mocskos" kis vágyamat,emlékeket,mindent amiről azt tanultam hogy helytelen...
Az ember akkor csinál ilyet amikor bekerül egy olyan környezetbe ahol találkozik valami jobbal,tisztábbal vagy szebbel,(egyszóval a renddel),vagy amiről azt hiszi,hogy az...Elrejti még maga elől is a rumlit és minden tökéletlenségét, senki ne is lássa!
Ez lehet egy olyan iskola munkahely,ahol értelmileg és egzisztenciálisan fejlettebb egyének vannak... csakhogy ez egy olyan esetében mint amilyen én is vagyok,elég káros lehet... Én ugyanis pocsék környezetből jöttem,főleg érzelmileg volt lehúzó.
Az otthoni klíma hideg,képmutató és elutasító volt,az érzelemkinyílvánítás halálos méreg volt,egyfajta súlyos vétek,még akkor is ha csak egy -Ügyes vagy-ot szerettem volna...
A saját kézzel készített kis karácsonyi ajándékaim pedig egy kínos somoly kíséretében elmormolt "fogathúzokköszönöm" volt...Persze 2 héten belül nálam landolt mind...nem gáz,gondoltam ezzel nem vagyok egyedül,minek nyavalygok?!...csak az érzelmizsarolásoktól buktam ki...Egyke vagyok és a legjobb barátom a kutya lett,tőle tanultam szeretet...Asszem ez már elég gáz...De ami a nagyobb baj,hogy bármit csináltam sosem volt elég jó...Mindig nagyon szerettem rajzolni festeni,kollázsokat-montázsokat készíteni és mint minden gyerek én is csak egy kis elismerést szerettem volna cserébe,ami persze sosem jött el...Ezért gondoltam,ha legközelebb valami jobbat,szebbet,vagy valamit mégtutibban csinálok,akkor majd jön az ölelés,a deügyesvagy,a deszép,és a csakígytovább... Szóval így kezdődött minden,és a mai napig is tart,mert halmozódik,amíg azt nem hagyom hogy kitörjön...Akkor borítok,ordítok és kifordulok önmagamból is,mert rá kell jönnöm,hogy az érzelmeket nem lehet visszafojtani,vagy gátat szabni neki,és mivel semmi sem tökéletes még én is úgy vagyok jó ahogy vagyok...Ezt a legnehezebb megértenem,ami másoknak egyértelmű...Ilyenkor keresem egyszerűbb,nagylelkű emberek társaságát mert csak az gyógyít... Ők tudják,ők tanítanak arra,hogy önmagamban keressem az elismerést,elsősorban magamtól...
Az emberek megszokták,hogy simulékony vagyok,alkalmazkodó és segítőkész minden helyzetben elfogadok,megalkuszom,ráhagyok,mosolygok,folytonos önfeladásban,de amikor tele a bili és menekülnék a saját kis világomba,lehet hogy nagyon nehéz heveny remegéssel és izzadással jár,de néha kiállok magamért,mert muszáj...olyankor nem tudnak hova tenni..Igazuk van...
Néhány éve elváltam és a fiammal együtt visszaköltöztem a családi fészekbe...
Akkor kezdtem pakolgatni... Sajnos elég mély a seb,mert ahogy megoldom az egyiket jön vele a többi emlék is amik nem mindig kellemesek...Apám végigverte anyámat a fél utcán-gyerekkori emlék1 kipipálva-tanulság? szerettem volna megvédeni,de még túl kicsi voltam,nem az én hibám...Anyám 2-8.os koromig azt mondogatta,hogy túl hülye vagyok és soha nem lesz belőlem semmi-gyerekkori emlék2 kipipálva-tanulság?-csak sajnálni tudom érte...És így tovább....
Egyébként sosem nyafogok,de mióta feladtam a saját életem az alkalmazkodási kényszer még erősebb, így elkeztem rokonok stílusjegyeit felvenni,a problémamegoldó képességem is hasonló lett.Mire észrevettem elkezdtem leépíteni magam körül a barátokat,haverokat,bejelentett állást,mindent ami az életem kiteljesedéséhez vezetett volna... Most jelenpill nyugdíjas tempóban élek,alkalmi munkából finanszírozok valami betevőt,és segélyekért rohangálok,(brazil sorozatokat még nem nézek,de gondolom ami késik nem múlik)kész röhej...
Magyar mártírszellem... Idézet a kedvenc könyvemből talán tanulságnak jó lesz:
A mártír vagy energiavámpír...Aktív szenvedő,hamis önfeláldozó:
"A mártír feladja a jólétéért történő felelősségvállalást,és másoktól is ugyanezt várja el.Ereje és hatalma a másokat önmagához hasonlatossá tévő manipulálásában rejlik.Ily módon irányít másokat,és ez számára teljesen helyénvalónak tűnik.A mártír mögöttes mintája az,hogy nem érzi magát méltónak a szeretet elfogadására.
A mártírnak meg van a képessége a másokban való bűntudatkeltéshez,mikor azok kifejezik érzéseiket az általuk vágyott dolgokat illetően..."
"Kultúránk támogatja az önmegtagadó áldozathozatalt,és arra biztatja az embereket,adják fel álmaikat mások kedvéért.Pedig semmi sem teszi gyorsabban erőtlenné az embert,mint az érzés,miszerint fel kell adnia álmait másvalaki boldogságáért...Akár a helybenhagyás megszerzése,akár szeretet és a gondoskodás kicsikarása miatt teszi valaki,ha nem a saját életét éli személyisége megsemmisül.
Önmaga következetes megtagadásával az áldozaton keresztül rejti el élete kibontakoztatására irányuló képességei vagy akarata hiányát.Más emberek életének megmentésébe és megjavításába menekül,gyakran feladva ehhez saját kreativitását,nemiségét és egészségét..Elvárja az önfeláldozást,sőt csak ezt tűri el,miközben ez a fajta áldozathozatal szétzúzza az emberek gazdag és és beteljesült életre való és képességét..."
Engem mindennap elhagy a valóság, és ezt részben az agykontrollnak köszönhetem.
Lassan kezdem megtanulni, hogy ne beszéljek róla a környezetemnek. Itt egy kicsit jobban megtudok nyilni, mivel érzem, hogy nem vagyok egyedül, és te sem vagy.
Hosszú évek óta szenvedek az agórafóbiától. Régebben csak izzadás, szédülések, enyhe látászavar volt a tünet, majd évekig enyhültek ezek a dolgok. Mindig csodálkozva olvastam, hogy vannak, akiknél olyan súlyossá válik a betegség, hogy a lakást sem nagyon hagyják el.
Pár hónapja viszont nálam is ez a helyzet. Párommal sétáltunk, mikor átkeltünk egy hídon (ki nem állhatom őket, mindig szédelgek rajtuk). Egész jól ment, de az utolsó pár méteren olyan rohamom volt, amilyet még nem éltem át soha. Elvesztettem a valóságérzetem, a kezeim zsibbadtak és mintha mélyen a koponyám hátsó részéről figyeltem volna az eseményeket. Kb. 10 percig tartott kisebb megszakításokkal. Azóta van, hogy már zárt helyen (szobában, autóban) is elkap pár pillanatra.
Igazság szerint elég stresszes időszakon megyek keresztül. Munkát keresek, ami nem könnyű, de alapjában véve elég optimistán látom a világot. A kérdésem az lenne, hogy ha kiteszem magam olyan helyzeteknek, amikről tudom, hogy rámtör ez az érzés az mennyiben segít? Elkezdtem agykontrollt is hallgatni, hátha jót tesz. Gyógyszereken nem szándékozom élni, egyszer már legyűrtem valamelyest, most is le akarom.
Mellesleg másnál is előfordult a valóságérzet elvesztése? Komolyan mondom a többi tünet annyira nem is zavar, de ez hogy bármikor rámtörhet ez a furcsa tudatállapot, hát attól rettegek. Valószínű pont ez miatt az egyetlen tünet miatt stresszelek azon, ha ki kell tennem a lában a lakásból (ahol már szintén elkap).
Megértem és nagyon sajnálom a problémád,de gondolom,rajtad a sajnálat nem segít jelen esetben. Nem tudom merre lakhatsz,hogy esetleg közelebbről is segítek rajtad.Én Újfehértón lakom. Ne add fel,a vizsgaidőszak tudom nehéz,főleg ha más gondok is a Te nyakadba szakadnak. DE,néha,amikor már este van és alszanak a testvéreid,és esetleg adódik rá legalább 500-1000 Ft. akkor vegyél magadhoz egy üveg bort,és indítsd el halkan a számodra legkedvesebb zenét,ami nem éppen depressziós,hanem valami vidám dal,vagy dalok. Iszogass,természetesen nem kell egyszerre az egész üveg bort,csak MÉRTÉKKEL fogyaszd.
És közben amikor már úgy érzed,hogy "jól vagy",tervezd el,hogy minden sikerülni fog a jövődben. És haladj is úgy,ha adott rá minden körülmény. És meglátod,pár napig jobban leszel. Ez legalábbis az én véleményem. Remélem valamelyest segítettem. De nem az ital körül forog a világ,hanem az elhatározáson.
A férjem mániás depresszióban ( vagy annak egyik elhajlott fajtájában) szenved? mert nem ő szenved, hanem én, mert úgy látszik, hogy a kezelések és gyógyszerek nem használnak. Segítsen valaki!! Halálra kínoz és szekíroz.
Fiatal, debreceni csajt keresek, akit ingyen meggyógyítanák annak fejében, h leközli az esetét..sanci@digikabel.hu A kezelés nem gyógyszerrel történik..
Kedves fórumozók, Horváth Lili pszichológus hallgató vagyok. A kutatásunkhoz keresünk önsebző, vagy korábban önsebző résztvevőket. Ha tudtok és szeretnétek segíteni abban, hogy ezt a témát jobban megismerjük és megértsük, a horvathlili.elte@gmail.com címen tudtok elérni. Ha titeket közvetlenül nem érint a kérdés, de ismertek valakit, aki szerintetek szívesen részt venne a kutatásban, kérlek osszátok meg vele is ezt a lehetőséget, hogy minél több érintetthez eljuthasson az információ. Köszönöm, Lili
Dokihoz ma már nem csak a betegek járnak, mondjuk pszichológushoz. Régen papokhoz meg sámánokhoz jártak, de őket nem hívták betegnek.
Azért ez egy baromi nagy felelősség. Az a kérdés, hogy tudsz-e elég minőségi időt szánni a gyerekre is és önmagadra is? ha ez nincs meg, és erre utalnak a suicid gondolatok, a kényszermosolygás, attól még nem leszel gyenge ember, hanem egy olyan ember, aki tudatában van a határainak, és aki ettől még szeretheti a kistestvérét. Ha rábíznád olyanokra, akikben megbízol, vagy ha te is nevelnéd, valójában mindegy, inkább az a lényeg, milyen megfontolásból csinálod. "Mit fognak szólni", ez mindkettőtöknek árt. Ez egy hazugság, nem a szeretet, csak annak eljátszása. Ahogy egy zacskós levesről sem tudod eljátszani, mennyire tápláló.
Ha felfedezed a felelősségben rejlő örömet, az megint más. És az sem gond, ha nem akarsz megszakadni, ha inkább fiatal akarsz lenni, belevetni magad a tanulásba. Ezt senki nem tudhatja helyetted.
Az sem mindegy, hogy van-e esetleg egy társad, aki segítene.
Sziasztok! Segítséget illetve tanácsot szertnék kérni.
18 éves vagyok most érettségizem, de bizonyos okok miatt én fogom nevelni a kistestvéremet, sok családi gondom van és a vizsgadrukk mellet egyszerűen mostmár úgy érzem ez túl sok nekem, nem tudom hogy igy mi lesz velem a jövőben. Megpróbáltam pozitiv lenni, és a jövőmet tervezni, de egyszerűen ez már nekem sok. A barátaimnak és a családomnak nem akarok, nem beszélhetek róla, mellettük mindig vidámnak mutatom magam, nem akarok gyengének tűnni és én se akarom magamat gyengének látni de mostanában nem egyre többször fordultak meg a fejemben suizid gondolatok. Nem akarok dokihoz menni mert nem vagyok beteg, de valami jó stressz levezető módszert vagy tanácsot tudnátok adni?
Talán a bizalmatlanságáról kéne megtudni egyet s mást. Honnan eredhet. Megmutatni, hogy lám, te vagy más, aki azért közel van hozzá, ő is bízik... és nagyon figyelni, mit válaszol. Belebújni a bőrébe, és onnan kifelé körülnézni, milyen lenne, ha olyan lennél, mint ő. Bár veszélyes is lehet.
Mit lehet olyankor tenni, ha valaki az egyik családtagján a paranoid skizofrénia tüneteit véli felfedezni, de az illető családtag nem és nem hajlandó orvoshoz fordulni?
Szia LonelyMaster! Köszönöm! Igen, segített, hogy leírtam, mert jólesett kiírni magamból. ...és való igaz, jólesnek a válaszok!:) Igen, ismerem a mondást és milyen igaz...!!! Igen, én is remélem, hogy mostmár javulni fogok, mert ez így nagyon nem jó! Üdv!
Köszönöm, kedves pearl12! Igen, még mindig olyan, mintha tegnap történt volna... Persze, tudom, hogy nem szabad elfojtani, csak azért mégis kínosan érzem magam, ha sírni lát bárki is:S Jobban szeretek egyedül átesni rajta, aztán ha lenyugodtam, előjövök a rejtekhelyről:D Na igen, tudom, hogy nem szégyen, de nem akartam elrontani a Szent este hanulatát, inkább tartottam magam, csak aztán, amikor aludni ment a család és én is bementem a szobámba, rámjött:S A hugom (16 éves) bejött, mert kérdezni akart valamit és meglátta, hogy kibuktam. Nem kérdezett, csak átölelt:) Nagyon jó testvér!:) Amennyire tud, támogat a családom, a barátok is és még a pszichológushoz is járok, de nem érzem, hogy javultam volna. Tudom, hogy nem örül neki, hogy szomorúnak lát, nem is vagyok állandóan ennyire szomorú, mert elterelem a figyelmem, de vannak napok, amikor valami/valaki előhozza az emlékeket, vagy akár maguktól a felszínre törnek és olyankor szomorú leszek. A legrosszabb az, hogy most lesz, 30.-án az évforduló, amikor meghalt... Nem is tudom, hogy ki merjek-e menni Hozzá a temetőbe:S Lehet, hogy nem bírnám... Igazad van, a szívemben mindig is itt lesz!!!
Nagyon sajnálom, ami történt. Biztos nagyon nehéz lehet Neked. Két dolgot tudnék mondani: az egyik az az, hogy talán jobb lenne, ha nem folytanád magadba a fájdalmadat - ha karácsonykor sírsz az elvesztett barátnőd miatt, az nem szégyen, szerintem nincs azzal semmi baj, ha vállalod a szüleid előtt. A másik pedig az az, hogy a barátnőd ha lát odafentről, biztos nem örül neki, hogy ilyen állapotban lát Téged. Ha igazán szerettétek egymást, akkor biztosan azt szeretné, ha Te azért boldog lennél, és élnéd tovább az életedet Nélküle is. Attól még, hogy elment, a szívedben veled fog maradni örökre...
Sziasztok! Talán azzal is könnyítek a lelki problémám súlyán, ha kiírom itt magamból. Egy évvel ezelőtt elvesztettem a barátnőmet... Hazafelé tartott az autójával, amikor egy részeg vadállat frontálisan nekiütközött, mindketten szörnyethaltak! 20 éves volt!!! Ilyen fiatalon meghalni... Senkinek nem kívánom (bár biztos sokan vannak, akik tudják, hogy milyen) azt az érzést, ami akkor hasított belém, amikor közölték velem, hogy mi történt! Hirtelen nem tudtam reagálni, bár éreztem az ürességet. Egy ideig sokkos voltam, de aztán ami utána következett.... A szüleim felváltva ültek az ágyamon és fogták a kezem, mert nem bírtam lenyugodni, abbahagyni a görcsös zokogást! Azt hittem, megőrülök, belehalok! Végül annyira kimerültem a zokogásban, hogy elaludtam. Napokig csak néztem magam elé, nem ettem, nem beszéltem. Mint egy élő halott. Sokat fogytam is... A temetést le sem merem írni (...) Azóta is pszichológushoz járok, de nem érzem, hogy javulnék. A szüleim, a barátok is támogatnak, jólesik, de nem javulok. Időnként visszaesem (éppen tegnap előtt (is) volt egy visszaesésem), aztán úgy tűnik, hogy jobban vagyok, azután megint vissza... Próbálom magam a szüleihez mérni, hiszen ha én félig belehaltam ebbe az egészbe, akkor milyen állapotban lehetnek Ők??? ...mégis itt vannak, élnek, nem mentek Szabina után! Ha Ők nem, nekem sem szabad! A Karácsony is borzalmas volt, mert eddig mindig Vele töltöttem, most meg... Szent este is tartottam magam a család előtt, de amikor aludni ment mindenki, kitört belőlem a zokogás:S Mikor lesz ez könnyebb??? Mikor fog már enyhülni ez az éles fájdalom??? Nagyon jó ez a topic, jólesett kiírni magamból!
Nem is a két év a fontos, hanem az egész folyamat, ami ide vezetett.
Itt-ott elhintek némi információt, de az egész igazságot senki nem tudja rólam.
Tudja fene, talán szégyellem korábbi gyengeségeimet. Jó lenne, ha lenne valaki, aki át tudja érezni azokat a dolgokat, amiket átéltem.
Távolról sem vagyok tökéletes és az emberi természet minden gyarlóságával rendelkezek.
Annak ellenére, hogy az én hibám, jó lenne, ha tudna valaki segíteni. Ha valaki rendelkezik problémamegoldási ambíciókkal, azzal szívesen megosztom privát e-mailben, de a nyilvánosság elé nem szívesen tárok ki mindent.
Hát gondolom akkor most valamiféle depressziós tüneteket produkálsz. Mondjuk ez így télen nem is csoda, már eléggé régen láttuk a napot hosszabb időn keresztül sütni. Én azt csinálnám a helyedben, hogy végiggondolnám, mik voltak régebben azok a tevékenységek, amik örömet szereztek. Aztán szépen elkezdenék velük foglalkozni - és persze nem várnék lángolást, csak azt, hogy rákapjak az ízére. Aztán majdcsak javulnak a dolgok. Talán az a legfontosabb, hogy tudatosítsd magadban azt, hogy az öröm rajtad múlik és benned dől el. Minden, ami kívülről jön, csak ideiglenesen hat, és talán az a legfontosabb, hogy nem Te alakítod, formálod. (És persze mindezt mondja az az ember, aki alig várja már, hogy kisüssön a nap, és egy kicsit jobb kedvre derüljön tőle :-))
Szedsz antidepresszánst? Csak mert az antidepi-bogyók mellett elvileg nem is fogsz égő vágyat érezni semmi iránt, mivel nemcsak a negatív érzéseket tompítja el, hanem a pozitívakat is. Ha bogyókat szedsz, ne vágyj az elérhetetlenre, hanem keresd meg az izzó parazsat, ami lehet, hogy még melegebb is lesz, mint az égő tűz...
Nem tudjátok, hogy lehetne valami iránt "égő" vágyat érezni? Korábban sokkal jobban szerettem volna dolgokat, most meg csak úgy teszem-toszom módra, csinálok bármit is, de nincs benne lélek. Ez nyilván a depresszió. Sosem gondoltam, hogy a depresszióm olyan mély lesz, hogy már nem fáj semmi, nem érdekel semmi. Valahogy lélekkel kénye csinálni a dolgokat, de nem megy ...
Sziasztok! Bár én is nagyon nyűgös vagyok (ilyen pocsékul már egy éve nem voltam, és nagyon reméltem, nem is leszek), de az új évet valahogy csak igyekszem olyan szemmel nézni hogy hátha pozitívabban alakul... És persze változtatni a rossz dolgokon. Bárcsak rajtam múlnának...!