Az ősz a rétre kék tavat varázsolt, pedig tegnap még csupa hamvadás volt, kikericsek, kikericsek kékje borzolódik, néz a hamvas égre. Libák ülnek benne, mint a tóban, ringanak és alszanak csomóban, csillag-szemmel a napra vigyáznak, vagy a tollaik közt bogarásznak. S ím, egyszerre rikoltva zendűlnek, mit tudom én miért? fölrepűlnek. Lobognának, de nehezek, lomhák, hasukkal a fodrokat sodorják, s csillog, habzik, gőzöl, mint a víz, lábaiktól a sok kikerics. S csillog, habzik, gőzöl, mint a víz, szárnyaiktól a sok kikerics.
És nem vesz rajtuk erőt a halál. Olybá vétetnek majd a pőre holtak, Mint lakói a szélnek s esti holdnak; Míg csontvázuk letisztogatva korhad, Csillag gyúl ki könyökön s lábfejen; Ki elveszti eszét, majd észre tér, Ki tengerbe vész, ismét partot ér; Szeretők halnak, él a szerelem; És nem vesz rajtuk erőt a halál.
És nem vesz rajtuk erőt a halál. Bár a tenger örvényei alatt Nyugosznak, holtuk meddő nem marad; Kínpadra vonva, hol az ín szakad, S kerékre kötve, meg nem törhetők; Kezük között kettéhasad a hit, S orrszarvú bűnök testüket átdöfik; Minden széthull, de ellenállnak ők; És nem vesz rajtuk erőt a halál.
És nem vesz rajtuk erőt a halál. Nem hallják immár a sirály jaját S a parton megtörő hullám zaját; Hol virág lélegzett, fejét virág Nem emeli az esős szélbe már; Bár nincs eszük, s feküsznek mereven, Lényegük általüt a százszorszépeken, S nap felé tör, amíg csak a nap áll, És nem vesz rajtuk erőt a halál.
Sétáltam, mint felhő, melyet szél hajt, céltalan, könnyedén, s egyszer csak egy sor, egy sereg aranyliliom tűnt elém, a tó partján, a fák alatt ringtak, táncoltak álmatag.
Ahogy csillaggal a tejút ragyog s hunyorog mindenütt, a szikrázó kis öblöt úgy körüllobogta ünnepük; lángszirom, táncos, büszke fej hintázott ott vagy tízezer.
Tűztánc volt a tó is, de ők túltündökölték a vizet, - költő ily társaság előtt csak boldog s vidám lehetett! Néztem, - néztem, - nem tudva még, hogy mily gazdaggá tett a kép;
mert ha merengő éjeken lelkem most önmagába néz, gyakran kigyúl belső szemem, mely a magány áldása, és megint veletek lobogok, táncoló tűzliliomok.
Jobbra az első utcán befordulsz Kiérsz a rakpartra Átmész a hídon Kopogsz az ajtón
Süt a nap A folyó folyik Egy ablakban cserép muskátli borzong A túlsó parton egy kocsi suhan Visszanézel a vidám tájképre S észre se veszed hogy mögötted kinyílt az ajtó A ház úrnője ott áll a küszöbön A lakásban sötétség
De az asztalon megcsillan valami fény A nap visszfénye egy gyümölcsön egy palackon Egy porcellán-tányéron egy bútoron S ott álsz a küszöbön a Magadhoz hasonlókkal zsúfolt világ És az egész világtól zsibongó Magányod között
Kinek rejtőzöl ibolya? gyökeredig csöpp izgalom, kiért reszketnek ereid becsukott kék szemhéjadon? szendered álom-mosolya árama barna avaron csiklandja kérő kezemet, belebizsereg fél karom s szemem, hogy addig nézzelek, míg lassan fölébresztelek.
Kulcsvirág, jácint, kulcsvirág! nevedhez illő, záramat fordítsd, ha kék vagy, szememet nyisd ki, hadd lássalak, ha rózsaszín, a szívemet, szívesebben fogadjalak, fehérrel fehér lelkemet, ringatóm ringathassalak, kulcsvirág, jácint, kulcsvirág, nevedhez illő, el ne hagyj!
Forog a föld fölkél a nap sugarát lengeti elfogy a hó a hóvirág bimbója kezdi ki Hóból lettél fehér virág nap a te aranykoronád szivecskéd szívbeli
Forog a föld fölszáll a nap sugarát elveti kékebb az ég a májvirág magát is égnek képzeli Mennyből fakadtál kék virág lelkem lett második hazád veled telisteli
Forog a föld elül a nap sugarát költi ki szapora szív a szívvirág erőmet ellepi Szívemből nőttél szívvirág engedd kezem kisvánkosát alád illeszteni
A meggyfa meghajol boldogan leheli termékeny illatát a torony égbe tör zordonan kereszttel hősködő Ararát, a paraszt homloka csörgedez előtte ropog a faeke áldásért kiáltott Istenhez elapadt csutorás tehene tavasz van földben és növényben gyárakban vígak a motorok fiatal asszonyok ölében harmatos palánta mosolyog gyártsatok ekéket vasasok parasztok adjatok kenyeret uraim féltsétek magatok ostoros zivatar fenyeget tavaszi haragunk lobbosodj harsogd a dalunkat mérgesen tavaszi szerelmünk lombosodj lepd el a kerteket szélesen tudatunk erősödj csontosodj bennünk az új élet veleje tudásunk gyarapodj bokrosodj legyünk az új élet teteje!
- Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál, Köszönöm, hogy nagy bolygásodban mégis-mégis hozzám hajoltál. Ideges, keringő kacsokkal akkor futottál mellém éppen, Mikor már-már alákonyultam sötét levelek hűvösében.
- Külön indákon tekeregve bús virág voltam, bús virág voltál, Köszönöm, hogy nagy magányodban mégis-mégis hozzád karoltál. Már-már sírósan becsukódó kelyhedet rámnyitottad önként, S lelked lelkembe átejtetted, hogy ott forogjon csípős könnyként.
- Egymásmellet és egymás ellen nyílunk mi, nyugtalan virágok, Kergetőzve s összeborulva, mint tengeren játszó sirályok, Rázkódva forgó viharokban, bukdosva pergő jégesőkben, idegenül tán mindörökké, de mindöröktől ismerősen.
- Egymás mellett és egymás ellen nyilunk mi, nyugtalan virágok, Megtört gőgben összeakadva, mint száműzött, koldus királyok, S úgy nézzük egymást szomorúan, kíváncsian s mindent tudóan, Mint hulló csillagok figyelnek egymás útjára lefutóban.
Te távolodsz? Vagy én távolodom? Futnak a vonatok észak felé és dél felé s erdők nyomulnak közénk, szigorú vadvizek. A tanyák fölött hosszan köröz, levegőt sarabol egy vércse, mintha a veled összekötő hajszáldrótokat kaszabolná.
Voltál valaha valakim, voltam én is világjáró árnyékod neked, most egy röghözkötött, csonka szélmalom árnyéka lehetnék csak a perjefűben.
Fürjek, fácánok futkorásznak közel a töltés mellett, ezüstnyárfa levele remeg - Látsz-e még valahol szikrázó, zöld levélfényt, mely szökésemben is utolérhet? Látsz-e sást, szitakötőt s gyászoló kutyát az én szememmel?
Múltadnak múltja leszek, búcsúzó világtűz e kiüresedő délutánon.
Ha nem kifosztott testtel halnék meg én is, talán bűnösnek érezném magam megrabolt életedért, de így csak lesütöm szemem és szökevény homlokomat a szélbe tartom.
Amit elveszek tőled, visszaadom most gyorsan árokpartnak és fasoroknak, vissza az elmaradó nyári síkságoknak: ragyogjanak. Legyen határtalan újra, amit kezdetben annak hittünk, legyen határtalan, de most már nélkülem.
Szólj hozzám beszélj némaságod maga az éj kellek neked ha ezt súgod a föld alól is kibújok rámlehelned nekem elég éreznem a nap melegét dudorásszál csak és menten erőt is adsz növekednem fölbuzdulva halk hangodon fényre égre nyújtózkodom egyetlen igédre rögtön társad leszek itt a földön leveleimet csalja ki vadonokkal lélegzeni mormold el egy pogány titkod meglásd tüzes szirmot bontok vörös cirmos sárgát lilát csak duruzsolj susogj tovább nyaramat is megteremted tágra tárok minden kelyhet csészét fészket méznevelőt kinyílok a világ előtt sose bánd hogy nem beszélek szólj s én veled együtt élek
Félek tőlük, kiket szerettem, Tőlük, kik érteni búsak voltak, Mindnyájuktól, kik jönnek, mennek, Kik meglöktek és meghorzsoltak.
Most túl a hegyek kéklő láncán Egész nap híves ködben alszom, Csak alkonyatkor gyúl ki arcom Piros léptű sugarak táncán.
Határtalan varázskertünknek Fala neszfogó mesekőből, Szúró szitákkal fenyők szűrik A vágyat ki a levegőből.
Itt alszom, alszom, szempillámat Korállkelyhek sejtése járja, Óriás muskátlifa lombja, Minden sóhajt elfojtva, nyomva, Borul le az álomvilágra.
A földből tömjénpárák szállnak, Körülöttem vánkossá válnak, Megingatnak és megtámasztnak, És kinyújtanak csendre halva, A buja virág ravatalra.
Ha én itt alszom ezer évet, És ha én sosem vágyom vágyra, Úgy testem lassan szentté hervad, És bémúlok a mennyországba. Alszom, alszom sok kúszó inda, Testem, lelkem bénára fonta. ...De míg egészen holt nem lettem, Félek tőlük, kiket szerettem.
Sétáltam, mint felhő, melyet szél hajt, céltalan, könnyedén, s egyszer csak egy sor, egy sereg aranyliliom tűnt elém, a tó partján, a fák alatt ringtak, táncoltak álmatag.
Ahogy csillaggal a tejút ragyog s hunyorog mindenütt, a szikrázó kis öblöt úgy körüllobogta ünnepük; lángszirom, táncos, büszke fej hintázott ott vagy tízezer.
Tűztánc volt a tó is, de ők túltündökölték a vizet, - költő ily társaság előtt csak boldog s vidám lehetett! Néztem, - néztem, - nem tudva még, hogy mily gazdaggá tett a kép;
mert ha merengő éjeken lelkem most önmagába néz, gyakran kigyúl belső szemem, mely a magány áldása, és megint veletek lobogok, táncoló tűzliliomok.
Magyar testvérem, túl az óceánon, a préri síkján, vagy a bánya mélyén: visszahoz-e úgy néhanap az álom? Látod-e még a hármas hegy keresztjét, s jársz-e olykor a négy folyó vidékén?...
Belekondul-e lázas álmaidba egy fehér torony búgó nagyharangja? A búzavirág hív-é néha vissza? S a gyárszirénák szörnyű kórusán át szívedbe sír-e a tilinkó hangja?...
Tudom: sötét a bánya, mint a börtön, s ekéd nyomán a bánat varja lépked! Pipacs nem kacag ott a búzaföldön, s mint komor felhők, szállanak keresztül fejed fölött a hónapok s az évek...
És átkísér az árnyék, a világon, nem futhatsz el már sohasem, előle! Csak egy helyre: a Duna-Tisza tájon egy napsütéses, rigófüttytől zengő akácvirágos, régi temetőbe!
A szép leány a búcsuzáskor Egy rózsát tűzött fel nekem. Piros volt lágyan feslő szirma, Jelképed, égő szerelem! Könnyű csókot lehelt reája S mint álomkép már messze szálla S én fájó szívvel, könnyes szemmel Sokáig néztem még utána.
Elhervadt már a rózsabimbó, Amit a szép leány adott. Hervadtan őrzöm, hisz' a multból A sors csupán ennyit hagyott... Pedig a lányka könnyü csókját Könnyeim már régen lemosták, De most tudom, hogy ez a csók volt Sejtelmes, végső »Isten hozzád!«
A szép leány a rózsabimbót Most más legénynek tépi le, Most más legényért dobog, lángol Szerelmes, forró, kis szive; Más csókolja kicsiny - kacsóját, De megőrzöm a hervadt rózsát: Én kaptam annak a kis lánynak Legelső, tiszta, szűzi csókját!
